"A német filozófia azt állítja, hogy az, ami van, csupán nyers valóság, míg a magasabb erkölcsi rend a »Sein-Sollende«, az, aminek lennie kellene. Hát a kertész különösen júliusban elismeri ezt a magasabb rendet, jól tudván, minek kellene lennie. »Eső kellene«, állapítja meg a maga kifejező módján.
...az úgynevezett életadó napsugarak melege ötven fok Celsius fölé emelkedik, a fű megsárgul, a levél elszárad az ágon, a lomb megpetyhűdik az aszályos szomjúságban és hőségben, a föld felrepedezik, kőkeménységűvé kérgesedik, vagy forró porrá omlik szét...
A rózsák, floxok, a helénium és coreopsis, a sárga liliom, a pompás nőszirom, a csengettyűvirágok, a sisakvirág, az örvénygyökér, az aranyvirág, - Istennek hála, elég növény virágzik még ilyen rossz viszonyok közepette is. Mert mindig virágzik és mindig elvirágzik valami; mindig vagdosni kell utánuk az elszáradt szárakat, elmormolva: »Nohát neked is befellegzett« (már mint a virágnak, nem a kertésznek).
Látod, ezek a virágok valóban olyanok, mint a nők: olyan gyönyörűek és üdék, hogy nem tudod levenni róluk a szemed és mégsem érzékeled teljesen szépségüket, valami mindig felfedezetlen marad belőle, hiszen minden szépség olyan kimeríthetetlen; ám amint kezdenek elvirágzani, valahogyan nem adnak már magukra (a virágokról beszélek)... Milyen kár édes szépem (a virágokról beszélek), milyen kár, hogy így száll az idő; a szépség halandó, csak a kertész halhatatlan.
A kertész ősze már márciusban kezdődik. Az első elszáradt hóvirággal."