"... egyszerre a láthatáron eldördül az ég, vízpárától nehéz szél hideg lehellete érzik s már itt van az eső. Néhány pillanat múlva sűrű nyalábokban csapkodja a kövezetet, a föld majdnem hallhatóan lélegzik fel, a víz surrog, dobol, paskol, csörög az ablakon, sikít a pocsolyák felületén, ezer ujjal kopog az ereszeken, nehéz fátylakban szakad alá; az ember kiáltani szeretne örömében, kidugja fejét az ablakon, hogy az égi nedvesség hűtse forró homlokát, fütyörészik, vidáman felrivall és legszívesebben mezítláb állna be az utcákon vágtató sárga hegyi patakokba. Áldott eső, víz hűvös gyönyöre! Füröszd meg lelkemet, válts meg, fond körül szívemet, csillogó hideg harmat. A hőségben rossz voltam már, rossz és lusta; lusta és nehézkes, önző, tompa és anyagias; kiszikkadtam a szárazságban és kedvetlenül fulladoztam önnön terhem alatt. Cuppanjatok ezüstcsókok, melyekkel a szomjas föld magábafogadja a cseppek ütéseit; surrogj, te rohanó, mindent megmosó esőfátyol. Nincs olyan napsütés, mely versenyre kelhetne az áldott eső csodájával. Fuss zavaros vizecske, surranj be a földbe, itasd meg és lazítsd fel a szomjas anyagot, melynek rabjai vagyunk. Minden fellélegzett, a fű, a föld, az ember; igen, így jó nekünk."