Strauss, Susan:
The Passionate Fact
(Golden, CO : Fulcrum Publishing, 1996)
Az 1. és az 5. fejezet nyersfordítása
Schmidt Sára fordítása

A jelen és eljövendő kort egyesek az "információ korá"-nak keresztelték el. Mára a televíziós és a számítógép képernyők az információátadás e fontos üzletének orákulumaivá váltak. E büszkén beharangozott legmodernebb kor kellős közepén mégis rá kell kérdeznünk, mi végre ez a sok információ? Milyen információkra érdemes odafigyelnünk? S ez az információ miképpen befolyásolja képességünket, hogy magasabb potenciálunkhoz méltón a többi emberrel és mindazokkal az élőlényekkel, melyekkel osztozunk a Földön, tiszteletteljes és társadalmilag felelősségteljes módon lépjünk kölcsönkapcsolatba? Mely információ visz közelebb bennünket önmagunk és a világ mélyebb megértéséhez és mely információ távolít el ettől? S a tömeges információ-feldolgozás modern korában miért éli reneszánszát a történetmesélés ősi művészete? Ma ugyanúgy megkérdezhetnénk, mint ahogyan több, mint száz évvel ezelőtt Henry David Thoreau is tette, amikor szembetalálkozott azzal, hogy szomszédai mennyire lelkesednek a Massachusetts és Texas állam közötti beszélgetést lehetővé tevő új telegráf rendszer iránt

: - Igen? No és Texasnak van mondanivalója Massachusetts számára?

Thoreau, Leopold, Muir és a természetrajz többi nagy tanítói a szó legnemesebb értelmében mind nagy mesemondók is voltak. Az általános természeti tények magyarázása közben valami mélyet sikerült megérinteniük az emberi lélek mélyén. Itt az első fejezetben azt tekintjük át, a történetek mesélése miben különbözik az információ-átadástól.

· A hatékonyság érdekében hogyan követel meg önelemzést és önbírálatot az előadótól.
· Miképpen szövi egybe a szépséget és az igazságot.
· Hogyan teremt kapcsolatot.
· Hogyan fordítja át a tartalmat vagy információt képpé.

Az észak-kaliforniai ősi karok népnél külön házat építenek a régi történetek elmeséléséhez. A templom-épület pontosan a régi történetek elmondására szolgál. A karok meseház padozata maga a föld és a földpadlón egy lyuk van. Úgy tartják, hogy a régi történetek ebben a lyukban laknak. A mesemondó énekel a lyuknak, hogy előhívja a történeteket. Előfordulhat, hogy a történetek nem bújnak elő, mivel nagyon szégyenlősek. De ha egy történet előbúvik, akkor a mesemondó attól tartva, hogy a történet bármelyik pillanatban visszacsusszanhat a lyukba, felfokozott izgalommal mondja el, s így tartja benn a helységben. A történetek szégyenlősek; ahhoz, hogy teljes életet élhessenek a világban, szükségük van arra, hogy különleges légkörben mondják el és hallgassák őket.

A haszid zsidók között él egy történet egy nagyon gazdag emberről, aki egy nagyszerű mesemondó hírében álló rabbit fizet meg azért, hogy jöjjön el hozzá és történeteket mondjon az otthonában tartott ünnepségen. A rabbi sok kilométert utazik a gazdag ember házáig, de amikor eljön az idő, hogy mesét mondjon, nem emlékszik egyetlen egyre sem. Egész este és még a következő napon is próbálkozik azzal, hogy legalább egyetlen történetet felidézzen. Végül az ünnepség véget ér és a rabbi erősen szégyenkezve távozik. A hazafelé vezető úton eszébe jut egy történet, s visszamegy a gazdag ember házába. Amikor elmondja a történetet, a gazdag ember megdöbben. Azonnal meghallja, hogy ez a történet mennyire a saját története is; annak a története, hogy mennyire félrevivően érte el gazdagságát mások szenvedése árán. A meghallgatás e bizalmas légkörében a mesemondó a történetet szolgálta, s a történet pedig a hallgatóságát.

Ez a két eset - két különböző kultúra interpretálásában ugyanazt a bölcsességet - példázza; hogy egy történetnek saját akarata van. Abban a bölcsességben osztoznak, mely abból fakad, hogy létük hozzátartozója a történetmondás kulturális, spirituális és művészi hagyománya… egy olyan sajátos vonás, amitől a történet anélkül tud szórakoztatni, hogy puszta szórakozássá válna. A történetet nem lehet az aszpirinhez hasonlóan fogyasztani, mint valami élet elleni, vagy az élettől eltávolító ellenszert. A történet maga az élet, akár azokat a klasszikus üzeneteket nézzük, amiket közvetíteni képes, akár azt a módot, ahogyan kölcsönkapcsolatba lép az elmondójával és a hallgatóságával, hogy jelentőséggel ruházza fel a jelent. Így van saját akarata a történetnek, amiről semmi sem jósolható meg előre. Mint az eső, melynek örülnek, ha szükség van rá, de nem üdvözlik, ha hívás nélkül érkezett.

Egyszer találkoztam egy mai wasco (őslakos oregoni) férfivel, aki annak alapján, amit megtudott munkámról, azt mondta nekem:
- Fel kellene fogadnunk magát, hogy megtanítsa az iskolai tanítóinkat történeteket mesélni. Azt hiszem ez egy nagyon új módszer.
- Nos, igazából nagyon régi, s nem egy módszer - feleltem.

Bármi is a kulturális örökségünk, a modern élet erősen rányomta bélyegét arra, ahogyan a meséről, a beszédről és az információról gondolkodunk. Az ipari forradalom és a számítógépes információs korszak fejlődésével alakult ki az a képzet, hogy akaratunk szerint tudjuk formálni a világot és hogy a dolgok arra valók, hogy használják őket. Ezek a képzetek a mesemondásra levetítve nem egyeztethetők össze a művészet valódi természetével és a szolgálattal. Valami olyan dologhoz viszonyulnak materialista módon, ami nem elsődlegesen az anyagi világból származik. Az ember magától értetődően használ ásót ahhoz, hogy a földet ássa. Miért ne használjuk a történeteket tanításra? A történelem minden nagy szellemi és politikai személyisége mesélt történeteket. A különbség annyi, hogy amikor az ember ásót használ, az eredmény azonnali és előre megjósolható. Egy történet esetében azonban évekbe telhet a hallgató képzeletének felizzítása arra a hőfokra, míg egyszer csak felkiált: "Aha!". Ráadásul a történet elmondója nem igazán tudja ellenőrizni, hogy a hallgató milyen üzenetet szűr le a történetből. A történeteket nézve az "akarat" olyasvalami, ami inkább a mesemondónak a világ iránt érzett szeretetéből, valamint önvizsgálatából fakad, nem abból a vágyból, hogy az eredményt kontrollálja. Ez az "akarat" inkább abból fakad, hogy a mesemondó gyönyörűségét leli a szépségben és igazságban, s nem az oktatás vagy a szórakoztatás szükségletéből. A történetnek ez az "akarata" vezérli a történetmondás művészetének úgynevezett technikáját: a szavak kiválasztását, a hang minőségét, a test mozgását, sőt a történet kiválasztását.

Abbéli igyekezetünkben, hogy eme tudomány vagy történelem elnevezéssel címkézett rendkívüli szépség és igazság iránt érzett szeretetünket másokkal megosszuk, fel kell tennünk a kérdést: mi különbözteti meg a történetek működését az információ-átadástól? Amikor történeteket mondok el, egyfajta "módon" gondolkodom, amely kifejezi a tartalmat. A "történet-mód" különféle formákat találhat, ami lehet például személyes anekdota, egy aktuális esemény, történelem, népmese, legenda, tanmese, példázat, egy tudományos tény előadása, tündérmese vagy mítosz. Ezek között vannak olyanok, amelyek felismerhetően történetek, de néhány előadó tiltakozik majd, hogy a történelmet vagy a tudományt is belevegyük ebbe a listába. Annak ellenére, hogy a "történelem" szóban valahogy benne van a "történet" (hystory- story), ragaszkodnak ahhoz, hogy a történelem és a tudomány nem más, mint információ - ami alatt tényeket értenek. Egyszer egy kollégám megkért, hogy vegyek részt előadók oktatásában. Azt mondta: "Nos, az első dolog, amit szeretnék megtenni, hogy az összes idevágó tudományos információt átadassam…biztosítani, hogy tudományunk sínre kerüljön… és ezután kérnélek meg, hogy add elő a történetmondó technikákat." Ebben az összefüggésben vajon mit értett a történetmondástól különböző "tudományos információ" alatt? Hát nem egy történetet mond el a tudomány is, egy olyan történetet, mely folytonosan változik, ahogyan új "tények" kerülnek napvilágra és a régieket kiselejtezik? Amikor az emberek az "információ" szót használják, nem a tudományos történet "történet-mód"-tól eltérő, speciális átadási módjára gondolnak, mely következésképpen száraz, élettelen vagy az egésszel össze nem függő kell legyen?
Kezdjük hát azzal, hogyan jellemzik leggyakrabban az információkat.

· Meghatározott tartalmú különálló tételek sorozata, melyek nem szükségképpen állnak kapcsolatban egymással.
· A tartalmat főképpen számokkal, időméréssel vagy más mérhető módon írják le.
· A tartalom az életet statikus dologként mutatja be.
· A meghatározások elválnak az összefüggéseiktől.

Talán lehetne még bővíteni ezt a listát; remélhetőleg ön is elkezdte már e kérdés körül tágítani gondolatait. Pontosan mi is az az információ? A modern világban dependens információfogyasztókká váltunk. Napi huszonnégy órában tudjuk hallgatni a híreket. Számítógépeink és fax berendezéseink vannak, melyek nagy sebességgel képesek információkat előállítani és feldolgozni. Az információ ráadásul egy különös hangszínt is megkövetel a beszélőtől… rendszerint monoton és azonos ritmusú hangot. Mint a hírolvasó bemondó, az információt átadó beszélő is úgy érzi, hogy hangját egy bizonyos tónusra kell beállítania, ami a komolyság benyomását kelti, s amiben az is benne van, hogy tudja, miről beszél.

Amikor egy nagy történetet, legyen az tudományos vagy vallásos, információként mondanak el, láthatatlan mostohanővérek lépnek a ringbe. Ők a feltételezés-nővérek. Elhitetik velünk, hogy az információ tény és ezáltal igazság… a teljes igazság. Ezek az "információs mostohanővérek" olyan légkört teremtenek, amitől úgy érezzük, ellenőrzésünk alá vontuk világunkat. "A tényeket megkaptad", mondják, "eddig és ne tovább!" A rejtélyt és a képzeletet fogságba zárják. Az információként átadott tartalom nem ösztönöz bennünket kérdezősködésre vagy rácsodálkozásra. S mintha ez nem lenne elég, állandóan arra emlékeztetnek bennünket, hogy a szépség nem kell együtt járjon a tényekkel; a tények alatt élettelen, komoly és ezekből következő dolgokat értenek. Bármelyik nagy tudós, történész, iskolai vagy vallási tanító tudja, hogy az igazság egy véget nem érő felfedező utazás, hogy a képzelet a nagy felfedezések szülőanyja, s a szépség ugyanannyira része a tudománynak, mint a művészetnek.

Ezzel ellentétben a történetnek van néhány jellemzője, ami az információnál hiányzik. A "történet-mód"-ban kifejtett tartalom kapcsolatot teremt, az információkat képekre fordítja le és felszítja képzeletünk - rácsodálkozásunk. William Kittridge, az író így idézi az őt kreatív írásra tanító Bernard Malamud szavait: "Az elbeszélések nem válnának történetekké, míg egy valami nem változik, míg egy erkölcsi álláspont következményei ki nem merülnek. A felismerés egy szertartásos pillanatának kell bekövetkeznie, melyben a világot megújult módon látják. Így működnek a történetek és ez az, amiről a történetek szólnak…megtanulni újonnan látni." (Kittridge, Hole in the Sky, 1992). Az újonnan látás eme elképzelése visszhangozik Freeman Tilden azon nézetében, hogy az előadó feladata nem más, mint gondolatok provokálása, valamint a Waldorf iskola alapítójának, Rudolf Steinernek azon nézetében, miszerint egy gyermek iskolázásának első nyolc éve alatt a rácsodálkozás képességére nevelés minden más tananyagnál fontosabb. Ahogyan elkezdjük vizsgálni a történetben a kapcsolat és a kép funkcióját, látni fogjuk, hogyan tágítják a rácsodálkozás eme képességét. Az információátadás ezzel ellentétes eredményű, a képzelet kizárásával a beszűkíti világunkat és a rácsodálkozásunkat.

Míg az információs beszéd csoportokra osztja a beszéd tartalmát, a történetmondás kapcsolatot létesít a szegmentált tartalomrészek között és egy tágasabb nézőpont vagy új rálátás felé mozdítja el. Ebben a szinergikus, együttműködő áramban úgy érezzük, egy utazás élményében részesülünk. Akár tudományos, akár történelmi vagy mitikus témájú, a történetmondásban a hallgató a tartalmat egy utazásként éli át. Éppen ez az, ami az olyan történetmondókat, mint Garrison Keillor, olyan élvezetessé teszi. Tudjuk, hogy a végén megkapjuk tőle a csattanót, de nem sietünk előre, mert annyira élvezzük az összes kis részletet az út során. A csattanó felé vezető út meglepetésekkel van teli, s ez feléleszti a csoda iránti érzékenységünk. A prérifarkas történetek és más mítoszok az álomélmények és a közönséges balgaság abszurd sorozataival ugyanezt az utazásélményt váltják ki. A hősi történetek, mint például a Csillagok háborúja ugyanezt a hatást azzal érik el, hogy a monda (saga) kezdetén egy döbbenetes, látszólag lehetetlen célt tűznek ki a hősök elé. A hősök pedig, akár szökött rabszolgáról van szó egy történelmi mesében, akár kutató tudósról egy tudományos fantasztikus történetben, sosem tudják, vajon elérik-e céljukat. A történet hallgatója pedig úgy hiszi az elején, hogy a feladat megvalósíthatatlan, mégis lenyűgözi a tény, hogy a hős rááldozza magát. Mindnyájan ismerjük ezt az erényes tisztességet. Talán választ adtunk már efféle hívásra az életünkben, talán nem. Mindazonáltal ahhoz, hogy saját döntéseinket összevessük a hős döntéseivel, meg kell tudnunk, mi fog történni. A rácsodálkozásunkat máris megragadta a történet.Nem számít milyen frusztráló vagy érthetetlen, az út alatt végső soron minden dolog az utazás végkimenetelével kapcsolatos.

Ráadásul a legtöbb történet üzenete vagy tartalma az egyén és a külvilág különböző aspektusai közötti kapcsolatról - vagy a kapcsolat hiányáról - szól. A karok vagy a haszid történetekről első olvasásra azt mondhatnánk, hogy a történetmondásról szólnak. Másodszorra azonban látjuk, hogy a kapcsolatról is. Kapcsolat van az emberi lény és az előre jósolhatatlan között… a spirituális ember (rabbi) és a materialista ember (a kereskedő) között… a történetek és a Föld között (a történetek a Földben egy lyukban laktak)… az alkotóművészet (a történetmondás) és az időzítés között. Még a történetmondás által emelt nyugodt térben üldögélés cselekedete is kapcsolatot teremt… a hallgató és a történetmondó… valamint e kettő és az élet között. A történet természete szerint magával ragad bennünket és ezáltal hallgatókká válunk. Nincs történet hallgató nélkül. A hallgatót megindíthatja a történet vagy megítéli azt; felkeltheti kíváncsiságát, dühös vagy szomorú lehet tőle. Mégis, ha egyszer bekapcsolódott a hallgató, a történet létrehozta azt a bizonyos kapcsolatot. A történetmondás egyik elsődleges aspektusa, melynek segítségével megkülönböztethető a történetmondás címkével nem illethető más tevékenységektől, az, hogy kapcsolatot teremt. Még a tények egyszerű kijelentése is lehet történetmondás, ha a tényeket a kapcsolat élményébe szövik bele és a hallgató képzeletét ösztönzik velük. Van egy régi mondás, hogy egy roppant nagy háló, mint a pók hálója, mindent összeköt az életben. Mi emberek hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről, és úgy cselekszünk, mintha ne így lenne. Mégis, amikor egy igazi mesemondó belekezd, az olyan, mintha a hálót megrántaná, s mi ismét átérezzük létezését.

Az információ-átadással szemben a történetmondás mélyebb kapcsolatot képes teremteni a történetmondók, valamint tudattalan vagy elfeledett énjeik között - és ezáltal egy szélesebb hallgatósággal tudnak kapcsolatot teremteni. Noha talán azért választ ki egy történetet a munkához, mert tetszik önnek, amit a tartalma vagy a "lényege" közvetít, miközben a történeten munkálkodik, jóval többet derít fel majd róla, amit az elején sosem ismert fel. Miközben egy kurzuson esetleg egy bizonyos lényeg vagy üzenet felé haladva meséli a történetet, ne feledje az összes pillanatot kiélvezni az út során. Egy dogmatikus hozzáállás nélkül elmondott történet felszabadítja a hallgatók képzeletét, hogy a történet bármelyik részére reagáljanak, arra, amelyik leginkább hozzájuk szól. Az információ megöli az üzenetet, míg a történet egy utazásra visz bennünket az üzenet körül és az üzenethez. Ezért van az, hogy az információ tónusa eltompít, míg a történetmondás tónusa hívogat, a képzelet világába varázsol bennünket. Amikor meghalljuk, hogy "egyszer volt hol nem volt", vagy valami ehhez hasonlót, racionális, információ-bombázta elménk azt mondja:
- Ez egy történet, itt az idő, hogy elengedjem magam.
A hitetlenséget így szándékosan felfüggesztve intuitív elménk elengedi magát és az érzések birodalmába lép, ahol érez és "megérzi" a történet "igazságait", mivel azokat képek, képzetek és szimbólumok jelenítik meg.
Íme ismét a kép (image) szónál vagyunk. Az ön előadásából egy hallgató valamilyen különös képre sokkal nagyobb valószínűséggel emlékezik majd, mint bármi másra. A jó történet megmutatja, amit mondani akar. Fordítva pedig, a klasszikus mítoszok és tündérmesék üzenete elmondható a legerősebb képeiken keresztül. Válassza ki bármelyik jól ismert mítoszt vagy tündérmesét (pl. Hófehérke). Kérdezze meg önmagától és másoktól is, mi az első kép, ami a történetből eszébe jut ("tükröm, tükröm, mondd meg nékem…"). Majd kérdezzen meg másokat, mit gondolnak, miről szól a történet, s látni fogja, hogy a kapcsolatról (a féltékenység és a hiúság önpusztítást eredményez). A nagy "igazságokat" ezeknek a képeknek a "teste" közvetíti, épp úgy, ahogyan bizonyos vitaminokat csak olajokkal lehet a szervezetbe juttatni. Ha azt szeretné, hogy hallgatósága emlékezzen egy bizonyos gondolatra, rejtse el ezt a gondolatot egy erős képben.

A természeti tények önmagukban fantasztikus képek. Az élet fája. Az alma. A rózsa. A hernyó. Ezek a képek máris jelentőségteljes történetet mondanak el és nem szükséges felcicomázni őket. Inkább ők öltöztetik fel a mítoszok világát és puszta teljességük által a tündérmesék különös képeivé válnak. A rózsa semelyik virághoz sem hasonlítható, és hattyú sosem játszhat a sólymok térfelén. Egyszer az egyik kollégám egy műhelyfoglalkozásomon egy medvékről szóló történeten dolgozott. Azt szerette volna, ha hallgatósága két lényeges gondolattal távozik a nemzeti parkokban élő medvékkel kapcsolatban. Egy: a medvék nem rosszak, csak meg vannak a saját szokásaik és szilárdan megalapozott prioritásaik. Kettő: ha valaki eteti a medvéket, akkor azok megtanulják a tábort fosztogatni, s ha fosztogatják a tábort, akkor valószínűleg úgy végzik, hogy a parkigazgatóság dolgozói elpusztítják őket. Ezeket a gondolatokat képekbe ültette, mégpedig úgy, hogy két nézőpontból mondta el egy medve történetét: egy nemzeti parki alkalmazott, s egy medve szemszögéből. A két szembenálló nézőponton keresztül adta elő a történetet, ami megvilágította első gondolatát. Mivel számos órát töltött a medvék megfigyelésével, rendkívüli módon és érzékenyen magára tudta ölteni a medve modorosságait, még a nézésében, a csípő-, és kézmozdulataiban is. Ráadásul a története felépítésében teljesen lebilincselő volt az a mód, ahogyan medvévé vált. A történet egyik pillanatában a medve visszatért a táborba, ahol emlékezete szerint egy évvel azelőtt le nem zárt hűtőket talált. A medve szemszögéből mesélve mondta:

-Felemelkedtem, hogy jobban lássam az asztalon a dolgokat. Az az ember meg futva jött előttem és integetett a karjával, meg sikoltozott. Odanéztem. A hűtő az asztalon volt…

Ennél a pontnál az elbeszélő tényleg megtestesíti a medve nézőpontjának képét.

A parkigazgatóság nézőpontját pedig úgy jelenítette meg, hogy a medve "szavai" mellé tette két park-alkalmazott walkie-talkie beszélgetését, akik a medvéről az azonosító számát használva beszéltek. Második üzenetét azzal a képpel közvetítette, hogy egymás mellé helyezett egy számként emlegetett medvét és egy személyiséget vagy egy élő, gondolkodó lény képét.

Az ilyen elbeszélés annak az ajándéknak a tanúsága, amit mi emberek figyelmünkön keresztül tudunk adni a világnak. Személyes tapasztalatainkkal, a világ kutatási és tudományos megfigyeléseivel állandóan egy lehetséges történet anyagot építünk. Történetgyártó készségünk egyenesen arányos a figyelmünkkel. Ha igaz, hogy a tudást a közvetlen tapasztalásból nyerjük, és egy átlagos amerikai állampolgár heti huszonhat órán át nézi a televíziót, akkor képzeljük csak el, milyen korlátozott a valódi tudása. Amikor egy ilyen átlagember eljön az ön múzeumába, a parkba vagy a természeti bemutatóhelyre, ahol dolgozik, akkor ön, aki hetente ugyanazt a huszonvalahány órát a medvék vagy bogarak, vagy madarak megfigyelésével töltötte, azzal adhatja vissza nekik ezt az elveszített élményt vagy tudást, hogy történetként meséli el saját élményeit és ismereteit. Ez az ön kultúrája, az ön örökölt tudós és történész szájhagyománya: szenvedélyből mondani el a tényeket a világ számára, amihez tartozik - ezeket a tényeket, melyek iránt a legnagyobb szenvedélyt érzi, érzékletekkel, képekkel, kapcsolattal és utazással élményekké építeni - röviden történeteket alkotni. Végül is, mi a történet, ha nem terepgyakorlat uzsonnás-táska nélkül?

Mielőtt feltárnánk ennek gyakorlati jellegzetességeit (3. fejezet), a második fejezet egy általános áttekintést nyújt a különböző történet fajtákról, hogy milyen formák felelnek meg leginkább az ön céljainak, valamint arról, hogy a különböző történetformák
hogyan működhetnek együtt a nagyobb előadói hatás megvalósítása érdekében.

Ez a fejezet két nagy történetről, a tudományról és a mitológiáról szól. Mindkettő egyaránt nagyjelentőségű és rejtélyekkel telt - s mindaddig újabb és újabb rejtélyeket tárnak fel előttünk, amíg csak odaadó figyelmet kapnak tőlünk. Talán vannak, akik szerint e kettő egymással harcban áll. Remélem, itt meg tudom mutatni, hogy ez egy idejétmúlt nézet. Mindig csodálom, hogy a két történet milyen gyakran beszél ugyanarról, csak különböző nyelven, valamint azt, hogy tanulmányozásuk hogyan vezethet el ugyanúgy bennünket az univerzális archetípusok felismeréséhez. Ha egy tudományos előadó számára tudatossá válik, hogy a tudomány miképpen archetípusos és hogy a mítosz miképpen szól az igazságról, akkor ez segíteni fogja abban, hogy csökkentse a szakadékot az emberek és a mindenség átfogó érzékelése között.

Valahányszor iskolai előadást tartok a mítoszokról, a hallgatóságból mindig megkérdezi egy gyerek: "Igazak ezek a történetek?" Miután évekig vajúdtam kimerítő válaszokon, végül megelégedtem azzal, hogy a lakota gyógyító medicine man, Black Elk szavait idézem. Ő azt mondta:
- Nem tudom, hogy pontosan így történt-e. De ha elég sokáig hallgatod a történetet, meghallod majd, mennyire igaz.
Évekkel ezelőtt bosszantott ez a kérdés és hogy előre megjósolhatóan felteszik minden iskolai találkozó végén. Titokban még mérges is lettem a gyerekre, aki megkérdezte. Azt gondoltam: "Fiacskám, az uralkodó kultúra gondolkodása olyan reménytelenül a tényekhez ragaszkodik és materiális… Ha valamit nem tudunk mérni, rögzíteni, vagy nem tudjuk rátenni a kezünk, akkor azt képtelenek vagyunk igazságként megérteni. Gyermekeinket nem tanítjuk meg a metaforák és szimbólumok nyelvére, s arra törekedvén, hogy a gyakorlati és konkrét világról tanítsunk nekik, a képzelet analfabétáit képezzük."

Ezután elérkezett a váltás; éppen az a dolog bűvölt el, ami addig zavart. Felötlött bennem a gondolat: még ha nem épp most mondtam volna el nekik egy fantasztikus szörnyekkel és eseményekkel teli történetet, a gyerekek akkor sem bíznának bennem, ha azt mondanám nekik: "Igen, a történet így igaz, pont így történt." S mégis megkérdezik. Miért nem tágítanak a kérdéstől? Néhány gyerek még akkor is két-háromszor megismétli a kérdést, amikor már valaki más feltette. Azt hiszem, a gyerekek ösztönösen tudják, hogy a történetben van igazság. Csak nem tudják megnevezni vagy kifejteni. Egy kis beszélgetésre vágynak erről, ezért a kérdés.

Amint a második fejezetben kifejtettem, a "mítosz" szó modern használata a hamis vagy idejétmúlt hiteket tartalmazó történettel cseng egybe. Gyakran halljuk egyes szószólóktól: "Itt az ideje, hogy leszámoljunk azzal a régi mítosszal, hogy…" Saját népünk mitológiáját "vallásnak" nevezzük, és a "mítosz" fogalmát más népek vallására használjuk - azokra, amiket nem tudunk megérteni vagy elfogadni. Ezért egyes amerikai indiánok bántónak érzik a "mitológia" szó használatát az ő vallásuk történeteivel kapcsolatosan. Modern használata miatt a "mítosz" és a "mitológia" azt a mellékértelmet sugallja, hogy a történeteik valahogy kevésbé értékesek és nem igazak, s hogy az emberek, akik újra és újra elmondják őket, naivan cselekszenek. A modern pogányoknak hasonlóan tiltakozniuk kellene a "kelta mitológia" vagy a "skandináv mitológia" fogalmak ellen. A görögöknek van valahol egy csoportja, akik az elíziumi misztériumok szertartásait gyakorolják, és velük kapcsolatban nem kellene a "görög mitológia" terminust használnunk. A mítosz a történetnek egy fajtája, ami arról beszél, ami szent és a vallási gyakorlattal kapcsolatos. Emiatt határozom meg úgy a mítoszokat, hogy azok olyan igaz történetek, amik talán sosem történtek meg. Igazából nem érdekel, hogy újságírói megközelítésben megtörténtek-e valaha. Lényegében folytonosan történnek minden ember életében és a világ erői között.

A "mítosz" szó modernkori helytelen használata az igazság elmondásának irodalmi értékű és nagyon ősi módját csonkítja. Amikor egy előadó egy mítoszt mond el, az igazságot allegóriák, szimbólumok, metaforák és megszemélyesítések sorozatán keresztül próbálja közvetíteni. Van olyan hallgatóság, amely a kommunikációnak ezt a módját nagyon egyenesnek érzi, s mások elutasítják majd, mint valami képtelen dolgot. Bárhogyan is, egy jól elmondott mítosz képei a hallgatóságba plántálnak bennünket, mint egy magot, ami készen áll arra, hogy egy későbbi időpontban feltárja igazságát. Jobban megérthetjük ezt, amikor arra gondolunk, hogy a nyomtatott és kiadott szöveg a civilizáció történetének új keletű jelensége. Az ősi bölcsesség őrzői vajon hogyan hitték, hogy megőrizhetik az igazságot a teremtésről, a halálról, a megújulásról, az élet biológiai rendszereiről és az emberi kapcsolatokról? Azt feltételezem, hogy olyan történeteket alkottak (vagy kaptak látomásokon keresztül), melyek képekben és allegóriákban nagyon gazdagok - olyan történeteket, amik megragadják a képzeletet. Senki sem tudja, honnan származnak a mítoszok. Egyesek azt feltételezik, hogy a sámánok kapták őket álmaikban. Bárki, aki álmokkal dolgozott már, tudja hogy azok milyen szabadon használják a szimbólumok, metaforák és allegóriák eme szótárát. Ha az álombéli képzeletnek ebben az ismerős fluidumában áramoltatják tovább őket, a mítoszokra évszázadokon keresztül emlékezni lehet és szájhagyomány útján át lehet adni őket, amíg végül szövegesen le nem írják a Bibliában és a Grimm mesékben.

Az ősi mitológiában nincs elkülönülés a funkciók és a természeti világ között - mely utóbbit mi a biológia, a kémia, a fizika, a geológia és a csillagászat címszavak alatt vázolunk -, valamit a isteni funkció között. Bizonyos értelemben a vallás és a tudomány egyek voltak. Valójában a legelső mítosz-szövők az istenség kifejezésére gyakran kölcsönöztek könnyen hozzáférhető metaforákat és szimbólumokat a megfigyelhető tudományos funkciók közül. Az talán nyilvánvalónak tűnhet számunkra, hogyan fejeznek ki valamilyen erkölcsi igazságot a mítoszok, s kevésbé nyilvánvaló az, hogyan fejeznek ki tudományos igazságot. A purista tudós úgy tanulmányozza a természeti jelenségek világát, mint az odaadó szerzetes, pap vagy rabbi tanulmányozza vallása szent történeteinek (mítoszainak) szimbólumait és allegóriáit. Mindkettő a történetének rejtélyes elemeit kezdi kutatni, s eközben az igazság lenyűgöző mintázatait látja feltárulni. Mint ahogyan egy gyermek az adventi naptáron nap, mint nap nagy élvezettel nyit ki egy újabb ablakot, a tudós és a szent történetek tudósa is egyre több bölcsességet fedez fel saját történetében, minél tovább dolgozik vele. A számtalan kutatással töltött óra és sok évnyi tapasztalat után mindkettő történetmondóvá válik. Kezdik felismerni, hogyan változik történetük és válik gazdagabbá azáltal, hogy a történet elemeit komplexebben megértik. Ahogyan a történet összetettsége lassanként nő bennük, felismerik, hogy történetük szent és felelősséget éreznek aziránt, hogy történetmondóként az igazság általuk megértett legteljesebb kifejezését nyújtsák.

Ekképpen mi, a szent történet tanulói - legyen az mítosz vagy tudomány - felismerhetjük, hogy Démétér és Perszephoné mítosza (az elíziumi misztériumok központi mítosza) nemcsak egy anyáról szól, aki elveszíti leányát, valamint leánya asszonnyá avatásától, hanem a halál és az élet megújulása közötti bensőséges kapcsolatról is. Végül is az Élet Istennője (Démétér) és a Halál Istennője (Perszephoné) nem más, mint anya és leánya - s a történet végére az évszakok váltakozását vezetik be. A természettudományos előadóktól sokat hallott téma a halál fontossága és az ökoszisztémán belüli pusztulás. Halál nélkül nem lenne új élet. Ez a téma az összes kultúra mitológiájában (vallásos történeteiben) és népmeséiben hasonlóképpen fontos. A "Halál a dióban" című skót népmesében a Babszemjankó-hírességű Jack elhatározza, hogy becsapja Halál Apót, hogy ne vigye el a nagyanyját. Amikor rájön, hogy halál nélkül semmi sem mozog a világon, vonakodva ugyan, de el kell engednie Halál Apót. Néhány indián törzsnél Prérifarkas történetek szólnak arról, hogy a prérifarkas hozza el a halált a világba. A prérifarkas határozottan győzi meg a csalódott állatnépet, hogy halál nélkül tönkretenné a világot a túlnépesedés. Amikor a prérifarkas saját lányának kell először meghalnia, megpróbálja megfordítani a dolgokat. Nincs ilyen szerencséd, prérifarkas… A prérifarkas, sok mitikus karakterhez hasonlóan mindig arra emlékeztet minket, milyen érzés az, amikor az emberi természet fejjel ront a dolgok természetes rendjének.

A skandináv mitológiában az élet és a halál kapcsolatának fontosságát a teremtés története magyarázza meg. A teremtés során az élet nagy fája, Ygdrasil a menny felé sarjadzik. Ygdrasil egy nagy mitikus fa, gyakran emlegetik a "világ fájaként". Ez egyszerre szimbolizálja a spirituális és a biológiai igazságot. Ygdrasil olyan magasra nyújtózkodik a mennybe, hogy csak a legmélyebb, legsötétebb éjszakán tudja felfogni nagyságát az ember. A csillagok, még a legparányibbak is, amiket látunk, Ygdrasil felső ágain csüngnek.

És jóval lentebb, mélyen, nagyon mélyen a sötét földbe küldi Ygdrasil a gyökereit. Három gyökere van. Az egyik Erdának, az Élet istennőjének birodalmába nyúlik, ahonnan minden dolog táplálódik és virágzik. Édes vizeiből minden reggel tündérek fröcskölnek nedvességet, hogy a fa leveleit zölden tartsák.
A másik oldalon a fa fájdalmasabb terhet cipel, mint amit a halandók el tudnak képzelni. A gyökerek Niefel-heim-be nyúlnak és vizet vesznek annak jéghideg kútjaiból. Ott él a dögevő sárkány, Nidhog, aki állandóan a fa életerejét rágcsálja. Az idő korhasztja a gyökeret és lények sokasága rágja farkasétvággyal puha rostjait. S mert sosem volt jó ott, ahova az ördög nem jött - növekedés sincs pusztulás nélkül.
A középpontban egy gyökér, olyan fehér, akár a fény, jó mélyen, az összes emlék és Mimir - az Emlékezet Istene - honába nyúlik le. Mélyen e gyökérbirodalomban él Mimir, számtalan kis fekete ember társaságában, akik megújítják a világot. Nagyon-nagyon elfoglaltak, mindig egy különleges mézsört készítenek. Azt mondják, bármelyik halandó, aki áthalad az erdőn, és érzékeibe szívja e sörnek a talajon átszivárgó édes illatát, azt annyira megmámorosítja az isteni, hogy úgy ömlik majd szájából a szó, mint az első teremtő szájából. És megszületik a költészet.
A fán föl-alá szaladgál Ratatosk, a mókus, akinek szintén nagyon-nagyon sok dolga van. Újra meg újra üzeneteket, pletykákat és híreket visz a fenti világokból a mélybélieknek és vissza.

Ugye megvan! Az élet szimbolikus fája megtestesíti mind a pusztulást, mind a növekedést - a táplálkozási ciklus lényegét. Ezek az ősi skandinávok ösztönösen megérezték, megfigyelték és megértették, amin a modern tudósok ma küszködnek, hogy bebizonyítsák, leírják vagy mennyiségileg meghatározzák.

Nézzük csak meg közelebbről Ygdrasil eme képét! Bizonyára több is van ebben a képben, mint egyetlen információ a pusztulás fontosságáról. Ygdrasil tökéletes példája annak, amit korábban a spirituális és a biológiai érintkezéseként írtam le. Most nagy vonalakban vázolom fel ezeket a vonatkozásokat, ahogyan én látom őket. Ez nem jelenti azt, hogy amit mondani fogok, az minden, amit Ygdrasilról el lehet mondani vagy hogy teljesen meghatározza a fa archetípusát. Ygdrasil a világfa egyik archetípusa. Az archetípus egy olyan őskép, amely saját típusának és a természetének egyetemes esszenciáját közvetíti, függetlenül attól, mely kultúrában alakult ki. A Madonna vagy a szentanya az archetípus egyik példája. A "szentanya" képe minden kultúrában megjelenik, csakúgy mint a "világfa". Amint azt a svájci pszichológus, Carl G. Jung mondta, az ember sosem tud teljesen kifejteni egy archetípust. Minden mítoszban van legalább egy archetípus, és ez a mítosz jelentésének alapköve. Minél tovább dolgozunk ezzel a mítosszal, úgy tűnik, az archetípus állandóan különböző jelentés-árnyékot vet. Az archetípus jelentését könnyebben megérezzük, ha elképzeljük, mint magyarázat által. A következőkben mégis kiemelem a világfa néhány vonatkozását. (Lásd Strephon K. Williams, The Jungian-Senoi Dreamwork Manual (A jungi-szenoi álommunka kézikönyve), 1985.)

Vessünk egy pillantást biológiai megközelítésből az archetípusra! Ygdrasil két általános, de összefüggő irányban mozog. Először az égbe nyúló felső ágairól hallunk ("a csillagok legmagasabb ágain csüngtek"). Még az éjszaka sötétjében is kapcsolódik a fény a felső ágaihoz. Ez nyilván a fa felső ágainak egyik funkciója - a fényt cukorrá alakítani. A másik a levegő szilárd anyaggá alakítása. A fa anyagának nyolcvan százaléka a levegőben található szén (szén-dioxid) a fának nevezett szilárd anyaggá alakításával készül. A mítosz képzeletvilágában a felső ágak majdnem olyannak tűnnek, mint egy gyökérrendszer a mennyben - a légkörben.

Ygdrasil másik mozgása a föld sötétjébe irányul. Itt a gyökerek pusztító és megújító erőiről hallunk. Az égbe nyúló "ág-gyökerekhez" hasonlóképpen, a földbéli gyökerek is nagy átalakítók - megváltoztatják környezetüket és a világot fa, ruhaanyag, diófélék vagy gyümölcsök formájában ajándékozzák meg.

S mi a helyzet a középponti gyökérrel, ami "fehér, mint a fény", s azokkal a fekete törpékkel? Kik ők? Egyszer hallottam a híres ökológust, Dr. Jerry Franklint beszélni az erdő rendszereiről. Azt mondta, hogy az erdészek éveken át örökké a talajról beszéltek - hogyan kell megerősíteniük a talajt és a talaj mit nyújt a fáknak. "Istenem", mondta Jerry, "ezt nem a talaj teszi a fákért. A fák az energia fenomenális átalakítói. Ők küldenek cukrot le a gyökerekhez, s a gyökérlakó gombák beindulnak. Ez olyan, mintha a fa leküldené a fehér fényt a földbe!" Milyen csodálatos, hogy az ökológus is és a mítosz is ugyanazt a képet használja. Az istenek mitikus itala, a mézsör mézből - azaz cukorból készül. Szerintem azok a fekete törpék lehetnek a gyökérgombák. A gomba-törpéket a fa által készített cukor táplálja, s viszonzásul ásványi anyagokkal és vízzel látják el a gyökeret. Gondoljunk csak Ratatoskra, a mókusra, aki szorgosan viszi az üzeneteket a két birodalom között. "Bármely egyszerű halandó", aki érzékeibe gyűjtötte a törpék sörének értelmét és az élet napfényből eredő ciklusát, az tud egy keveset mondani az isteniről. A fa ajándékai az ég és a föld közös erőfeszítéseként jönnek létre. S ennek mi köze van Mimirhez és az ő emlékforrásához? Ez a rosszul kezelt észak-nyugati esőerdő irtásoknál vált világossá. Ott, ahol a gombákat az irtás forró napsütésének tették ki, az újonnan ültetett csemeték elfelejtették, hogyan nőjenek. Nem nőhet fa a kis fekete törpék és Mimir emlékforrása nélkül. A gyökérgombákon kívül sok apró élőlény segíti a fák életét. Az ökológus Jerry Franklin az élőlényeknek erről a sokaságáról és a fákhoz való kapcsolatáról úgy beszél, mint az "erdő biológiai hagyatékáról". A "hagyaték" minden bizonnyal az erdő emlékezete.

A spiritualitásba átlépve most az egész történet a bölcsesség feletti elmélkedés. Ygdrasil neve az "ygg" ősi kifejezésből ered, ami egó-t vagy én-t jelent. Az emlékezet támogatása nélkül hogyan lehetséges, hogy egy emberi lény erős ön-érzetet és eltökéltséget fejlesszen ki? Gondoljunk arra, hogyan erősítették meg őseink történetei jóságunk vagy rosszaságunk. Mi magunktól lettünk ez a sudár, saját-akaratú lény, vagy emlékezünk számos apró rejtélyes lényre vagy eseményre, ami hozzájárult ahhoz, amik vagyunk? Érésünk nem a virágzás, romlás és halál hosszú folyamata? Végezetül mit fordítunk le a magasztos, idealisztikus felfoghatatlanból és láthatatlanból konkrét földi alkotásainkba? Ez csupán egy kis elmélkedés, amit egy fa élet-erőfeszítései modelleznek. Ilyen belátókká válunk, amikor meglátjuk mennyire hasonlítunk egy fához.

Amint a buddhista mondás tartja, "A fa lassan nő, de a föld türelmes". Ygdrasil a pogány kultúrából származik, archetípusként mégis megjelenik a világ fő vallásainak ősképei között. A keresztény ősképek között a keresztet gyakran emlegetik az "élet fájaként". Krisztust fára feszítették, s ezzel Isten világossága egyfajta cukorrá (szeretetté) alakult a földön. A buddhizmusban Buddha egy fa alatt meditálva kapta első látomásait. Számos ázsiai és más népmesében a szereplők egy fa alatt ülve kapnak bölcs tanácsot.

Amint Ygdrasil történetében láttuk, egy archetípus számos különböző információt hordoz az élőlényekről, a környezetről és a folyamatokról. Bármelyik mítoszbéli archetípus megértését és kutatását mindig erősíti, ha az illető archetípust a lehető legtöbb mítoszban tanulmányozzák. Bár Jung azt mondta, hogy egy archetípust sosem lehet véglegesen kifejteni, egy bizonyos természeti archetípus több kultúrában előforduló mítoszának alapos tanulmányozása feltárja az archetípus biológiai jellemzőinek számos részletét. Egy ilyen tanulmányon keresztül kezdjük meglátni a kapcsolatot a tudományos és a spirituális bölcsesség között.

A farkas archetípusa például négy különböző minőséget tár fel, ami megtalálható a világ bármely, farkas szereplőket tartalmazó mítoszában. Ezeket a minőségeket vagy al-archetípusokat a következőképp azonosítom:

1. Az odaadó szülő
Mitikus kép: sok nagy hősről mondják, hogy ínség idején farkasok nevelték fel és az embert olyan odaadóan táplálták, mint egy emberi anya - talán még nagyobb odaadással. Néhány példa: Romolusz és Rémusz, Róma alapítói; Nagy Sándor; Cyrusz király, a perzsiai birodalom alapítói.
Biológiai tulajdonság: A farkasokról ismeretes, hogy életüket kockáztatva védik kölykeiket a szürkemedvék támadásaitól, vagy hogy kölykeik megmentéséért még azt is vállalják, hogy esetleg lelőjék őket.

2. A Nagy Lenyelő Halál vagy Ragadozó
Mitikus kép: A germán mítoszban Skoll és Hati tart a Földön minden életet mozgásban, mert ők kergetik a Napot és a Holdat át az égbolton. A halál beköszöntét jelképezik, ami mindig lehetséges és az időt örökké mozgásban, s az összes életet aktivitásban, éberségben, egészségben és vibrálásban tartja.
Biológiai tulajdonság: A ragadozók a gyengék és betegek kiselejtezésével nélkülözhetetlenek a zsákmány-állatok populációinak egészségben és aktivitásban tartásához.

3. A hűséges falkatárs
Mitikus kép: Az indián, az orosz és japán mítoszokban a farkas mindig megtartja szavát és a végsőkig hűséges az embertársához. Ugyanez a hűség jellemzi klánjával kapcsolatban, melyet a háziasított kutyák örököltek a farkasoktól, s úgy tűnik, ezt a tulajdonságot értékelik leginkább az emberek a kutyákban.
Biológiai tulajdonság: A farkasok egy életre társak, közösségben vadásznak és nevelik kölykeiket, s hűségesek falkatársaikhoz.

4. Segítő szellem és leleményes túlélő
Mitikus kép: Több világmítoszban az állatok közül a farkas áll leginkább összeköttetésben az élet misztikus elemével. Ez az az állat, amely tudja a kifelé vezető utat a tündérmesék "sötét erdejéből", valamint a halálközeli körülmények túlélésének titkát.
Biológiai tulajdonság: A farkasok rendkívül erősek, intelligensek, s ha megsérülnek, lenyűgöző képességük van a gyógyulásra.

Mitológiájának tanulmányozásával nem csak valami tudományosat tudhatunk meg a farkasról, hanem arról is tanulhatunk valamit, hogyan mondjuk el tudományos történetét. Figyeljük meg, hogy két tulajdonság kapcsolatos a halállal és kettő az odaadással. A halál és az odaadás két nagyon erőteljes téma. Ez a négy al-archetípus, egyszerűbben mondva, "a halál és az odaadás" fontos előadói témákat kínál számunkra, melyek köré lehet építeni a tudományos információkat egy előadás során. Több száz véletlenszerűen kiválasztott emberrel készült interjú, akiket lenyűgöznek a farkasok, s azt fedeztem fel, hogy ezeket a farkasimádókat mélyen megindították bizonyos tudományos információk, amelyek beleillettek valamelyik al-archetípus kategóriába. Ha a tudományt izgalmasan, történetként mondják el, alapvető annak felismerése, hogy valami archetípusos dolog áramlik át a nyers információval. Előadóként nekünk az a feladatunk, hogy folyton az archetípus különböző fazettáit kutassuk.

Elegendő kutatás után az embernek nem kell azt hinnie többé, hogy a mitológia és a tudomány harcban kell álljon egymással. Általánosan megfogalmazva, amikor az ember visszamegy a bennszülött népek mítoszainak cenzurálatlan felvételeihez, minden kontinensen találhatók olyan mitikus, természetet tükröző képek, melyek metaforikusan illusztrálnak biológiai, geológiai és matematikai koncepciókat.

Mielőtt e mítoszok közül több példát tárgyalnánk, tegyünk egy pillanatnyi kitérőt annak elismerésére, hogy léteznek olyan mítoszok, amelyek a mitikus és a tudományos igazság közötti elkülönülést illusztrálják. Ezeket a történeteket elsősorban vallási/politikai intézmények hozták létre, s ezzel vagy választóikat kontrollálták a félelem segítségével, vagy az emberi lényt állították piedesztálra a természeti érték lealacsonyításával, meg olyan a rege és népmese mondókkal, akik antropomorf projekciókká egyszerűsítették az állati jellemet, hogy ezáltal az emberi természettel kapcsolatos erkölcsi kérdést fejtsenek ki.

A farkas, a kígyó, a disznó és a medve mind megszenvedték ezt a "mítosz-abúzust". Nyilvánvaló, mennyire pusztító hatású volt a farkas hamis mítosza. A farkasok korábbi vadászterületeik nagy részén kipusztultak vagy közel állnak a kihaláshoz, s még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy a farkasok embereket támadnak meg és falnak fel. Bár ez az igazságtalan hazugság kezd megváltozni a sok környezetvédő csoport oktatási erőfeszítései nyomán, a küzdelem nagysága mutatja a hamis mítosz erejét. A farkasokra a "sötét középkorban" mérték a legnagyobb csapást, amikor a katolikus egyház a farkast az eretnekekkel társította. Ez az asszociáció hamarosan odáig elment, hogy a farkast az ördög mellé sorolták. Mint ahogy korábban leírtam ebben a fejezetben és ahogy könyvemben (Farkas történetek: mítoszok és igaz történetek a világ különböző tájairól) mélyebben kifejtettem, más világkultúrákban a farkasokról sehol nem alakult ki ilyen negatív kép. A sötét középkor előtti és utáni történetek mutatják ezt a változást. "A tűzmadár, Iván herceg és farkas" című ősi orosz tündérmesében szereplő farkas hősies segítő szelleméből a "Piroska és a farkas", valamint a "Péter és a farkas"(az orosz Prokofjev zeneszerző története) gonosz farkasa lesz. A legtöbb európai tündérmesében fellelhetők az ősibb görög, kelta, germán és egyiptomi mítoszok maradványai. "Piroska és a farkas" azonban teljesen új, nincs megelőző története, először az inkvizíció idején tűnt fel az európai folklórban.

A kígyók hasonlóképpen megszenvedték, hogy az ördöggel asszociálták őket. Ahogy a farkas sem, a kígyó sem kap minden kultúra mitológiájában démoni szerepet. Ironikus, hogy Indiában, ahol a világ néhány legveszélyesebb kígyója él, a kígyót az életerő, vagy Kundalini energia szimbólumaként tisztelik. Egy álomban vagy mítoszban a kígyómarás azt reprezentálja, hogy az életerő megpróbál bejutni a lélekbe vagy megpróbálja felébreszteni azt. A világ számos kultúrájában a saját farkába harapó vagy a bőrét vedlő kígyó az örök életet jelképezi. Az amerikai őslakos laposfejű indiánok egyik mítoszában a csörgőkígyó úgy védi meg az embereket egy csontvázfejű szörnytől, hogy a méregfogait kiveszik és beleteszik egy tál ételbe, amit a szörnynek szántak. Számos amerikai indián törzsnél a kígyó az Alsó Világból, míg a madarak a Felső Világból hoznak hírt, s mindkét világ egyformán szent. Mindkét világban olyan lények lakoznak, melyek bölcsességet és orvoslást kínálnak, s bár különbözőek, egyformán jótékonyak az emberi világ szempontjából. A legfontosabb kígyó által hozott orvosság a víz.

Az amerikai indiánok mítikus/spirituális világnézetében az élet minden formája a teremtés nélkülözhetetlen és tisztelettel övezett része - főleg a kicsik és a csúnyák. Ez különösen igaz a bennszülött kultúrákra. A mediterrán világ zsidó-kereszténységet megelőző, istennőket tisztelő vallásaiban a kígyókat és a hattyúkat művészetek és szertartások útján tisztelték. A mérges kígyókat megfejték és mérgüket feltehetőleg arra használták, hogy a jóslás feladatát betöltő papnők megváltozott tudatállapotát idézzék elő vele. Ma azon kísérleteznek az orvosok, hogy a kígyómérgeket a koleszterinszint csökkentésére használják. A régi mítoszokhoz hasonlóképpen embernek a modern tudományban sem szabad alábecsülnie az apró, csúnya vagy veszélyes teremtmények különleges ajándékait vagy hasznosságát.

A kutatás során fontos, hogy az ember feltárja a mítoszok legkorábbi gyökereit vagy variációit, hogy elkerülhesse egy téves archetípus továbbadását. Az is fontos, hogy ne keverjük össze a mitikus történeteket - mint a tündérmese, mítosz vagy szent szöveg - a népmesékkel vagy regékkel. Mint korábban jeleztem, a népmesék és regék rendszerint félrevezetően mutatnak be állatokat, azért hogy az emberi természetről szóló drámát mondjanak el. Míg a mitikus történetek az archetípuson keresztül egy állat természetének bonyolultabb megfigyelését tárják elénk, a népmesék és regék emberi tulajdonságokat vetítenek ki az állatokra. Például a legtöbb népmesében és regében a medve a buta szerepét játssza, akit mindig felültetnek. Ezzel ellentétben sok bennszülött mítoszban a medve a gyógyítással, a gyógyító növényekkel van kapcsolatban, valamint az erő hosszú alvással vagy egyfajta szociális hibernációval történő visszanyerésével. A medve tiszteletnek örvend, egyáltalán nem buta állat, hanem a gyógyító tudás, a rejtélyes gyógyító hatalmak és erők forrása - amellett, hogy ő a királyok apja.

Például Artúr király történetéről azt mondják, hogy egy ősi észak-skandináviai mítoszból fejlődött ki, mely egy asszonyról szól, aki egy medvéhez megy feleségül és egy félig ember, félig medve fiút szül (Szent Mancs). Ezt a fiút megsebesítik a többiek, akik irigylik erejét. A medvefiú egy barlang mélyébe vonul vissza és utazást tesz az Alsó Világba, ahol egy évig alszik. Miután meggyógyították, megújult erőben hagyja el a barlangot és legyőzi ellenségeit. Artúr Király történetében az "Artúr" név medvét jelent. Az az idő, amíg Artúr Merlin és a titokzatos "Tó asszonya" gyámsága alatt állt, tekinthető egyfajta hibernációs állapotnak, melyen alatt egy felvilágosodott király erejét táplálták.

A népmesékben gyakran a háziasított állatok szolgálnak a jellem modelljéül, míg a mitológiában a vadállat a modell. Vesse csak össze a "Három kismalac" megrémült, oktalan puhányainak hírét és a vad, dühös vadkant, mely a féltékeny Mars lesz (a görög-római háború isten), amikor felökleli Vénusz szeretőjét, Adoniszt. Vagy mi a helyzet Kama Pua-val, a hawai mítosz sertés-istenével, az egyetlen istennel, aki képes lenyugtatni a könnyen dühbe guruló tűzistennőt, Pele-t? Ezt a nem mindennapi tettet fortéllyal valósítja meg. Semmi gyenge vagy buta nincs személyiségében.

Nem azt mondom, hogy minden mítoszt tagadjunk, mely negatív hozzáállást tanúsít a természet felé. Az embernek minden esetre tartania kell bizonyos kígyóktól és egy tűz a vadonban egyfajta pokol lehet. Mégis fontos észrevennünk, hogy azok a természeti elemek és vadállatok, melyeket egyes mitológiák negatívan ábrázolnak, más mitológiákban pozitív vonatkozásaikat képviselik. Az erdőtüzeket például a kelták szimbolikusan nagy máglyákkal reprezentálják a Betane tavaszünnepen, a tűz tisztító és fiatalító erejének szimbolizálására. Marháikat végigterelik a máglyák között, hogy kifejezésre juttassák a mezőgazdaság egészségességét és a tűz erejét a növényi és rovarkártevők legyőzésében. A mondás szerint "az éremnek két oldala van", s minden archetípusnak kettőnél sokkal több oldala van. Az összes történet a teljes kutatás része, amit végig kell járni egy archetípus teljes feltárása érdekében. Nem kell feltétlenül bemutatnia a negatív történeteket, csak ha tisztában van velük. A kígyó és a farkas mégis okvetlenül megérdemli, hogy kissé helyrebillentsék az egyensúlyt, mivel olyan sokáig szenvedtek a negatív történetektől.

Legyen türelmes és alázatos. Az efféle kutatás évekig tarthat, míg az archetípus teljes virágába borul. Amikor mitikus vagy tudományos történetekben kutatja az archetípusokat, akkor tulajdonképpen a jelentés ismétlődő mintázatait vagy mélyebb áramait keresi. S amivel e kutatás segíti az ön történetmondását, akár mítoszokat, akár tudományos tényt mond el történetként, nem más, mint a tudás útja - tudni, melyek a fontos képek a történetében, s hogy hogyan rendezze őket egymás mellé. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: a történet alapvető jelentését a képek hordozzák. Ezek alkotják a történet központi idegrendszerét.

Az előzőekben láttunk néhány példát arra, hogy a bennszülött népek mítoszai miképp ábrázolnak biológiai koncepciókat. Most olyan történetképeket vizsgáljunk meg az igazság mitikus leírásai közül, melyek geológiai és matematikai koncepciókat illusztrálnak.

Egyszer régen egy skidi pawne indián teremtésmítoszt mondtam el Michigan-ben a természettudományi múzeumban, Íme egy része:

Mielőtt a Föld volt… a hajnal… mielőtt fény volt… élt Tirawa, a nagy teremtő… és Tirawa összehívta az égieket… hívta a szellemeket az égi ösvényen… hívta a négy fő irány erőit, egy nagy teremtés-tanácsra hívta őket. Együtt kezdtek énekelni… énekeltek és rázták a csörgőiket. És ahogyan énekeltek, szél söpört végig a mennyen… a szelek összeterelték a felhőket… a felhők mély, sötét csapatokba gyűltek. S akkor Tirawa fogott egy rózsakvarc kavicsot és eldobta. Egyből a felhők közé esett… s a Villám és a Mennydörgés lényei pont a rózsakvarcon keresztül csaptak le. A vihar kezdett lecsillapodni. A felhők feloszlottak és szétszóródtak… s az égi teremtők alatt ott volt a roppant óceán… .
(Strauss: Wolf Stories: Myths and True Life Stories from Around the World, 1993, könyv, vagy Strauss: Coyote Gets a Cadillac and Other Eye-Opening Earth Tales,1991, magnókazetta, vagy Mythic Wolf , videó)

Miután elmondtam, egy férfi lépett elő a várakozó hallgatóságból és azt mondta:
- Ez az! Ez a történet! Ez az ősrobbanás, a Big Bang elmélete… de… de hát ez egy mítosz!
Ez a férfi megérte a szavak szó szerinti értelme mögött rejlő képet.

Egy másik alkalommal a skidi pawne teremtéstörténetet két másik teremtésmítosszal együtt mondtam el, és egy olyannal, amit egy álomsorozatom és egy geológussal folytatott beszélgetés segítségével alkottam meg. Az előadásom után egy "beszélgetés" következett az Erdőszolgálat geológusával, Larry Chitwood-dal Newberry-ben a Nemzeti Vulkán Emlékmű megünneplésén. Azért mondom el ezt a speciális előadás-szituációt, mert annyira jelentős élmény volt az Erdőszolgálat geológusainak, akik sosem hallottak mitikus formában előadott geológiát, s a közönségnek is, akik abban a jutalomban részesültek, hogy úgyszólván két nyelven megerősítve hallották ugyanazt a geológiai történetet. Íme a skandináv mítosz néhány részlete:

Az idők hajnalán történt… abban az időben, amikor világűr végtelen semmijében Ginnungap óriási feneketlen szakadéka tátongott.
Ginnungap… Ginnungap… mint egy rezzenéstelen levegőjű forró nyári nap… Ginnungap. Hossza mérhetetlen… lehelete mérhetetlen… mélysége felfoghatatlan volt.
Az egyik végén volt Niefel-heim. Ó! Niefel-heim, a jeges, ködös sötétség és a dermesztő hideg birodalma. Hú! Niefel-heim, ahol tizenkét folyó szállította a mérges párákat… egyik réteg a másikon, s a jég különös formákat tornyozott egymásra. A jégformákat sűrű pára borította és a belsejükben förgeteg sikoltozott iszonytatón.
S messze a másik végén Muspel-heim terült el. Ó! Muspel-heim, a tűz és a fény ragyogó hona. Ó! Muspel-heim, a megolvadt kövek és terjedő tűz folyóitól izzó. A fénylő tűz szikrái pedig… az üres térre áhítozva… elszökdöstek otthonukból.
Akkor történt meg, hogy… Ginnungapban… ott, ahol a szélvészek és a homály birodalma összetalálkozik a meleg és a fény birodalmával… ott, ahol először pattantak tűzszikrák a megfagyott jégre, akkor és ott jöttek létre az első vízcseppek és minden élet kezdett… csepegni… csepegni… csepegni… .
…Miután az Asa-istenek megsemmisítették a jégóriásokat, megölték Ümirt (a jégóriások apját) és kicsorgatták jéghideg vérét, melyből a világ óceánjai lettek. Kivették a csontjait, hogy megalkossák a világ hegységeit és összetörték állkapcsát… és fogait szétszórták a partokon, ezekből lettek azok a gömbölyű görgetegkövek, amik itt és a tenger mellett szétszórva láthatók.
Majd bedobták testét az óriási világmalomba. Hallott már a világ nagy malmáról? A tenger mélyén áll, és kilenc szűz forgatja, akiknek fehér fényből font hajfonata van. Forgatja, tekeri a malom Ümir testét, majd kiköpi… s ebből lesznek a földterületek a Földön és a homok a tengerek mentén. S valahányszor azt érezni, hogy a föld remeg és rázkódik, akkor a kilenc óriás szűz dolgozik, és újabb jégóriást dobnak a világmalomba.

Az én programrészem után Larry lépett a színpadra, néhány másodpercnyi szünetet tartott, majd azt mondta:
- Ó, igen, ez épp ilyen, ahogyan Susan mondta, ez a tekerés, forgatás, darálás, nagyon, nagyon lassan…
Később a színfalak mögött Larry tökéletes metaforát talált magának a vulkanikus események geológiai időbeli lezajlására.
- Ez olyan, mint a gamelán zenekar - mondta. A gamelán zenekar többféle méretű harangokon játszó indonéz zenekar. Minden zenész meghatározott időzítéssel játszik saját harangján, mely a többi zenész hangmintázatához kapcsolódik. A zene olyan hangot eredményez, mely a kölcsönösen egymásra ható összes létezőt reprezentálja. Előfordul, hogy egy két órás előadás alatt az egyik zenész csak egyetlen egyszer vagy egyáltalán nem üt a harangjára. Ez a zenész képviseli azokat az eseményeket, melyek egy nagyon hosszú ciklusban csak egyszer történnek meg - mint a geológiai események. Ennek a harangjátékosnak az a feladata, hogy emlékeztessen bennünket a teremtő erők mozgásában az idő jelentősségére. Ezzel a metaforával Larry abba a birodalomba lépett, ahol a tudományos tényt történetként mesélik el.

A teremtésmítoszok csodálatos, öntörvényű alkotások. Olyan sokat lehet tanulni belőlük. Miért ne? Végül is a teremtés az élet összes aspektusának a középpontja. Van heteroszexuális teremtés; aszexuális teremtés; egy bizottság teremtő folyamata; teremtés, mely az összeütközés, a harc, a vonzás vagy a békesség környezetét kívánja meg; a misztérium, ahogyan a klorofill molekulák cukorrá alakítják a fényt és a nagy rejtély, hogy hogyan kezdődött legelőször az élet a Földön. A teremtés archetípusának mindezen vonatkozásait közvetítik a világ különböző teremtésmítoszai.

Ez a közvetítés sokszor az archetípus legrejtélyesebb nyelvén, a matematikán keresztül történik. A modern világban a számokat olyan gyakran használjuk kereskedelmi vagy statisztikai ügyekben, hogy elfeledkezünk arról: a számok alapvetően szimbólumok. Mint szimbólumok, a számok képeket hoznak létre. Az ősi világban a számok szolgáltak másik nyelvként egy történet elmondására. A világ különböző teremtésmítoszait olvasva felfedezi majd, milyen rengetegszer utalnak az egyes és különösen a kettes számra. Az egy képviseli az egység, a teljesség vagy az ősi isteni forrás archetípusát, mely később kezd osztódni vagy sokszorozódni. Az egy néha úgy indul, hogy a kettőben képviselteti önmagát, mint például az "ikertestvérek" esetében. Ezek az ikrek - az egyik jó, a másik rossz - kezdik el a teremtést a maja teremtésmítoszban, a Popoh Vul-ban. A dél-nyugati quesan indiánok szintén két szembenálló ikertestvérrel kezdik. Az összeütközésben álló ikrek nem tűnnek fel azonnal a zsidó Tóra teremtéstörténetében (Genezis), de hamarosan megjelennek Ádám és Éva vagy Káin és Ábel képében. A buddhista szent szöveg a Tao Te King "az egy"-et folytonosan a kettő közötti táncként írja le.

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan, a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán a nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
(Lao Ce, Tao Te King, Weöres Sándor fordításában)

A skandináv teremtésben a két birodalom, az egyik a tűzé, a másik a jégé, a két ellentét lassan mozog egymás felé az üres térben. Találkozásuk pillanatában képződik az első vízcsepp, s ebben a vízben kezd formálódni az élet első formája. Egyszer egy svéd férfi izgatottan számolt be erről a történetről, és azt mondta:

- Pontosan a kezdet kezdetén! Ott, ahol az ellentétek találkoznak… bumm! Itt az élet! (Örökre hálával tartozom neki, mert ezzel a megjegyzésével nyitotta meg számomra az egész skandináv mitológia varázsos világát.) A kettő vagy a szent kettősség ebben a képében azt látjuk, amit korábban úgy írtam le, hogy "a teremtés, mely a konfliktus környezetét igényli". Az Upanisadok teremtésmítosz egy lénnyel kezdődik, aki magányos. A társtalanságból az egy megalkotja a másikat (kettő). Amikor párosodnak, madarakat teremtenek. Annyira lenyűgözi őket teremtésük szépsége, hogy folytatják a párosodást és megteremtik a föld összes lényét (annak a "teremtésnek" a képe, mely vonzást igényel). Az észak-amerikai síksági indián mandanoknál a kezdetekben a magányos ember és az Első teremtő együtt kezdik el megalkotni a világot. A történet egyik pontján az Első teremtő prérifarkassá változtatja magát és így folytatja a világ befejezését az emberi lények számára. A prérifarkas történetekben a prérifarkas néha ostobán végzi. Akkor a prérifarkas öccseként a róka tűnik fel, hogy megsegítse és visszahozza az életbe, ha meghalt. A róka, úgy cselekszik mintha a magányos ember lenne, vagy egy ikertestvér, csak más alakban. Íme a kettő számos képe.

A hármas szám a teremtés két eszközét, plusz annak eredményét, vagy a beteljesítés koncepcióját képviseli - mint a teremtés egy ciklusának beteljesítését. A hármas számmal az egység és az iker/ellentét koncepcióitól előrelépünk egy ciklusba, melyben a mozgás és az idő érzete van jelen. A zsidó-kereszténységet megelőző istennőket tisztelő vallásokban a ciklusok képviselik az élet alapvető mintázatát Ezt a mintázatot látjuk megismétlődni az emberi élet szakaszaiban: szűz, családanya, öreganya, vagy fiú, apa és nagyapa. A kereszténységben a három a Szentháromságot jelenti: az Apa, a Fiú és a Szentlélek hármas egységét. Más esetben a három egy történetet ír le, mely az egységet mutatja be három szakaszában. Ez egy időbeli történet, mint minden életciklus - az új élet kezdete, a szüret és a halál (vagy visszatérés).

A kultúrától függően a négy egy egyensúlyt vagy a poláris ellentétek stabilizálását jelképezi : a mennyei és földi birodalmakét, mint a keresztény kereszt, vagy mint az észak-európai pogányok világfája, vagy az egész mindenség teremtő erőinek elismerését, amint az amerikai indiánoknál, az afrikai, kelta és ázsiai hagyományokban a négy fő irány tisztelete a gyógyító körökben (medicine wheel). A négyszög (négy pontjából rajzolható meg) stabilitása különbözik a kör (három pontjából rajzolható meg) változékonyságától és mozgásától. Pitagorasz misztikus tanításainak köszönhetően a matematikát az isteni elérésére szolgáló útként tanulmányozták.

Ha hármat adunk hozzá, a négyből hét lesz. Ha a négyet hárommal megszorozzuk, tizenkettő lesz. A hét és a tizenkettő számos kultúrában a tökéletességet közvetíti. A dúr-skálán hét hangjegy található. Amikor az oktáv hangjegyet szólaltatjuk meg, egybehangzik az első hangjeggyel, s a harmónia koncepciója megszületik. A moll-hangsorban öt hangjegy van. Az ellentétes dúr és moll hangok együttesen tizenkettőt tesznek ki… s íme egy élmény megteremtése, amit zenének nevezünk. A Teremtés Könyve szerint Isten hét nap alatt teremtette meg a világot. Hófehérke tökéletes szépségét hét éves korában veszi észre gonosz mostohaanyjának tükre. Hét hegyen át kell mennie, míg menedéket talál a hét törpénél. A babiloni spirituális tanító, Zarathusztra tizenkét égi erőt azonosított, melyekről azt mondta, hogy befolyásolják a földi teremtést. Később ezek a csillagászati állatöv konstellációiként váltak ismertté. A klorofill molekula molekuláris szerkezete egy tizenkét ágú csillag. Ez az a molekula, mely a fényt az összes földi élet alapjává alakítja. Ezek a történetek mind számokkal kapcsolatosak.

Egy régi munkatárs barátom be nem fejezett egyetemi irodalmi tanulmányai után matematikai doktorátust választotta. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta:
- Olyan sok bölcsesség van abban a történetben, amit a matematika mesél.

Ismét visszatértünk az első fejezet fontos szavához: a kapcsolathoz. A barátom az archetípusok, vagy más szavakkal a matematika nyelvében található igazság mélyebb áramai miatt tanulmányozta odaadóan a matematikát. A barátom számára a matematikai információ nem másért izgalmas, mint a "bölcsességnek" nevezett egyetemes igazsághoz fűződő kapcsolata miatt. Ismét John Keats szavait halljuk:

"A Szép: igaz, s az Igaz: szép" - sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!
(Tóth Árpád fordítása)

Amikor a matematikáról, a geológiáról, az ökológiáról vagy a fizikáról úgy beszélünk, hogy szem előtt tartjuk a kapcsolatot, az archetipikus igazságot és képet, akkor történetet alkotunk.