Az 1977. évi romániai népszámlálás szűkös - etnikai vonatkozásaiban pedig különösen fogyatékos - adatsorait Nyárády R. Károly közvetlenül megjelenésük után kielemezte, és a rendelkezésére álló információk hézagossága ellenére az 1977. évi cenzus korabeli publikációjáról lényegében máig érvényes értékelést alkotott. Sőt ennél is tovább ment: a számsorok között olvasván nem csupán a meglévő adatokat, de hiányukat is értelmezni tudta. Ennek során nagyszabású előtanulmányokon alapuló páratlan intuícióval, a népesség "nemzetiség és anyanyelv" szerinti statisztikájának meggyőző bírálata kapcsán rámutatott arra, hogy az akkori bukaresti statisztikai szolgálat nem csupán a tények elhallgatásában, az etnodemográfiai állapotok beható tanulmányozásához elengedhetetlenül szükséges adatok visszatartásában marasztalható el, hanem abban is, hogy amit a zárolt adatokból végül is közzétett, azt meghamisítva, a hamisításokat pedig hivatalos közlés rangjára emelve bocsátotta a nyilvánosság elé.

Nincs ebben semmi meglepő, ha arra a köztudomású tényre gondolunk, hogy a politikai hatalom számára zavaró tények eltitkolása az elmúlt rendszerben általános gyakorlat volt. Azt is tudjuk, hogy a hatalom nem egyszer a tények meghamisításával, az adatok manipulálásával is megpróbálkozott. A bukaresti statisztikai hivatal egyik vezető munkatársa szerint ugyan közvetlen manipuláció csak a gazdasági statisztika területén volt lehetséges, ahol a rendszer érdekelve volt. "A népesség esetében - állítja -, e területnek a társadalmi jelenségek összességében elfoglalt sajátos jellegéből adódóan az adatok meghamisítása gyakorlatilag lehetetlen. Amit a múltban megpróbáltak, az nem hamisítás volt, hanem a nemtetsző népesedési adatok elhallgatása, mert ezek felfedték a régi rendszer kellemetlen valóságait."[1] Megállapítása azonban véleményünk szerint pontosításra szorul: az elmúlt politikai rendszer legalább egy vonatkozásban - a nemzetiségi viszonyokat illetően - a népességi jelenségek területén is érdekelve volt. A nemzeti kisebbségek léte - a "mind hangsúlyozottabb társadalmi és nemzeti jellegű homogenizálódás"[2] perspektívájában szemlélve - rendszeridegen, "kellemetlen valóságnak" mutatkozott. Nem véletlen tehát, hogy az 1977. évi népszámlálás kiértékelői - nem tudni, hogy pontosan kik és milyen iniciatívák alapján - a "gyakorlatilag lehetetlennel" is megpróbálkoztak. E próbálkozás tárgyi bizonyítéka az, a román statisztikai szolgálatot az 1977. évi népesség-számbavételt illetően mindmáig szinte kizárólagosan reprezentáló népszámlálási kötet, amelynek etnikai adatsorai[3] a hivatal vezető munkatársának előbb idézett állítása alól kivételt képeznek. Ezt nem hallgathatjuk el még akkor sem, ha tudjuk, hogy a bukaresti statisztikai szolgálat később elhatárolódott a kiadvány merőben politikai jellegű, tudománytalan akciójától. Az intézmény utólagos jóhiszeműségét jelzi, hogy a nemzetközileg is elfogadott kritériumoknak megfelelően - a véglegesített anyanyelvi adatokat legalább országos összesítésben, a nemzetiségi adatsorokat pedig megyénkénti, sőt (az 1992. évi közigazgatási beosztásnak megfelelően) települési típusonkénti részletezésben is publikálva - megkezdte a "nemzetiség és anyanyelv"-i ismérven alapuló botrányos etnikai adatközlés kiigazítását. [4]

A frissebb ismeretek birtokában lehetővé, sőt szükségessé válik az 1977. évi népszámlálás etnikai vonatkozásainak legalább részbeni újraértékelése. A következőkben erre teszünk kísérletet. Először, Nyárády R. Károly elemzésének ellenpróbájaként, egybevetjük a népszámlálási kötet etnikai adatsorait az immár véglegesített közléssel. A népszámlálási kötetben alkalmazott eljárás politikai-ideológiai összefüggéseinek felvázolása után tisztázzuk álláspontunkat a revideált adatok érvényességét illetően. Majd számbavesszük a népszámlálási kötet - politikai jelentéstartalmuktól elvonatkoztatva vizsgált - adatai és a végleges közlés együttes elemzésével nyerhető másodlagos információkat. Végezetül mindezek alapján megpróbáljuk kijelölni az 1977. évi népesség-számbavétel helyét a román nemzetiségstatisztikai közlések sorában.

Mindenekelőtt összegezzük mindazt, amit az 1977. évi népszámlálási kötet kulcsfogalmáról, a "nemzetiség és anyanyelv" szerinti ismérvről tudni lehet. E vegyes fogalomkör megnevezése látszólag önmagában hordozza értelmezését. Eszerint az 1977. évi népszámlálás az anyanyelvi és nemzetiségi bevallás kombinációját használta, így a népszámlálási kiadvány "nemzetiség és anyanyelv"-i táblái csak a két szempont szerint egyező népességet részletezték, míg az "eltérő nemzetiségű és anyanyelvű" népesség további részletezés nélkül, egy tételben szerepelt.[5] Ez az eshetőség a nemzetiségstatisztika évszázados alapelveit és nemzetközi gyakorlatát érintő kérdések sorozatát veti fel. Ám nem érdemes taglalásukba belebocsátkozni, mivel, mint az az előzetes adatközlés és a népszámlálási kötet összevetése során kiderült, az előbbi értelmezés csak részben állja meg a helyét. (A két közlés összehasonlító elemzését lásd Nyárády R. Károly tanulmányának II.3. fejezetében.) A kötet adatai ugyanis az egyes etnikumok esetében eltérő módon viszonyulnak az előzetes népszámlálási adatokhoz: a románság száma nőtt, a többi etnikumé viszont csökkent. Mégpedig azért, mert a központi kiértékelők nem egyforma mércével mértek. Azaz - mint Nyárády R. Károly helyesen következtette - a nemzeti kisebbségek tagjai közül ugyan valóban csak azokat sorolták az illető etnikumhoz, akik mind nemzetiségük, mind pedig anyanyelvük szerint ugyanahhoz a néphez tartoznak, ezzel szemben románnak számítottak mindenkit, aki akár a nemzetiségi, akár az anyanyelvi rovatban románként szerepelt. (Ilyenformán "eltérő nemzetiségű és anyanyelvű" is csak nem román lehetett.) A népszámlálási kötet szerkesztői tehát, miközben adataikat az anyanyelvi és nemzetiségi bevallást kombinálva állították elő, ezt oly módon tették, hogy ugyanazon eljárás keretében két logikailag ellentétes - a kisebbségek esetében leszűkítő, a románság esetében kiterjesztő - műveletet végeztek el, az így származtatott különnemű értékeket pedig a nemzetiségre vagy az anyanyelvre vonatkozó alapadatok helyett egy homogénnek feltüntetett közös táblázatban adták közre.

E feltételezést a későbbiekben publikussá vált anyanyelvi adatok is megerősítették. Ez utóbbiakat és a népszámlálási kötet adatait egybevetve ugyanis bebizonyosodott, hogy a "nemzetiség és anyanyelv" szerinti közlés a románok számát nem csupán a nemzetiségi kimutatásnál, de az anyanyelvi értéknél is magasabbnak tüntette fel. A többi etnikum esetében pedig - a jiddis anyanyelvűeket kivéve - ennek éppen a fordítottja történt, azaz a népszámlálási kötetben szereplő érték a véglegesített közlésnél - mind a nemzetiség, mind pedig az anyanyelv vonatkozásában - alacsonyabbnak bizonyult. (Lásd az 1/A. táblamelléklet 10-11. rovatait.) Egyedül a zsidóság esetében nem érvényesült ez a logika: a "zsidó nemzetiségűek és anyanyelvűek rovatában" ugyanis a nemzetiségi kérdőpont végleges kiértékelése során nyert szám szerepel. (Ide tehát kivételesen olyanokat is besoroltak, akiknek egyébként a román "nemzetiségűek és anyanyelvűek" között lett volna a helyük, lévén, hogy a romániai zsidók többsége, a nem jiddis anyanyelvűek több mint kétharmada románul beszél.) Ez valószínűleg gyakorlati megfontolásokból történt, hiszen, ha a többi nemzeti kisebbséghez hasonlóan itt is a nemzetiségükkel azonos anyanyelvűek kaptak volna helyet, akkor számuk, a jiddis nyelvet beszélők elenyészően kis hányada miatt, megmagyarázhatatlan ellentmondásba került volna a nem hivatalos kimutatásokkal. [6]

Az 1992. évi népszámlálás I. kötetében közreadott táblázattal, mely az egyes nemzetiségek anyanyelvi hovatartozását ismerteti 1977-ből százalék szerinti megoszlásban,[7] Nyárády R. Károly kiinduló hipotézise lényegében véve bizonyítást nyert. E táblázat "azonos nemzetiségű és anyanyelvű" rovatát és az 1/A. táblamelléklet 8. és 2. rovata alapján számított százalékos értékeket (melyek azt mutatják, miképp aránylik a "nemzetiség és anyanyelv" szerinti közlés a véglegesített nemzetiségi adatokhoz) egymás mellé állítva a 7. táblamellékletben részletezett adatsorokat kapjuk.

A 7. táblamelléklet 1. és 2. oszlopának viszonyszámai a magyar, cigány, szerb-horvát, török, tatár, szlovák, bolgár, cseh, görög, lengyel és örmény népesség esetében hajszálpontosan megegyeznek. Ez azért lehetséges, mert ezen etnikumok esetében mind a népszámlálási kötetben, mind pedig az utólag nyilvánosságra került véglegesített közlésben a kiértékelés egyaránt az adatfelvétel során alkalmazott nemzetiségi kategorizálás alapján történt. (Kivéve a magyarságot, ahol azonban a magyar nemzetiségűek, illetőleg magyar anyanyelvűek számához képest a székely nemzetiségűek és anyanyelvűek száma elenyésző, tehát a népszámlálási kötetben történt különválasztásuk nem befolyásolta a táblázatban jelzett eredményeket.) De látható, hogy lényegében a német, ukrán, orosz-lipován etnikumok viszonyszámai is egybeesnek egymással. A kisebb-nagyobb eltérések oka, hogy ezen etnikumok adatait az 1977. évi népszámlálási kötet még a szász-sváb, rutén, illetőleg lipován népesség nélkül kombinálta, míg az alapfelvételt követő véglegesített közlés 1992-ben már értelemszerűen összevonta azokat. Egyértelmű tehát, hogy az 1977-es népszámlálási kötet - a felsorolt népességek esetében - valóban az alapadatok kiértékelésével nyert nemzetiségi-anyanyelvi kereszttáblázatot tette közzé a népesség etnikai megoszlását kimutató fejezetében. A fenti oszlopok adatait összehasonlítva pedig azt sem kell különösebben bizonygatni, hogy románság és a zsidóság esetében éppen ellenkező előjelű manipuláció történt.

A román nemzetiségstatisztika "harci" ágának művelői már korábban is tettek néhány érdekes kísérletet arra, hogy megtalálják a népi hovatartozás kimutatásának tökéletes román módszerét. Az 1977. évi népszámlálási kötet azonban minden eddigi fegyvertényen túltett. Legalább eszmetörténeti szempontból tanulságos lenne megtudni, hogy végül is milyen tudományos meggondolások alapján jutottak a bemutatott módszer alkalmazásának gondolatára a kötet összeállítói. Eljárásuk elvi megalapozásának ismertetésével azonban mindmáig adósunk a román statisztikatudomány.

A gyakorlati (politikai) motivációkról már lehetnek sejtéseink. Nyilván nem véletlen, hogy a módszertani szempontból még korrektnek tekinthető előzetes adatközlés időpontja éppen 1977. június 14-ére, tehát Kádár János és Nicolae Ceauşescu csúcstalálkozójának előestéjére esett. A jelentősebb nemzeti kisebbségek szempontjából viszonylag kedvező számadatok nyilvánosságra hozatala ilyenformán egy államközi politikai alku megkötését előkészítő taktikai, egyúttal pedig gesztusértékű lépésként is felfogható. De "üzenet"-értéket, sőt szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak az előzetes népszámlálási adatoknak belföldön is, mivel azok megfelelő hivatkozási alapot jelenthettek az 1971 nyarán lezárult rövid életű ceauşescui "nyitás" maradék vívmányait védelmező kisebbségi utóvéd számára, olykor képes beszéddel álcázott ideológiai megnyilatkozásaikban. Annak idején, az 1977. évi népszámlálás adatait értékelve már Semlyén István is fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy az előzetes közlemény a korábbi népszámlálásnál sokkal kedvezőbb képet fest a magyarság számának alakulásáról, mivel a növekedés az 1966. évi, ugyancsak előzetes adatokkal összevetve 104 ezer lélek, 6,5 százalék, az előbbi évtized gyarapodásának többszöröse.[8] E kereken 100 ezer fős gyarapodást idézte Fazekas János is, az RKP KB végrehajtó bizottsági tagja egy 1978 júniusában Székelyudvarhelyen, a párt főtitkárának munkalátogatása alkalmából tartott népgyűlésen. Beszédében a romániai magyarság lélekszámára vonatkozóan még az előzetes nemzetiségi közlésnél is magasabb számot dobott be a köztudatba: "A népszámlálás demokratikus szellemben zajlott le, minden állampolgárnak joga volt zavartalanul bevallani nemzeti hovatartozását, amit bizonyít az a tény is, hogy a magyar nemzetiség nem hogy nem csökkent számbelileg, miként azt egyesek megjósolták, hanem ellenkezőleg, mintegy százezerrel nőtt, s létszáma ma 1 millió 750 ezer."[9] A romániai magyarság reprezentatív társadalomtudományi folyóirata, a Korunk, a népgyűlést követően megjelent számának vezércikkében ugyancsak szükségesnek tartotta idézni az előbbi passzusokat. Hozzátéve, hogy "önismeretünk eme demográfiai vonatkozásait illik hangsúlyoznunk, számon tartanunk, s rámutatnunk arra, hogy a nemzetiségi kérdésben követett pártpolitika egyik fokmérője éppen a nemzetiségek lélekszámának alakulása". [10]

A párt vezető tisztségviselője, aki a nemzeti szabadságjogok ékesszóló bizonyítékaként hivatkozott az 1977. évi népszámlálásra, idézett beszédében egyúttal az asszimilációs ideológia újbóli jelentkezésének a veszélyére is felhívta a figyelmet: "Némelyek - nyilvánvaló rosszindulatból - nem hajlandók tudomásul venni a tényeket; sem a népszámlálás demokratikus lebonyolításának a tényét, sem pedig az ország magyar lakossága növekedésének a számokban kifejezésre jutó tényét. A tényekkel szembeszegülve, némelyek éppen ellenkezőleg, az ország lakosságának állítólagos homogenizálásáról, a nemzetiségeknek a román nemzetbe való állítólagos integrálásáról beszélnek. [...] A dolgozó nép életébe és munkájába való tudatos és teljes beilleszkedés távolról sem jelenti a magyar nemzetiség etnikai azonosságának elvesztését. Ez egyike azoknak a nyilvánvaló következtetéseknek, amelyek a most lezajlott népszámlálásból levonhatók."

A pártpolitika kulisszái mögötti tényleges helyzettel beosztásánál fogva tökéletesen tisztában lévő nemzetiségi politikus aggodalma nem volt alaptalan. A hetvenes évek közepétől a nemzetiségeknek tett látszatengedmények átmeneti párttaktikáját nyíltan a nemzeti homogenizáció stratégiája váltotta fel.[11] Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ennek a stratégiának a jegyében vonták le az illetékesek a népszámlálás eredményeiből számukra nyilvánvalóan adódó következtetést, és döntöttek a közzététel során - a fokozatos nemzeti homogenizálódás tényét bizonyítandó - a "nemzetiség és anyanyelv" szerinti ismérv alkalmazásáról.

Minderre talán nem került volna sor, ha a népszámlálás első kiértékelésekor kapott értékek az 1966-ban rögzített - különösen a magyarság és a cigányság szempontjából hátrányos - összkép kiteljesedését hozták volna. Ennek azonban helyenként éppen az ellenkezője történt. Amennyiben elfogadjuk, hogy a kisebbségi közérzet kedvezőbbre fordulása a népszámlálási bevalláson alapuló nemzetiségi lélekszám alakulására is kedvezően hat, e népesség-számbavétel a tizenegy évvel korábbi állapotokhoz képest a meghatározó nemzeti kisebbségek öntudatosodásának dokumentumaként is felfogható. Ez pedig riasztó jelzés lehetett a nemzeti homogenizáció stratégái számára.

A népszámlálási kötet "nemzetiség és anyanyelv"-i adatközlésének ténye kézzelfogható bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy a diktatúra, lényegéből adódó érintettsége folytán, szükség esetén a közvetlen beavatkozástól sem riadt vissza a nemzetiségi statisztika területén. Ennek kapcsán idézzünk hosszasabban egy tanulmányból, amely ennek az intervenciónak a politikai-ideológiai hátterét taglalja. Szerzője abból a vitathatatlan alapelvből indul ki, hogy a különböző jogok - köztük a nemzeti kisebbségek teljes jogegyenlőségének - biztosítása nem lehet csupán, s még kevésbé elsősorban számbeli arányok, százalékok vagy küszöbök függvénye. "A korszerű demokráciák fejlettségének, politikai érettségének egyik lényeges mutatója az, hogy a társadalom, a politikai rendszer milyen mértékben képes meghaladni a kvantitatista szemléletet és az erre alapozott politikát a nemzeti kisebbségek és általában mindennemű kisebbség kérdéseinek megközelítésében és kezelésében. [... ] Épp a demokrácia és a vele kapcsolatos mechanizmusok hiánya alkotja azt a társadalmi-politikai környezetet, ahol a (nemzeti) kisebbségekre vonatkozó politikának egyik fontos eszköze a mennyiségi szemlélet. [Kiemelések itt és a továbbiakban tőlem. V.E.Á.] A felhasznált módszerek: önkéntes és tudatosan szorgalmazott kivándorlás ("kivándoroltatás"); lakosságcserék, áttelepítések az ország területén tömbben élő nemzetiségek szétszórására, diaszporizálására; a többségi lakosság betelepítése a főleg nemzetiségek lakta területekre, az asszimilációs folyamatok rendszeres, irányított felgyorsítása stb. Mindezen módozatok közös célja a nemzeti kisebbségek létszámának és az összlakosságon belüli - általános és helyenkénti, helységenkénti - részarányának csökkentése, kisebbségi helyzetük hangsúlyozása. Ezen a ponton lép színre a statisztika, amely kettős feladatot vállal. Egyrészt, retrospektív szemszögből a végbement folyamatok, változások megfelelő bemutatását, a hivatalos politika által megkívánt összkép kialakítását a statisztika sajátos eszközeinek a felhasználásával. Másrészt azonban előre is dolgozik: a hatalom ilyen természetű célkitűzéseinek szolgálatában és azok szellemében mintegy előre vetíti az óhajtott trendvonalakat." A szerző rámutat arra, hogy az évtizedek során át hangoztatott és a politikai-társadalmi gyakorlatban alkalmazott mennyiségi szemléletnek sikerült befészkelődnie a nemzeti kisebbségek, azok egyes rétegeinek tudatába is. Így a statisztikai közlésekben megjelenített nemzetiségi "irányszámok" széles körű forgalmazásával a politikai hatalom fokozza a nemzetiségek kisebbségtudatát, igyekszik felerősíteni a soraikban megnyilvánuló involutív magatartásformákat, perspektíváik "elkerülhetetlen", "objektív" beszűkülésének érzetét. A tanulmány írója a romániai népszámlálásokat főbb vonalaikban értékelve megalapozottnak tartja a bizalmatlanságot az elmúlt évtizedek nemzetiségi statisztikájával szemben. Ez az állítás az erősen korlátozott ellenőrzési lehetőségek miatt (nem rendelkezünk átfogó adatokkal az egyes etnikumok népmozgalmára és egyéb demográfiai jellemzőire vonatkozóan, a nemzetiségi megoszlás helységenkénti számai hozzáférhetetlenek stb.) tárgyszerűen nehezen alátámasztható. Az 1977. évi népszámlálási kötet szerkesztői azonban az alapfelvétel során nyert adatok szándékos eltorzításával a román nemzetiségstatisztikai közlések konzisztenciáját nyilvánvaló módon megsértették. Ily módon beigazolódott, ami addig csak gyanítható volt: "a kommunista diktatúra a homogén, egységes nemzetállam célkitűzésének elérésére stratégiai eszközként alkalmazta a statisztikai manipulációt és félretájékoztatást. A kvantitativista felfogásnak megfelelően ezáltal igyekezett kimutatni, hogy a nemzeti kisebbségek természetes szaporulata jóval elmarad az országos átlag mögött, az összlakosságon belüli részaránya pedig folyamatosan és gyorsan csökken, miáltal hangsúlyozódik az uralkodó nemzet többségi helyzete, fokozódhat a nemzetiségek kisebbségtudata, ami a hatalmi pozíciók erősödésének kedvez egy totalitárius rendszerben, s ahol a diktatúrát leplező áldemokrácia keretében a jogok "adagolásában" a hivatalos alapismérvek közé tartozik a mennyiség." [12]

Az 1977. évi népszámlálási kötet, beigazolva az etnikai adatközlések megbízhatóságával kapcsolatban már korábban is felmerült kételyeket, mérhetetlen erkölcsi károkat okozott a román statisztikai szolgálatnak. Az elvesztegetett bizalom visszaszerzésének útján a revideált, véglegesített adatok összesített formában történt közzététele volt az első lépés.

Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk az etnikai viszonyok alakulását Erdélyben az 1977. évi népszámlálás véglegesített adatainak tükrében, tisztáznunk kell álláspontunkat e számok érvényességét illetően. A népszámlálás lefolytatásáról, az összeírás körülményeiről keveset tudunk. Némi fogalmat alkothatunk azonban erről az 1992. évi népszámlálás ismeretében, amelynek sajtóvisszhangja - olykor vádaskodásig menő kölcsönös szemrehányások kíséretében - bőséges példatárát nyújtja az ilyen alkalommal lehetséges adatfelvételi anomáliáknak. Lényegében hasonló esetekről ad hírt az a néhány visszaemlékezés is, mely az 1989. december utáni romániai magyar sajtóban látott napvilágot az 1977. évi népszámlálásról. Egy Arad megyei község egykori iskolaigazgatója - hivatalból a helység számlálófőnöke - például arról ír, hogy a számlálólapon a nemzetiségi kódszámot nem jegyezhették be a számlálóbiztosok, sőt neki sem volt szabad rávezetnie azt. Beszámol körzetéből olyan esetről is, amikor a helyi néptanács elnökének utasítására a faluban minden vegyes házasságból származó gyermeket, a szülők megkérdezése nélkül eleve román nemzetiségűnek kellett beírni. A fentiek ismeretében - teszi fel a kérdést az egykori recenzor - miként fogadhatnánk el valósnak a magyar nemzetiség 1 millió 702 ezres lélekszámát?[13] Ugyanezeket rója fel Király Károly 1981-es keltezésű, a külföld tájékoztatására szánt röpiratában. A kérdőívek mindegyik rovata el volt látva kódszámmal, kivéve a nemzetiségi hovatartozás rubrikáját. Szól arról is, hogy felsőbb utasításra Moldvában nem lehet magyarnak beírni senkit, és hogy vegyes házasságok esetében hivatalból minden családtagot románnak nyilvánítottak, ellenkezésük dacára.[14] Van, aki úgy emlékezik, hogy 1977-ben a számlálóbiztos ceruzával írta be a kérdőívre a szolgáltatott adatokat, így lehetővé vált a "kitűzött célnak" nem megfelelő adatok "helyesbítése", mások pedig arról írnak, hogy a nemzetiségi rovatot kifejezetten csak ceruzával tölthették ki.[15] Egy kolozsvári újságíró személyes élményét hozza fel annak bizonyítására, hogy a Ceauşescu közvetlen irányításával és "igen értékes" útmutatásai alapján lebonyolított népszámlálás során követtek el "huncutságokat".[16] Az 1977. évi népszámlálásra történt utalásokban vissza-visszatérnek az olyan fordulatok, mint: "törvényesen felkarolt hamisítások", "pártállami praktikák", "manipulációk sorozata". De még az elhatárolódás legenyhébb megfogalmazódása szerint is "olyan tapasztalataink, amelyek alapján statisztikai adatokat teljesen megbízhatóknak, hitelesnek tarthatnánk, sajnos nincsenek". [17]

Tünetértékű ugyanakkor, hogy román oldalról is akadnak, akik - ellenkező előjellel - kifogásolni valót találtak az 1977. évi népszámlálásban. Constantin Cimbru, a Bihar megyei Népszámlálási Bizottság alelnöke a múltbéli tapasztalatok alapján ugyan megértéssel fogadja a kisebbségi szervezeteknek az 1992. évi számbavétellel kapcsolatos előzetes aggályait, de tud olyan ellenpéldákról is 1977-ből, amikor a megkérdezetteket a magyarság előnyére igyekeztek befolyásolni.[18] Ion Coja, a székelység önálló nemzeti identitásának egyik "apostola" pedig arra emlékeztetett, hogy az 1977. évi népszámlálás eredményeinek közzétételét követően sokan fellebbeztek, hangoztatván, hogy a romániai székelyek száma nem annyi, mint ami az előzetes adatokban szerepel, hanem sokkal több, százezres nagyságrendű. E kifogások a hatóságokat egy vizsgálat lefolytatására késztették - állítja -, dr. Petru Râmneanţu antropológus vezetésével. Ennek során arra a megállapításra jutottak, hogy a székely vidékek népszámlálói számtalan hamisítást követtek el, a székelyeket magyarokként írták be akaratuk ellenére, vagy anélkül, hogy megkérdezték volna őket, minek vallják magukat.[19] Ha eltekintünk azoktól a politikai indítékoktól, melyek az 1992. évi népszámlálási kampány félidejében megszólalásra késztették Coját, az általa felelevenített történet számunkra is tanulságokkal szolgál. Egyrészt arról ad hírt, hogy a hivatalos szerveket meglepte és az adatok kiértékelése után is komolyan foglalkoztatta a székelységnek a magyar nemzetiségről történő leválasztására tett kísérletük kudarca. E kísérlet kudarcba fulladása ugyanakkor azt is jelzi, hogy az összeírás - legalábbis e homogén nemzetiségű terepen - viszonylag normális mederben zajlott le, anélkül, hogy a hatóságok extrém elvárásaikat érvényesíteni tudták volna.

Az 1977-ből rendelkezésünkre álló információk túl töredékesek ahhoz, hogy azok alapján egyértelmű véleményt alkothassunk a szóban forgó népszámlálás tárgyilagosságáról. Mindenesetre - a tizenhét évvel későbbi népesség-számbavételhez hasonlóan - e jelzések is megerősítik azt az általános tapasztalatot, hogy nemzetiségileg megosztott vidékeken sem a kisebbség, sem a többség nem bízik igazán a népszámlálási eredményekben. Mivel az eredmények hol erre, hol arra váltakoznak, mindegyik fél hamisításra gyanakszik.[20] Egyvalami azonban vitathatatlan: a többségi nemzetnek pozíciójából adódóan mindig több lehetősége van a népszámlálási eredmények befolyásolására, mint a kisebbségekhez tartozóknak. Abban is biztosak lehetünk, hogy egy többnemzetiségű, ám önmagát nemzetállamnak tételező országban - ahol a szerepzavarral küszködő államhatalom konfliktusos, vagy annak minősített helyzetekben saját polgárai egy részének ellenében rendszerint a többségi nemzet képviseletében lép fel - a hatalom különböző szintű birtokosai meg is ragadják az alkalmat, hogy éljenek e lehetőségekkel.

A jelenkori Erdély hetvenöt éve azt tanúsítja, hogy a román állam mindig kisebbre becsülte a területén élő magyarság létszámát, mint maguk a magyarok. De az érdekeltektől független mértékadó külföldi források is arra a következtetésre jutnak, hogy a román népszámlálások adatai a nemzeti kisebbségek számát valószínűleg alábecsülik. Mindezen körülmények ellenére mégis el kell fogadnunk azt a szaktudományos álláspontot, hogy az etnikai viszonyok vizsgálatának legfontosabb forrását a népszámlálások erre vonatkozó adatai képezik. Ám elemzésük során nem hagyhatók figyelmen kívül az adott népszámlálási információk pontossági problémái sem.[21] A népszámlálások tudományos jelentőségéről, hasznosságukról a társadalomkutatók számára, a velük szembeni követelményekről és végrehajtásuk buktatóiról a romániai viszonyok között Dumitru Sandu szociológustól kapunk átfogó tájékoztatást. Az 1992. évi népszámlálás előestéjén adott interjújában többek között hangsúlyozta, hogy az ország etnikai szerkezetének vizsgálata olyan fontos kérdés, amely közérdekű ugyan, de megválaszolására nem a politikusok, hanem a szakemberek illetékesek. Rámutatott arra is, hogy a népszámlálásnak minden más vizsgálódással szembeni nagy előnye, hogy az egyetlen olyan minta, amely a kiszemelt népesség száz százalékát méri fel.[22] Még a manipuláció, a titkolózás, a torzítás jegyeit hangsúlyozó értékelés szerzője is arra a következtetésre jut, hogy, bár szükségszerűen felülértékelődnek a különböző más források, résztanulmányok és felmérések, egyházi nyilvántartások, számításokon alapuló becslések, mindezek azonban nem helyettesíthetik a megfelelő, átfogó jellegű adatokat. Azért is célszerűbb a hivatalos statisztikára támaszkodni, mivel: 1) ezáltal megelőzhető az az esetleges ellenvetés, hogy a hivatalostól eltérő forrásokhoz folyamodunk; 2) a csökkent megbízhatóság ellenére egyes struktúrák, arányok, fejlődésvonalak stb. így is felvázolhatók; 3) egyúttal alkalom nyílik a forrásanyag, tehát a hivatalos statisztika kritikai elemzésére. [23]

Az 1977. évi népszámlálás véglegesített nemzetiségi közlése - az előbbiek fenntartásával - az erdélyi megyékben is alkalmas az érdemi elemzésre. Az adatsorok vizsgálata során Nyárády R. Károly tanulmányának III.3-4. fejezeteihez kapcsolódunk, ahol a szerző a népszámlálási kötet "nemzetiség és anyanyelv"-i adatai alapján írja le Erdély népességének 1977. évi etnikai viszonyait. Leírása utólagos ismereteink tükrében is helytálló, és csupán néhány konkrét adatában szorul helyesbítésre. Az abban foglaltakat felelevenítve, az 5/A. és 6/A. táblamellékletek segítségével a figyelmes olvasó ellenőrizheti és kiigazíthatja a népszámlálási kötet idejétmúlt számait. Így a korábbiaknál reálisabb képet alkothat az egyes etnikumok hivatalosan megállapított számára, területi elhelyezkedésére, gyarapodására és az adott régió népességén belüli számarányára vonatkozóan. Részletezésükre tehát nem kívánunk újólag kitérni.

A "nemzetiség és anyanyelv" szerinti publikáció ma már csupán egy, az autentikus közlést kiegészítő adatforrás e tárgyban. Mivel megszűnt az egyetlen, kizárólagosan rendelkezésünkre álló hivatalos statisztikai tényközlés lenni, hiányosságai - megfelelő értelmezésben - hasznosítható információkká válnak. A következőkben ezért ezeknek, a népszámlálási közlés újraértelmezése révén nyerhető információknak a számbavételére vállalkozunk.

Mindenekelőtt meg kívánjuk jegyezni, hogy az 1/A. táblamelléklet 8. rovatának, illetőleg az 5., és 5/B,D. táblamellékleteknek a számsorait indíttatásukat tekintve változatlanul az 1977-es népszámlálási manipuláció dokumentumainak tartjuk. De megbizonyosodván arról, hogy a népszámlálási kötet és a véglegesített eredmények nemzetiségi adatainak különbözete az esetek többségében az illető nemzetiséghez tartozó más anyanyelvűek számát adja, a továbbiakban nem előbb jelzett minőségükben forgatjuk azokat, hanem olyan kimutatásokként, amelyek - a románok és a zsidók kivételével - az azonos nemzetiségűek és anyanyelvűek számáról tájékoztatnak bennünket. Ennek megfelelően az 1/A. táblamelléklet 10. rovata, valamint az 5/F-H. táblamellékletek - ugyancsak e két etnikumot leszámítva - értelmezésünkben a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek számait részletezik. A felsorolt táblamellékletek és rovatok románokra vonatkozó adatsorai pedig mindazok számát összegzik - a zsidó nemzetiségűek nélkül -, akik a népszámlálás időpontjában más nemzetiségűekként a román anyanyelvűek sorát gyarapították. Az így feltérképezhető etnikumközi átfedések értékei a cigány, szerb-horvát, török, tatár, szlovák, bolgár, cseh, görög, lengyel és örmény népesség esetében pontosan, a magyarság esetében lényegileg, az ukránokat, oroszokat és románokat illetően pedig nagyjában-egészében azonosak a véglegesített nemzetiségi adatok alapján számíthatóval. Jelentősebb torzulás csupán a németekre vonatkozóan mutatható ki.[24] Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy számításaink nem pótolják a nemzetiség és anyanyelv közötti összefüggéseket 1977-ben etnikumonként kimutató részletes és pontos hivatalos kereszttáblázatokat, melyek utólagos közreadásával remélhetőleg már nem sokáig késlekedik a bukaresti statisztikai szolgálat.

A véglegesített adatközlésben a "nemzetiség és anyanyelv"-i adatokhoz képest többé-kevésbé valamennyi kisebbségi etnikum pozíciói javultak, ám esetükben - a cigányságot nem számítva - a Nyárády R. Károly tanulmányának III.3. fejezetében hivatkozott (az 5. táblamellékletben található) és az 5/A. táblamelléklet által tartalmazott értékek és arányszámok között lényegi eltérés nem mutatkozik. Számottevőbb módosulást helyenként csak a települési típusok szerinti csoportosításban, továbbá a németeknél tapasztalni - náluk is inkább a fentebb jelzett (a 24. sz. jegyzetben részletezett) okok miatt, elsősorban Temes, Szeben és Szatmár megyékben.

Mivel a kisebbségek pozícióinak etnikumonként eltérő, viszonylagos erősödése a véglegesített nemzetiségi adatokban túlnyomórészt a románság rovására történt, külön-külön kimutatható nyereségeik a román "nemzetiségűek és anyanyelvűek" számának csökkenésében összegeződnek. Ebből következően tehát a leglátványosabb változásokat a románok esetében regisztrálhatjuk. Számarányuk a véglegesített közlésben országos átlagban 1, Erdélyben 1,5 százalékponttal esett vissza a népszámlálási kötet értékeihez képest. Az erdélyi átlagot is meghaladja arányvesztésük Szeben (2,6%), Brassó (2,4%), Fehér (2,3%), Maros (2,1%), Temes (1,9%), Krassó-Szörény és Arad (1,7-1,7%), valamint Hunyad (1,6%) megyékben. E megyék közül a bánságiak Erdély tipikusan soknemzetiségű térségét alkotják, melyet hagyományosan a jelenlévő etnikumok sokfélesége, a kisebbségben lévők szétszórt, mozaikszerű elhelyezkedése jellemez. A felsorolt megyékben található az Erdélyben élő németek 95 százaléka, illetőleg a cigány népesség 2/3-a, akiknek településmódja - a többi itt élő kisebbségi etnikumhoz hasonlóan - ugyancsak szigetszerű, vagy erőteljesen szórványosodó. De meg kell említeni azt is, hogy ebbe a csoportba tartoznak a dél-erdélyi "ipari tengelyt" alkotó megyék (Arad, Temes, Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben és Brassó), melyek az országrészek közötti vándoráramlások keresztútját, Erdély migrációs ütközőzónáját képezik. E megyékben a térbeli mobilitás és az urbanizáció kiemelkedően magas mutatószámai a különböző vidékekről érkezettek nagyfokú területi koncentrálódását és keveredését jelzik. Városaik, ahol az odaözönlők legnagyobb százaléka a többségi nemzetből kerül ki, a románosodás jellegzetes kohói. A "nemzetiség és anyanyelv" szerinti, illetőleg nemzetiségi értékek között Erdélyben mért eltérések 73,6 százaléka a felsorolt nyolc megyében, 65,5 százaléka pedig kifejezetten az ipari tengely mentén összegeződik.

A románság arányvesztése többnyire a városokban nagyobb, azonban összességében itt némileg elmarad az erdélyi átlagtól: 1,4 százalékpont. Ez az átlagszám néhány kivételesen magas megyei értéknek köszönhetően a községekben magasabb: 1,7 százalékpont. A városi térségekben a csökkenés Fehér megyében a legnagyobb mértékű (2,8%). Sorrendben ezután Temes (2,0%), Hunyad (1,9%), Krassó-Szörény (1,8%), Arad (1,7%) és Szilágy (1,6%) következnek. Feltűnően alacsony viszont a számarány-módosulás Maros (1,4%,), Brassó (1,0%), valamint Szeben megye városaiban (1,2%). E három megyében az eltérések értelemszerűen a - vegyes (román, szász, cigány) lakosságú - falvakban jelentkeznek: Szeben megyében 4,4 százalék, Brassó megyében 5,2 százalék, Maros megyében 2,7 százalékos értékkel. E mikrorégióhoz kapcsolódik Fehér megye, ahol a vidéki aránymódosulás közel 2 százalékos. De a román nemzetiségűek számarányának csökkenése a népszámlálási kötethez képest a Bánság községterületein is eléri az erdélyi átlagot: Temes megyében 1,8 százalék, Krassó-Szörény és Arad megyékben pedig 1,7-1,7 százalékkal.

Az előbbi arányszámok lényegében a statisztikailag még mérhető nyelvi beolvadás intenzitását szemléltetik a többségi nemzet oldaláról nézve. Az államnyelv felé irányuló asszimiláció végső stádiumáig eljutottak számáról a román nemzetiségűek és a népszámlálási kötetben román "nemzetiségű és anyanyelvű"-ként feltüntetettek (valójában román nemzetiségűek vagy anyanyelvűek) számának különbözete tájékoztat.

A kisebbségek oldaláról közelítve ugyanezt a jelenséget az előbbitől eltérő módon kell szemügyre vennünk. Innen nézve úgy ragadható meg a legszemléletesebben az "asszimilációs hajlandóság", ha - az 5/A,C,E. és az 5/F,G,H. táblamellékletek megfelelő adatait egybevetve - nem az össznépességen belül képviselt számarányuk módosulásán mérjük le pozíciójuk változásait aszerint, hogy mely közlési kritériumot vesszük figyelembe, hanem arra összpontosítunk, hogy e módosulások milyen mértékben járulnak hozzá a pozíció-változáshoz. Rájuk vonatkozóan tehát a jelzett táblamellékletek alapján nem az illető etnikum számerejének változását, hanem a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek etnikumon belüli számerejét mutatjuk ki. Két megszorítással. 1) Ez a viszonyszám az illető nemzetiséget kinyilvánító, attól eltérő, de nem csupán a román, hanem az összes többi anyanyelvűre is vonatkozik. (Általános a román nyelv dominanciája, az ettől való eltérés pedig egyedi mérlegelés alapján - a 7. táblamelléklet 3. rovatának segítségével - megbecsülhető.) 2) A németek esetében az 5. és 5/B,D. valamint az 5/A. és 5/C,E. táblamellékletek etnikai kategorizálásának összeférhetetlensége miatt nem kapunk értékelhető eredményt, ezért rájuk vonatkozóan nem végeztünk megyénkénti számításokat.

A magyarság körében a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek aránya országosan 2,5 százalék. Ez az érték a Regátban 15,8 százalékra rúg, Erdélyben átlagosan 2,3 százalék. A magukat magyar nemzetiségűnek vallók számából a más nyelven beszélők részesedése Erdélyben Krassó-Szörény (13,1%), Hunyad (11,8%), Beszterce-Naszód (7,1%), Fehér (6,3%), Temes (6,2%), Szeben (5,5%), Brassó és Máramaros (3,8-3,8%), valamint Arad (2,9%) megyékben a legmagasabb. Az erdélyi átlaggal egyező Kolozs és Szilágy megyékben, alatta van Bihar (1,7%), Szatmár (1,5%) és Maros (1,4%), és messze elmarad attól Hargita (0,7%), valamint Kovászna (0,6%) megyékben. Az egyes megyék esetében nem nehéz összefüggést találni az össznépességhez viszonyított nemzetiségi homogenitás csökkenése, illetőleg a nemzetiségen belüli heterogenitás növekedése között. (Vö. itt és a későbbiekben az 5/A,C,E. táblamellékletekkel.)

A magyar nemzetiségűek között a más nyelvet beszélők részesedése a városokban nagyobb, mint a községekben; az előbbi településcsoportban Erdélyben átlagosan 3,2 százalék, az utóbbiban 1,5 százalék. A városok esetében a következő megyék bírnak az erdélyi átlag fölötti értékekkel: Krassó-Szörény (12,8%), Hunyad (11,4%), Beszterce-Naszód (7,9%), Fehér (7,7%), Temes (7,1%), Szeben (5,2%), Brassó (4,3%), Arad (3,6%) és Máramaros (3,8%). A másnyelvűek községi számaránya ugyancsak a szórvány(osodó) megyékben haladja meg az erdélyi középértéket: Arad (1,8%), Brassó (2,5%), Temes (4,6%), Fehér (4,9%) és Szeben (6,6%). Ez az arányszám ott a legmagasabb, ahol falun magyar szinte már csak mutatóban található: Krassó-Szörény (15,2%) és Hunyad megyében (16,4%).

Hasonló - ám sokkal szélsőségesebb értékekkel jellemezhető - tendencia mutatkozik a kisebb lélekszámú etnikai csoportoknál. Az erdélyi átlagot tekintve a más nyelvűek aránya legmagasabb a csehek között (29,2%). Sorrendben követik őket a szlovákok (8,0%), a szerb-horvátok (7,9%), a bolgárok (6,7%) és az ukránok (6,0%). Esetükben ott kiugróan magas ez az érték, ahol hagyományos települési helyeiktől távolra sodródva élnek, vagy elenyésző számban találhatók. E törvényszerűség Hunyad megyében például valamennyiükre vonatkozik (csehek 70%, ukránok 64,3%, szlovákok 50%, szerb-horvátok és bolgárok 41-41%). Itt a töredék etnikumok az iparban elhelyezkedő vándornépességként vannak jelen. Erős a szlovák homogenitás Bihar (2,9%), Szilágy (3,4%) és Arad (5,8%) megyében, Temesben viszont csökken (13,3%), Krassó-Szörény megyében már a tört részére olvad (41,6%), Szatmárban pedig a szlovák nemzetiségűek szinte teljesen eltűntek a más nyelvűek között (83,6%). A ruténok töretlen nemzetiségi identitása a nyelvi önazonosságban is kifejeződik szülőföldjükön, Máramarosban, ahol a más nyelvűek aránya körükben mindössze 2,3 százalék. Ez az arány Krassó-Szörény megyében 9,0 százalékra, Temes megyében 10,4 százalékra növekszik. Arad megyében eléri a 36,0, Szatmárban pedig a 43,5 százalékot. A csehek viszonylagos homogenitása szintén ott a legerősebb, ahol annak idején megtelepültek és ma is a legszámosabban élnek. Szigeteik Krassó-Szörény megyében találhatók, itt a más nyelvűek aránya esetükben csupán 22,4 százalék. Érdekes módon ez az arány Arad megyében sem magasabb (22,2%), Temes megyében viszont már 45,0 százalékra nő. Nyelvileg zártabb közösség a bolgároké, akiknek zöme Temes megyében él, és ott mindössze 4,9 százalék a közülük más nyelvet használók aránya. Ez Arad megyében is csak 7,4 százalékra növekszik. A nem anyanyelvüket beszélő szerb-horvátok számaránya viszonylag alacsony Krassó-Szörény (5,8%), illetve Temes megyében (7,1%), de Arad megyében már 20,5 százalék.

A nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek arányának városi átlaga a fentebb említett etnikumok esetében a következőképp alakul. Csehek: 56,3 százalék (Hunyad 70,2%, Krassó-Szörény 59,9%, Temes 47,5%). Szlovákok: 11,7 százalék (Hunyad 48,6%, Krassó-Szörény 48,4%, Temes 27,3%, Bihar 12,0%,Arad 4,7%). Ukránok: 27,7 százalék (Hunyad 76,5%, Szatmár 37,2%, Krassó-Szörény 23,5%, Temes 24,0%, Máramaros 22,0%, Arad 22,0%). Szerb-horvátok: 12,3 százalék (Arad 21,3%, Temes 10,7%, Krassó-Szörény 10,2%). Bolgárok: 18,7 százalék (Temes 15,3%, Arad 14,2%). A községekben élők sorában a nyelvi asszimiláció az előbbinél már jóval szűkebb körre terjed ki: bolgárok 3,4 százalék (Temes 2,7%), ukránok 3,5 százalék (Temes 7,3%, Krassó-Szörény 5,9%, Máramaros 1%), szerb-horvátok 5,6 százalék (Arad 19,8%, Temes 4,9%, Krassó-Szörény 4,2%), szlovákok 5,8 százalék (Arad 9,3%, Temes 8,1%, Szilágy 3,2%, Bihar 2,1%), csehek 6,2 százalék (Krassó-Szörény 3,0%). Mindent egybevetve az adott nemzetiségen belül a másnyelvűek aránya legalacsonyabb Krassó megye cseh, Temes megye bolgár, Bihar és Szilágyság szlovák községeiben, valamint az Arad megyei (javarészt Nagylak zártabb közösségét alkotó) városi szlovákság körében - a máramarosi rutén falvak nyelvi homogenitása pedig csak a székelyföldi tömbmagyarságéhoz hasonlítható.

A németekre és a zsidókra vonatkozóan egyelőre csupán országos viszonyszámokkal rendelkezünk, de vélhetően az erdélyi átlag sem sokban tér el azoktól. Eszerint 1977-ben a románok (0,2%) és a magyarok (2,5%) után a német nemzetiségűek nyelvi homogenitása a legerősebb az országban: a más anyanyelvűek aránya a német etnikumon belül mindössze 4,8 százalék volt. A zsidóság az utolsó ebben a sorban: 87,0 százalékuk a jiddistől eltérő anyanyelvű. A zsidóság nyelvi heterogenitásához 1977-ben csupán a cigány népesség másnyelvűsége volt fogható. Országosan ugyanis 66,7 százalékuk, de Erdélyben is közel kétharmaduk, azaz 64,7 százalékuk nem cigányul beszélt. Ez a kiemelkedően magas átlag szinte mindenütt meghaladja a körülöttük élő más nemzetiségűekét, bár vidékenként meglehetősen nagy szóródást mutat. Legmagasabb Kovászna (97,4%), Brassó (89,8%), Hunyad (86,1%) és Fehér megyében (85,2%), de az átlagosnál nagyobb Szeben (78,4%), Szatmár (77,7%) és Hargita megyében is (74,2%). Az átlaghoz közelít Maros (60,7%), Arad (60,6%), Szilágy (58,9%) és Beszterce-Naszód (55,0%) megyékben, míg fokozatosan elmarad az átlagtól Máramaros (51,5%), Bihar (49,5%), Krassó-Szörény (47,3%), Temes (38,5%) és Kolozs megyék (38,3%) esetében.

Megjegyzendő, hogy - mint azt Nyárády R. Károly is többször hangsúlyozta tanulmányában - a nemzetiségi számbavétel ugyan reálisabb képet ad a cigányság számáról és térbeli elhelyezkedéséről, mint az anyanyelvi statisztika, de korántsem tükrözi hűen a valóságot. (A népszámlálási adatok ingadozását, valamint a cigányság népszámlálási önbesorolása, illetőleg környezete általi minősítése közti számbeli különbségeket lásd a 8. táblamellékletben.)[25] E tekintetben kétségkívül pozitív fejlemény, s a megelőző népesség-számbavételhez viszonyítva kedvező fényt vet az 1977. évi népszámlálásra, hogy ez alkalommal országosan csaknem négyszer, de Erdélyben is két és félszer annyian vallották magukat cigánynak, mint tizenegy évvel korábban. Ennek ellenére - s erre tizenhét évvel később, az 1992. évi cenzus tapasztalatainak birtokában maguk a román szakemberek hívják fel a figyelmet - a cigányok népszámlálási száma, töretlen gyarapodásuk ellenére messze van a valóságostól, és a tényleges számuk népszámlálások útján valószínűleg sohasem lesz megismerhető. [26]

Nemzetiség és anyanyelv összefüggését települési típusonként vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy Fehér, Brassó, Hargita és Szatmár megyék kivételével 1977-ben a nem cigányul beszélők aránya a cigány nemzetiségűek közt a városokban kisebb (61,5%), mint a falusi térségekben (65,8%). Ez az érték ugyan mindkét csoportban igen magas, a két érték közti különbség pedig viszonylag szerény, ám mégiscsak kimutatható eltérésük - legalábbis az 1977. évi népszámlálás időpontjában - éppen ellenkező irányú, mint a többi etnikum esetében. Paradox módon ez is - a különválási tendenciákkal egyidejűleg létező - "asszimilációs hajlandóságukat" jelzi, hiszen a cigányságnak, különösen cigányul nem tudó rétegeinek a többségi társadalomba való integrálódási készsége, azonosulási szándéka a nemzetiségi hovatartozás népszámlálási megvallásával fejezhető ki a legegyszerűbben - e szándék fogadtatásától, tényleges beilleszkedésüktől függetlenül. Az előző bekezdésben elmondottakhoz hozzátehetjük, hogy a cigányságnak a városokban több esélye van a hivatalos kimutatások számoszlopai közti "elrejtőzésre", mint a kisebb lélekszámú településeken. Ez népszámlálási önmeghatározásuk és a környezetük általi minősítésük közti eltérésben is kifejeződik. Látható, hogy a 8. táblamelléklettel felidézett szociológiai felmérés közel háromszor annyira becsüli a számukat, mint amennyit az 1992. évi népszámlálás megállapított. Egy másik becslés pedig, amely ugyancsak 1 millió fölöttire teszi a cigányság tényleges lélekszámát, abból a hipotézisből indul ki, hogy a népszámlálási eredmény és a mások általi minősítés eredményezte szám közötti eltérés a városokban nagyobb mint a falvakban: ez utóbbi településeken országos átlagban mintegy 200 százalék, míg a városi településcsoportban a 300 százalékot is elérheti.[27]

Nyárády R. Károly tanulmányának II.4. fejezetében más összefüggésben rámutatott arra is, hogy a cigány népesség - mely anyanyelvét illetően többnyire azon néphez tartozónak vallja magát, amellyel elvegyülve él - a "nemzetiség és anyanyelv" szerinti kimutatásban javarészt a románság számsorai közt tűnik el. Az 5. táblamelléklet-sorozat egyértelműen igazolja állítását. E táblák egyúttal azt is részletezik, hogy a nemzetiségi statisztikában a "nemzetiség és anyanyelv"-i kimutatáshoz képest mely megyékben mutatkozik jellegzetes korreláció a cigányság számának nagymérvű növekedése és a románság számának szembetűnő csökkenése között. Ezek a megyék a következők: Brassó, Szeben, Maros, Fehér, Arad és Bihar. A cigány növekmény 66,1 százaléka, a román csökkenés 54,9 százaléka az említett hat megyéből kerül ki. Bár ezt a markáns összefüggést a magyar anyanyelvű cigányság jelenléte - főként Maros és Bihar megyében - némileg árnyalja, kétségkívül döntően a román anyanyelvű cigányság nemzetiségéhez való visszatérése az oka annak, hogy e megyékben a román nemzetiségűek aránya lényegesen alacsonyabb, mint a román "nemzetiségű és anyanyelvű"-eké. Ez különösen Maros megyében szembetűnő, ahol így nem csupán a románság össznépességen belüli számaránya süllyed ismét 50 százalék alá, de 1966-1977 közötti gyarapodásának mutatói is visszaesnek, olyannyira, hogy e megyében - Erdélyben egyedülálló módon - a magyarság növekedési üteme meghaladja a román nemzetiségűekét. (Lásd a 6/A. táblamellékletet.)

Ennek kapcsán érdemes kitérni arra is, hogy Szeben, valamint Maros, Brassó és Fehér megye egyes részei - a valamikori Nagy- és Kis-Küküllő megyék - cigány népessége régtől fogva szinte külön szigetet képez. Környezetük megfogalmazása szerint az itt élő cigányok valóságos negyedik nemzetet alkotnak.[28] E megyékben már az 1930. évi népszámlálás is 38.241 cigányt írt össze. Számuk 1966-ban 20.655-re esett vissza, tizenegy évvel később azonban 53.834-re ugrott. E mikrorégió cigányságának 1977. évi újbóli térfoglalása nem csupán a korábbinál nyíltabb népszámlálási bevallást, hanem tényleges demográfiai folyamatokat is jelez. Számbeli gyarapodásuk az eltérő adatfelvételen túl egyrészt a környezetükben élő más nemzetiségűekét messze meghaladó szaporodásuknak köszönhető, másfelől pedig annak következménye - s ennek jelei már 1977-ben is láthatók -, hogy a korábban főleg szászok által lakott falvakban egyre több cigány telepszik le, felhagyva vándor életmódjával. A viszonylag összefüggő dél-erdélyi német településterületen, de hozzátehetjük, hogy Székelyföldnek a szász vidékekkel érintkező peremén is a nagyarányú el- és kivándorlás következtében az elmúlt másfél évtizedben valóságos demográfiai űr keletkezett, melyet az országosan legmozgékonyabb, ugyanakkor a legnagyobb felesleggel rendelkező népelem, a cigányság tölt be. E tendenciát vázolván nem túloz az a szakíró, akinek megállapítása szerint ez az első alkalom a cigányság több évszázados európai történelmében, hogy viszonylag kompakt nemzetiségi területet hozzon létre, s ha ez a folyamat tovább tart, akkor a népességváltás eredményeként egy újabb, keleti eredetű kultúrterület kialakulásának lehetünk tanúi Erdély szívében. [29]

Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a nemzetiségi és anyanyelvi adatok kölcsönhatását rögzítő táblázat mindössze azt mutatja, hogy az adott időpontban az illető nemzeti kisebbségből hányan és milyen arányban vallották magukat más (leginkább román) anyanyelvűnek, azaz a népszámlálási pillanatfelvétel csupán az asszimilációs hajlandóság mértékéről árulkodik. Az etnikumközi átfedések eltérései révén a két adatfelvétel időpontja közti beolvadás tényleges nagysága nem, legfeljebb a dinamikája állapítható meg. (E vonatkozásban rendhagyó és külön vizsgálandó a cigányság esete, mivel e közösség másnyelvű rétegeinek számbeli növekedése - a többi nemzeti kisebbségtől eltérően - nem beolvadásukat, hanem épp ellenkezőleg, kiszakadásukat jelzi az illető nyelvvel azonos nemzetiségűek köréből, vagyis disszimilációjuk erősödésére utal.)

Az adatok korlátozott használhatósága részben abból adódik, hogy a nemzetiségi és anyanyelvi bevallás népszámlálásról népszámlálásra történő eltolódásában különböző irányú, típusú és mértékű elmozdulások öszegeződnek, olyan háttérjelenségek, folyamatok eredőjeként, melyek egy része a statisztika számára közvetlenül hozzáférhetetlen.[30] Szélsőséges esetekben nem zárható ki az adatfelvételi anomáliák, manipulációk lehetősége sem, ezek torzító hatása azonban szinte számbavehetetlen. A szakirodalom továbbá alapvető különbséget tesz az egy nemzedéken belül zajló (intragenerációs) és az előző nemzedékhez képest bekövetkező (intergenerációs) asszimiláció között, azzal a megjegyzéssel, hogy egy generáción belüli teljes beolvadás, kivált felnőtt ember esetében nem lehetséges.[31] A nemzetiségi és nyelvi hovatartozás népszámlálási interferenciájában, a két felvételi kritérium eredményezte számok eltéréseinek ingadozásában jobbára a nemzedéken belüli asszimiláció ellentmondásossága tükröződik. A többségi csoport vonzáskörébe került egyén életpályája során leggyakoribb a mindennapi nyelvhasználat - népszámlálási nyilatkozattal is szentesített - változása az eredettudat állandósága, a nemzetiségi kötődésnek az előző népszámlálás során tett deklarációval egyező kinyilvánítása mellett. Nem kizárt, hogy valaki egyik népszámlálásról a másikra nemzetiségi önbesorolását is megváltozott nyelvi gyakorlatához igazítja. Ugyanakkor ellenkező irányú elmozdulásnak, az esetleg már generációkkal korábban lezajlott nyelvcseréhez igazított korábbi nemzetiségi deklaráció "visszavonásának" is tanúi lehetünk. [32]

A természetes asszimiláció rendszerint családi kötelékben zajlik le - sokszor láthatatlanul -, ahol a saját csoportjának elhagyására több-kevesebb eredménnyel törekvő egyén már sikeresen örökítheti tovább a kiválás szándékát és tényét. A nemzetváltás - mutat rá Gyurgyík László is a szlovákiai magyarság demográfiai viszonyait elemezve - sokkal gyakoribb az egymást követő nemzedékek között, mint egy generáció, vagy korcsoport életútja során, sőt elmondható, hogy az asszimiláció folyamatában meghatározó szerepe a generációváltásnak van. A nemzedékváltást kísérő etnikumváltás azonban a népszámlálásokban többnyire megfoghatatlan, ezért nyomon követésére nagyobb esély kínálkozik például a vegyes házassságok feltérképezése révén, az e házasságokból született gyermekek nemzetiségének kimutatásával egyidejűleg, vagy az egyes korcsoportok lélekszám-változásának nemzetiség szerinti összehasonlító vizsgálata során.[33] A vegyes házasságokból született első gyermek megszületésénél a korábban vegyes házasságként megkötött házasságok egy része már homogén házasságként szerepel a statisztikai nyilvántartásokban. A vegyes - pontosabban szólva: az eredetileg vegyes - családban felnövő gyermek pedig általában a többségi nemzet sorait gyarapítja. Ha a kisebbségi gyermeket szülei - akár gyakorlati megfontolásból, akár a körülmények kényszere folytán - nem anyanyelvi iskolába járatják, az nem ritkán a nemzetváltás formális aktusában, az érintett nemzetiségi korcsoport lemorzsolódásában is megnyilvánul.[34] E problémakör feldolgozása azonban már teljes körű statisztikai adatközlésen alapuló szociológiai terepmunkát kíván.

Ha elfogadjuk, hogy az anyanyelv és a nemzetiség hányadosa a nemzeti identitás erősségét, szilárdságát mérő koefficiens,[35] azt is hozzátehetjük, hogy ez az együttható más és más értéket eredményez attól függően, hogy a nemzetiségükkel azonos (illetőleg az attól különböző) anyanyelvűek számát az illető etnikumnak a nemzetiségi vagy pedig az anyanyelvi kritérium szerint megállapított lélekszámához viszonyítjuk. E számokat országosan a 9. és 10., egyes időszakokban kimutatott szaporodásukat vagy fogyásukat pedig a 11. táblamelléklet részletezi. [36]

E számok szerint 1966-ban országosan 168.857 fővel kevesebb eltérő nemzetiségűt és anyanyelvűt regisztráltak, mint 1956-ban. Ezen belül a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek száma a kisebbségek esetében 131.817-tel, a románok esetében 37.040-nel lett kevesebb. (Lásd a 12. táblamelléklet 1. rovatát.) Ugyanez idő alatt a nem román nemzetiségű román anyanyelvűek számának csökkenése 97.494 fő, míg a más nemzetiséget valló kisebbségi anyanyelvűek száma 71.363-mal fogyott. (12. táblamelléklet 7. rovat.) Az etnikumközi átfedések összezsugorodása első pillantásra az asszimilációs folyamatok igen nagymérvű előrehaladottságáról tanúskodik. Megjegyzendő azonban, hogy ez idő során az eltérő nemzetiségűek és anyanyelvűek számának csökkenése jelentős részben tényleges - az ország összlélekszámának alakulására is kiható - népességi veszteséget takar, összefüggésben a 11. táblázat 1. és 7. rovatának a zsidóságra illetve németekre vonatkozó adatsoraival. Ezek ugyanis e két etnikum (kiváltképp a zsidóság) komoly számbeli fogyását rögzítik 1956-1966 közötti kivándorlásuk következtében.[37] E fogyatkozásból 1675 főnyi a jiddis anyanyelvű más nemzetiségűek, illetőleg 75.857 fő a nem jiddis nyelvű zsidó nemzetiségűek száma. Utóbbiak többsége, kereken 56 ezer lélek 1956-ban még a román anyanyelvűek csoportját gyarapította (lásd a 13. táblamelléklet 9. rovatát), de nem kevés azok száma sem - 15.120 fő -, akik a romániai magyarság nyelvi közösségéből szakadtak ki és távoztak az ország határain túlra. A kivándorlók nélkül, ideszámítva a németek akkor még viszonylag szerény emigrációs veszteségét, már csupán 80-90 ezerre tehető az eltérő nemzetiségűek és anyanyelvűek számának az interetnikus kapcsolatháló tényleges módosulására utaló csökkenése. (E szám tehát azok bevallásain alapul, akik mindkét népszámlálás időpontjában az országban éltek.) E csökkenésnek a nemzeti kisebbségekre eső része azonban - az érintett etnikumok lélekszám-gyarapodásának szerény mértéke, vagy éppen lélekszámuk fogyása által is megerősítve - valóban az uralkodó nemzetbe, illetőleg az államnyelvbe történt beolvadásukat jelzi. (Kivételt képeznek a tatárok és a törökök, az ő tényleges szaporodásuk üteme azonban a románokéhoz közeli, illetve jelentősen meghaladja azt.)

1966-1977 között - 127000 fős értékkel - az eltérő nemzetiségűek és anyanyelvűek száma ismét megnövekedett. Ezen belül a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvű kisebbségek száma 145.100 fős növekményük eredményeként az 1956. évi érték fölé emelkedett, párhuzamosan a román nyelvet valló más nemzetiségűek 140.250 fős - az 1956. évi számuknál ugyancsak magasabb értéket eredményező - gyarapodásával. A román nemzetiségű, de attól eltérő nyelvet beszélők száma 20.600 fővel tovább fogyott, nagyjából egyezően az anyanyelvüktől eltérő nemzetiséget valló kisebbségiek számának 17.060 fős csökkenésével. (Vö. a 12. táblamelléklet 3. és 9. rovataival.) Ezeket a változásokat is átszínezi a kivándorlás. Ám az előző időszaknál szerényebb mértékben, mivel az anyanyelvi-nemzetiségi eltérések módosulásait számottevően befolyásoló zsidó exodus népességi tartaléka ekkor már kimerülőfélben van, az erősödő német emigráció pedig inkább a nemzetiségükkel azonos anyanyelvűek csoportját érintette. (Ez utóbbiak létszáma 1966-1977 között mintegy 31 ezerrel csökkent; a német anyanyelvűek tényleges fogyása ugyanez idő alatt 34.520, a német nemzetiségűeké pedig 23.486 fő volt.)[38] Mindenesetre az országot elhagyók nélkül számítva az eltérő nemzetiségűek és anyanyelvűek körének tényleges bővülése a fentebb jelzettnél némileg jelentékenyebb, legalább 140-150 ezer főre tehető. Ez szinte teljes egészében a román anyanyelvüktől eltérő nemzetiségűek számát növelte, és értelemszerűen a román nemzetiségűekét apasztotta, ami magyarázattal szolgál a román anyanyelvűek, illetőleg a román nemzetiségűek gyarapodási üteme közti 1 százalékpontos eltérésre. (Lásd a 11. táblamelléklet 4. és 10. rovatait.) A jelenség egyértelmű összefüggésben van a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvű cigányok számának 125.259 fős, több mint négy és félszeres gyarapodásával, amiből a cigány mivoltjukat román anyanyelvűként vállalók nyeresége, a megelőző évtized veszteséges szaldóját messzemenően kiegyenlítve, 115.405 fő. (Lásd a 9., 12. és 13. táblamellékleteket.)

Ugyancsak ugrásszerű - arányát tekintve csak a tatár és török népességen belüli gyarapodásukhoz fogható - a román anyanyelvűek számának 23880 fős növekedése a magyar nemzetiségűek soraiban, aminek döntő része van a magyar nemzetiség szaporodási ütemének kedvezőbb alakulásában a magyar anyanyelvűek gyarapodási mutatójához képest. A magyar nemzetiségűként más anyanyelvet beszélők csoportján belül a román anyanyelvűek aránya 1956-ban 83,4 százalék, az 1966. évi csökkenés után 84,6 százalék volt, az 1977. évi gyarapodással egyidejűleg pedig 91,1 százalékra nőtt. E nyereség azonban alighanem látszólagos; s a számok növekedését látva szívesebben hinnénk, hogy az nem a nyelvi asszimilálódás útjára lépők körének rohamos bővülését, hanem csupán a kettős kötődésűek szabadabb nemzetiségi identitásvállalását tükrözi. Fordítva egyértelműbb a helyzet: a magyar nyelven beszélők, de magukat más nemzetiségűnek nyilvánítók csökkenő számán belül a román nemzetiségűek részesedése 1956-ban 51,8 százalék (45.966 fő), még 1966-ban is 56,7 százalék (28.152 fő), tizenegy évvel később azonban e csoport belső aránymódosulásai következtében 40 százalék (20 ezer fő) körüli értékre esett vissza. (A magyarul beszélő más nemzetiségűek száma csak azért maradhatott változatlan, mert e tizenegy év során viszont növekedett a magyar anyanyelvű cigányok és németek létszáma.) Magyar-román viszonylatban tehát az interetnikus kapcsolódások visszájukra fordulásának lehetünk tanúi. Ez nyugtalanító jelenség, mivel véleményünk szerint a magyar anyanyelvű román nemzetiségűek számának fogyatkozása - mintegy utólag - az államnyelvbe olvadás tényét rögzíti, a magukat (egyelőre még) magyar nemzetiségűnek valló román anyanyelvűek számának növekedése pedig a magyarság újabb veszteségeit vetíti előre. Ez nem csak a magyarok vonatkozásában érvényes, hiszen szemmel látható, hogy az eltérő nemzetiségűek és anyanyelvűek számának népszámlálásról népszámlálásra mutatkozó ingadozása közepette a román nemzetiségűként más anyanyelvet vallók száma folyamatosan és egyenletesen csökken, összefüggésben a kisebbségi etnikumok anyanyelvtől eltérő nemzetiségű csoportjának számbeli fogyatkozásával. Az ettől való különbözés vagy elhanyagolható (szlovákok, bolgárok, csehek), vagy pedig olyan kivétel, amely az átlagosnál magasabb természetes szaporulattal (ukránok, törökök), illetőleg a nemzetiségi lélekszámnak a természetes szaporulatot is meghaladó szembetűnő gyarapodásával (cigányok, tatárok), vagy éppen ellenkezőleg, szembetűnő fogyásával áll összefüggésben (görögök). (Vö. a 11. táblamelléklet 3. és 9., valamint a 12. táblamelléklet 9. rovataival.) A szerb-horvátok esete nehezen értelmezhető, mivel e kategória különböző jellegű etnikumokat von össze, eltérő interetnikus viselkedéssel (szerbek, horvátok, szlovének, krassovánok; utóbbiakat 1992-ben az egyéb nemzetiségű, ám szerb-horvát anyanyelvű rovatba sorolva).

Végezetül, a meghatározó etnikumokra szorítkozva - románok, magyarok, cigányok, németek, zsidók - röviden kitérünk az 1977-1992 közötti periódus főbb etnodemográfiai fejleményeire. (Lásd a 9-13. táblamellékleteket.) Az eltérő nemzetiségűek és anyanyelvűek száma a korábbinál ugyan visszafogottabb ütemben, de - 62.200 fővel - ez időszak alatt is tovább nőtt. A más nyelvűeket legnagyobb arányban magában foglaló népesség, a zsidóság exodusa gyakorlatilag lezajlott. Hivatalos kimutatás szerint 16.831 zsidó nemzetiségű távozott az országból (a nem jiddis anyanyelvűek 13.350-nel lettek kevesebben, közülük mintegy 9200-an románul beszéltek). Kivándorolt 228.252 német és 63.427 magyar is.[39] A német anyanyelvűek tényleges fogyása 254.497 lélek, a német nemzetiségűeké 239.647. Közülük az anyanyelvüktől eltérő nemzetiségűek 6940-nel fogytak, míg a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek száma 7300-zal nőtt. Előbbi veszteség főként a német anyanyelvű román, magyar, zsidó, cseh nemzetiségűek számát apasztotta, vélhetően emigrációjuk révén. A német kivándorlásról közzétett hivatalos adatok és a németek tényleges népességcsökkenése közötti eltérés már csak ezért is szembetűnő, hiszen sokan a kivándorlási statisztikában németként távoztak ugyan az országból, de a népszámlálási kimutatásokban a más nemzetiségűek vagy anyanyelvűek rovataiból szivárogtak el. A német népességnek a hivatalosan számon tartott emigrációs veszteségnél tetemesebb fogyása részben valószínűleg az itthon maradottak felgyorsult asszimilációjának a következménye, részben pedig abból adódik, hogy immár csupán a gyökereiktől elszakadni nem tudó idősebb generációk tartanak ki szülőföldjükön. Így e korosztály túlsúlya folytán csökkent a születések, ugyanakkor megnövekedett a halálozások aránya, aminek következtében a német etnikum idejekorán a természetes fogyás útjára lépett. A német nemzetiségűek más anyanyelvűektől származó nyeresége ugyanakkor bizonyos mértékű - szerényebb méretekben már az 1977-es népszámlálás során is jelentkező - reasszimilációs fordulatot jelez. Ez javarészt a hatóságilag is szított szatmárvidéki "újsváb" öntudat fellobbanásának köszönhető. Szatmár megyében 1966-hoz képest 9924-gyel, de 1977-hez képest is 7956-tal nőtt a németek száma (közülük 5672 főt sváb nemzetiségűként írtak össze), a megyében német nemzetiségűnek bejegyzett magyar anyanyelvűek száma pedig 8512 lélek. (Ugyanez a szám 1966-ban a mai Szatmár megyének megfelelő Avas, Szatmár és Nagykároly rajonokban, valamint Szatmárnémeti városban még mindössze 606 volt.)[40] Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a magyar nemzetiségűek és anyanyelvűek létszámcsökkenése közt ugyancsak kimutatható eltérés okait keresve végső summázatban ebben találjuk a 7424 fős különbözet magyarázatát.

A magyar nemzetiségűek népmozgalmáról nyert hivatalos információ alapján - mely szerint természetes szaporodásuk és vándorlási veszteségük számai lényegében megegyeznek egymással[41] - 1977. évi népességszámuknak 1992-ben változatlannak kellett volna maradnia. Ezzel szemben nemzetiség szerint 88.969, anyanyelv szerint pedig 81.545 főnyi a romániai magyarság számának tényleges fogyása. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a népszámlálási felvételekhez hasonlóan a nemzetiségi népmozgalom hivatalos nyilvántartásában is feltételeznünk kell bizonyos torzításokat, akkor 1977-hez képest közel 100 ezer magyar hiányzik az 1992. évi népszámlálás adatsoraiból. Igaz, országosan is elveszett vagy 250-350 ezer lélek, akik között nyilván lehetnek szép számban magyarok is, tehát elképzelhető, hogy a hivatalosan megállapítottnál több magyar hagyta el az országot. (Ezt az eshetőséget maguk a román statisztikusok sem tartják kizárhatónak.)[42] De a hiány jelentős részét mindenképpen a "bevallási eltérésekben" kell keresnünk. A nemzetiségi és anyanyelvi kereszttáblázatokból azonban csupán annyi derül ki, hogy tovább csökkent a román nemzetiségűek száma a magyar anyanyelvűek között (most már csak 15.378 fő, a magyar anyanyelvű más nemzetiségűeknek mindössze 31,5 százaléka), sőt a román nyelvű magyar nemzetiségűek száma is kevesebb lett. Tovább nőtt viszont a magukat magyar anyanyelvűnek valló cigány nemzetiségűek száma (az 1977. évinek közel a kétszerese, 18.880 fő), és - mint említettük - a németeké (számuk most 11.642).

A cigányság öntudatosodásának legékesebb bizonyítéka, hogy nem csupán nemzetiségi lélekszámának gyarapodása töretlen (1977 és 1992 között 173.689-nel lettek többen), de időközben a cigány nyelvet anyanyelvként vállalók száma is több mint a duplájára nőtt. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvű cigányok száma emelkedett ugyan, de arányuk az 1977. évi 66,7 százalékról 59,1 százalékra esett vissza. Ez a (nyilván más etnikumoknál is föllelhető, de talán a cigányság körében legelterjedtebb) két-, vagy többnyelvűségre, és a két-, vagy többnyelvűek nyelvhasználatának képlékeny gyakorlatára hívja fel a figyelmet. Tényleges nyelvhasználatuk változékonyságának nyomon követésére csak az egyéb beszélt nyelvek népszámlálási tudakolása révén nyílna lehetőség, erre azonban a román statisztikai szolgálat nem vállalkozik. Így csak annyi tudunk meg, hogy a most cigány nemzetiségűként jelentkezettek közül 82.640-en az államnemzethez tartozók sorait apasztották. A cigány nyelvre váltók többsége pedig vélhetően ugyancsak az államnyelvet cserélte fel immár hivatalosan is vállalt anyanyelvére. (A cigány nemzetiségűk közül az anyanyelvüket beszélők száma 1966-ban még mindössze 37.754, 1977-ben is csak 75.696, míg 1992-ben már 163.897 volt. Ugyanez a szám a Kárpátontúl színtiszta román nyelvű vidékein a következőképp alakult: 1966-ban 10.012, 1977-ben 32.232, 1992-ben pedig 80.674.) A cigányság identitástudatának erősödése Erdélyben is az anyanyelv korábbinál nyíltabb vállalásával jár együtt. Itt a cigány nemzetiségűek száma ugyan az országos 76,4 százalékkal szemben csak 64,7 százalékkal lett több, a cigány anyanyelvűeké azonban a 14. táblamelléklet tanúsága szerint a városokban megkétszereződött, de a falvakban is csaknem a kétszeresére nőtt, s összességében fele részét tette ki a cigány nemzetiségűek tényleges gyarapodásának. E két szempontot együttesen figyelembe véve átlagon felüli vagy azt megközelítő mértékű a cigány anyanyelvűek növekménye Fehér, Arad, Bihar, Máramaros, Maros, valamint Szilágy megyében. Bihar és Maros megyében, ahol a román szociológusok becslése szerint korábban a cigányság több mint kétharmada magyarul beszélt és magyarnak tartotta magát[43], nyelvváltásuk nemcsak a románság, de a magyarság népszámlálási lélekszámának alakulását is érzékenyen érintette.

Bihar, Maros és Brassó megye néhány településéről rendelkezésünkre állnak az 1977-es adatok, így ezekben a helységekben közelebbről is nyomon követhető a román-magyar-cigány viszonylatok elmúlt évtizedekbeli metamorfózisa. (Részletezésüket lásd a 15-17. táblamellékletekben.) Bihar megyében a cigány nemzetiségű lakosság mintegy fele a 15. táblamellékletben felsorolt, jelentős számban magyarok lakta községekben él (községen ez esetben több falut magában foglaló közigazgatási egység értendő). E helységek területén 1966-1992 között a román és magyar népesség egyaránt 24,1-24,1 százalékkal fogyott, nagyobbrészt az elvándorlás és a csökkenő természetes szaporulat, kisebb részben pedig a körülöttük élő cigányság disszimilációja következtében. A településenkénti idősorokból következtetve a cigány nemzetiségűek felbukkanása, illetőleg térhódítása Érábrány, Kiskereki, Bihardiószeg, Szalárd, Mezőtelegd és Tóti községek területén elsősorban a magyarság, Cséffa, Köröskisjenő és Érsemlyén községekben pedig inkább a románság számát apasztotta. A többségtől való különválásuk Bályok, Érkörtvélyes, Vámosláz, Várasfenes, Fugyivásárhely, Berettyószéplak, Rév falvaiban (és valószínűleg Tenkén is) mindkét nemzetiség számának és arányának visszaszorulásában szerepet játszott. Székelyhidon magyar anyanyelvű, ám román nemzetiségűnek beírt cigányok sorolódtak át, vagy kerültek újból vissza a cigány nemzetiségű rubrikába. Összességében a jelzett községekben a cigányság huszonhat esztendős reasszimilációs népességgyarapodása 50-60 százalékban a magyar, 40-50 százalékban pedig a román nemzetiségűek soraiból kerülhetett ki. Az 1977. évi népszámlálás e folyamat félidejét jelzi; azt megelőzően a magyarság, a rákövetkező időszakban pedig a románság lélekszámának fogyatkozása az erőteljesebb.

A Maros megyei adatsorok (lásd a 16. táblamellékletet) a helyi cigányság szállásterületének lényegében az egészére kiterjednek. 1977-ben a felsorolt közigazgatási egységekben volt található a megye cigány lakosságának 96,6, az itt élő magyarok 92,1 és a románok 82,4 százaléka. 1966-1992 között a jelzett területen a cigány nemzetiségűek lélekszáma 224,1 százalékkal, a románoké 26,0 százalékkal, míg a magyaroké mindössze 4,2 százalékkal növekedett. A románság és a magyarság száma 1966-1977 között még viszonylag kiegyenlített ütemben nőtt (12,0, illetőleg 9,9 százalékkal), 1977 után azonban a töretlen román gyarapodással (12,5%) szemben 5,1 százalékos magyar veszteséget konstatálhatunk. A magyarság létszámnövekedésének lendülete a városokban tört meg: itt gyarapodásának üteme az 1966-1977 közti 27,7 százalékról 4,4 százalékra esett vissza, míg a románok előbb 40,9, majd 1977-1992 között további 42,5 százalékkal lettek többen. Kolozs, Bihar és a dél-erdélyi szórványmegyék mellett Maros megye példázza a legszemléletesebben, hogy az erdélyi magyarság hiányolt népességi többlete lényegében véve a városokban tűnik el. A vizsgált községterületen mindkét etnikum lélekszáma csökkent; a románságé kezdetben fokozottabb mértékben (-6,3%), mint a magyarságé (-3,3%), 1977 után azonban fogyásuk üteme nagyjából megegyezett (-16,3, illetőleg -15,3%). Ebben, akárcsak Bihar megyében, a természetes és a mechanikus népmozgások mellett a cigányság disszimilációja is szerepet kapott. A cigányság népszámlálási önbevallásának irányváltozása jobbára a magyar nemzetiségűek lélekszámát apasztotta Nyárádkarácson, Erdőszentgyörgy, Ákosfalva, Marossárpatak, Csikfalva, Marosvécs, Görgényszentimre, Lukafalva és Faragó községben (közelebbről Tancs faluban). E fordulat kisebb mértékben Nyárádremete, Nyárádgálfalva, Vámosgálfalva, Székelyhodos, valamint 1966-1977 között Gyulakuta és 1977-1992 között Gernyeszeg magyarságának létszámalakulásában is közrejátszott. A cigányság szinte kizárólag a román nemzetiségű lakosság köréből vált külön a következő településeken: nagyobb számban Fehéregyháza, Apold, Dános, Petele, Szásznádas, Csatófalva, Magyaró, Backamadaras, Maroskece és Mezőpanit községekben (közelebbről Székelykövesden), kisebb számban pedig Alsóidecs, Mezősályi, Mezőzáh, Zágor, Kutyfalva területén. A cigányság ilyen irányú, de időleges (csak 1966-1977 között jelentkező) népszámlálási különválását tükrözik Déda, Mezőgerebenes, Görgényoroszfalu, s részben Apold (ezen belül Segesd), valamint ugyancsak időleges visszaolvadásukat Marosugra adatai. Hasonló folyamatok zajlottak le Fehéregyháza községben (itt Bún faluban a cigányok száma az 1966. évi 268-ról 1977-ben 112-re csökkent, majd 1992-ben 364-re ugrott, míg Fehéregyházán, ahol 1966-ban egy cigányt sem írtak össze, tizenöt évvel később 486-ot találtak, ám 1992-ben csupán 139-et); valamint Dános falvaiban (itt Keménynagyszöllősön az 1966. évi 2-ről 1992-ig 401-re emelkedett a cigányok száma, Dánoson viszont, ahol 1966-ban nem regisztráltak egyetlen cigány nemzetiségűt sem, 1977-ben számuk hirtelen 478-ra nőtt, majd 1992-ben 139-re esett vissza). Mindkét többségi etnikum számának alakulására nagyjában azonos mértékben hatott a cigány disszimiláció Mezőbánd, Kerelőszentpál, Mezőcsávás, Marosszentkirály, Alsóbölkény, Beresztelke és Marosszentanna esetében; elsősorban a magyar nemzetiségűekét apasztotta Nagyernye és Jedd, főként pedig a románokét Bonyha, Héjjasfalva, Mikefalva és Nyárádtő községekben. Természetesen nem elhanyagolható tényező a cigányság magasabb természetes szaporulata, továbbá egyes helységekben a beköltözés sem; a vonzerőt részben Marosvásárhely közelsége gyakorolja (pl. Maroskeresztúron, Marosszentgyörgyön, Nyárádtőn), valamint egyes falvak megüresedése a szász kivándorlás folytán (Százkézd, Szásznádas, Küküllőszéplak, Csatófalva, Héjjasfalva, Zágor községekben). Mindent egybevetve - ideértve a városokat is - Maros megyében az 1966-1992 közötti cigányok különválása 40-45 százalékban a magyar nemzetiségűek, 55-60 százalékban pedig a román nemzetiségűek sorait ritkította. Összességében a cigány nemzetiségűek száma Maros megyében 1966 és 1992 között 23,4 ezer fővel gyarapodott, akiknek - 1992-ben kinyilvánított nyelvhasználatuk szerint - kb. a fele cigány, 45 százaléka román, 5 százaléka pedig magyar anyanyelvű volt. Vagyis a cigányság leválása folytán a magyar nemzetiségűek száma nagyobb arányban fogyott, mint amire a magyar nyelvű cigányok számának növekedéséből következtethetnénk. Ez arra utal, hogy a magyarságtól disszimilálódott cigányok nemzetiségváltása általában nyelvváltással is együttjárt, azaz többségük a korábbi magyar helyett 1992-ben már a cigányt vallotta anyanyelvének. A cigányság különválása tehát a népszámlálási adatsorokban a román anyanyelvűek számának növekedését kevésbé befolyásolta, míg a magyar anyanyelvűek számát csaknem ugyanolyan, vagy komolyabb mértékben csökkentette, mint a magyar nemzetiségűekét.

A Brassó megyei adatok (lásd a 17. táblamellékletet) nem részletezik a cigány nemzetiségűek számát, az azonban - legalábbis a falvakban - nagyjából azonos az egyéb rovatban található adattal. A falusi adatsorok a románság töretlen gyarapodásáról, a magyar nemzetiségűek lélekszámának folyamatos csökkenéséről, a szászok kivándorlásáról és a cigány népesség számának hirtelen megugrásáról, majd megállapodásáról tudósítanak. A román népességnövekedés javarészt a megyeszékhely szűkebb vonzáskörzetéből, néhány, ipari telephellyel is rendelkező helységből (Vidombák, Földvár, Botfalu, Prázsmár) származik. E települések odahagyott szász portáinak új lakói többnyire ugyancsak románok voltak. Másutt az elvándorolt németek helyére cigányok húzódtak be (Homoród, Kaca, Nagysink). A magyarok számának csökkenésében tagadhatatlanul szerepet játszik a falusi lakosság elöregedése, de egyes helységekben (Alsórákos, Apáca, Halmágy, Krizba, Tatrang, Ürmös) lehetetlen nem észrevenni a cigányság népszámlálási nemzetiségváltásának hatását. A cigány disszimiláció az 1977. évi népszámlálás idején helyenként a románok számát is visszavetette (például Kacán, Keresztváron, Zajzonban, s valószínűleg Alsórákoson, Ürmösön is), ez azonban vagy időlegesnek bizonyult (mint Keresztváron), vagy pedig be-, illetőleg későbbi visszaolvadásuk ellensúlyozta az akkor okozott veszteséget (Bodola, Zajzon, Tatrang). Egészen kivételes, hogy 1992-ben Nagysinken a cigányság megjelenéséhez hirtelen román lélekszám-csökkenés társult. Igaz, ugyanakkor viszont Halmágy román lakossága növekedett a többszörösére, a faluban élő magyarok fogyatkozásával egyidejűleg. A Brassó megyei táblázat idősoraiban összebogozódott etnikumközi viszonyok behatóbb vizsgálódás nélkül szinte értelmezhetetlenek, mivel a románok, magyarok és cigányok számának különböző népszámlálások közt különböző helyeken és különböző irányokban történt elmozdulásai kiegyenlítik egymást. Jóllehet, alapvető tendenciák így is kirajzolódnak, e táblamelléklet - mint esetenként Maros megyében is - közvetve arra figyelmeztet: olykor elhamarkodott következtetésekre vezet, ha nem ügyelünk rá, hogy bizonyos távlatból - Semlyén István megfogalmazásával élve - a többletek és hiányok összemosódnak s felolvadnak a statisztikai átlagok olvasztótégelyében.

Összegzésképpen mindenekelőtt szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy a vegyes etnikumú térségekben a nemzetiségi identitás vállalása összetett történeti, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok tükörképe. E vállalás számbeli kifejeződése - különösen határhelyzetekben - nem függetleníthető e tényezőknek az összeírás légkörére gyakorolt hatásától. Az etnikai identitás (nyelvi és nemzetiségi interferenciákat rögzítő) számsorai ezért csak részben és áttételesen informálnak a tényleges interetnikus változásokról. Ebből következő ingadozásaik pedig - Nyárády R. Károly szavaival élve - torzítóan hatnak a nemzetiségi statisztika egészére.

A román nemzetiségstatisztika rendszerén belül az inga pozitív irányú kilengését figyelhetjük meg az 1956. évi népszámlálás idején, majd ellentétes irányba lendülését konstatálhatjuk az 1966. évi népesség-számbavétel során. Az 1977-es cenzus ilyen értelemben inkább az 1956. évivel rokonítható. Vagyis a nemzetiségi statisztika viszonylag kedvező alakulása 1977-ben nem csupán az abortusz-törvénnyel kikényszerített magasabb szülési "kedvnek", hanem - az 1966. évi mélypont visszahatásaként - a bevallási eltérések újbóli növekedésének, az etnikumközi átfedések 1956. évihez fogható szövevényének is köszönhető. (Hogy ez miként alakulhatott így az akkori politikai viszonyok közepette, nem tudni, de nyilván ez is oka volt annak, hogy a maga idején nem csupán az etnikai vonatkozású adatok részletes publikálása maradt el, de még a végeredmények is - finoman szólva - csak "szépített" változatban kerülhettek a nyilvánosság elé.)

1966 és 1977 között a nemzetiségi népességszám növekedése esetenként oly nagymértékű volt, hogy az még a nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek számának gyarapodását figyelmen kívül hagyva is meghaladta az érintett kisebbségek feltételezhető természetes szaporulatát (pl. a törököknél, de 1977-1992 között ugyanez tapasztalható az ukránoknál, oroszoknál-lipovánoknál és a tatároknál is), vagy pedig eleve megtöbbszörözte az illető etnikum korábban konstatált lélekszámát (lásd a cigányoknál). Ez egyértelműen e nemzeti kisebbségek reasszimilációs nyereségére utal, vagyis a bevallási eltérések növekedésével az interetnikus folyamatok esetükben pozitív fordulatot vettek.

A többi kisebbség, közöttük a magyar nemzetiségűek népességszámának alakulása viszont elmaradt a természetes és mechanikus népmozgások alapján számíthatónál. Így, jóllehet a más anyanyelvűek számának olykor tetemes növekedése soraikon belül a szabadabb identitásvállalás megnyilvánulásaként is felfogható, a népszámlálási adatok végső soron mégiscsak újabb - közelebbről most nem minősített - asszimilációs veszteségeiket állapították meg. Ám mindezzel együtt - akár a tizenegy évvel korábban elszivárgottakat visszahozva, akár a természetes szaporulatnak a valóságoshoz közelibb növekményét rögzítve, akár pedig e tényezők együttese révén - az 1977. évi népszámlálás a korábbinál kétségtelenül kedvezőbb képet fest a magyarság számának alakulásáról.

1992-ben a népszámlálási inga a magyarság esetében ismét visszafelé lendült. A magyar nemzetiségűek, illetve anyanyelvűek népességi hiánya ezúttal összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint előtte békeidőben bármikor. (Bár félő, hogy az 1992. évi népszámlálás amolyan "irányszámoknak" tekintett arányszámai - létező trendeket tükrözvén - előbb-utóbb valóságossá válnak.) Egyelőre azonban megmagyarázhatatlan a népfogyatkozás. Ekkora, mind a korábbi veszteségekkel, mind pedig a hivatalos népmozgalmi adatokkal összevetve is indokolatlan arányú népességcsökkenés - a kivándorlással sújtott német és zsidó közösséget nem számítva - csak a szerb-horvátoknál és még néhány kis létszámú, elszórványosodott etnikumnál figyelhető meg. Nem túlzás tehát paradox tényként megállapítani, hogy az 1977-es népszámlálásnak a magyarságra vonatkozó nemzetiségi és anyanyelvi számai - melyeket a tizenegy évvel korábbiaknál még éppen hogy elfogadhatóbbnak ítéltünk - a tizenöt évvel későbbiek ellentmondásosságának visszfényében szinte felülértékelődnek.

Mindezeket mérlegelve úgy ítéljük meg, hogy Románia etnikai népességszerkezetének változásai aligha vizsgálhatók teljes érvényűen az 1977. évi népszámlálás beható ismerete nélkül. E népesség-számbavétel azonban mindmáig a román nemzetiségstatisztika "fekete doboza"; tényleges recepciójára adatainak részletes publikálása híján mind ez idáig nem kerülhetett sor. Újraértékelésére tett kísérletünkkel - a töredékes utánközlésekben rejlő elemzési lehetőségeket felvillantva - egyúttal erre a hiányosságra is rá kívántuk irányítani a figyelmet.

[1] Idézet Vasile Gheţău-nak, a román Statisztikai Hivatal népszámlálási főigazgatójának nyilatkozatából. ŞEGA, Liana: Mai mult decît o simpla numărare. Azi. 7 iulie 1992. 4. p. A tekintélyes szakmai múlttal rendelkező demográfus már korábban is, így a Contemporanul 1990. március 9-iki számában megjelent cikkében, majd a România liberă-nak 1990. március 21-én adott interjújában (lásd a 41. sz. jegyzetet) határozottan leszögezte, hogy a nemzetiségi megoszlással kapcsolatos adatok a valós helyzetet tükrözik és csak rosszhiszeműek vonhatják kétségbe azokat.

[2] CEAUŞESCU, Nicolae: Jelentés Románia gazdasági-társadalmi fejlődéséről... Elhangzott a Román Kommunista Párt Országos Konferenciáján. 1972. július 19. Uő: Románia a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése útján. 7. köt. Bukarest, 1973, Politikai Könyvkiadó. 537. p.

[3] Recensămîntul populaţiei şi al locuinţelor din 5 ianuarie 1977. Vol I. Populaţie - structura demografică. Bucureşti, 1980, Direcţia Centrală de Statistică. 614-621. p.

[4] Az országos összegeket lásd: Anuarul statistic al României. Bucuresti, 1990, Comisia Naţională pentru Statistică. 64-65. p. A nemzetiségi adatok megyei részletezése az 1992. évi népszámlálás előzetes eredményeit tartalmazó efemer jellegű tájékoztató kiadványban található: Recensămîntul populatiei si locuintelor din 7 ianuarie 1992. Rezultate preliminare. Bucureşti, 1992, Comisia Naţională pentru Statistică. 38-55. p. Az országos összegek közreadásával egyidejűleg nyilvánvalóan az 1977. évi népszámlálás "rehabilitálását" célozta az 1. sz. jegyzetben jelzett sajtókampány is. A Contemporanul-ban megjelent cikkében Románia Országos Statisztikai Bizottsága demográfiai statisztikai igazgatóságának vezetője elmondta - idézi egy arra reflektáló írás -, hogy "erkölcsi kötelességének érezte tisztázni az ország lakosságának nemzetiségi összetételével kapcsolatos adatokat. Ezek, állapítja meg nem minden él nélkül, teljes formájukban nem Washingtonban, nem Budapesten, nem Moszkvában, hanem csakis Bukarestben állnak rendelkezésre. Úgy vélem - folytatódik a reflexió -, a megállapítás elvi részét a romániai állampolgárok csakis helyeselhetik. [...] Azonban joggal kérdezhetem: vajon rendelkezésünkre állnak-e ezek az adatok?" Lásd: LAKATOS András: Játék a számokkal? Játék velünk? Romániai Magyar Szó. 1990. április 22. 1. p.

[5] KLINGER András: Erdély népessége anyanyelvi összetételének alakulása. Statisztikai Szemle. LXIX, 1991. 10. sz. 816. p.

[6] A népszámlálási kötet szerkesztőinek eljárásáról, az anyanyelvi és nemzetiségi, valamint a népszámlálási kötetben közzétett adatok összefüggéseiről lásd még VARGA E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Budapest, 1992, Regio - MTA Történettudományi Intézet. 83-86. p.

[7] Recensământul populaţiei şi locuinţelor din ianuarie 1992. Vol. 1. Populaţie - structura demografică. Bucuresti, 1994, Comisia Naţională pentru Statistică. LIII. p.

[8] SEMLYÉN István: Védekező tudomány? Semlyén Istvánnal beszélget Beke György. A Hét. IX, 1978. 47. sz. 3. p.

[9] FAZEKAS János: A Román Kommunista Párt - a haza fiai testvériségének és barátságának, társadalmi és nemzeti egyenlőségének következetes harcosa. Bukarest, 1980, Politikai Könyvkiadó. 342. p. A szövegrészlet fontosságára utal, hogy nem sokkal elhangzása után már a magyarországi sajtóban is idézik. Lásd: Románia népei szabadságukat ünneplik. Képes Újság. 1978. 34. sz. 18. p.

[10] Az egyenjogúság szellemében. Korunk. XXXVII, 1978. 7. sz. 547. p.

[11] A 2. sz. jegyzetben idézett - a nemzeti homogenizációt alig burkoltan stratégiai célként megfogalmazó - beszédrészlet teljes szövegkörnyezete a következő: "...Tekintettel arra, hogy Romániában vannak együttlakó nemzetiségek, nyilvánvaló, hogy a szocialista nemzet fejlődésének körülményei között még sokáig fennmaradnak és megőrződnek a nemzetiségek megkülönböztető vonásai is. De ugyanakkor figyelembe kell vennünk a közeledés végbemenő történelmi folyamatát, amely a jövőben még jobban kihangsúlyozódik. Ezzel kapcsolatban állandóan szem előtt kell tartanunk annak szükségességét, hogy töretlenül biztosítsuk, nemzetiségi különbség nélkül, az összes dolgozók teljes jogegyenlőségét, a társadalom mind hangsúlyozottabb társadalmi és nemzeti jellegű homogenizálódása érdekében - ennek útja pedig az egységes kommunista társadalmi rendszer megteremtése..." A román nép és az együttlakó nemzetiségek testvérisége. Bukarest, 1973, Politikai Könyvkiadó. 135. p. A forrásként szolgáló dokumentumgyűjtemény szövegrészleteiben nyomon követhetők a hivatalos szóhasználatnak a pártpolitika pillanatnyi állását tükröző hangsúly-eltolódásai. Az idézett beszédrészletben egyúttal a frazeológia egyazon szövegen belüli - a hatalom stratégiájának lényegi állandóságát jelző - színeváltozása is tetten érhető.

[12] ALBERT Ferenc: Statisztika és társadalmi önismeret. A Hét. XXIII, 1992. 42. sz. 6-7. p.

[13] UJJ János: A hivatalos statisztika arányában avagy az egyenlőség jelével? Romániai Magyar Szó. 1990. február 11. 1. p.

[14] ERDÉLYI Kálmán: Hangok és vészhangok Erdélyből. Romániai Magyar Szó. 1990. február 13. 3. p.

[15] THUSSY-TÖVISSI Lajos: Hányan vagyunk? Romániai Magyar Szó. 1992. január 8. 1. p., FORRAI Tibor: Népszámlálunk. Hargita Népe. 1991. december 19. 1. p., SOMAI József: Maradtak a népszámlálás kérdőjelei. Szabadság. 1992. május 27. Melléklet. II. p., B. KOVÁCS András: Például Nagykároly - Grosskarol. A statisztika nyomorúsága. Romániai Magyar Szó. 1995. február 15. 3. p. Utóbbi cikk szerzője szerint az 1977-es népszámlálás során Szatmárnémetiben a nemzetiségi hovatartozást - amit csak ceruzával vezethettek rá a személyi ívekre a számlálóbiztosok - "napokon keresztül radírgumival tüntették el a megbízható ellenőrök, akik jobban tudták a realitásnál magánál is, hány százalék nem államalkotó elemnek volt szabad léteznie az előirányzatokat szófogadóan követő és betartó vidékeken". Tény, hogy a mindaddig abszolút többséggel bíró helyi magyarság statisztikai pozícióját ekkor a románság foglalta el, miután számaránya - a város történetében először - 50 százalék fölé (egészen pontosan 50,9 százalékra) emelkedett. E csekély mértékű, inkább csak jelképesen elért román erőfölény láttán önként adódik a feltételezés, hogy "amit minimális célként tűztek maguk elé a betelepítést szorgalmazó erők, nevezetesen, hogy legalább ötvenegy százalékos román többséget alakítsanak ki egy-egy hagyományosan magyar és német és zsidó stb. erdélyi városban, azt a betelepítés rohamával jellemezhető hatvanas-hetvenes években sem sikerült elérniük". A szerző a szomszédos Nagykároly adataival példázza, "hogyan teremtettek statisztikai csalással jogalapot az irányítási struktúrák elrománosítására, hogy aztán a betelepítő bürokraták a valóságot hozzáigazíthassák a hazug számokhoz, s ezzel a művet befejezettnek nyilváníthassák".

E várost - legalábbis papíron - már jó másfél évtizede "lenyelte" a telhetetlen államsovinizmus, állapítja meg a szerző. Az 1992. évi adatok tükrében azonban kiviláglik - különösen, ha figyelembe vesszük az 1989 utáni kivándorlást és az új keletű sváb reasszimilációt -, hogy 1977-ben itt legalább 4-5 ezer ember nemzetiségét változtatták meg önkényesen a számok "kezelői".

[16] "A hetvenes évek végén, akkori főszerkesztőm megbízásából bekopogtam Kolozs Megye Statisztikai Igazgatóságához és a lapterjesztés minél jobb megszervezése érdekében kértem, hogy bocsássák rendelkezésemre a megye helységeinek népesedési adatait, nemzeti, nemzetiségi megoszlásban is. Az már csak természetes, hogy a főigazgató színe elé utasítottak, aki [...] állami, vagy szolgálati titokra hivatkozva nem akarta teljesíteni kérésemet. Végre hosszas telefonálgatás után (főszerkesztő, megyei pártbizottság, KB sajtóosztálya, Központi Statisztikai Igazgatóság stb.) elém tette a kért adatokat, amelyeket részben ceruzával, részben tintával írtak be az e célra előkészített ívekre. Ezeket az adatokat - átírva - ma is őrzöm, s hosszú ideig nem is kételkedtem hitelességükben, legfeljebb itt-ott csóváltam a fejem, látva, hogy mennyire visszaesett a magyarság részaránya. Néhány hónap múltán azonban megingott az adatokba fektetett hitem. Egy kisebb tanulmány elkészítése céljából Kalotaszentkirályon tartózkodtam, s megannyi adat mellett kértem az akkori néptanács elnökét, hogy mutassa meg a népesedési adatokat is. Amikor a néptanácsi elnök által elém tett és lemásolt adatokat összevetettem az Igazgatóságtól kapottakkal, megdöbbentem. [...] E szerint Szentkirályon a néptanács kimutatásai alapján 764 magyar és 212 román személy élt. [Az 1966. évi népszámlálás ugyanitt 684 magyart és 223 románt regisztrált. Megjegyzés tőlem. V.E.Á.] A Statisztikai Igazgatóságtól viszont előzőleg egészen más adatokat kaptam: ők 488 magyar és 410 román lakosról tudtak. Zentelkén is hasonló volt a helyzet. A helybeli kimutatásokban 702 magyar és 62 román személyt tartottak nyilván. [Ugyanannyit, mint 1966-ban.] Kolozsváron viszont az említett Igazgatóságon csak 461 magyar lakost ismertek el, ellenben a románok száma náluk elérte a 286-ot! [...] És, hogy az egész községre kiterjedő helyzetképet is adjak, elmondom: Kalotaszentkirály községben abban az időszakban a néptanács szerint (melynek az elnöke román volt) 2148 magyar ajkú lakos élt [1966-ban 1952], a megyei Statisztikai Igazgatóságnál viszont csak 1423 magyar lakosról tudtak! Hogy hol is vesztődött el több mint 700 magyar ember egyetlen község területén, nehéz lenne most már kideríteni." Az újságíró az esetből egyáltalán nem kíván messzemenő következtetéseket levonni, csupán azért elevenítette fel, hogy magyarázatát adja, miért tartja fontosnak - az új népszámlálás küszöbén, mindenféle gyanú felmerülését elkerülendő -, hogy az e célra kijelölt hozzáértő személyek (a magyar és más kisebbség soraiból) betekintést nyerhessenek az adatfeldolgozás menetébe és szükség esetén ellenőrizhessék azt. OKOS György: Megszámláltatunk. Hányan leszünk? Jogos kérdés az előző népszámlálás kapcsán. Szabadság. 1992. január 8. 1. p.

[17] LAKATOS András: i. m.

[18] Egy alkalommal a következőket nyilatkozza: "Tény, hogy a múltban a felmérés adatai nem mindig feleltek meg a valóságnak. Ezért érthető az RMDSZ és más szervezetek bizonyos fokú fenntartása a népszámlálás tisztaságát illetően.". SIMON Judit - BENKE Péter: Népszámlálás és Ceauşescu hazajáró szelleme. Erdélyi Napló. 1992. 2. sz. 7. p. Másutt viszont a sorra kerülő számbavétel tisztaságát garantálva szükségesnek tartja megjegyezni, hogy "a legutóbbi népszámlálás alatt voltak olyan esetek, amikor a számba vett személyeket befolyásolták, hogy magyarnak vallják magukat. Cigányok, palotai svábok és szászok esetében fordult ez elő." KIDE Annamária: "Hamisítani nagy kockázat lenne." Bihari Napló. 1992. január 8. 2. p.

[19] A Román Televízió által visszautasított szöveg egy közismerten szélsőséges hangvételű sajtóorgánumban kapott helyet. COJA, Ion: Amestec inadmisibil al U.D.M.R. în desfăşurarea Recensămîntului. Dimineaţa. 9 ianuarie 1992. 1-2. p.

[20] SCHÖPFLIN György: A magyarok helyzete Romániában. Magyar Füzetek. 5. sz. 1979. 25. p.

[21] KLINGER András: i. m. 813. p.

[22] ROSTÁS Zoltán: Lehetséges-e népszámlálás? Igen, mert kell! A Hét. XXII, 1991. 51. sz. 3. p.

[23] ALBERT Ferenc: i. m. 6. p.

[24] A németeknek a svábok, valamint szászok nélkül számított "nemzetiség és anyanyelv" szerinti, illetőleg a svábokkal és szászokkal együtt számított nemzetiségi adatának összevetése a valóságosnál lényegesnek nagyobbnak mutatja ki a német nemzetiségű rovat gyarapodását a népszámlálási kötet közléséhez képest. E gyarapodás ugyan országosan 26,9 ezer fő, ám a német nemzetiségűektől eltérő anyanyelvűek száma a véglegesített adatok szerint mindössze 17,3 ezer. A németek esetében tehát a számok módosulása jelentős részben etnikumon belüli statisztikai átcsoportosítást takar. Nyilvánvaló és szemléletes példa erre Szatmár, ahol a legnagyobb számú sváb közösség él. E megyében a véglegesített adatok szerint 3158-cal csökkent az egyéb kategóriába sorolt etnikumok száma. Eközben a németeké 6395-re nőtt, szemben a "német nemzetiségűek és anyanyelvűk" korábban kimutatott 2250 fős lélekszámával. Tudjuk azonban, hogy ugyanitt az előzetes adatok szerint a német nemzetiségűek száma 2925, a sváb nemzetiségűeké pedig 3463 volt. (Lásd: Judeţele patriei. Satu Mare. Bucureşti, 1980, Editura Sport-Turism. 78. p.) Ez összesen 6388-at tesz ki, vagyis megegyezik a németek végleges közlés szerinti számával. Mindössze annyi történt tehát, hogy a korábban egyéb "nemzetiségű és anyanyelvű"-nek minősített svábok visszakerültek a németek közé.

[25] A hivatalos számokat egy 1980-1981-ben végzett demográfiai vizsgálaton alapuló szociológiai becslés adataival egészítettük ki. E felmérés során az egyes települések lakosait a helyi néptanácsok vezetői sorolták be nemzetiségi hovatartozásuk szerint. A becslés adatait összesítő táblázat a cigányság számarányát az össznépesség 1987. július 1-ji lélekszámához viszonyítva adja meg. MERFEA, Mihai: Ţiganii. Integrarea socială a romilor. Brasov, 1991, Editura Bârsa. 37., 124-125. p.

[26] A cigányok 1992-ben is jelentős számban más (főleg román vagy magyar) nemzetiségűnek vallották magukat, sokszor nagyon komolyan, olykor erőszakos hangnemben figyelmeztetve a számlálóbiztosokat, hogy csak az általuk bediktált nemzetiséget írják be. Ezt a román Statisztikai Hivatal népszámlálási főigazgatója, Vasile Gheţău nyilatkozta az 1992. évi számbavételt értékelő interjújában. ŞEGA, Liana: i. m. Az általa jelzett esetek már a népszámlálás során nyilvánosságot kaptak a sajtóban Például: Romii s-au declarat de naţionalitate română. Cotidianul. 14 ianuarie 1992. A cigánystatisztika torzulásától tartva érdekvédelmi szervezeteik képviselői országosan, így a magyar többségű vidékeken is nyílt önbevallásra buzdították a cigányságot. CHIPER, Ion: "Tiganii trebuie să-şi aiba neaparat identitatea lor de ţigani." Adevărul Harghitei. 9 ianuarie 1992.

[27] ZAMFIR, Elena - ZAMFIR, Cătălin: Ţiganii între ignorare şi îngrijorare. Bucuresti, 1993, Editura Alternative. 62. p.

[28] MERFEA, Mihai: i. m. 39. p.

[29] LÁSZLÓ József: Időzített bombák. Gondolatok népesedésünk jövőjéről. 2. A Hét. XXI, 1990. 39. sz. 9. p.

[30] Az asszimilációs típusok és statisztikai vizsgálatuk szempontjainak áttekintéséhez lásd THIRRING Lajos: Az asszimiláció statisztikai megfigyelésének főbb szempontjai. Kisebbségvédelem. I, 1938. 1. sz.

[31] RADÓ Péter: Asszimiláció és nyelvhasználat. Nemzeti kisebbségek Magyarországon. Budapest, 1993, Citoyen Kiadó. 8. p.

[32] Utóbbinak jellegzetes példája a Szatmár megyei magyarok számát apasztó sváb reasszimiláció. E folyamat ütemének szaporasága már az összesített adatokban is szembetűnik - a megyében a német nemzetiségűek száma másfél évtized alatt 6395-ről 14.351-re emelkedett -, a sváb eredetüket újra felfedezők népszámlálási "pálfordulása" azonban legérzékletesebben a településenkénti idősorok alapján szemléltethető. Paradox fejlemény, hogy azokban a - románokkal vegyes helységekben -, ahol a németek az elmúlt évszázadban rendületlenül kitartottak hovatartozásuk vállalása mellett, a sváb közösség napjainkra elenyészett: számuk az elvándorlás következtében Alsóhomoródon az 1977. évi 396-ról 1992-ben 46-ra, Nagyszokondon 388-ról 100-ra, Krasznasándorfalun 426-ról 32-re, Szinfaluban 330-ról 67-re, Barlafaluban 174-ről 53-ra csökkent. Ellenben ott, ahol sok évtizedes lappangás után csak nemrégiben kerültek elő ismét német nemzetiségűek - így Krasznabéltek, Szakasz, Mezőpetri falvakban -, 1977. évi lélekszámuk változatlan maradt, sőt némileg még növekedett is. Természetesen a helybéli magyar lakosság tetemes fogyatkozásának az árán. Másutt - ugyancsak a magyarság rovására - az újsváb identitás további terjeszkedése figyelhető meg: Erdődön például a német nemzetiségűek száma az 1977. évi 212-ről 856-ra, Mezőteremiben 252-ről 831-re, Csanáloson 110-ről 709-re, Kálmándon 6-ról 671-re, Mezőfényen 90-ről 1057-re ugrott, Túrterebesen pedig, ahol tizenöt évvel korábban egyetlen németet sem írtak össze, 1992-ben 514-et találtak.

[33] GYURGYÍK László: Adalékok a szlovákiai magyarság lélekszámának és településszerkezetének alakulásához. Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910-1990). Az 1992. szeptember 2-5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai. Budapest, 1994, Magyar Statisztikai Hivatal. 117. p.

[34] A legutolsó népszámlálás adatai Romániában is azt mutatják, hogy vegyes házasságokban a gyermekek nemzetiségi hovatartozása szüleikéhez képest az államnemzet javára, aszimmetrikusan alakul. 1992-ben a 819.482 magyar házas félből 94.433-an éltek román nemzetiségűvel kötött házasságban, s e házasságokból 65.032 volt gyermekes. E családok több mint kétharmadában, azaz 45.104 esetben román nemzetiségűként jegyezték be a gyermekeket, s csupán egynegyedük, mindössze 16.778 vallotta gyermekeit magyar nemzetiségűnek. (Egy kis töredékükben, 3150 családban a gyermekek hovatartozása megoszlott szüleik nemzetisége között, vagy eltért azokétól.) Forrás: Recensământul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Structura etnică şi confesională a populaţiei. Bucureşti, 1995, Comisia Naţională pentru Statistică. 606. p. A nemzetiségi iskolák kapuin kívül rekedtek körét jelző - általános vélekedés szerint ugyancsak az asszimiláció jelzőszámainak tekintett - adatok a következőképp alakultak: 1979-1980-ban 362 ezer iskolás korú magyar gyermek közül 278,5 ezer, 1989-1990-ben 352 ezerből 232 ezer, az 1993-1994-es tanévben pedig a 275 ezer magyar iskolaköteles gyermekből 210 ezer részesült anyanyelvű oktatásban. Forrás: A romániai magyar nemzetiség. Szerk. Koppándi Sándor. Bukarest, 1981, Kriterion. 193-194. p., a Bolyai Társaság statisztikai összeállítása a nemzetiségi beiskolázásról 1989-1990 és 1992-1993 között (kéziratban), valamint DEBRECZI Árpád - MURVAI László: A magyar nyelvű oktatás helyzete Romániában az 1993-1994-es tanévben. Romániai Magyar Szó. 1994. augusztus 27-28., 30., 31., szeptember 1., 2., 3-4., 6. sz. A mélypont kétségtelenül az 1989. decemberi fordulatot megelőző időszak, amikor a magyar iskolakötelesek 34,1 százaléka (tehát közülük minden harmadik) román tannyelvű intézmény látogatója volt, de negyedszázad távlatában megállapítható, hogy még a kedvezőbb periódusokban is a magyar diákok 20-25 százaléka, azaz minden negyedik-ötödik magyar gyermek vagy fiatal románul végezte tanulmányait. A regionális számadatokból kitűnik, hogy a magyar anyanyelvű iskolások lemorzsolódása Krassó-Szörény, Hunyad, Temes, Szeben, Arad, Máramaros és Brassó megyékben, vagyis a szórványban a legerőteljesebb; itt a magyarul tanulók számaránya a magyar nemzetiségű lakosság megyei részesedésének harmadát-negyedét sem éri el. E vidékeken a nemzetiségi intézményhálózat leépülése már az elemi szintjén megkezdődik.

[35] DÁNYI Dezső: Az etnikai statisztika néhány problémája (Szlovákia példája). Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910-1990). Az 1992. szeptember 2-5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai. Budapest, 1994, Központi Statisztikai Hivatal. 109. p.

[36] Forrás: Recensămîntul populaţiei din 21 februarie 1956. Rezultate generale. Bucureşti, 1959, Direcţia Centrală de Statistică. 562. p., Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 15 martie 1966. Vol. 1. Rezultate generale. Partea întii. Populaţie. Bucuresti, 1969, Direcţia Centrală de Statistică. 173. p., Recensământul populaţiei şi locuinţelor din ianuarie 1992. Vol. 1. Populaţie - structura demografică. Bucuresti, 1994, Comisia Naţională pentru Statistică. LIII., 726-727. p.

[37] A romániai emigráció számait részletező külföldi források értékelése alapján megállapítható, hogy az ország vándorlási vesztesége ekkor még lényegében az Izraelbe és a Német Szövetségi Köztársaságba irányuló kivándorlásból adódik. A zsidó és német kivándorlók számának és e két nemzetiség feltételezett természetes szaporulatának a különbözete a két népszámlálás közti időszakban nagyjában-egészében a romániai német és zsidó etnikum tényleges fogyásával azonos. Vö. Report on the Situation of Minorities in Romania. Council of Europe, Parliamentary Assembly Doc. 5259. (1984. aug. 6.) 16-17. p.

[38] Az előző jegyzetben idézett forrás szerint 1970-1977 között 49.634 német nemzetiségű vándorolt ki az országból az NSZK-ba. E számot az 1993. évi román statisztikai évkönyv vonatkozó közlése alapján 9809-cel csökkentenünk kell, ennyi volt ugyanis az 1977-ben Romániából távozott német nemzetiségűek száma. Mindezeket egybevetve az 1966-1976 közti tizenegy év során emigrált németek száma 45-50 ezer lehetett, ami nem sokkal több a német nemzetiségűek tényleges fogyásának és ez időszakban feltételezett természetes szaporulatának az összegénél.

[39] Forrás: Anuarul statistic al României. Bucureşti, 1993, Comisia Naţională pentru Statistică. 143. p.

[40] Forrás: Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 15 martie 1966. Regiunea Maramureş. Vol. I. Bucureşti, 1968, Direcţia Centrală de Statistică. 101-113. p.

[41] Dr. Vasile Gheţău egy 1990. március 21-én közölt interjúban nyilvánosságra hozta Románia nemzetiségeinek 1988. január 1-én számított népességszámát. Eszerint a bukaresti statisztikai igazgatóság az 1977. évi népszámlálás adataiból kiindulva a természetes népmozgások és a migrációs tényezők figyelembevételével 1753,2 ezer főben állapította meg a romániai magyarok lélekszámát. Lásd: MARCOVICI, Ion: Populaţia României pe structurile nationalităţilor. Dialoguri demografice. România liberă. 1990. Nr. 75. 3. p. Ez az érték a magyar nemzetiségűek 1977. évi 1712,8 ezres számát alapul véve, 1977-1987 közötti 23,1 ezer fős kivándorlásuk hozzászámításával 63,5 ezer főnyi természetes szaporulatukat feltételezi.

[42] Románia 1992. január 1-én számított népességszámát és az 1992. január 7-i népszámlálás véglegesített eredményét egybevetve mintegy 376 ezer főnyi népességhiány mutatkozik az ellenőrizetlen migráció következményeként. Ugyanez a szám a kivándorlás hivatalos belügyi nyilvántartásának tükrében 243,6 ezerre csökken. Amit kétkedéssel kell fogadnunk, mivel utóbbi érték a két népszámlálás időpontja között mintegy 132,4 ezer fős, túlnyomó részben az 1990 előtti periódusra eső - a diktatúra éveiben szinte elképzelhetetlen - be-, illetve visszavándorlást feltételez. Az immigrációról azonban mindeddig nem közöltek adatokat. A vonatkozó számításokat lásd a "Városodás, vándorlás, nemzetiség" című tanulmány 35. sz. jegyzetében. A bukaresti statisztikai hivatal népszámlálási főigazgatója már az 1992. évi népszámlálás előzetes eredményeit ismertető sajtótájékoztatón kifejtette, hogy a kivándorlás a vártnál nagyobb arányú volt. Pontos számokkal nem rendelkezik, de a valós érték a Belügyminisztériumtól kapott adatoknál feltehetően nagyobb. VAJNOVSZKI Kázmér: Kétségtelenül többen vagyunk... Erdélyi Napló. 1992. 23. sz. 5. p. A romániai magyarság létszámcsökkenésének okait elemezve szintén rámutatott arra, hogy a hivatalos kivándorlási adatokat csupán minimális értékként lehet figyelembe venni. GHEŢĂU, Vasile: De ce scade populaţia maghiară în România? Adevărul. 22 septembrie 1993.

[43] MERFEA, Mihai: i. m. 41. p.