"... a virágzásnak még nincs vége; a mindszenti őszirózsa itt hunyorog még lila szemével ... az indiai krizantémumot a rossznál is rosszabb időjárási vagy politikai viszonyok sem akadályozhatják meg abban, hogy törékeny, rőt, fehéres, arany és aranybarna virágainak végelen pompáját kibontsa; utolsó bimbóit most nyitja a rózsa. ... Aztán a levelek virágoznak ki: a sárga, bíborpiros, vörös, paprikaszínű, véresbarna őszilevelek; a vörös, narancsszínű, fekete és kéken harmatos bogyók; a kopasz ágak sárga, rőt és világos árnyalatai; még mindig nem vagyunk készen. Amikor hó fekszik rajtuk, még mindig sötétzöldek a cirbolyafenyők, vörös gyümölcseikkel, a fekete borókák, ciprusok, tiszafák; ennek a műnek soha sincs vége.
Mondom néktek, nincs halál és alvás sincsen. Csupán növekedés van, évszakról, évszakra. Legyünk türelmesek az élet iránt, mivelhogy örök."

"Az isteneknek is van idényük. Nyáron az ember könnyen lehet pantheista, egy darab természetnek tarthatja magát; de így ősszel erősen érezzük, hogy csak emberek vagyunk. Ha nem is vetünk homlokunkra keresztet, lassan valamennyien visszatérünk a Kisded születéséhez. Minden házi tűzhely a házi istenek tiszteletére ég. Az otthon iránti szeretet ugyanolyan szertartás, mint valamilyen égi istenség dícsérete."

"Azt mondják, a tavasz a rügyezés ideje: valójában az ősz az. Ha a természetet figyeljük, megállapíthatjuk, hogy az ősz az év vége, ennél az igazságnál viszont meggyőzőbb a második, hogy ugyanakkor az év kezdete is. ... Azt mondjuk, a természet pihenőre tér, miközben legvadabbul fejlődik; csupán lezárta az üzletajtókat és lehúzta a vasredőnyöket; ám mögöttük új árut csomagol ki és roskadásig feltölti a polcokat. Ez az igazi tavasz, emberek, ami nem kész most, nem készül el márciusra sem. A jövő nem áll előttünk, hanem itt van rügyek formájában; közöttünk van, ami pedig nincs közöttünk, nem lesz a jövőben sem. Nem látjuk a rügyeket, mert a föld alatt bújnak meg; nem ismerjük a jövőt, mert bennünk van. Néha úgy hiszitek, a múlt száraz almába ágyazva a korhadás illata árad belőlük; ám, ha látnátok mennyi duzzadt és fehér hajtás tör utat magának abban a vén kultúrtalajban, amit mának nevezünk; hogy mennyi mag rejlik a rügyekben, mennyi elhervadt növény gyüjti össze, halmozza erejét az élő bimbóban, melyből egyszer majd virágzó élet robban ki; ha látnátok egyszer a jövő nyüzsgését közöttünk, elmondanátok bizony, badarság mérgetek és bizalmatlanságotok; s hogy mindenek felett legjobb élő és növekvő embernek lenni."