A levegő, a föld, a tűz és a víz egyes ókori filozófiákban az őselemeket jelentették. A hitvilágban evvel rokon elképzeléseket gyakran találhatunk - néha már korábbi időkből is - értelemszerű eltérésekkel. A civilizáció hajnalának természetközelisége, az emberi tevékenység szerkezete mindennek lényegi magyarázatát adhatja kellő részletezésben. A ma emberének néhány közvetlenebb szempontja is akadhat ennél, ami elevenen tartja a probléma iránti érdeklődést.

Mindenek előtt ilyen a kulturális hagyomány folytonossága, amely rengeteg áttétellel közvetíti a múlt időknek közelítésmódját az akkor élőket beborító univerzumhoz. Ez az örökség magától értetődően hat, és akkor is tovább élne, ha valamiért valakik leküzdendőnek tartanák, mint ahogy az elődök életműve kapcsán ezt már nem egyszer megtették magukat végleg haladottabbnak nyilvánító korok. - Egy másik fontos "szerves" mozzanat, hogy a mai embernek is élményszerű az őselemek eredeti felfogása, mert visszaigazolja a gyermeki fejlődés analógiáit, az érzéki komplexitású alapélményeket pedig nem szükségszerű a felnőttségnek kiüresítenie. - A szervesség nem az ember rossz, primitív természetének ma még gyógyíthatatlan, de ártalmas következménye, hanem ezen az alapon egyezhet ki egymással az élettelen és az élő, a továbbélő természet és a konstruált kultúra, társadalom és szomszéd társadalom, egyén és nagyvilág. Az egyes ember megbeszélheti ügyeit elődeivel és utódaival, ezáltal oldhatja fel konfliktusait, miközben a képességeket sikerül közös erővel felhalmozniuk - ez már a tőke előtti időkben döntően fontos gyakorlattá vált. A civilizációs fejlődés megszakítatlansága és tempója múlt ezen. Tehát az is, hogy ne életveszélyesen lassan, s ne lehetetlen követelményeket támasztó gyorsasággal változzanak a körülmények, amelyek közt létezett az ember. A modernitás nem csupán a tempón gyorsít, hanem a megközelítésben és a szereposztáson is, kiterjesztve az emberi aktivitást az elmélet jövőkísérleteire, s ez addig rendjén való, amíg nem erőszakolják meg az embermilliókat végig nem gondolt, de a gyakorlatba türelmetlen politikával átültetett kísérletekkel. Az elmélet nem bontja meg a szervességet, ha "társadalom-kompatibilis", hanem a cselekvés hatékonyságát fokozza: előre kiküszöbölhet felesleges lépéseket, segít meghaladni a társadalomban összegyűlt - valójában természetellenes - feszültségeket, választ találhat a natúra öröknek hitt kihívásaira is. Ám nem teheti meg, hogy feltételek nélkül változtassa meg az emberek életét, tisztességtelen versenyt hirdessen meg ember és ember között. Az elmélet alkotói nem vállalhatják, hogy lépten-nyomon beavatkozzanak és ítélkezzenek; nem gondolhatják, hogy büntetlenül éretté nyilváníthatják az éretlent. Tudomásul kell venniük mások értékeit, hogy saját elveikkel se kerüljenek összeütközésbe. - A történelmében élő ember tehát a kezdettől megindult kulturális felhalmozás révén hozzájárul saját identitásának kifejtéséhez is. Ez az azonosság állandó, de nem akármilyen mozgásban van, szerencsés esetben építkező jellegű és nem jellemzi a kényszeres bontás. Élményköreink az életmód adottságai között, egyéni indíttatásra és kollektív hatások alatt tágulhatnak a teljesítőképesség határáig. Ez a - kívánt minőségben! - nemes öncélja is az életnek, összefüggéseiből már csak ezért sem szabad kiragadni.

Amikor átéljük a természetet, az érzékeny pillanat és művelt emlékezet késztet együttműködésre. Az élmény nem közönséges reprodukció, hanem az eredmény a személyiség építőköve lesz, illesztése annyival is egyszerűbb, mert részint onnan van, hasonló anyag. Az eső nem vízcseppek szabályosan mozgó halmaza, mert még fizikailag is sokkal több annál. Az ősi konstrukció szerint is a víznek a levegővel, majd a földdel való találkozása, a nap tüze miatt mindez körforgásban. Mintha az őselemek első vegyülési kísérlete volna. Akár az erdő, amely a földből nő a levegő felé, a víz és a nap miatt. Az erdő sem közönséges növényi sejthalmaz szezonális nyitva tartással. Az elemekhez való viszonyítás tűnhet naivnak, de nagyvonalú, jól felfogható és megkerülhetetlen igazságokat mond ki lényegre törően, miközben az érzelem felé is közvetíthetővé teszi azokat Más élményekkel válik együtt átélhetővé ezen a módon, azaz tovább-társíthatóvá és más emberekkel is megoszthatóvá. A közös kultúra lehetőséget ad erre - vagy nem ad, ha nincs. Ezek csak a legprimitívebb szintek, de egészséges építményből nemigen maradhatnak ki. A rendszeres építkezés a normális gyermekkor egyik spontán, de egyre tudatosabb funkciója is e tekintetben.

Később már a rendkívül összetett hatások eredménye jelentkezik az újabb és még újabb élményekben. Az egyéniség fejlődésének állomásai során megerősített vagy átalakított alapok mindenképp kiegészülnek a legkülönfélébb értékekkel, vágyakkal, tapasztalatokkal, kapcsolódási esélyekkel, várakozásokkal, olykor érdekekkel is. A természetélményt is befolyásolják a korok felfogásai és divatjai, ökológiai tudásunk, és sok egyéb mellett az a körülmény, hogy a felnőtt élet alakulása során folyamatos vagy huzamos időre megszakított volt-e a kontaktus a szabad természettel. A jelenkor egy ideje próbálja megváltoztatni a fejlettebb civilizációkban tipikussá lett természetidegenséget, amely az ipari társadalom kialakulásának kezdetén még nem volt tömeges. Idővel talán ökológiai forradalomnak látszik majd az elmúlt három évtized reneszánsz törekvése a földi élet legátfogóbb egyensúlyi feltételeinek tudatos megteremtésére és folytathatóvá tételére. Ez az időszak komoly tényeket és tanulságokat hozott felszínre, változtatott át műveltséggé, mindezt azonban a valóság súlyos ellentmondásai között érte el. Köznapian a legérdemlegesebb újdonság az, hogy a téma bekerült látókörünkbe, megindult a társadalom szerveződése a pozitív megoldásokért, sok helyen politikai súllyal, viszonylag általánossá vált az életmód harmonizálásának igénye az egészséggel és így tovább. A következetességet egyelőre nem nagyon tapasztaljuk, mert ugyanakkor az önpusztítás divatjai legalább olyan erősek.

Az élményszerűségnek a pozitív civilizációs utak választásában fontos szerepe van. Ahogy közösségi élmény nélkül a szocializáció nem is értelmezhető, elemi természeti jelenlétek híján üres és formális, ügyetlen fogalmaink alakulnak ki a valóság Legtágabb közegéről. Nem is tudjuk, hogy tényleg lemaradunk valamiről. Nem érezzük a hiányt, pedig féloldalas személyiséggé alakulunk. Ez ideig-óráig kompenzálható, a civilizáció üzletszerűen gondoskodik is erről, de az alapproblémát nem kezelheti szórakoztatóiparilag, illetve a már hagyományossá lett elektronikus sokkhatásokkal sem. Az idegenség odáig fokozható, hogy nem érzékeli abszurd kívülállását valaki, "neki úgy jó", aztán büszke is lesz rá, később lenézi a többieket. Lehet, hogy be is bábozódik, majd kikel. Ez a metamorfózis nem fantazmagória, annyi van belőle. Kemény szociológiai vonásokkal, sokféle formában, mindenki ismeri. Nem tesz jót neki sem a kiközösítés, s való igaz, hogy a megoldás a szociológiai alapoknál kezdődhet. (Itt csak az antiökologizmus miatt került szóba, és mert az összetevők nem csupán szociológiaiak. Úgy egyébként most, ezen állapotában biztosan ki van közösítve, anélkül, hogy bárki ezt akarná.)

Hogy ki miként éli át az eső-élményt tavasszal, nyáron vagy ősszel, hajnalban, délután vagy este, egyedül vagy másokkal, jókedvében vagy nyomott hangulatban, frissen vagy fáradtan, városi utcán vagy erdei tisztáson - ez magánügye, akár a hite és ízlése. És azokhoz hasonlóan nem csak magánügye, mert például hozzátartozóinak is fontos lehet, hogy milyen hatással van rá ez az élmény, amely valamennyire hozzájárul beállítódásához, s minél jellemzőbbek és gyakoribbak ezek az élmények, annál inkább. Még előítéletek is kialakulhatnak, külső értékelés hatására, de lehet saját termés is. Roppant bonyolult folyamat az egész, amelynek kiindulása mégiscsak a közvetlen találkozás az élmény elsődleges tárgyával. Ennek relatív hiányosságai az előítéletességet is előkészíthetik. A gazdagság viszont csakugyan gazdagság. Az eső jó valamire az ember életében vagy pusztán az elvont vízkészlet szabadtéri felelőse, aki kissé unalmas és elavult már, csak nem kér fizetésemelést? És mire jó az erdő azon túl, hogy illegális szemétlerakó hely, előírásos iskolai kirándulások tikkasztó célpontja - meg vannak, akik ezzel szórakoznak? Igazán nem mindegy, hogy élő-e tudásunk mindezekről - és akkor beépül a műveltség értelmesen táguló kereteibe -, vagy teljesen halott frázisok vannak alkalmazásban.

Aki az esőt szereti, az néha még megázni is szeret. Tudja, hogy az eső színes, dallama és ritmusa, szaga és íze is van, tapintható, és az sem mindegy, milyen hideg, amikor hideg. A nagyon sűrű esőnek nagy ereje van, talajt érve felhabzik, sistereg, sodrása "férfias". Igen, megjelennek az első antropomorf hasonlatok a nyílt színen. Az eső legtöbbször nőiesen termékeny. Rugalmas, fiatal, meleg, lágy, mondják, hogy selymes, van, aki szőkének Látja, máskor őszes. Tiszta illatú. Gyakran jókedvű, biztos, hogy sokan énekelni hallják. Tud másmilyen is lenni, akkor már a felhők is mások, a szél és a táj is. A legfontosabb talán az, hogy mi magunk belül milyenek vagyunk, amikor látjuk. Az erdő á11 a helyén, de sokat változik hétről hétre. Ő azért az állandóság így is. Évente módosulnak határai. Még a kis és fiatal erdő is méltóságteljes. Az ember azt gondolhatja, hogy innen származnak az évszakok. Pedig az ember lelkivilágának egyik kontinense tartozik ide. Csendjére mindenki felfigyel, és ilyenkor senki sem némaságra gondol, mert még a lombhullásnak és az avarnak is hangja van. Ismerünk olyan embereket, akik érteni vélik a füvek beszédjét. És mindenkinek mond valamit a madárdal. Megejtő az egész tér otthonossága és rendje. Azok számára, akik képesek érzékelni ezt a rendet, mivel fogékonyak rá. Ezt néha kis túlzással úgy szokták kifejezni, hogy jóba vannak magukkal. A folklór és az irodalom, sőt valójában a művészet egésze sokszor feldolgozta már az eső és az erdő témavilágát, még sincs kimerítve - ezt saját megújulásunk képességeivel párhuzamban is állíthatjuk. A kettő még együtt is érdekes, hisz összetartozók, az esőerdőknek már a neve erre a többletre utal.

Mindennapjainkban az eső jelentősége ma ellentmondásos a magyar városi közmegítélésben. Általában hallottak róla a lakosok, hogy fontos szerepe van a mezőgazdaságban, ökológiailag sem mellékes, aztán függ tőle az ivóvízkészlet és a strandolás lehetősége, a vitorlázás és a horgászat. Ellenben rögtön beugrik az a tantétel, hogy viszont a mezőgazdaság jelentősége csökken az egy főre eső GDP termelésében "úgy Magyarországon, mint nemzetközi viszonylatban", a modern agrárszektor különben is az öntözésre épít, nincs kiszolgáltatva az adottságoknak. A médiumok hivatalos időjárás-jelentései nem állják meg kommentár nélkül, hogy "ma rossz idő lesz". Hasonlóképpen "ideális nap áll előttünk" a több hónapos aszályban, ha aznap sem fenyeget a csapadék. Ugyan már mindenki fuldoklik és kiszáradt a nyálkahártyája, de a konzumetikai átállítódás társasági szokásrendje erősebb: az eső csúnya, a derült ég minden körülmények között szép, a többi e kettő közt helyezkedik el és kapja meg a magáét. A dolog látszólag nagyon praktikus. Az esőben magunkkal kell vinnünk az esernyőnket, amit időnként elveszítünk vagy szétmegy, még így is bőrig ázhatunk, oda a ruhánk, felfázunk, undorító a rengeteg pocsolya, nem folyik le a kanálisba lé, cipővel kell végiggázolni a szennyben, sietősen, mert azonnal ideér egy sportkocsi. Aztán az árvizek, ezt sem akarja betiltani senki. Itt van ez a rengeteg nyavalygós beázás meg a mindenütt lógó ereszcsatornák, vizes lakások, feljön a szennyvíz. Még jó, hogy a városközpontokban ritkák a belvizek. A telefonkábelek mindig átáznak. És a sár, az jön be magától a lakásba. De már előtte a fronthatások. Tényleg nem tud senki csinálni semmit?

Az erdő? Mennyi jó építési telek parlagon! Hát miért nem adjuk el a fát inkább külföldre, és akkor nem lenne annyi adósság? Csak foglalja a helyet, tele van gyommal, jöttment alakokkal, koszos az egész, kibírhatatlan rendetlenség, szúrós mindenféle gaz, bogarak, már órák óta megyünk, és nincs semmi látnivaló, inni azt nem lehet. Még tüzet se lehet rakni. El fogunk tévedni, de meg is érdemeljük, ha idejöttünk.

Talán módosul ez a típusvélemény is valamelyest az utóbbi évek divatja - és nem más - hatására, illetve többen szorulnak rá kertjeik művelésére és a vízköbméterek ára szélesíti a látókört. Szomorú az ismeretek hiánya, az elszakadás a megélhetés eredeti alapjaitól, a társadalmi megosztottság életmódbeli megmerevedése és nyomasztó az előítéletesség. Talán nevetséges is lehetne az elkényelmesedés váltakozása a butasággal, ha nem egyesülnének agresszivitásban: a vélemény- és ízlésterrorban, az értékek burkolt és irracionális (ám roppantul vehemens) leírásában és átírásában. Természet elleni döntések előkészítésének általános szemléleti bázisa alakulhat ki a valóságos folyamatokat együttlátni képes szemlélet lassú deformálásával. Ez makroszintű halogatásig juthat el fontos kérdésekben. Még akkor sem közömbös, mennyire támogatja a társadalom a már elodázhatatlan és ezért aránytalanul megdrágult környezeti beruházásokat. Ez ugyanakkor egészségügyi és mezőgazdasági kár is, közvetve idegenforgalmi és munkaügyi elmaradt haszon, kutatásfejlesztésről már szó se essék. A leginkább figyelemre méltó mégis a potenciális rejtett gyűlölködés, amely a földműves tevékenységnek és a vidéki embernek szól, s ennek gyökerei sok évszázadosak, de lám, új termést képesek hozni. Nem magyarázható pusztán a valamikor hasonló sorban élők irtózásával saját előzményeiktől. Túl vagyunk az első generációkon, akár a szépre is lehetne emlékezni, s az aktív gyűlölet még ebben a formában is teljesen céltévesztő. Hogy igazságtalan, az csak természetes. Ahol nem véti el a célt, az a kisebbséggé lett parasztság bűnbakká tétele a bármilyen civilizációs feszültségekért, kezdve az elégtelen idegennyelv-tudástól a cserearány-romlásig, a nehéz struktúraváltástól az infrastruktúra hiányáig, mintha mindennek kéznél lenne az oka, valamint a cigányság. Ezzel együtt a feltörekvőktől való félelemből is maradt annyi a korábbi idők hagyatékaként, hogy e vonatkozásban a gyűlölködés íve töretlenül előre mutat. Az érdekek egyenrangúság nélkül nehezen hangolhatók össze, nyers erőfölény érvényesül, később ebből lesz a rang. Lehetne a józan belátás képességével is programegyeztetésbe bocsátkozni. Ennek kultúrája egyelőre kezdetleges, a felhalmozási elkülönülésben a belátás képességének fejlesztésével alig törődik valaki, inkább csak tudományos elképzelésként vetődik fel. A merev érdekviszonyok illúzióvá tehetik a verseny ténylegességét és formálissá a piaci fejlődés eredményeit. Sokan kitartanak a frontokon egymással szemben, holott ez már a győztesnek sem jó igazán.

Ez tehát igen messzire vezet az élmények világától. Az, hogy a természetélményben ekkora elmaradás gyűlhet össze, végső soron társadalmi polarizációra utal. De az a közömbösnek vélhető tény, hogy egész. rétegek és nemzedékek vannak, akik szinte soha nem érzik magukénak a természetet, magában is fontos károkat rögzít. Nem kéne meglepődni: ez az élményhiány ráadásul a szülőföldhöz való kötődés hiányát j is növeli, s ettől sem lesz senki érdemben gazdagabb. - Hogy valaki szülőföldjének vallhassa, ami az, talán még hazájának is, dacolva az elméleti kiátkozással, az élmények közösségéből nem érezheti kirekesztve magát. Legvégül a társadalmi integráció kérdése ez is (normális körülmények között eleve közel a nemzeti integrációhoz, bár a hazai stigmatizáció nehezen viseli el a gondolatot). Utóbbi tény azért is lehet érdekes, mert az ifjúság legjobb hajlamaira építhet az együttműködés tekintetében, tehát a mesterséges korlátok mesterségesként való kezelésében. A modernizáció szükséges társadalmi feltétele sokkal inkább ebben a perspektívában keresendő, mint a jól képzett, de nincstelen munkaerő tömeges létrejöttében. Sőt ez a humanizált, szerves modernizáció lényege is, különben értelmetlen volna az egész. A világfolyamatok nagy objektív árja nem takarhatja el, hogy minősítésre szorul. Nem akarat nélkül való az irányítása, ám nyíltan vállalt, a nagy tömegek által átlátható és elfogadható cél is kellene. Azt pedig senki se állítsa, hogy nem akarja irányítani! Az önigazgató régiók együttműködése még kezdetleges, de nem fikció. Beszabályozásuk előfeltételezi a polgárok rendszeres és hatékony részvételét, illetve gazdasági erejét és kontrollját. A régiók koordinációja lazább szövetségben általánosítva elképzelhetővé teszi a globális struktúrák szakszerű és nem kisajátítható működtetését, szemben mindenféle önjelölt élcsapatok szokásos profizmusával. Az elméleti robbantgatások ideje akkor is lejáróban van, ha az. élményszegénység és a részvétlenség a túltengés hagyományos, hatalmi távlatain túli vidékekre ritkán merészkedik motívumkeresés közben. (Sehogy sem találva az alternatívát.) A békekötések csúcstechnológiáira a verseny túléleződése miatt lesz szükség elsősorban. És e téren nincs is szükség finomabb szabályozásra az intelligens társadalmi nyomásnál.

A hiány-élmények másnapján, pontosabban a jellemző élményhiány másnapossága közben megnő az indíttatás a suttogó antipropagandára a kéznél lévő ellenszenves alakokkal szemben. Őket a viszonyok jelölték meg vesztesként, erre tényleg nagyon alkalmasak. De azért az sem mindegy, hogyan kommunikáljuk az ellenszenves-rokonszenves megítélés eredményhirdetéseit egy-egy főszezonban, amikor ez a következő időszakban konszenzusos véleményként hat. Nem sokat törődve az előítélet-kutatásokból adódó figyelmeztetésekkel. Mindehhez kapcsolódhatik természeti jelenségek előítéletes fogadtatása is, erősítve a társadalmi balhitet. A kölcsönös utálkozásból elfajult mérkőzéselv szoktak kifejlődni megoszló felelősséggel. Kérdés, ki mit tehet ennek jobbrafordulásáért, ha akar. Kié a lehetőség többet és előbb tenni?

Hasznos volna egy olyan meggyőző hatásvizsgálat, amely számításba venné az eső, az erdő és más természeti jelenségek hasznát a felmerülő költségekhez viszonyítva. Ez műveltségünk intenzív fejlődéséhez is hozzátartozna, kiegészítené szemléleti alapjainkat és magától értetődőbbé változtatná, bővítené, inspirálná élményeinket. Mindez a fejlesztési irányok meghatározására, a gazdaságpolitikai eszközök kijelölésére és aszóba jöhető formák megválasztására is közvetett hatással lenne. - Mert igazából nincs tudatosítva a választókban, hogy ezek a természeti kincsek valóban sokat érnek, mert az ökológiai egyensúly helyben és világméretekben nem létezik nélkülük; hogy a pormentes és oxigéndús levegő mekkora érték - és mennyiben múlik rajtuk; hogy mennyivel olcsóbb és minőségibb a termés normális csapadékhozam mellett; hogy a jó közérzet nem nélkülözheti a természet sajátos bioritmusával történő összehangolódást számunkra; hogy a pihenés legnagyobb hagyományai kötődnek hozzájuk, speciális tényezői is a gazdálkodásnak és idegenforgalomnak; míg eszmei értékeik egyenesen a kultúrtáj jellegét adják meg történelmi távlatokban. A "világörökség" intézménye csak az első lépés annak elismeréséhez, hogy a helyi értékek világviszonylatban fontosak a következő nemzedékek számára. A folyamat ennyiben tehát lényegesen előrehaladt, az oktatásban is vannak nyomai. A hosszú távú gondolkodás következetessége rövid távon mégsem várható, s ennek ezernyi oka van. Bizonyos irányú áttörés mégsem nélkülözhető sokáig az ökológia vonatkozásaiban, ami ha sikerül, kedvező hatással lehet más téren is mint igazolható siker és látható perspektíva. Hogy az időjárás végül pozitívan is befolyásolható lehet, mégpedig legalább normalizálható az állandósuló heveny és idült katasztrófákkal szemben, azt épp az eső és az erdő közös történetével tudjuk elmagyarázni. A túlélésnél és a valaki vagy valami fölött aratott győzelemnél többre kell gondolni. Eljuthatnánk a belátásig, hogy az emberi közösség érdeke az átélhető Föld stabilitása, s ez jóval különb az elfogyaszthatónál. E folyamat részeként a kirekesztés militáns ökológiája elvesztené minden esélyét a történelem értelmes küzdelmeiben, az egyebek között.