Előszó  11

Első rész
ELFELEDETT MESTERSÉGEK  13

Bevezető gondolatok 14

A FA MESTEREI  24

Sarjaztatás  25
Karámépítés  26
Gereblyekészítés  30
Villakészítés  32
Vesszőseprű készítése  33
Szerszámnyél készítés  34
Faabroncs készítése  35
Létrakészítés  36
Szénaetető készítése  38
Kapcsok, cövekek  39
Fa cipőtalp készítése  40
Széklábkészítés  41
Faszénégetés  44
Fonott kosarak  46

HÁZ ÉPÜL  48

Faház építése  49
Falazás  52
Nádfedél, zsúpfedél  54
Palahasítás  59

A SZABAD ÉG ALATT  60

Sövények  61
Szárazon rakott fal  62
Átlépők  66
Kútásás  68
Tőzegvágás  70

KÉZMŰVESSÉG  72

Székkészítés  73
Fémöntés  76
Kovácsmesterség  77
Kerékgyártás  86
Kádármesterség  94
Esztergályosmesterség  104
Szekerek és kocsik  106
Szán készítése  112
Hajóépítés  114
A coracle csónak  121
Vitorlakészítés  122
Kötélverés  124
Hálókötés  126
Bőrkikészítés  128
Szíjgyártó mesterség  130
Nyeregkészítés  132
Kumetkészítés  136
Csizma- és cipőkészítés  138
Facipőkészítés  140
Késkészítés  142
Malomkövek újravágása  144
Sétapálcák, kampósbotok  147
Karámkapuk  148
Fazekasmesterség  150
Téglakészítés  156
Tetőcserépkészítés  159
Papírkészítés  160
Kosárfonás  163
Gyékény- és szalmafonás  172

HÁZI SZÖVÉS  174

Szövés  175
Lenvászonkészítés  181
Gyapjúszövés  184
Selyemkészítés  188
Pamutkészítés  191

Második rész
RÉGI IDŐK HÁZTARTÁSI MUNKÁI  193

Bevezetés  194

A KONYHA VILÁGA  205

Előkészítés  206
Szabad tűzön  212
Az első öntöttvas tűzhelyek  218
Kenyérsütés  222
Tartósítás, tárolás  224
Sózás, savanyítás  226
Aszalás, szárítás, füstölés  227
Palackozás, konzervkészítés  228
Gyümölcsök és desszertek  230
Hűtés, fagyasztás  232
Tisztítás, takarítás  234
Mosogatás  238
Házi vízellátás  240
Teakészítés  241
Kávéfőzés  243
Sörfőzés  245
Szőlőbor, almabor  248
Gyógynövények és fűszerek  250
Állattartás, -tenyésztés  252
Méhészet  255

TEJFELDOLGOZÁS  257

Tej és tejfeldolgozás  258
Tejszínkészítés  261
Vajkészítés  263
Sajtkészítés  268
Fagylaltkészítés  272

MOSÁS, VASALÁS  273

A víz beszerzése  274
Lúg- és szappankészítés  276
A vászonnemű mosása  278
Ruhaszárítás  284
Vasalás  286
Ruhafestés  290

A HÁZTARTÁS  291

A tüzelő begyűjtése  292
Fűtés  294
Ágyak, hálószobák  298
Házi gyógymódok  301
Fürdőszobák  302
Étkezés és szórakozás  306
Gyertya- és olajvilágítás  310
Gáz- és villanyvilágítás  316
Takarítás  318
Kéményseprés  326
Hulladék a ház körül  328
Kártevők és élősködők  330

TEXTILMUNKÁK 331

Fonás  332
Szőnyegek  338
Csipkeverés  340
Horgolás  344
Frivolitás és makramé  345
Kötés  346
Ruhakészítés és -javítás  348
Steppelt és folttakaró  356
Ráncolás (smokkolás)  358
Hímzés  359

DÍSZÍTŐMŰVÉSZET  361

Festés és tapétázás  362
Stencilezés  364
Bútorok  365
Lakásdíszek  368
Ünnepi díszek  370

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ ELSŐ RÉSZHEZ

Az általánosan elterjedt nézet szerint a tömegtermelés tette lehetővé, hogy a világ népességének jelentős része annyi eszközt és használati tárgyat halmozhatott fel. Ebből két kérdés adódik. Az első: vajon valóban szükségünk van annyi kacatra, mint ahogy azt hisszük? Az üzletek polcai között sétálva gyakran hitetlenkedve nézem az árukészletet, hiszen számomra elképzelhetetlen, hogy az áruk kilenc tizede vajon milyen módon járulhat hozzá az emberek jobb közérzetéhez, boldogságához. Vajon kinek szerezne örömet, ha megszerezhetné ezeket, kinek az élete válna szebbé az ilyen termékektől? A kilenc tizedük valószínűleg hamar szemétdombra kerülne, és ezzel bebizonyosodna, hogy már az előállításuk is hiba volt A második kérdés az, hogy miért kellene az embereknek ilyen fölösleges tömegcikkeivel beérniük, mikor napjainkban az ún. "fejlett világ" népességének egyre növekvő része munkanélküli. A silány tömegcikkek gyártására az egyetlen elfogadható magyarázat az lehetne, ha nem akadna elég ember jó minőségű termékelv előállításához. Ez azonban nem lehet kifogás, hiszen elegendő ember áll rendelkezésre. Illetve elegendő ember lenne a különféle szaktudást igénylő munkákra, ha a fiatalokat értékes, hasznos és érdekes munkák végzésére tanítanák meg.

Szerencsére a régi mesterségek még nem vesztek egészen a feledés homályába. Sőt, azt találtam, hogy valójában nincs is olyan régi mesterség, amelyet ne használnának valahol a mai napig földünkön. A fejlett világ épp most kezdi újra felfedezni az értékes, mesteremberek által készített tárgyak szépségét és szükségességét, és az emberek mind jelentősebb hányada igényli újra az iparos munka jó minőségű termékeit.

Az imént valóban azt mondtam volna, hogy a tömegcikkek ugyanúgy megállják helyüket? Ha így tettem, azzal ellentmondtam a misztikus bengáli költőnek, Rabindranath Tagorenak, alti két használati tárgyat, a debbie-t és a chattit hasonlította össze valamikor. A  debbie körülbelül húszliteres benzintartály, a  chatti pedig agyagkorsó volt, amelyet vízhordásra használtak, és kizárólag mesteremberek készítettek ilyet. Tagore a  debbie-t hitványnak találta egy chattival összehasonlítva, és azt írta róla: debbie-ben is lehetett vizet hordani, de az edény maga visszataszító látvány, a  chatti azonban nem egyszerűen megfelel a célnak, hanem még szép is. Az utóbbi örömet szerzett a használójának és a szemlélőnek is. Mi több, ehhez talán azt is hozzátehette volna a költő, hogy az a nő, aki a fejére téve,  debbie-ben hordta a vizet, akkor is rútnak tűnt, ha ő maga gyönyörű volt, míg a  chatti szinte elvarázsolta egyszerű szépségével a használóját is. Ahol  chattit használtak vízhordáshoz, ott a közösség összetartóbb volt, míg ahol  debbie-t, ott csupán a környezetüket szennyezték és csúfították a falu lakói.

Természetes anyagokból készült tárgyak használatával a legtöbb ember szívesebben végzi munkáját, mert az ilyen tárgyak használata jó érzéssel tölti el az embereket. A tárgy formája, felülete, anyaga, származása mind hozzájárul ehhez. Tudat alatt talán elképzeljük a fát, amelyből egy tárgyat kifaragtak vagy a mezőt, ahol azok a búzaszálak nőttek, amelyek szalmájából kosarat fontak hozzáértő kezek, vagy sziklákat, kődarabokat, marhabőrt, amelyelyből használati tárgyak lettek a mesteremberek keze nyomán. A fa, a vas, az acél (nem is szólva a kiváló minőségű rozsdamentes acélról), egyéb fémek, legyenek akár nemes-, akár egyszerű fémek, gyönyörű ékkövek és terméskövek, az irha, a természetes rostszálas anyagok, amilyen például a gyapjú, kender, len, pamut, selyem, juta, és végül a vályog, azok a természetes anyagok, amelyeknek önmagukban is elegendőnek kell lenniük bármilyen használati tárgy elkészítéséhez. Véleményem szerint kizárólag ezek azok az anyagok, amelyeket elfogadhatunk használati tárgyak készítéséhez. Ha egy tárgyat nem lehet előállítani ezekből az alapanyagokból, az a tárgy számomra sosem lesz vonzó.

A természetes anyagok sajátosságai miatt különleges szaktudást és gondos munkát igényel valamennyi folyamat, amelyben természetes anyagokat dolgoz fel vagy alakít a mesterember. A fa erezete, belső szerkezete miatt a fa nem hasad bármilyen irányban. Az asztalosok, ácsok, bognárok, kádárok, esztergályosok, hajóácsok ezt pontosan tudják, ám szaktudásukkal képesek ennek ellenére is minőségi munkadarabokat készíteni. A fa tulajdonságait mindannyian saját hasznukra fordítják, és az anyag hibáit kiküszöbölve, lépesek úgy alakítani a fát, hogy az alkalmas legyen különböző tárgyal: előállítására. Az általuk készített munkadarabok nem csupán időtállóak, hanem tetszetősek is. A fával dolgozó szakembereknek meg kell ismerniük az alapanyag tulajdonságait, és ezzel olyan tudás birtokába kerülnek, amelyre egy fröccsöntő gyárban dolgozó szakembernek még csak gondolnia sem kell, hiszen a műanyag egységes, erezet nélküli anyag. Nem igényel szaktudást a formázása.

A kőnek mint építőanyagnak is megvannak a maga korlátai, ám az építőmesterek századokon át mégis lenyűgöző árkádokat, boltíveket, oszlopokat, pilléreket emeltek belőlük. Vasbetonból szinte bármilyen formájú elem képezhető, mégis igen ritka az a betonépítmény, amelyet fenntartások nélkül szépnek nevezhetnénk. Lehet, hogy elismerően bólintunk egy hatalmas felhőkarcoló láttán, de hát hol van a szépsége mondjuk a dorseti Sherborne Abbey legyezőboltozatos mennyezetéhez képest, amelynek nagyméretű képe oda van tűzve iratszekrényemre, hogy valahányszor csak rápillantok, mindig ámulhassak tökéletességén.

A kézművestermékek gyakran valóban többe kerülnek, mint a tömeggyártmányok, de tényleg drágábbak-e, ha mérlegelünk minden körülményt? Gondoljuk csak meg, végső soron nem gazdaságosabb-e a barátnak, szomszédnak vagy a helyi kézművesnek fizetni egy kicsit többet egy szép és jó darabért, mint valamivel olcsóbban megvenni egy hamarosan szemétre kerülő tömegterméket, amelyet Isten tudja, hol gyártott valaki! A kézművestermék használatának élvezete örömmel tölti el készítőjét is, ezzel kölcsönösen szebbé teszik egymás élctét. A gyári munkás legfeljebb annak örül, hogy fizetséget kap a fáradozásáért, de maga a munka nem jelent számára élvezetet.

Manapság hamar rásütik a bélyeget arra, aki igényli és keresi a kézművestermékeket, mondván, hogy a társadalmi elitbe szeretne tartozni. No igen, az elitbe, csakhogy ezt a gúnyosnak szánt besorolást büszkén lehet vállalni. Mert hát ez esetben csak annyit jelent, hogy szereti az egyedi, kedves és szép dolgokat Egy csöpp igényességgel tehát bárki az elitbe tartozhat-van ott hely elég. Senkit sem kényszerítenek a tömeggyártmányok szemétdombjára. Gondoljuk csak meg, kétszáz éve egyáltalán nem léteztek nagyipari termékek, az emberek mégis ugyanúgy éltek-haltak, és nem voltalt boldogtalanabbak, mint manapság. Hallom nyomban az ellenvetést: sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy felkapaszkodjanak az elitbe. Természetesen ez nem így van, csak fel kellene ismerniük, hogy mennyi fölösleges, nélkülözhető holmit vásárolnak, amiről úgy gondolják, kell a mindennapi élethez. Az elithez tartozni tehát nem szégyellni való dolog, még ha sokan úgy is gondolják. Ennek éppen az ellenkezője az igaz.

Saját otthonomat lassanként, fokozatosan igyekszem megszabadítani a hitvány tömeggyártmányoktól. Megtanulom, hogyan lehet nélkülözni őket anélkül, hogy hiányukat érezném, illetve helyettük olyan nemes anyagból készült tárgyakat használok, amelyeket szorgalmas, tehetséges, a szakmájuk iránt elkötelezett mesterek készítettek. Életmódom, életfelfogásom hozott közel számos kézműveshez Írországban, ahol élek, Walesben, ahol korábban éltem, Angliában, ahol születtem és Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Görögországban, sőt Közép-Ázsiában és Afrikában, ahol többször is megfordultam. Van köztük szegény ember, aki küzd a mindennapi megélhetésért, de akár szegény a kézműves, akár nem, közös vonás valamennyiükben, hogy szeretik a munkájukat. Büszkék arra, amit csinálnak, és ha érzik, hogy valaki őszintén érdeklődik életük és munkájuk iránt, örömmel megmutatják szakmájak apróbb-nagyobb mesterfogásait.

Érdekes megfigyelni, hogy a kézművesszakmák idős művelői hogyan vélekednek a munkadíjról. Bizonyos értelemben ebben is a múltat képviselik, amely szerint illő díjazás csak a jó munka után jár. A maguk idejében ez teljesen természetes volt, manapság azonban sajnos ez is másképpen van. A mai vállalkozó úgy gondolkodik, hogy annyit kell felszámolni a jól-rosszul elvégzett munka után, amennyit a piac (értsd: a pénztárca) még éppen elbír. A mai napig élénken él az emlékezetemben az eset, amikor nagy nehezen sikerült rávennem a híres suffolki hajóépítő mestert, Mr. Harry Kinget, hogy készítsen nekem egy 14 láb (kb. 4,3 m) hosszú csónakot, természetesen fából. Az eset nem sokkal a II. világháború után történt, amikor még nehezen lehetett hozzáértő embert találni az ilyen munkára. Szabadkozott a mester, nem nagyon akarta vállalni, végül mégiscsak ráállt.
- És mégis, mennyit számol majd a munkájáért? - kérdeztem. Később azután megtanultam, hogy a hasonló mesterembertől az ilyesmit nem illik megkérdezni, legalábbis Suffolkban nem.
- Három font lábanként - vetette oda.
- De hát Mr. King, mások négy fontot szoktak kérni lábanként; nem tévesztette el az árat?
- Az én áram három font lábanként. Ha nem tetszik, menjen máshoz, nem kell nekem feltétlenül megépítenem a maga dingijét.
Az igazi kézműves mester sosem akart többet, mint amennyi elég volt neki. Manapság bezzeg mindenki a "még többért" hajt. Nem is úgy tesszük fel a kérdést, hogy mennyit ér a munkánk, vagy hogy mennyire van szükségünk, hanem azt próbáljuk meg kideríteni, mennyit vagyunk képesek kipréselni másokból. Jómagam számos fiatalembert ismerek, aki azért adta fel a munkáját, mert abból csak a megélhetésre tellett, ő pedig az elegendőnél többre vágyott. Ha földgolyónk valamennyi lakosa többet szeretne az "elégnél", hát akkor bolygónk nehéz időszak elé néz. Pedig úgy gondolom, hogy a több mint elég egyiküket sem tenné boldogabbá, még akkor sem, ha a felhalmozott sok tárgy vagy egyéb érték mindegyike jó minőségű. Igazán boldoggá csak az teszi az embert, ha a munkáját szeretettel végzi, elismerést szerez vele, és ezért meg is fizetik.

Bármelyik szakmát is nézzük, nem könnyű egyiknek sem a mesterévé válni. Sok fiatal próbálkozik vele, sajnos nem kevesen sikertelenül. Az egykori tanoncrendszer volt minden idők legjobb, legeredményesebb képzési rendszere, amelynek a végén mesterré vált az iparos. A fiatal tanoncokra igen szigorú szabályok vonatkoztak, talán túlságosan is szigorúak, de az eredmény minősíti a módszert; márpedig a szakma titkain túl ezek a fiatalemberek elsajátították azt a képességet is, hogy figyelmesen, keményen dolgozzanak, és tudják élvezni a sikeresen végzett munkájukat A szakma kiválóságait elismerés övezte, ezért élvezték az életet, szerencsésnek, boldognak érezhették magukat. Tudtak örülni egy pohár jó bornak, egy tányér ízletes ételnek, nem szorongtak attól, mit hoz a jövő, sohasem unatkoztak, és mindig nyugodtan hajtották álomra fejüket. Ha visszatekintettek ifjúságukra, sohasem kárhoztatták a kemény tanoncéveket, mert ez alapozta meg későbbi szakmai sikereiket. Úgy vélték, sokkal jobb fiatal korban megtanulni és elviselni a kemény fegyelmet, és a tanulóévekben átmenetileg keveset keresni, hogy azután az élet egész hátralévő részében elismert és magabiztos iparosok lehessenek. Teljesen más élet ez, mint személytelenül egy nagy gyárban dolgozni, akármilyen nagy fizetésért. A mesterséget, a szakmát én úgy értelmezem, hogy ebbe valamennyi foglalkozás belefér. Számomra a jó doktor vagy fogorvos is mesterember, nem több és nem is kevesebb. A szakma mesterének lenni, számomra ez jelenti a legtöbbet ezen a világon.

Amióta a kézművesek világával foglalkozom, mindig meglep, hogy közülük egyesek mennyire magukba zárkózva élnek. Sokat ismerek, akik már a nyolcvanas éveiket tapossák, és változatlan lelkesedéssel dolgoznak, de már csak egyedül. Szavaikból pedig kitűnik, hogy korábban nem volt ez mindig így. A régi világban a kézművesek szoros kapcsolatot tartottak egymással és a földművesekkel, sőt kifejezetten egymásra is voltak utalva; a többiek nélkül nem végezhették volna a saját munkájukat. A halász például a lentermesztő parasztra és a lenből hálót készítő mesterre volt utalva, de egyben a kosárfonóra is, aki a haltartó kosarat és a varsát fonta, meg a hajóácsra, aki a halászbárkát készítette. A hajóépítő pedig függött a kovács munkájától, mert a hajóhoz szüleség volt számos fém alkatrészre: láncra, láncorsóra, horgonyra, tőkesúlyra, többféle lemezre és egyebekre; az erdei munkások vágták ki a hajóhoz való fát, mások hasították, fűrészelték, míg alkalmas deszka lett belőle; az olajütő lenolajat állított elő, amivel tartósította a faanyagot; a lenfonó és szövő munkája nyomán lett vitorlavászon, amiből a vitorlakészítő szabott és varrt vitorlát; a kötélverőtől vette a köteleket, és a kapcsolatok szinte vég nélkül sorolhatók. A kapcsolatban álló kézművesek személyesen is ismerték egymást. Maguk mentek a szükséges anyagokért, eszközökért, és megbeszélték, kinek mire lesz szüksége a közeljövőben. Valamennyien tudták, hogy az általuk előállított termék miből ered és mivé lesz, tudták, ha például halat esznek, ők mennyiben járultak hozzá a halász sikeres halfogásához. Ma azonban a kézművesek elszigetelten élnek. Továbbra is élvezik munkájukat, de csak magukban örülnek neki.

Mit tehetnek azok a fiatalemberek, akik manapság választják a kézművesség nemes hivatását? Nos, ők kénytelenek egyedül megküzdeni a sikerért. Ha egy mester tanoncot venne fel, azt százféle előírás, bürokratikus ügyintézés nehezíti. Akinek mégis sikerül kitanulni valamilyen kézművesszakmát, az bizonyosan sikeres ember lehet, mert ritka kincs birtokába jut. Ahogy telnek az évek, termékeik egyre keresettebbek lesznek.

Jómagam a walesi Dyfedben gazdálkodtam, ahol egy fiatal patkolókovács dolgozott. Kis furgonjával járta a vidéket; teljes műhelyfelszerelését az autójában hordozta. Csak ámultam, milyen jól jövedelmezett a vállalkozása.

A magas szintű ipari-műszaki civilizációról szőtt álom egyre inkább lidércnyomássá válik. A tudósok úgy képzelték el a társadalmi haladást, hogy egyre mélyebbek lesznek az ismereteink, egyre összetettebb lesz a gondolkodásunk, nőnek az igényeink, de hát az ördög vigye el azt a világot, amelyben mi, szegény párák a nagy tudásunkkal és igényeinkkel arra vagyunk kárhoztatva, hogy sivár irodákban képernyőket bámuljunk és billentyűket nyomkodjunk, s a fejlettség eredményeként honfitársaink jó része munkanélkülivé, azaz fölöslegessé válik! Emberek, akik fölöslegesek?

A tömegtermelés kezdettől fogva hajlamos arra, hogy a benne részt vevő dolgozókat a gépek tartozékainak tekintse. Ott az ember csak annyira érték, mint a gép. Pedig az ember nem eszköz, hanem maga a végcél, amelyet ezen a földön minden terméknek szolgálnia kell.

Az emberek már torkig vannak azzal, hogy naphosszat unalmas tevékenységet végezzenek, hitvány és csúf tárgyakat állítsanak elő, s a kényszerű tömegtermeléssel végzetesen kimerítsék bolygónk erőforrásait. Ha az emberiség mindezek ellenére fennmarad, és valóban eléri a civilizáció magas fokát, a kézművesség ott győzedelmesen foglalja el a maga helyét.

Bolygónkon az lehet csak a teljes és boldog élet, amelyben a munka, ez a megbecsült és nemes tevékenység a legnagyabb érték. Szükség van a pihenésre is, de ezt csak akkor élvezhetjük igazán, ha a munka fáradalmait pihenjük ki. A folyamatos semmittevés, a munkanélküli kényszerű tétlensége nem pihenés, hanem az emberi lelket romboló állapot. Egy nagyszerű kézműves mester, Eric Gi11 valahol ezt írta: "A pihenés földhözragadt, a munka szent dolog. A pihenés célja a munka, a munka célja az üdvösség. Az üdvösség pedig a teljesség maga."

E teljesség keresésének jegyében íródoh a könyv.

BEVEZETÉS AZ MÁSODIK RÉSZHEZ

"Én csak háziasszony vagyok." - halljuk sokszor, némileg szégyenkező nőktől, ezt a kijelentést. "Csak háziasszony." hogy is mondhat ilyet egy nő, aki "csak" az egyik legnemesebb munkát végzi nap nap után, kimeríthetetlen energiával és sokrétű szaktudásával! A társadalomban mindössze egy ehhez fogható munka van még, az pedig a gazdaemberé. Csak egy gépírónő - mondhatnánk ugyanígy-, csak atomfizikus, csal: ügyvéd, csak miniszterelnök Egy nőnek a legbüszkébbnek arra kellene lennie, ha háziasszony lehet.

Az utóbbi évtizedekben sajnos kezdi elveszíteni jelentőségét a háziasszonyok szaktudása, mivel az emberelt kész vagy félkész ételeket esznek, amelyek nem igényelnek semmilyen előkészítést vagy főzést, egyszóval nem kell "bajlódni" velük.

A házak építésekor sem a családias hangulat megteremtése, a harmónia, a szépség elérése a cél, hanem a gyorsaság és az egyszerű kivitelezhetőség az egyetlen szempont. Ezek a lakások, épületek (soha nem nevezném az ilyen helyeket otthonoknak) lélektelenek, sivárak, lehangolóak, de a televízió villódzó képernyője elé ülve, a fáradtan hazaérkező lakók ezt már nem veszik észre. Azonban, mindezek ellenére, még léteznek igazi otthonok igazi háziasszonyokkal, akiknek a tudását ez a fejezet igyekszik minél részletesebben bemutatni az egészen régi technikáktól kezdve.

Sok eljárás ma már csak kevés helyen él, vagy teljesen eltűnt, de sokat még ma is alkalmaznak, vagy újra felfedeztek a gépesítés és modernizáció korszaka után. Vannak, akik egy fél életen át olyan lakásban éltek, ahol a televízió volt a legfontosabb berendezési tárgy az összes szobában, de végül rá kellett jönniük, hogy az otthon melege, a családi tűzhely körüli beszélgetések meghittsége mindennél fontosabb.

Ez a könyv a régi életformát, a régi technikákat mutatja be, s ezzel hasznos segítséget szeretne nyújtani a ma és a jövő háziasszonyainak. Jómagam ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy a jövő konyhája sosem lesz a halrudacskáké és a különböző haszontalan rágcsálnivalóké.

Hogy miért egy férfi ír könyvet az ilyen nőies témákról? Nos, való igaz, hogy ha egy nő írta volna ezt a könyvet, akkor az életünknek ezt a szegletét nem egy kívülálló szemével látnánk most. Így viszont lehetőségem van kiemelni és megmutatni a háziasszonyok munkájának valamennyi apró részletét, talán még jobban, mint ahogy azt egy gyakorló háziasszony tenné. A tisztelet mindenképpen megilleti őket, mert egy rutinos háziasszony jóval több mindenhez ért, mint bárki más, aki valamilyen szakmában szakképzettséget szerez, és a szakmájában dolgozik. Ráadásul a háziasszony tudása, szakértelme sokkal nehezebben megszerezhető tudás.

Michelangelo, Shakespeare, Beethoven és Einstein mind valóban figyelemre méltót alkottak, de vajon mire mentek volna civilizált otthon nélkül, és vajon mii jelentenének számunkra az ő erőfeszítéseik, műveik, ha valamennyien vadállatokként élnénk? Mindaz, amit az ember az otthonán kívül végez - a saját földjén, az erdőben, a gyárban, a könyvelőirodában, a bányában vagy a tengeren - azt a saját alapvető igényeinek kielégítése érdekében, a tisztes megélhetésért teszi: azért, hogy fenn tudja tartani és szebbé tehesse saját otthonát. Bármit is teszünk, mindig az lebeg a szemünk előtt, hogyan tudnánk javítani saját körülményeinken. Ha már az otthon se számít, akkor elveszítjük a célt, amiért érdemes dolgozni.

A kor, amelyben élünk, sajnos nagyon is sok hitvány utánzatot terelt ki: szendvicseket, sült csirkét, húskészítményeket, amelyekben hús talán már nincs is, gyorséttermeket, ahol a műanyag székek és asztalok a földhöz vannak erősítve, és ahol a cél az, hogy a vendég minél gyorsabban átadja a helyét a következőnek. Milyen kultúra ez, és vajon miért maradhat ez fenn?

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy idős nénivel arról, hogy milyen volt az ő gyerekkorában az élet, és elmesélte, hogy amikor kislány volt, a hét minden napjára jutott valami kemény és fáradalmas házimunka. Hétfőn például nagymosás volt, kedden piacra kellett menni, árulni a tojást és a vajat, szerda a kenyérsütés napja volt, és így tovább.
- Nem volt ez egy kicsit sok munka? - kérdeztem, ahogy a végére ért a teendőknek.
- Az volt, de nekünk sose mondta senki, hogy dolgozni rossz dolog. - válaszolta a néni mosolyogva.
Mégis mire fordítják "felszabadult" idejüket az emberek azután, hogy nem foglalkoznak már igazán a háztartással? Nos, többségük sajnos nem az elméje csiszolására vagy környezetük szépítésére, mivel hiányzik hozzá a harmonikus otthon háttere. Ezek az emberek két kézzel kapnak a legolcsóbb, legalacsonyabb színvonalú szórakozási lehetőség után is; televíziózással tompítják agyukat, esetleg elrepülnek Costa Bravára, ahol ugyanazt a fajta gyorséttermet keresik fel, amelyikbe otthon is járnak.

Mindezek miatt talán érdemes lenne bepillantani régi idők közösségi életébe, hátha akad valami, amit elleshetünk és javunkra válhat.

A technikai fejlődés egyik-másik vívmánya természetesen nagyon is hasznos, és időt takarít meg a házimunkában. Így például a porszívó megjelenése óta valószínűleg kevesebb bolha kínozza az embereket. Hála az égnek! Az elektromos háztartási eszközök nagy segítséget jelentenek a háziasszonynak, de sose áltassuk magunkat: ezek a gépek önmagukban nem teremtik meg az otthon megnyugtató légkörét az emberi kéz munkája nélkül. A családi háztartás vezetése azonban még a modern gépekkel is nagy teher egyetlen embernek.

Eléggé elszomorító, hogy napjainkban általában az édesanyákra hárul minden háztartási munka, miközben a fiatal lányok sokszor haszontalan dolgokra fordítják szabadidejüket. Ha senki nem tanítja meg őket a háztartási munkákra, vajon otthonról elkerülve, milyen anyákká és háziasszonyokká válnak majd?

Catharine Esther Beecher és Harriet Beecher Stowe az 1867-ben kiadott  Az amerikai háziasszony című könyv szerzőpárosa a könyv bevezetőjében így fogalmaz: "Szeretnénk, ha több tiszteletet és fizetséget kapna az, aki magára vállalja a házimunkák nehéz és szent kötelességét a család érdekében, és egyben szeretnénk a nők valódi hivatását Legalább annyira vonzóvá és megbecsültté tenni, mint a legrangosabb munkát, amit egy férfi csak végezhet".

Véleményem szerint az emberek  homo sapiensként (értelmes emberként) való általános definiálása nevetséges és öntelt. Helyesebb, pontosabb és találóbb lenne "a nő, az otthonteremtő" és "a férfi, a gazdaember" cím.

A nyugati világban a nők arra törekszenek, hogy megpróbálják elfogadtatni a nők és a férfiak egyenlőségét, holott a nők sokkal jobban értenek a házimunkákhoz, mint a férfiak, és sokkal nagyobb szükség is lenne rájuk ott, mint máshol. Egyszer vendégségben voltam egy rövid ideig egy parasztcsaládnál, ahol a nők a földeken dolgoztak, a ház ura pedig odahaza. A nők szakértelem híján, nem nagyon tudták kezelni a traktort, de a férfi az ügyetlenkedésével is csak rendetlenséget és koszt hagyott, ahol megfordult. Esmeralda, aki a család kis kedvenc malaca volt, bejárt a házba, és ebédidő alatt az asztal alatt röfögött, egy idő után aztán nem jött be többet. Meggyőződésem, hogy azért, mert - csakúgy, mint én -egy idő után már undorodott belépni a koszos konyhába. A jól szervezett és hozzáértő kezekben lévő háztartás nélkül az egész gazdaság tönkrement, és a család élete összeomlott.

Csak a nők képesek a háziasszonyi teendőket megfelelően és hatékonyan ellátni, és ez különösen igaz akkor, amikor nehéz körülmények között él a család. Például amikor vízért vagy tüzelőanyagért több kilométeres távolságra kell elmenni, vagy amikor a ház ura lusta, munkanélküli vagy részeg, esetleg egy hat-hét tagú családról kell gondoskodni mindenféle segítség vagy támogatás nélkül. Egy férfi, aki ugyan erős és értelmes, erre sose lenne képes, mert a férfiakban nincs meg az a magától értetődő önfeláldozás, amire a nő mindig kész a családjáért.

De már hallom is a női olvasók dühös szavait: "Ez a hímsoviniszta azt hiszi, hogy mi csak a mosogatáshoz értünk!" Természetesen nem gondolok semmi ilyet, sőt, inkább az a véleményem, hogy a családban mindenkinek részt kell vállalnia például a mosogatásban is. Legalábbis azoknak, akik már felérik a mosogatót Tehát a férfiak sem tehetik meg, hogy munkából hazaérve felfalják a vacsorát, böfögnek egyet, és elterülnek a televízió előtt nehány üveg sörrel. Az ilyen ember nem érdemli meg, hogy a felesége feláldozza önmagát az otthonáért, és valószínűleg nem is fogja ezt tenni.

A viktoriánus korszak idején mindkét nem képviselői úgy gondolták, hogy ők felsőbbrendűek, mint a másik nem. A különbségtétel rendben is van, de az agresszív birtoklási vágy helyett sokkal helyesebb lett volna, ha a két nem a közös cél elérésére törekszik, ha felismerik, hogy a földi paradicsom megteremtéséhez a nő odaadása és a férfi ereje ugyanúgy kell, és csak a család, az otthon megteremtésén keresztül érhetnek el bármit is a földön.

Ezzel a könyvvel a háziasszonyoknak szeretném kifejezni tiszteletemet, és az egyes fejezeteken keresztül bemutatni mindenkinek, hogy mennyi kitartás, szorgalom, önfeláldozás és milyen sokrétű tudás kell a házimunkák szakszerű elvégzéséhez.

Ezt a könyvet több nő és férfi állította össze, de én a saját kis részemet külön szeretném ajánlani minden asszonynak és anyának, akik a családjukat szolgálják minden erejükkel.