A WWF megalakulásának 25.évfordulóján rendezett ünnepségek csúcspontja volt, mikor egy vallások közötti szertartás keretében az öt nagy világvallás képviselői áldásukat adták a természetre vonatkozó Nyilatkozatokra.

Az öt Assisi Nyilatkozat, melyet a buddhista, keresztény, hindu, zsidó és iszlám vallás vezetői küldtek híveiknek, felmérhetetlen jelentőségű a természetvédelem jövője szempontjából. A történelem során először a világ öt hatalmas erkölcsi rendszere egyértelműen kijelentette, hogy a hit minden esetben a természet védelméhez vezet.

A vallások képviselőinek e világos üzenete lehetővé teszi, hogy a természetvédők a hívőkkel erőiket egyesítve lépjenek fel oktatási és gyakorlati feladatok megoldása során.

A Nyilatkozatok olyan értékekről és erkölcsökről szólnak, melyek kihívást jelentenek a világi természetvédelem sok igaznak tartott feltevésével szemben – pl. hogy a természetvédelem emberközpontú lenne. Az öt Nyilatkozat a WWF számára is új kapukat nyit meg; ezért is olyan fontosak mindkét oldal számára.

A WWF az Assisiben létrejött új szervezeten keresztül folytatja a párbeszédet a vallási szervezetekkel. Kapcsolat: WWF International, Gland, Svájc, vagy bármely nemzeti WWF szervezet.

BUDDHA saját szavaival: "Mivel volt ok, jöttek a következmények: mivel van ok, lesznek következmények". Ez a néhány szó rámutat az ok (karma) és következményei kapcsolatára. Egy lépéssel továbbhaladva azt is megmutatja, hogy a boldogság vagy a szenvedés nem véletlen vagy jelentéktelen okok következménye. A fizikai világban természetes kapcsolat van az ok és következményei között. Az érző lények – ideértve az állatokat is – életében hasonló kapcsolatot fedezhetünk fel a boldogsághoz vezető pozitív okok és a negatív következményekkel járó rossz cselekedetek között. Ebből következően az egészséges, pozitív hozzáállás mozgatta emberi vállalkozás a boldogság egyik legfontosabb oka, míg a nemtörődömség és a negatív hozzáállás szenvedéshez, nyomorhoz vezet. E pozitív emberi hozzáállás gyökere pedig, ha leásunk a mélyre, nem más, mint az eredendő, önzetlen együttérzés és a szeretetteljes jóság, amely fényt és boldogságot igyekszik vinni minden érző teremtmény életébe. A buddhizmus tehát a szeretet, megértés és együttérzés vallása, az erőszakmentesség eszméjének elkötelezettje. Ennélfogva nagy jelentőséget tulajdonít a vadon élővilágának és a természeti környezet megőrzésének, ami minden földi lény túlélésének alapja.

Egyetlen egyszerű oka van annak, hogy miért kell az emberen kívül más élőlényeket is figyelembe vennünk: az emberekhez hasonlóan ők is képesek a boldogságra és a szenvedésre; az emberekhez hasonlóan ők is a boldogságot keresik és igyekeznek elkerülni a fájdalmakat. Az, hogy esetenként képtelenek hangot adni érzéseiknek, éppúgy nem jelenti azt, hogy nem éreznek boldogságot vagy fájdalmat, mint ahogy egy beszédképtelen ember esetében sem jelenti. A történelem tanulsága szerint azonban éppen ellenkező felfogás uralkodik.

Sokan az emberi szempontból vett hasznosságot tekintik az állati élet értékelése egyetlen mértékének. Közelebbről megvizsgálva e kérdést rádöbbenhetünk, hogy egy másik lény életének vagy létezéshez való jogának ilyetén szemlélete nagymértékben felelős az emberek állatokkal szembeni közömbösségéért, kegyetlenségeiért, nem is beszélve napjaink világának erőszakosságáról. Józan gondolkodással felismerhetjük, hogy megdöbbentő a hasonlóság egy vadon élő állat szórakozásból történő elpusztítása és aközött, hogy elvesszük egy erősebb, több hatalommal bíró személynek kiszolgáltatott ártatlan embertársunk életét. Óvakodnunk kell tehát attól, hogy egy faj túléléshez való jogát pusztán annak alapján ítéljük meg, hogy mennyire hasznos az emberek számára.

Sok más tényező is alátámasztja és megerősíti a buddhizmus e felismerését. Újjászületést és halál utáni életet hirdető filozófiai rendszerünk szerint az érző lények születésének és újjászületésének folyamatában (mely nemcsak bolygónkon, de az egész Világegyetemben zajlik) minden teremtmény rokonunk, éppen úgy, ahogy szüleink rokonaink ebben a földi életünkben. Amint szüleink nélkül nem nőhetünk fel ebben az életünkben, egy másik életünk során egy másik érző lénytől kaptuk az élet szikráját. Az a tény, hogy ennek a kapcsolatnak egyáltalán nem vagyunk tudatában, semmit sem von le a fenti állítás érvényességéből; mint ahogy valaki akkor is szülője egy másik személynek, ha erről egyikük sem tud.

Azt mondjuk, a történelem a múltbeli emberi társadalmak története. Létező források bizonyítják, hogy a múlt emberei – minden korlátjuk ellenére – tudatában voltak az emberi lények és a természet közötti összhang szükségességének. Szerették természeti környezetüket. Tisztelték, mint az élet és a világi jólét forrását. Jól emlékszem, mint mondtak szüleim távoli szülőhazámban: a folyókban, hegyekben, tavakban és fákban szellemek laknak. Ha bármi módon megsértjük őket, akkor szárazság, járványok és betegségek fogják sújtani az embereket, a föld veszít termékenységéből.

Megfellebbezhetetlen jogunknak tartjuk a túlélést. Más fajok – mint lakótársaink a Földön – ugyanígy jogosultak a fennmaradásra. Mivel az emberek éppúgy, mint a nem-ember érző lények életük és jólétük végső forrásaként a természetes környezetre utaltak, vonjuk le a következtetést: bátran és határozottan hozzá kell fognunk természetes környezetünk megóvásának, a múltbeli nemtörődömségünk okozta sebek begyógyításának.

A fenti tanítás elvezet Őszentsége a Dalai Láma következő szavaihoz: "Mint mindnyájan tudjuk, az emberiség természetes örökségének meg nem becsülése oda vezetett, hogy mára egyaránt veszélybe került a világ békéje és a veszélyeztetett fajok fennmaradása."

Természetes környezetünk és a benne gyökerező élet ilyen mértékű pusztítása a nemtörődömség, a kapzsiság és az élővilág gazdagságával szembeni érzéketlenség eredménye. Ez az érzéketlenség egyre nagyobb hatással bír. Ha a világban nem valósul meg a béke és a környezet pusztítása a mai ütemben folytatódik, a jövő nemzedékei semmi mást nem örökölhetnek, mint egy halott világot.

Elődeink természeti erőforrásokban gazdag világot hagytak ránk, ami képes volt szükségleteink kielégítésére. Ez tény. Korábban azt hittük, hogy a Föld forrásai korlátlanok, tetszés szerint fogyaszthatjuk őket. Ma azonban már tudjuk, hogy megértés és gondozás nélkül e források kimerülnek. Megérthetjük és beletörődhetünk, hogy korábban tudatlanságból zsákmányolták ki ezeket a forrásokat, ám most, mikor már tudatában vagyunk a veszélyeztető tényezőknek, végig kell gondolnunk felelősségünket, értékrendünket, és azt, hogy milyen világot örökítünk majd utódainkra.

Nyilvánvaló, hogy nemzedékünk fontos válaszút előtt áll. Egyfelől a nemzetközi közösség már képes egymás véleményéről eszmét cserélni, másrészt az is köztudott, hogy az ellenségeskedés magasan meghaladja az építő szándékú béketárgyalásokat.

A nemzetközi közösség számos válsággal néz szembe. Az éhező embertömegek és kihaló fajok talán még nem homályosították el a tudomány és a technika fantasztikus eredményeit, de már azokkal egy súlycsoportba kerültek. A világűr felfedezésével párhuzamosan halad tavaink, folyóink és óceánjaink nagy részének emberi nemtörődömség és értetlenség miatti elszennyezése. Nagy a veszély, hogy utódaink már nem fogják ismerni az állatok természetes élőhelyeit; az erdőket és azokat az állatokat, melyekről a mi nemzedékünk tudja, hogy a kihalás fenyegeti őket.

A mi nemzedékünk az, amely már tudatában van a fenyegető veszélynek. A miénk a felelősség és a lehetőség, hogy konkrét lépéseket tegyünk – mielőtt túl késő lesz.

"DÍCSÉRJÉTEK AZ URAT! … dicsérjétek Őt: Nap és Hold; dicsérjétek Őt mind: fényes csillagai! … mert parancsolt és előállottak ők… Dicsérjétek az Urat a földről: víziszörnyek és mély vizek ti mind, tűz és jégeső, hó és köd, szélvihar, a melyek az ő rendelését cselekszik" (148.zsoltár)

Dicsérni az Urat a teremtésért annyit tesz, mint megvallani, hogy Ő alkotta mind a látható és láthatatlan dolgokat; mint megköszönni Neki az ajándékokat, melyekkel elhalmozza minden gyermekét.

Isten teremtett minden létezőt, szabadon, a puszta szavával a semmiből. Ő egyedül teljesen más, transzcendens és változatlan, míg a teremtmények mind esetlegesek, változók és létük teljes mértékben Tőle függ. Egyetlen teremtmény sem vallhatja magát az isteni természet részének vagy "szikrájának"; de teremtett volta miatt mindegyikük, fajától függően és a Világegyetem harmonikus egységében egyaránt Isten végtelen igazságának és szépségének, szeretetének és jóságának, bölcsességének és fenségének, dicsőségének és hatalmának megnyilvánulása.

Isten nyilvánított mindent jónak, nagyon jónak. Semmit sem teremtett szükségtelenül és megteremtett mindent, ami szükséges. Ezért a Világegyetemben – az elemek ellentétei dacára is – isteni akarat szerinti harmónia uralkodik, mivel minden Teremtmény a teremtő akaratából kapta létmódját, akinek az volt a célja, hogy együttműködésükkel teljesítsék ki a világ szépségét. A teremtmények önmagukban vett lényege – tekintet nélkül az emberi szempontból való hasznosságra vagy károsságra – dicsőíti a Teremtőt.

Az isteni jóság és gondviselés legfőképpen az Isten képére és hasonlatosságára teremtett és az összes látható lény feletti uralommal felruházott emberen keresztül kell, hogy megnyilvánuljon. A zsoltáros így ír az ember nemességéről: Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél; micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél."

Az egyházatyák jól értették az emberi kettősség e csodáját és az ebből eredő felelősséget. Naziani Szent Gergely szavaival: "Isten az embert mint egy második világot, mikrokozmoszt helyezte a Földre; mint egy újabb fajta angyalt, egy kettős természetű imádót…. Aki ura mindennek a Földön, de alárendeltje a mennyeknek; múlandó, de halhatatlan; egyszerre tartozik a látható és a szellemi világhoz; középúton fenség és aljasság között.

E kettős természetből fakadó felelősség miatt nyilvánvaló, hogy az ember uralmát nem értelmezhetjük úgy, mintha Isten saját dicsőségének kinyilvánítására teremtett világának kizsákmányolására, tönkretevésére, elpazarlására vagy elpusztítására kapott volna engedélyt. Ez az uralom semmi más nem lehet, mint gondnokság, együttélve minden teremtménnyel. Az ember helyzete: egyfelől Isten helyetteseként az Ő társa, másfelől a teremtett világgal együttélő ön-uralma ki kell hogy fejezze, hogy Isten az egyetlen, kizárólagos és abszolút uralkodó minden felett: az ember és az ő gondnoksága felett is. Az ember – önmaga elpusztításának kockáztatásával – nem taszíthatja felfordulásba vagy káoszba, még kevésbé pusztíthatja el Isten gazdag kincseit.

A teremtmények felé irányuló bármely felelőtlen emberi tett: irtózat. Súlyosságától függően támadás a Világegyetem összefüggésekből felépülő harmóniáját fenntartó és annak értelmet adó isteni bölcsesség ellen.

A keresztények hite szerint mikor az első ember megtagadta, hogy az isteni bölcsességnek engedelmeskedve éljen, megtörte az összhangot önmaga és Isten, és önmaga és a teremtmények között. Ez a lázadás ismétli magát a történelem során a társadalmi és személyes igazságtalanság, az elnyomás és a kizsákmányolás számtalan formájában, lehetetlenné téve az emberek számára, hogy egyetértésben éljenek egymással és a többi teremtménnyel.

A keresztény hit lényege Isten kegyelemteljes hűsége önmagához és teremtményeihez. A keresztények hite szerint Isten nem hagyja magukra a bűnbe tévedt embereket, hanem Megváltót küld, aki jóvátesz mindent és meggyógyít mindenkit. Szilárdan valljuk, hogy a Názáreti Jézus isten megtestesült fia, aki beteljesíti Atyja Ábrahámnak tett ígéretét: minden népek üdvözítését; és a Noénak tett, minden élőre vonatkozó ígéretet. Vallják, hogy halálából feltámadva, megdicsőült emberségében felment a mennybe, összebékít minden láthatót és láthatatlant, ezért az egész teremtés benne és általa célra irányul: Isten gyermekeinek jövőbeli dicsőséges felszabadítására, mikor az új égben és új földön nem lesz többé halál, gyász, bánat vagy fájdalom. Krisztuson és az ő életet adó Szentlelkén keresztül az Atya teremt és megszentel, életre kelt, megáld és megajándékoz.

A keresztények tehát nem lehetnek borúlátóak a világ jövőjét illetően, nem hihetnek annak ismétlődő felbomlásában és újjászületésében, hiszen ezáltal megtagadnák annak hitét, hogy Jézus el fog jönni ítélni élőket és holtakat, megfizet mindenkinek tetteiért érdeme szerint. Az Élet Istene nem fogja elpusztítani, amit teremtett, de a világ jövőbeni átalakítása során megjutalmazza az igazakat és megbünteti a bűnösöket.

Ez az Örömhír az emberek környezetükhöz való viszonyát a szerzetesrendek intézményével is alakította. Az alapítójuk természeti erőforrások gondozása iránti evangéliumi érzésével áthatott bencések a munka és az imádság, a szellemi és a fizikai erőfeszítés, az elméleti és a gyakorlati képzetség összhangját hirdették.

Ez az Örömhír teremtette meg Assisi Szent Ferenc személyében az ember és minden élőlény összebékítőjét, akit az ökológusok és a természettel való összhang megteremtéséért fáradozók védőszentjeként tekintenek és csodálnak. Mivel az Úr akaratát bármely teremtményén keresztül kifejezheti, Ferenc alázattal közeledett minden élőhöz, figyelemmel kutatta őket és fülelt titokzatos hangjaikra. Naphimnuszában minden teremtményt fivéreinek és nővéreinek nevezett, hiszen ők Isten ajándékai, gondviselő és megbékítő szeretetének jelei. Csakis Istenéi ők, Rá hasonlítanak, nővérünk, az Anyaföld az Ő nevében táplál minket. Szent Ferenc felismerte, hogy minden élőlényhez fűződő viszonyában az a kötelessége, hogy az isteni szeretetet szeretettel és dicsérettel viszonozza, nemcsak a teremtmények nevében, de bennük, velük és általuk is.

Szent Ferenc számára a munka Istentől való kegyelem volt, amit olyan hittel és odaadással kell végezni, ami elhomályosít minden időleges megfontolást. Minden emberi erőfeszítésnek az ember és más teremtmények gazdagodását egyaránt kell szolgálnia.

A napjaink embere előtt tornyosuló ökológiai katasztrófák számos okra vezethetők vissza. A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhányat: a technika korláttalan felhasználása az azonnali gazdasági növekedés céljából, tekintettel nélkül vagy kevés tekintettel Földünk erőforrásaira és azok megújulási lehetőségeire; a népek közti békés és igazságos kapcsolatok semmibevétele; kultúrák és a környezet pusztítása a háborúk során; a fogyasztásközpontú társadalmak meggondolatlan erőforrás-kifosztása; a szabályozatlan, korlátok nélküli városiasodás; a kizárólagos jelennel törődés, a jövőbeli életminőség semmibevétele.

Krisztus nevében, aki majd megítél élőket és holtakat, a keresztények elutasítanak:

Minden olyan emberi tevékenységet – háborút, hátrányos megkülönböztetést, kultúrák elpusztítását – ami nem szolgálja az emberiség valódi, Isten akaratával és terveivel összhangban álló érdekeit, és nem teszi lehetővé, hogy az emberek, egyénenként és társadalmak tagjaiként követhessék és beteljesíthessék hivatásukat a világegyetemmel összhangban;

A természet minden meggondolatlan kizsákmányolását, ami pusztítással és ezen keresztül azzal fenyeget, hogy az ember a környezetpusztítás áldozatává válik.

Krisztus nevében, aki mindenkit megjutalmaz jócselekedeteiért, a keresztények mindenkit felszólítanak, hogy segítse

A kultúrák és vallások közti együttműködést;
A vallások közti párbeszédet a tudományos kutatás céljairól, a találmányok felhasználásának környezeti következményeiről;
Az erkölcsi értékek előnyben részesítését a technikai fejlődéssel szemben;
Az igazságot, a igazságosságot és a népek békés egymás mellett élését.

Az ősi szellemi hagyomány az embert a természet részének tartotta, aki oldhatatlan szellemi és pszichológiai szálakkal kötődik a körülötte lévő elemekhez. Ez nagyon jól megmutatkozik a hindu bölcseletben, a világ valószínűleg legősibb élő vallási hagyományában. A Védák – nagy szellemi látnokok és gondolkozók himnuszainak gyűjteménye, a hindu bölcsesség tárháza – azt az eleven, mindenre kiterjedő világnézetet tükrözik, mely szerint a Világegyetem minden elemét – legyen az élő vagy élettelen – ugyanaz a szellemi erő hatja át.

A hinduk az istenség mindent magába ölelő uralmában hisznek, ami az evolúció sokfokú létráján nyilvánul meg. Az emberi fajt, hiába helyezkedik el ma az evolúciós piramis csúcsán, nem tartják a Földtől és annak számos más élet-formájától elkülönülőnek. Az Atharva-Védában olvashatjuk a varázslatos Föld-himnuszt, mely ökológiai és természetvédelmi jelentést is hordoz. A következő szakaszokat ebből a csodálatos himnuszból idézzük:

A hindu természetszemlélet nemcsak a Védákban, de a későbbi szent iratokban, az Upanisádokban és a Puránákban, és a még későbbiekben is világosan megnyilatkozik. Áthatja az élet tisztelete, annak a tudása, hogy a természet hatalmas erői – a föld, az ég, a levegő a víz és a tűz – akárcsak az élet különböző rendjei, a növények, fák, erdők és állatok mind összefonódnak egymással a természet nagy ritmusaiban. Isten nem áll kívül a teremtett világon, hanem a természeti jelenségekben fejezi ki magát. A Mundaka Upanisád így ír Róla:

Az állatvilágra fordítva figyelmünket elmondhatjuk, hogy az állatokat mindig különös figyelem és gondoskodás övezte. Sok hindu szöveg azt javasolja, hogy bánjunk minden állattal úgy, mint a kisgyermekekkel. A hindu mitológiában és ikonográfiában szoros kapcsolat van az egyazon isteni erő különböző vonásait megtestesítő különböző istenek és hátasállataik között. Minden istenség egy adott állathoz vagy madárhoz társul; ez sajátos jelentőséget kölcsönös az állatvilágnak.

A vaisnava hagyomány szerint ezen felül a földi élet evolúcióját egy sor isteni megtestesülés szimbolizálja: a haltól kezdődően kétéltű és emlős formákon jut el az emberi megtestesüléshez. Ez a szemlélet egyértelműen kifejezi, hogy az ember nem teljesen "készen" pattant elő, hogy uralja az élet alacsonyabbrendű formáit, hanem éppen ezekből a formákból alakult ki, ezért szerves része a teremtés egészének.

Ez a felfogás szükségszerűen elvezet minden állati élet tiszteletéhez. A Jajurvéda leszögezi, hogy "senki sem pusztíthatja el a mindenki számára hasznos állatokat. Sőt, őket szolgálva juthatunk el a boldogsághoz" (Jajurvéda 13:47). Ezt fejlesztette később tovább a nagy Dzsain Tirthankara, Lord Mahavira, aki felélesztette a mai napig élő ősi dzsain vallást. A dzsainok szerint a legnagyobb jó az ahimsza, az erőszakmentesség: ölni semmilyen körülmények között nem szabad. A legutóbbi időkben Mahatma Gandhi hirdette ezt a filozófiát, aki mindig hangsúlyozta az ahimsza fontosságát; a tehénre úgy tekintett, mint az állati jóindulat-elem kifejezőjére. Mindez erősíti a minden életet – az állati, sőt rovar-életet is – tisztelő hozzáállást.

A természeti környezet ezen túl is nagy figyelmet kap az ősi hindu írásokban. Az erdőket és a ligeteket szentnek tartották, a virágzó fákat különös tisztelet övezte. Ahogy különböző állatokat társítottak az istenekhez és istennőkhöz, úgy fák és más növények is bevonultak a hindu panteonba. A Mahábharáta szerint: "ha egy faluban csak egyetlen virágban álló vagy gyümölcsöt érlelő fa is van, az a hely már megérdemli a tiszteletet és imádást". A hindu rítusokban számos fa, gyümölcs és növény kap különös jelentőséget.

A természetet és az élet minden – állati és növényi – formáját tisztelő hindu bölcselet nagy erejű hagyomány, melyet napjainkba is táplálni kell és alkalmazni a mai viszonyokhoz. India – ahol a lakosság nyolcvan százaléka hindu – az elmúlt években nagy figyelemmel fordul a természetvédelem felé.

Ma arra van szükségünk, hogy emlékezetünkbe idézzük: a természetet nem pusztíthatjuk anélkül, hogy végül az emberiség saját magát is el ne pusztítaná. A legvégső szennyezést jelentő nukleáris fegyverek azzal fenyegetnek, hogy gyönyörű bolygónkat kiégett salakká változtatják, ami a legegyszerűbb életformák fenntartására sem képes; ezért az ember végre rákényszerül arra, hogy szembenézzen a fenti kérdéssel. Évszázadok kapzsi környezetpusztításának ártalmai mára minket is elértek; a természettel szembeni gyökeresen új hozzáállás ma már nem eszmei érték vagy érzelgősség kérdése, hanem a puszta fennmaradásé.

Földünk, melyre a hindu hagyomány oly megható módon édesanyaként tekint, az ősóceán nyálkáiból kiindulva évmilliók hosszú sora alatt felnevelte az embert. Jelentsük ki, hogy eltökélt szándékunk, hogy megállítjuk napjaink katasztrófába vezető csúszását; hogy újra felfedezzük minden élő tiszteletének ősi hagyományát; és hogy még ebben a késői órában is visszafordulunk arról az öngyilkos útról, melyen elindultunk. Hadd hangozzék fel újra az ősi hindu mondás: "A Föld édesanyánk, mi mind gyermekei vagyunk".

Az iszlám tanítás lényege, hogy a teljes Világegyetem Isten műve. Allah akaratából folynak a vizek, Allah akarata tartja fenn a mennyet, gondoskodik róla, hogy essen az eső és határt szab a nappalnak és az éjszakának. Az egész csodálatos, gazdag világ Istené, aki megteremtette. Isten alkotta az állatokat és a növényeket, párokban, felruházva őket a szaporodás képességével. Majd megteremtette az embert is – egy nagyon különleges lényt, hiszen egyedül őt ruházta fel ésszel, a gondolkodás képességével, sőt azzal is, hogy teremtője ellen fordulhasson. Az ember képes arra, hogy magasabbra emelkedjék, mint az angyalok, vagy mélyebbre süllyedjen, mint a legalantasabb állat.

Az iszlám szó kettős jelentése: alázat és béke. Az ember különleges, nagyon különleges teremtménye Allahnak. De még teremtmény, aki csak akkor értheti meg helyesen önmagát, ha felismeri: megfelelő helyzete a Teremtő Istennek való alávetettség. Csak ha alávetjük magunkat Isten akaratának, akkor lelhetjük meg a békét: békét saját magunkban, békét embertársainkkal, békét ember és természet között. Csak ha alávetjük magunkat Isten akaratának, akkor ismerjük fel a magasztos tényt: minden erőnk, képességünk, tehetségünk és tudásunk az Ő adománya. Az Ő szolgái vagyunk; ha ezt tudatosítjuk, ha felismerjük, hogy minden eredményünk az Ő kegyelméből származik, ha ezt illő köszönettel viszonozzuk, tiszteljük és áldjuk Őt a természetért és a teremtésért: akkor leszünk szabadok. Szabadságunk abban áll, hogy Isten ajándékainak és kincsesházának bölcs, tudatos és felelős gondnokai lehetünk.

Az iszlám felfogás szerint az ember szerepe a Földön a khalifa szerepe: Isten helytartója, megbízottja. Isten intézői, ügynökei vagyunk a Földön. Nem urai a Földnek: nem a miénk, hogy azt tehetnénk vele, amit akarunk. A Föld istené, ő azzal bízott meg minket, hogy ápoljuk. A helytartó, a khalifa szerepe csupán a vagyon felügyelete. A khalifa felelősséggel tartozik tetteiért, azért, hogy hogyan bánik a rábízott isteni kinccsel.

Az iszlám tanítás szerint Isten teremtett minket és az Ő színe elé fogunk visszatérni ítéletre: tetteinkért és mulasztásainkért egyaránt felelősek vagyunk. A khalifának a Számadás Napján be kell számolnia, hogyan gazdálkodott Isten vagyonával. A khalifa beszámolási kötelezettsége az akhrah. Az iszlám útmutatást ad ahhoz, hogy hogyan éljünk ma, hogy szembenézhessünk majd az akhrahhal: ez az Üzenet tájékoztat arról, milyen lesz majd a számonkérés.

Az iszlám központi fogalma a tawheed: Isten Egysége. Allah Egység; ez az Egység tükröződik az emberiség egységében, ember és természet egységében. Megbízottjai felelősek fenntartani az Ő teremtett világának egységét, a Föld, az állat-és növényvilág, a vadon és a természetes környezet egységét. Az egység nem teremthető meg viszálykodva, az egyik szükséglet a másik elé helyezésével, az egyik másik fölötti uralmával: csak az egyensúly és a harmónia tarthatja fenn. A muzulmán mondás szerint az iszlám a középút, és mi felelősek vagyunk azért, hogyan járunk rajta, hogyan tartjuk fenn az egyensúlyt és a harmóniát a minket körülvevő teremtés minden szegletében.

Egység, gondnokság és felelősség: tawheed, khalifa és akhrah; az iszlám központi fogalmai egyben az iszlám környezeti etikának is oszlopai. Ezek a Korán tanításának központi értékei. Ezek az értékek mondatták Mohamed prófétával: "Aki fát ültet és szorgalmasan gondozza, míg felnő és gyümölcsöt terem, jutalmat kap" és "Ha egy muzulmán fát ültet vagy bevet egy földet, és az emberek, vadak és madarak jóllakhatnak rajta, ez mind jótett részéről" vagy: "A föld zöld és gyönyörű: Isten rád bízta, hogy gondnoka légy". A környezeti tudatosság akkor születik meg, ha ezeket az értékeket magunkévá tesszük, szerves részévé válnak szellemi és fizikai világunknak.

Ezek nem távoli, fennkölt fogalmak: itt és most érintenek minket. Ha megkérdezitek, mit jelent a Túlvilág itt és most, a válaszom talán meglepő lesz: nukleáris energia és biotechnológia. Mindkettő nagyon is mai, aktuális téma. Mindkettőnek megvan a haszna és az ára. Mindkettő hatással van ember és természet egészségére és jólétére egyaránt. Ha valóban Isten khalifája, földi helytartója vagyok, akkor kell, hogy véleményem legyen ezekről, fel készülnöm arra, hogy döntéseket hozzak ezekkel kapcsolatban, mivel a Túlvilágon számot kell adnom arról, hogy mit kezdett az emberiség ezekkel az eszközökkel.

Az iszlám nagyon gyakorlatias világszemlélet. Minden alapelvében és parancsában arra törekszik, hogy gyakorlati formába öntse fogalmait és értékeit. A tawheed és khalifa fogalmak gyakorlati parancsokként fogalmazódnak meg a Shariahban. Ilyen Shariah intézmény a haram terület, olyan érintetlen terület, ahol tilos a fejlesztés a természeti erőforrások megóvása érdekében; vagy a hima, kizárólag az erdők és az élővilág megőrzése céljából létesített védett terület – ezek képezik az iszlám természetvédelmi törvényeinek magvát. A nagytekintélyű muzulmán jogász, Izz ad-Din ibn Abd as-Salam a Shariah ezen elemeire építette az állati jogok törvényét – a 13.században. Ehhez hasonlóan fejlesztettek ki más jogászok és tudósok jogi szabályozást a víz mint erőforrás megőrzésére, a túllegeltetés megelőzésére, az erdők megőrzésére, a városok növekedésének korlátozására, a kulturális kincsek védelmére. Az iszlám környezeti etika nem szorítkozik metafizikai eszmékre: gyakorlati útmutatást is nyújt.

A muzulmánoknak vissza kell térniük ehhez az értékrendhez, önmaguk és a természet ilyen szemléletéhez. Az egység, gondnokság és felelősség eszméi nem korlátozódhatnak egyéni jótékonykodásra: életünk és munkánk minden területét át kell szőniük. A Shariahnak nem csak a bűn és büntetés területén kell megjelennie, hanem a környezeti törvénykezésben is. Gyakran mondjuk, hogy az iszlám teljes életmód, ami azt jelenti, hogy erkölcsi rendszerünk minden tettünkhöz útmutatást ad. Tetteink azonban gyakran ellentmondanak nagyra becsült értékeinknek. Mikor tudósként, mérnökként, közgazdászként vagy politikusként dolgozunk, gyakran szembeszegülünk az iszlám környezetet óvó parancsaival. Ezeket az értékeket létünk alapjaiba kell beépítenünk. Ezek tükrében kell megítélnünk tetteinket. Olyan világszemléletet nyújtanak számunkra, ami lehetővé teszi, hogy környezetünk szempontjainak megfelelő kérdéseket tegyünk fel, megteremtsük a lehetőségek egyensúlyát, helyesen mérlegeljük a környezeti költségeket és hasznokat, azt, hogy mit akarunk tenni és mit tehetünk meg az Isten által felállított erkölcsi korlátok között, anélkül, hogy megsértenénk az Ő többi teremtményének jogait. Ha tudósként, mérnökként, közgazdászként vagy politikusként ugyanezt az értékrendet, ugyanazt a szemléletet alkalmaznánk, mint akkor, mikor hithű muzulmánnak – Isten akaratának magát alávető embernek – tartjuk magunkat, akkor hiszem, hogy valódi iszlám választási lehetőséget – gondoskodó, gyakorlatias lét-, cselekvés- és gondolkodásmódot – tudunk kínálni a napjaink világát uraló környezetpusztító gondolkodás- és cselekvésmóddal szemben.

"Aki jószándékkal van minden teremtmény iránt, az a mi ősünk, Ábrahám utóda" (Bezoh 32b). A zsidók szent irataikban magukat gyakran nevezik "jóságos népnek, jószándékú népek gyermekeinek" (Yebamot 79a, Shabbat 133b). A Talmud azt is kimondja (Shabbat 151b) hogy az egek megjutalmazzák azt az embert, aki törődik és együttérez a többi teremtménnyel, ám a zsidó tanításoknak nem a jutalom ígérete a fő erkölcsi mondandója. Vallásunk hangsúlyozza, hogy egy zsidónak nem azért kell erkölcsösen élnie, "hogy jutalmat kapjon" (Abot 1:3). Jót tenni akkor is kötelességünk, ha ez nem járul hozzá közvetlen, személyes gyarapodásunkhoz.

Mikor az Úr megteremtette a világot – írja a Biblia – rendet teremtett az ősi káoszból. A Nap, a Hold és a csillagok, a növények, állatok és végül az ember mind méltó és megfelelő helyet is kapott a világban. Nem az a cél, hogy egymást kiszorítsák. "Még a felülről jött, isteni tanítást, a Tórát is mérték szerint kaptuk" (Vayikra Rabbah 15:2), még ezek a szent szavak sem terjedhetnek túl szabott határaikon. "És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt" (Ter 2:15). Ádám, az ember, az Istenhez legjobban hasonló teremtmény, nevet ad mindennek, amit Isten helyesléssel néz: "a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve" (Ter 2:19). A kabbalisztikus tanítás szerint mikor Ádám nevet adott Isten teremtményeinek, segített lényegük meghatározásában. Ádám esküt tett, hogy békében fog élni mindazokkal, akiket elnevezett. Az idők kezdetén tehát az Úr színe előtt elfogadta felelősségét az egész teremtett világért.

A zsidó tanokban természetesen szerepel a túlvilág, de főleg az evilági léttel foglalkoznak. A tzaddik, a hívő zsidó, nem a világtól visszavonult kőszent, hanem olyan valaki, aki az élet sűrűjében tevékenykedve segít létrehozni a látszólag lehetetlent: úgy élni ebben a világban, hogy ne sértse más emberek és Isten más teremtményei jogait.

A zsidó vallás ünnepei arra hívnak, hogy álljunk az Úr elé, ámulva fenségén, reszketve ítéletétől, ám a zsidó hitnek nem ez az alaphangja. Az ünnepek a évszakok természetes fordulóinak örömteli köszöntései. Rabbik még azt is kimondják: "Bűnös, aki megtagadja magától a jogos világi örömök élvezetét" (Baba Kama 91b). Az Isten parancsainak való engedelmesség legmagasabb szintje, mikor azokat nemcsak elfogadjuk, hanem a Vele való egység szellemében hajtjuk végre. Ember és Isten ilyen örömteli találkozása erősíti meg a világ jóságát.

Isten és ember találkozása a természetben a zsidó vallás szerint egységes háló, ahol az ember a természetes világ őrzője és vezetője. Ez az univerzalista elképzelés azokban a századokban sem halványult el, mikor a zsidók többnyire saját sorsukkal, közvetlen életveszélyükkel voltak elfoglalva. Századunkban a zsidó nép történelme legnagyobb tragédiáját élte át, mikor minden harmadik testvérünket lemészárolták természetellenes emberek, ezért ma különösképpen sürgető szükségét érezzük egy olyan világnak, ahol Isten minden teremtménye a neki rendelt helyen van. Ma, mikor a világ a pusztulás felé rohan, mikor környezetünket elborítja a szenny, számos állat- és növényfaj pedig kihal, zsidó felelősségünk, hogy a természet világának megőrzését figyelmünk középpontjába állítsuk.

A teljes igazság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy az ember a többi teremtmény iránti felelőssége nem annyit tesz csupán, hogy kifejezzük a természet iránti tiszteletünket. Magában a teremtéstörténetben, a bibliai hagyomány szívében ott feszül a hatalom és gondoskodás kettőssége. Isten azért teremtette a világot, mert meg akarta teremteni, de miért akarta megteremteni? A zsidó vallás minden válfaja ragaszkodik ahhoz, hogy a világot Isten a – félig angyal, félig vadállat – ember számára teremtette, hogy teret adjon neki, ahol bebizonyíthatja: erkölcsi lény. A Biblia még Istentől is megköveteli, éppúgy, mint az embertől, hogy engedelmeskedjen az erkölcs törvényeinek. Az Úr előtt álló Ábrahám, mikor az kijelenti, hogy el fogja pusztítani Szodoma bűnös városát, követeli, hogy Isten indokolja meg tette erkölcsösségét: "… az egész Föld bírája nem szolgáltathatna-é igazságot?" Az ember ugyanilyen módon kapott hatalmat a természet fölött: a többi teremtménnyel igazságosan és együttérzően kell bánnia. Az ember hatalma és lelkiismereti korlátai feszültségében él.

Az ősi zsidó tanítás nem veszi magától értetődőnek, hogy az ember húst egyen, nem is dicséri. A talmud tanítói szerint a kezdeti időkben, a Teremtéstől Noéig az ember vegetáriánus volt. A 12.században Majmonidész, a rabbinikus tanítók legnagyobbika megmagyarázza, hogy az állatáldozatokat a régi zsidóságban a pogány isteneknek bemutatott állatáldozatok még élő ősi hagyománya engedélyezéseként vezették be (Mareh Nebuhim 111:32). A jelzés nyilvánvaló: a zsidó vallás le akarta szoktatni az embereket az effélékről.

A zsidó vallás megengedi az állatok húsának fogyasztását, de századunkban sok vallását nagyon komolyan vevő zsidó körében mozgalom indult a vegetáriánus táplálkozásért. Számos vezérszerepet játszó rabbinista és szellemi vezető, köztük több mai és múltbeli szentföldi főrabbi erősíti meg, hogy a zsidó erkölcsi tanítások végül a vegetarianizmushoz vezetnek. Kijelentették, hogy minden élőlény önrendelkezése olyan érték, amit vallásunknak minden hívő felé közvetítenie kell. Hangozzék el ez ma is, az eljövendő napokban is. Hallja meg minden testvérünk, bárhol is éljen, hogy ez a parancs, melyet igyekeznünk kell teljesíteni. Nem teljesíthető egyetlen nemzedék alatt, nem fog külső vagy belső nyomásra megtörténni. Egyre több zsidó fog vegetáriánussá válni, ahogyan egyre mélyebben megérti saját maga, hogy napjainkban ezt parancsolja vallásunk.

Ábrahám ősünk Ádámtól örökölte a természet szenvedélyes szeretetét. A későbbi rabbik sem felejtették ezt el. Húsz évszázaddal ezelőtt mesélték két ember történetét, akik egy csónakban hajóztak ki a tengerre. Egyikük hirtelen fűrészelni kezdte talpuk alatt a deszkát. Azt állította, a csónak az övé, azt tehet vele, amit akar. A másik azt felelte: ketten vagyunk a csónakban. Ha kilyukasztod, mindketten elsüllyedünk (Vayikra Rabbah 4:6).

Felelősséggel tartozunk az életért, meg kell védenünk mindenhol. Nemcsak saját bűneink ellen, de másokéival szemben is. Mindannyian ugyanazon a törékeny, csodálatos Föld-csónakon hajózunk. Mentsük meg a csónakunkat – evezzünk együtt!