Anderson, Eugene Newton: Ecologies of the Heart. Emotion, Belief and the Environment (New York, NY, Oxford, Oxford University Press. 1996) 174-184.o Schmidt Sára fordítása [ Rich Text formátumban, tömörítve letölthető. ] A SZÍV ÖKOLÓGIÁI. ÉRZELEM, HIT ÉS A KÖRNYEZET Összefoglalás és néhány javaslat A világ hagyományos társadalmai egyfajta jó viszonyt alakítottak ki környezetükkel, ellenkező esetben nem tartottak volna elég sokáig ahhoz, hogy "hagyományossá" váljanak. Legtöbbjük a környezetre vonatkozó gyakorlati bölcsességet foglal erkölcsi tanításaiba és az egyéneknek kötelességük azokat tiszteletben tartani. Ezeket a parancsokat megélik; megjelennek a mindennapi gyakorlatban, mint amikor Noemy Chan megeteti gyermekeivel a pillangókat, s azok gondolkodás nélkül ölnek. Egész tájakat áthatnak, ahogyan Dél-Kínát a feng-shui szervezi. A helyi növény-,és állatfajokkal való mély, bensőséges kapcsolatra serkentenek, mint például az USA Észak-nyugati Partvidékén. Mindezeknek a hagyományos forrásgazdálkodási erkölcsöknek a közös témája nem a spirituális harmónia -testetlenül és a Természettől absztraháltan-, hanem aktuális személyes és érzelmi involválódás az illető tájjal és annak nem-ember lakóival. Az emberek kölcsönös kapcsolatba lépnek környezetükkel. Ezek a környezetek nem csupán élelemforrás és lakóhely szempontjából válnak jelentőségteljessé minden kultúrában, hanem mint a szépség, az erő, az izgalom és más emberi értékek forrásai. A hosszú ideig fennmaradó és össze nem omló kultúrákban a természet jelentőségei a tisztelettel és védelemmel kapcsolódnak rendszerekbe. Gyakran közös elkötelezettség alakul ki az emberek és azon lények, vagy erők között, melyekről azt hiszik, hogy a természetben léteznek. A világban található kultúrák népeinek megélt tapasztalataiból számos általános, környezetgazdálkodásra vonatkozó elvet szűrhetünk ki. Szerencsénkre megtanulhatjuk azt is, nincs szükség arra, hogy belemenjünk néhány modern környezetvédő által javasolt ideológiai reform extrém végleteibe. Sok társadalom anélkül élt egyensúlyban környezetével, hogy életüket az ökológiának szentelték volna és mindenre kiterjedő jogszabályozást hívtak volna segítségül. Nem csupán könnyebb, de láthatóan produktívabb is meggyőzni az embereket, hogy a világgal való törődés és annak élvezetére vonatkozó néhány egyszerű elv alapján éljenek. Még egyetlen csoport sem rukkolt elő tökéletes környezetgazdálkodási tervvel. De minden társadalom tanít valamire. Az antropológia nagy haszna az, hogy képes összesíteni minden idők és helyek népeinek egyesített bölcsességét. Ma minden bölcsességre szükségünk van, amit csak össze tudunk gyűjteni és csak széleskörű emberi tapasztalatok összefogása által tudunk fennmaradni. Az emberek érzelmi lények; a társadalmat - beleértve a forrásgazdálkodást -, ennek számbavételével kell strukturálni. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek pusztán érzelmi lények. A gyakorlatban a tudás, az érzelem és a társadalmi intézmények elválaszthatatlanok és mindegyik megjelenik a környezetben végrehajtott összes jelentős tettben. Ha "legfontosabbként" megpróbáljuk különválasztani az egyiket a másiktól, az olyan, mintha azt próbálnánk eldönteni, hogy a cukorban, vagy alkoholban melyik a "legfontosabb" alkotórész, a szén, a hidrogén, vagy az oxigén. Ami a cukorra vonatkozóan igazából lényeges a mi számunkra, az ennek a háromnak a kombinációjából eredő tulajdonság. A cukor különbözik az alkoholtól -és egyes cukrok és alkoholok különböznek másoktól-, mivel e három alkotórész különböző módon vegyül bennük. Talán jobb analógia lenne mondjuk a szénlánc az értelmes számítás alapjaként, a szén, a hidrogén és az oxigén a különféle érzelmekre, teljes szerkezet pedig az intézményekre. A cél azonban nem egy tökéletes analógia felállítása, hanem a tényezők nélkülözhetetlenségének hangsúlyozása. A közgazdászok hajlamosak arra, hogy csak az egyéni racionális döntéshozatalt lássák. Egyes közgazdászok hozzáteszik az intézményeket, de kevés közgazdász tárgyalja az érzelem szerepét. Ezzel szemben a "mély ökológusok" és "spirituál ökológusok" csupán az érzelmekkel foglalkoznak, s néha az intézményekkel, elfeledve, vagy alulértékelve a racionális számítást. Nem csoda, hogy az ökologikus tervezés szétesett és vitatottá vált. Az emberek nem tökéletes tervezők. Jobban értékelik a nagyon kicsi, de azonnali hasznot, mint a jóval nagyobb, de távolabbi, vagy esetleges előnyöket. Gyakran a lehetséges legrövidebb távú, szűklátókörű tervekkel és stratégiákkal értenek egyet. A tudósok és a környezet-lélektani elmélet (environmentalism) követői tévedtek, amikor azt feltételezték, hogy az emberek racionális önérdekük szerint cselekednek. Nem így van. A pozitív illúziók - beleértve azt is, hogy nem veszik számításba a jövőt és túlértékelik az ember saját szempontjait -, belezavarnak a képbe. Az emberek csak tautologikus értelemben "racionálisak", ami lehetővé teszi, hogy a közgazdászok a skizofréneket ugyanannyira racionálisnak tartsák, mint a könyvelőket. Csak a tapasztalat, vagy egy erős társadalmi kódex veszi rá az embereket arra, hogy feláldozzák közvetlen önérdeküket a hosszú távú, szélesebb körű érdekek oltárán. Hosszú távú tapasztalatok és felhalmozott bölcsesség híján az emberek nem tudják, mik az érdekeik, s a legjobbat feltételezik, vagy egyszerűen nem gondolkoznak. Így a modern városrendezők, elvágva a növények és állatok világától, egyre inkább elidegenülnek a szóban forgó ügytől. Még a farmerek is megváltoztak; a hagyományos termelők még rákényszerülnek, hogy jó viszonyba kerüljenek környezetükkel, de az agrárüzleti és a földjüktől távol lévő tulajdonosok ki tudnak kerülni bármilyen efféle tudatosságot. Az emberek hajlamosak inkább érzelmesen, mint érzékenyen dönteni. Ez gyakran azt jelenti, hogy inkább más emberek támadásával, vagy elnyomásával oldanak meg problémákat, ahelyett, hogy kreatívabb és konstruktívabb megoldásokon dolgoznának. A modern világban a fejletlenséget nem annyira a tudatlanság, mint az elnyomás okozza. Bárhol a világon az erőteljes elnyomja a lentebb levőket, ahelyett, hogy építene, beruházna és alkotna. Hosszútávon ez őrültség; mindenkit szegényebbé tesz. Rövidtávon gazdaságilag "racionálisabbnak" tűnik - gyakran azért, mert a félelem a kegyetlenséget látszólag a racionalitás mércéjévé teszi. A csúcson levő személy fél a lentebb levőktől, ezért gyűlöli őket és így inkább kifosztja azokat, ahelyett, hogy okosan fejlesztené az emberi és természeti értékeket. Az Egyesült Államokban a környezetvédelem-ellenes mozgalom inkább a gyűlöletre, mint a kapzsiságra alapult, s meg kell hagyni, a kitermelő iparágak alapították, de csapatai a rasszista, vallásos fanatikusok. Nem igaz az a környezet-lélektani nézet, mely szerint ezek az emberek tudatlanok és félrevezetettek. Ők nem véletlen minta a félrevezethetőkből, hanem a defenzívek "teljes mintája". Nincs ok arra, hogy azt gondoljuk, az Egyesült Államok az egyedüli példa. Ahogyan látjuk, Franciaország hasonló választási mintákat mutat. Más, ökológiai problémákkal küszködő országok pedig elfojtották az idetartozó okok feletti vitát. Amilyen mértékben ez igaz, a világ környezeti problémája nem környezeti probléma. Ez az emberi érzelmekkel való probléma. Egyfelől a stressz alá került, megrémített emberek gyakran inkább bűnbakok támadásával reagálnak, ahelyett, hogy higgadtan dolgoznának az aktuális probléma kezelésén. Másfelől a jó környezetgazdálkodás a közös jóra vonatkozó társadalompártibb érzelmek igába fogásán múlik. Az olyan intézmények, mint az Észak-nyugati Partvidék vallása és a kínai feng-shui teljesítik ezt. Az emberi társadalom - speciálisan, mint forrásgazdálkodó intézmény, vagy intézmények együttese - az emberek azon képességétől függ, hogy biztosítanak-e módokat a pontos empirikus tudás maximalizálására, ebbe az emberek érzelmileg történő bevonására és a gyerekek tradíciókra való tanítására. Amilyen fokig ezt teljesítik, annyira sikeres a társadalom. Amennyire ez nem sikerül, úgy gyengül a társadalom. Láthattuk, hogy egyes gondolkodás-rendszerek, amik a modern tudomány számára különösnek tűnnek -feng-shui, spirituális rokonság az állatokkal és hasonló hitek-, hatásosan működtek a természet megőrzésében, miközben a modern, "racionális" gazdaságpolitika nem. A közösségi szintű érzelmi involválódás éppúgy szükséges, mint az egyéni. A források megőrzése és a forrásgazdálkodás egy erkölcsi kódexet és azt fenntartó szociális intézményeket igényel. E nélkül az emberek a rövidtávú, szűklátókörű szempontokat fogják előnyben részesíteni a hosszú távú, széleskörű szempontok kárára. A "közösök tragédiáiban" kényszerítik őket, hogy ezt tegyék. Az emberek hibáznak, pozitív illúzióik vannak, és csalnak. Ezért a kódexbe és a megőrzést, valamint forrásgazdálkodást érvényre juttató intézményekbe számos tévedés-biztos mechanizmust kell beépíteni, mindenekfelett ideértve a források feletti rendelkezés demokratikus jogait. A hibák és a hibák feletti bíráskodás teljes jogairól szabad vitának kell lennie. Mindenekfelett, a kódexnek és az intézményeknek jobbnak kell lenniük annál, mint amennyire úgy tűnik, hogy "szükséges". Az óvatosság oldalán hibáznunk kell. A kormány szankcionáló szerepe korlátozott. Egy elnyomó állam nem is kívánatos. Így a nagy államra és erős szabályzásra való támaszkodás environmentalista tendenciája veszélyesen félrevivő. Nem tudunk és nem is kell katonát állítanunk minden fa és madár mellé. Még ha megtennénk is, akkor sem működne; ha a társadalom eléri azt a pontot, amikor ilyen intézkedés szükséges, akkor semmi sem mentheti meg a környezetet. Így a megoldásoknak az egyének megőrzésre való motiválásán kell alapulniuk, különösen azokén, akik ténylegesen használják a forrásokat. Ebben a kérdésben úgy tűnik univerzálisan egyetértenek a modern környezetvédő közgazdászok és antropológusok. Ez igaz, akár klasszikus konzervatívak (19. századi liberálisok), mint Terry Anderson és Donald Leal, klasszikus liberálisok, mint Elinor Ostrom, vagy radikálisak, mint Evelyn Pinkerton. A kékszalagos panelek, úm. a Környezetről Szóló Nemzeti Egyezmény, ilyen célok elérésére az adó-átszervezések, valamint a szubvenciók beszüntetése mellett érvelnek. Sajnos, még az ilyen racionális motivációk is magukra hagyják az érzelmieket, s a környezetvédők és "politika-csinálók" gyakran nem gondolják át eléggé azokat. A hibázás gyakran inkább az önpusztító dühvel, mint a hűvös értelemmel való reakcióba lépésből fakad. Az evolúció felruházott bennünket azzal a joggal, hogy oroszlánokkal és élesfogú macskákkal szembetalálkozva gyors érzelmi reakciót mutassunk. A probléma az, hogy ezt egy olyan világban visszük tovább, ahol a fenyegető veszélyek a leghidegvérűbb higgadt gondolkodást követelik meg. A hibák a bűnbakkeresésben, vagy visszahúzódásban érzelmileg megrekedt emberektől származnak. A társadalmi koherenciából és speciálisan az érzékelt "korrektségből" ezek viszont előre jelezhetők. A hibázás normális folyama előre látható egy olyan társadalomban, mely nem gazdálkodik jól forrásaival, kevesek meggazdagodnak, de a többség szegényedik. Ahogyan a gazdagok és szegények egyre távolabb kerülnek egymástól és az egész társadalom egyre eltérőbbé válik, a szabályok egyre inkább az erőteljesek javára torzítódnak. Ez mind több sérelmet és dühöt fakaszt az emberekből, még az erősekből is, ami viszont elkerülhetetlenül patologikus boldogulási mechanizmusokhoz vezet: gyűlölködéshez, bűnbakkereséshez, visszahúzódáshoz. Ezek a racionális boldogulás kárára növekednek. A krízis akkor következik be, amikor az emberek érzelmeit inkább a félelem és erőszak tartják fogságban, mint a tudás és a jó gazdálkodás megőrzése. Ekkorra a társadalom arra a szintre jut, ahol kevés ember látja értelmét a megőrzésnek. Egy összeomlási szakasz kezdődik, mely akkor ér véget, amikor új intézmények némi reményt kínálnak. A sikerek akkor jelentkeznek, amikor az embereket érzelmileg az a cél ragadja meg, hogy hasznosabb tényeket tanuljanak. A források bölcs használata gyakran mélyen pontatlan (vagy legalábbis babonás) valóságlátásokból következik, mint Kína, vagy az Észak-nyugati Partvidék esetében. A hibák - rosszul alkalmazott - tudományosabb nézetekből következhetnek, mint sok példája látható a technológiailag fejlett Egyesült Államokban. Amerika a megőrzés tudományának és a táplálkozás-kutatás központjának ad otthont, mégis a régi kínaiak jobban tápláltak voltak (amikor törődni tudtak ezzel!) és az Észak-nyugati Part indiánjai még ma is jobban megőrzik az állatokat. Végső soron az emberek leggyakrabban a biztonság és nem a "boldogság" maximalizálására törekednek. Végső soron jobban törődnek a társadalommal és a szabályzási kérdésekkel, mint az élelemmel, ruházattal és lakással. A társadalom és kontroll részben ellentmondóak. Közismerten nehéz megtalálni az optimális arányt a szociabilitás és autonómia között. Sok házasság erre az alapkőre épül. Az emberek azonban briliánsan tudnak megközelíteni - az evolúció ezt bizonyossá tette. Nem vagyunk túlságosan jók a tökéletesség elérésében, inkább gyorsan cselekedve, tolerálható, bár tökéletlen megoldásokat produkálunk és azután ezeket a tökéletlen megoldásokat a fokozatos megközelítés ("próba és tévedés") módszerével javítgatjuk. Nincs ingyen ebéd, de egyes ebédek olcsóbbak a többinél. A modern Amerikában -a szó szoros és átvitt értelmében is- megdöbbentő árat fizetünk sok nem-tápláló és íztelen ételért. A megőrzés nem választható külön a gazdasági egyenlőségtől -a mindenki számára jelentkező előnyöktől-, mivel ameddig tömeges egyenlőtlenség van, a gazdagok kizsákmányolók lesznek és a pazarló életmódnak kedveznek, a szegények pedig minden lehetségest megtesznek, hogy lehetőséget nyerjenek a nagyobb szintű fogyasztásra. Olyan helyzetek teremtődnek, amint azt a közlekedésben látjuk: "mindenkinek" szüksége van egy autóra. Az is nyilvánvaló, hogy a megőrzés aligha virágzik fel, hacsak nincs pártatlanság a korrektség értelmében és biztonság a vak erőszakkal szemben. A legközvetlenebb megközelítés a legjobb. Csodálatos társadalmi élet biztosítása nem garancia a megőrzésre. Csak a megőrzés szükségességének közvetlen tudatossága képes erre. A gazdasági fejlődés nem automatikusan eredményezi ezt. A szeretet sem garancia önmagában; sok nem-közúti jármű használója őszintén szereti a természetet, mégis meggondolatlanul rongálja a sérülékeny környezetet. Az emberi túlélés minden ember - különösen a felnövekvő nemzedék - ökológiai erkölcsre való oktatásán múlik. A világot hosszú távú, széleskörű hasznok szerint kell használnunk. Az ilyen használaton való munkálkodás projektjébe érzelmileg kell mindenkit bevonnunk. Az első és legnyilvánvalóbb követelmény annyi információt szerezni, amennyi csak lehetséges, a pusztán érzelmi reakció veszélyének minimalizálására. Az oktatásra szükség van, különösen a környezeti oktatásra, aminek közvetlenül kell kapcsolatba hozni az embereket a természettel. Választásokat is kell mutasson és meg kell tanítania az embereket döntések hozására. A jelenlegi oktatási stratégiák, amik az embereket információk közömbös szivacsaivá teszik, produktivitás-ellenesek. Mint Thomas Jefferson mondta: "A társadalom végső erőit tekintve nem ismerek biztonságosabb kezelőt, mint magukat az embereket; és ha nem gondoljuk elég felvilágosultnak őket kontrolljuk egészséges óvatossággal való gyakorlására, a következtetés nem az, hogy elvesszük tőlük, hanem az, hogy informáljuk óvatosságukat." Jelen könyv az információfeldolgozásról és hibák elkövetéséről szól, nem erkölcsi előírásokról. Műveltebb mások sok szempontból tanulmányozták a modern környezet-lélektani elmélet (environmentalism) erkölcsi vonatkozásait és erkölcsi kódexet javasoltak. Itt is akad hely egy vázlatos erkölcsi kódex összeállításához, különösen a környezetvédelmi tettekre vonatkozóan. Ezek a megjegyzések nem alkotnak erkölcsi kódexet; csupán néhány pszichológiai és antropológiai megfontolást tartalmaznak, amit számításba kell venni egy ilyen kódex összeállításánál. Első és legfontosabb, hogy a megőrzési mozgalomnak összetartónak kell lennie és meg kell állítania azt a tendenciát, hogy vetélkedő ágakra bomoljon. Másodszor arra van szükség, hogy a mozgalom prioritásokat állítson fel és ragaszkodjon ezekhez. Például az esőerdők megóvása különösen magas prioritással kellene rendelkezzen amiatt a számos haszon miatt, amit az embereknek nyújtanak - nem beszélve arról a tényről, hogy az esőerdők a fajokban leggazdagabb élőhelyek. Ez elsőbbséget kell élvezzen egy kedves, de ökológiailag már megváltoztatott környékbeli park megőrzésével szemben. A "Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan" egy jó szlogen, de korlátjai vannak; az esőerdőket csak globális és helyi cselekedetekkel tudjuk megóvni. Hasonlóképpen a technológiát hatékonyabbá tevő utak keresése, melyek nyomán nagyobb gazdasági haszon érhető el kevesebb forrás felhasználásával, úgy tűnik, a környezet szempontjából jóval nagyobb eredménnyel jár, mint amekkorát bármelyik technológia-ellenző, valóságtól elrugaszkodott kereszteslovag elérni tudna. Nem hiszem, hogy a környezetvédelemnek vallásra van szüksége, vagy vallássá kellene váljon. Éppen ellenkezőleg: nagyon mélyen és számos nagyon jó okból hiszem, hogy egyik-másik szekta szűklátókörű állásfoglalása abszolut halálos a környezeti ügy szempontjából. Nem véletlen, hogy a környezeti kérdés legádázabb ellenzői a vaskalapos "fundamentalisták" és hierarchikus vallási intézmények közül kerülnek ki, legyenek azok akár protestánsok, katolikusok, muszlimok, vagy mások. Ezért hát képtelennek találtam magam arra, hogy szimpatizáljak a reményteljes, de mélyen félrevezetett ökoradikálisokkal, akik a mozgalmat megkísérlik az "alternatív" spirituális tradíciókhoz kapcsolni. Ha sikerülne nekik, egy új ortodoxiát hoznának létre -s ez éppolyan környezetellenes lenne, mint a többi. Ugyanebből az okból rendkívül gyanakvóan szemlélem a "természettel való egységről, vagy harmóniáról", a "vissza a földhöz"-ről, vagy a "bioregionalizmusról" stb. való filozofálást. Az ilyen tervek kényszerzubbonnyá válnak. Amire a mozgalomnak szüksége van, az a minden spirituális tradíció , mindenféle látásmód és mindegyik filozófia irányába tanúsított nyitottság, amennyiben ezek az itt kifejtett egyszerű erkölcstant testesítik meg. Valóban, az ember bizakodik a sokféleségben; a társadalmak és kultúrák, mint az ökoszisztémák, normális esetben dinamikusak és sokfélék. A monokultúrás termesztéssel való probléma ugyanúgy jellemző annak spirituális és erkölcsi formájára, mint annak mezőgazdasági megvalósítására. Minden erkölcsi elmélkedés a barátok segítéséről és ellenségek bántalmazásáról szól. Nagyon kevésbe kerül annak megvalósítására gondolni, hogy az ember számára legjobb a barátság maximalizálása és az ellenségeskedés minimalizálása. Végső fokon a legjobb az lenne, ha minden lény a "barátunk" csoportba tartozna. Lévén ez lehetetlen (nem vagyok hajlandó barátságba kerülni a malária kórokozóival), mégis, legalább meg tudunk közelíteni egy ilyen állapotot. Ezt követi az, hogy a bölcsesség a segítség maximalizálásában és a bántalmazás minimalizálásában rejlik. (Mindazonáltal maláriatablettákat veszek be, amikor a trópusokon dolgozom). Minden gazdálkodás, esetleg minden bölcsesség abban rejlik, hogy teljesen számba veszi egy tett hosszútávú, széleskörű költségeit és hasznait, összevetve azokat a rövidtávú, szűk körű érdekekkel. Ebből következik, hogy minden emberi problémára, nemcsak az ökológiaiakra az általános megoldás a segítő viselkedés lehető legszélesebb körű kiterjesztésében rejlik. S abban is, hogy minden egyes személy segítségnyújtásra való lehetőségét a lehető legszélesebbre terjesszük. Amit csak tudunk, ki kell nyernünk az emberi kreativitásból; mindenkinek van valamije, amit fel tud ajánlani. Ökológiai szempontból ezért rendkívül fontos, hogy mindenki számára biztosítsuk az oktatást, a lehetőség szabadságát és az esélyt arra, hogy egy saját tettel hozzájáruljon ehhez. Ez utóbbi legalább némi magántulajdont kell jelentsen, de a múltban jóval kevesebbet tettünk a közösségi forrásokkal és a közösségi tulajdonban levő forrásokkal. Az ezekkel való gazdálkodás és valódi tét biztosítása a helyi emberek számára azonnali, és nagyon komoly kihívást jelent. A megoldás azt is magával hozza, hogy amennyire lehetséges, minden személy ártásra való képességét korlátozzuk. "Jogaim ott végződnek, ahol a szomszédom jogai kezdődnek". A hatalom extrém egyenlőtlenségei bomlasztó hatásúak. A termelés valódi költségeinek "külsőségekként" való átpasszolásának képessége még rosszabb. A "külsőségek" kiküszöbölése ma abszolút alapvető szükségszerűséget és legmagasabb fokú prioritást jelent a források megőrzéséért harcolók számára. A fogyasztóknak és a termelési folyamatból profitáló gyártóknak meg kell fizetniük a költségeket. Nem szabad hagyni, hogy a szegényekre, a gyengékre és meg nem születettekre hárítsák azokat. Számtalan terv létezik erre. Ez az egyszerű szabály talán meg tudna állítani minden rossz ökológiai gazdálkodást. Az utolsó összefüggés pedig a - különösen az emberek , de végső soron minden lény iránt tanúsított - törődő tisztelet. Ennek a bizalomból kell kinőnie és felelősséget kell eredményezzen. Az erkölcsi kódexnek egyszerűnek kell lennie, sőt valamennyire szabadon választhatónak, mert egy tökéletesen, szigorúan logikus erkölcsi kódex vagy lehetetlen, vagy legalábbis túlságosan összetett a valódi világ szempontjából. Egy működő erkölcsi kódexnek gyakorlatiasnak és könnyen érthetőnek kell lennie. Alapvető elvekként a következőkkel kell rendelkeznie: elkötelezettség a hibázásra a források használata körüli óvatosság szempontjából elkötelezettség az igazság és a tanulás iránt elkötelezettség a szabadság és civil szabadságjogok iránt elkötelezettség a társadalmi felelősségre abban az értelemben, hogy valaki többet tegyen, mint amennyit visszakap abszolút intolerancia a kegyetlenséggel és elnyomással szemben A társadalomban az erkölcsösség egy folyamat. Parfit és mások kriticizmusához annak felismerése adja a kulcsot, hogy egyetlen erkölcsi kódex sem végleges. A tudásban és az intézményekben való fejlődésre reagálnia kell. Így mindenekfelett a fejlődés iránt kell elköteleznünk magunkat: arra, hogy örökké figyelünk a világra és vigyázunk rá, mindig sikeresebbek leszünk a veszély csökkentésében, valamint egyre széleskörűbben és mélyebben ismerjük meg és szeretjük a természetet. Csak egy ilyen kódexnek lehet bármilyen hatása az általános torzító erőkkel szemben. A legkülönbözőbb emberek jutottak erre az általános következtetésre - különösen a forrásgazdálkodás szempontjából -, kezdve John Bodley-vel, vagy Martin Lewis-szal, egészen Evelyn Pinkertonig. Nem kisebb ember, mint Al Gore alelnök szállt síkra ennek egy változatáért. Eléggé tények által igazoltnak tűnik tehát ahhoz, hogy személyes akciótervek felett átíveljen. Speciálisabban azt gondolom, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy valóban immorális elpusztítani egy fajt, vagy egy ökoszisztémát (egy lehatárolt, önfenntartó élőhely értelmében). Egy populációból ki tudunk venni egyes állatokat és növényeket, egy ökoszisztémát nem-destruktív módon fejleszteni tudunk, de nincs jogunk elpusztítani valamit, amit nem tudunk visszanyerni, vagy újraalkotni. Pontosan ugyanez a logika teszi erkölcstelenné egy emberélet, egy emberi kulturális csoport vagy jelentős művészi alkotás elpusztítását. A háborúkban rutinszerűen áldoznak fel életeket és emberi alkotásokat, de fel tudok idézni más olyan kétségbeejtő helyzeteket is, amikor feláldoznánk egy fajt, vagy egy ökoszisztémát. Ez elfogadható és valószínűleg elkerülhetetlen. A szempont itt az, hogy többé nem szabad jobban feláldozni fajokat és ökoszisztémákat a gazdasági rendszernek, mint amennyire az embereket. Ugyanezen ok miatt csak annyira szabadna rutin gazdasági műveletek részeként venni és árusítani őket, mint amennyire az embereket: mert egyediek, pótolhatatlanok és valóban értékesek. Egy vallásos ember (amilyen én is vagyok) hozzátenné, hogy Isten adta őket, s megengedte számunkra, hogy használjuk Isten teremtményeit, de nem úgy, hogy végleg kipusztítjuk azokat. A kérdés nyitott marad, hogy vajon tudunk-e emberi értelemben "jogokat" adni az állatoknak és növényeknek, de ez már egy másik kérdés. Az erkölcsi kódexek azonban nem elegendőek. Szeretnünk kell a világot és úgy kell kezelnünk, hogy megőrizzük szépségét és sokféleségét. Minden gazdasági érvnek vannak korlátjai, mivel a közgazdászok nem a végcélokról, hanem az anyagi előnyökről beszélnek. Ezért a természeti és emberi kreativitás csúcsaival kell megajándékoznunk az embereket. Természetesen ez az, amit a megőrzésen dolgozó szervezetek tesznek – azért, mert hatékonynak tartják. Munkájukat csak folytatni tudjuk. A televízió, mely túl gyakran teszi lehetővé, hogy az emberek elmeneküljenek a valós világtól, ugyanakkor odahozni is képes a valós világot a nézőhöz. Ezért a megőrzés hatásos eszközévé vált, mert közvetlenül be tudja mutatni planétánk tragédiáit és az elért sikereket. Az ilyen általános igazságok bevezetésnek megteszik, de közismerten nehéz alkalmazni őket. Tudjuk, hogy az együttműködés jó, de néha a verseny is jó. Tudjuk, hogy az atléták között és az üzleti életben a verseny hasznos, mégis káros, amikor utcai bandák és fegyverkező nemzetek között zajlik. Tudjuk, hogy egy bűnöző bántalmazása, legalábbis visszafogása szükséges ahhoz, hogy sok ártatlan emberen segítsünk, vagy megóvjuk őket. De hol a határ? Az ilyen problémákat legalább elméletben, esettanulmányokkal meg lehet oldani. A megőrzés dilemmái, lévén kockázatosak és bizonytalanok, nem annyira megoldhatók. Nem várhatunk bizonyosságra, mert a bizonyosság csak halálunkkal érhető el. Ez az, ami engem arra késztet, hogy az "óvatosságban való hibázást" a kódex alapvető részének tartsam. Az általános igazságoknak megvan a hasznuk. Új tervek próbaköveit adják. Olyan konzervációs terveket, mint például a Nagy Síkság kiürítése és visszaadása a bölényeknek, tesztelni lehet: bizonyos költségek mérhetetlenek lennének, a haszna pedig bizonytalan és kicsi. A romantikusok számára lehet, hogy jól hangzik, de megbukik bármilyen elképzelhető gazdasági teszten. Az általános igazságok arra is emlékeztetnek bennünket, hogy nem lehatárolt rendszerekkel foglalkozunk. Még a Föld sem egy zárt rendszer. Tanulmányunk kezdete és vége az ember – a környezet-lélektani bölcsességgel megáldott Julian Simon gondolatébresztő kritikájának szavaival élve, A végső forrás. Mind valódi nyersanyagainkat, mind végső céljainkat az emberi képességek jelentik, odáig fejlesztve, ameddig csak fejleszteni tudjuk azokat. Az emberek a szeretet és gyűlölet, az elfogadás és elutasítás, segítés és bántás érzelmi ökonómiája alapján működnek. Ez az, amiről nem beszél az ökológiai irodalom, de igazából minden tettünknek ezek az érzelmek a mozgatói. Az idő is egy forrás, amit gyakran elfeledünk: "Egy hüvelyknyi idő többet ér, mint egy lábnyi jade-kő", mondja a kínai. Nekünk nem sok maradt belőle. A szeretet, beleértve az esztétikai élvezetet, bármely átfogó stratégiánkhoz szükséges a környezeti gazdálkodásban. Csak az idejekorán riasztó rendszer működik. A vándorsólymok szeretete a DDT veszélyeinek gyors felismeréséhez vezetett. Ironikus azonban, hogy az emberek szeretete kevésbé volt nyilvánvaló; az "X vírust", melyre bebizonyosodott a DDT akut mérgezősége, jóval előbb ismerték, mint ahogy a sólymok kipusztulni kezdtek volna, de senki sem vonatta ki a forgalomból a DDT-t, mert az veszélyes az emberekre. Azóta fejlődtünk valamennyit. Ennek okán új értelmet nyer és új életerőt hoz a "boldogság keresése". Ha szó szerint vettük volna ezt a gyönyörű vágyat, sohasem egyeztünk volna bele, hogy lássunk egy kontinenst lepusztítani, a semmiért. Igazából utópisztikus helyzetben lennénk, ha az emberek nem lennének oly készek összekeverni a boldogságot a bosszúállással, vagy az eszképizmussal. Sajnos ezt teszik. A szervezett gyűlölet helyettesíti a politikai gondolkodást. Értelmetlen eszképizmus helyettesíti a gyönyört. A média-világgal megelégedett emberek nem fognak cselekedni azért, hogy megóvják a valódit. Azok az emberek, akiket azzal a gondolkodással vezettek félre, hogy jólétük valaki más tulajdonának az elvételétől függ, nem fognak cselekedni azért, hogy bármit is megóvjanak. A keserű valóság világában a megőrzés hívőinek a félelemmel éppúgy számolniuk kell, mint a szeretettel. De túl sok ember van már, akinek életét a félelem kormányozza, kevés egyebet hagyva meg nekik. Mi, a környezeti mozgalom többet tudunk nyújtani számukra: egy olyan világban való élet örömeit, ahol több létezik, mint elkeseredett szükség, félelem és gyűlölet. A szeretet és élvezet a nehézségekből éppúgy fakad, mint az egyszerű örömből. Mielőtt az ökológiai ésszerűség elterjed, ki fogjuk venni részünket a nehézségekből. Az Egyesült Államok az 1930-as és 1940-es években a talajerózió elszabadulásával küszködött és a farmerekkel együttműködve szállt szembe vele. Rámutatott saját érdekükre, hogy teraszosítsák a földeket, alakítsanak ki mesterséges tavakat és gátakat, ültessenek fákat, tartsanak meg valamekkora növénytakarót. Általában ez bevált és átalakította a tájat. Nebraskai fiatalságomból jól emlékszem ezekre a kampányokra, s láttam őket dolgozni. Ma a kormány által megbízott hivatalnokok a genetikai források eróziója ellen küzdenek, s magyarázat nyújtása nélkül rendelik el, hogy az állattenyésztők és felhasználók azért mondjanak le gazdasági hasznokról, hogy állatokat óvjanak meg. A reakció megjósolható. A negyvenes évek összes tanulsága feledésbe merült. Az általános gazdasági fejlődés nem vezet a megőrzéshez, bár e nélkül nem lehetséges ökológiai javulás. Az erős közösségek nem jelentenek garanciát a józan forrás-használatra. A jog sem jelent garanciát a jó forrásgazdálkodásra, bár ez közelebb lép hozzá, s a világ ökoszisztémájára nézve a legalapvetőbb és abszolútabb szükségszerűség. A megőrzést direkt módon kell tanítani. Ez azt jelenti, hogy a szó elterjesztésébe közvetlenül bele kell vonódnunk. A megőrzés alapvetően a kooperációról és a "fair play"-ről szól, mind az együttműködésben, mind a versenyben. Nem a forrásokról, hanem az emberekről és társadalmi szerveződésekről szól. A megőrzés ügye a szabadság, igazságosság és gazdasági fejlődés ügye. A becsületes forrásgazdálkodás ellenzői a másik hármat is ellenzik. S ez nemcsak annyit jelent, hogy mind a négy kérdés egymástól függ. A mélyebb igazság az, hogy a boldogság keresése, ahogyan Teremtő Atyánk tudja, mind a négytől függ. Ez egyesíti őket egy folyamba. Végezetül pedig, egyetlen reményünk a közoktatás, különösen a fiatalok oktatása. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban tudatossá kell tennünk őket, s meg kell tanítanunk nekik ezeket az erkölcsi kódexeket. Legalább a választás alternatívájával kell rendelkezniük. A természeti és emberi világ dicsőségéről a lehető legtöbbet kell tudniuk, azért hogy annak teljes ismeretében tudjanak döntéseket hozni, hogy mit veszíthetünk. A megoldás egyszerű, de mindenre kiterjedő. A megőrzés a közös törődés egy formája. Szélesebb értelemben, törődés a világgal. A megőrzés, a források fenntartható és hatékony használatának értelmében az emberiség továbbélése szempontjából abszolút szükségszerűség.

Ismertetés

Katalógus