320 M 60
Meyer, Niels I. - Petersen, K. Helveg - Sorensen, Villy:
Revolt from the Center
London ; Boston : Marion Boyars, 1981. 190 p.
ISBN 0-7145-2701-7

Tartalom

Lázadás a központból
(Az első két fejezet kivonata)

Az ötvenes-hatvanas évek gazdasági fellendülése s az állandó anyagi növekedés természeti törvénynek és általános emberi jognak tűnt - a gazdasági recesszió, a növekedés határainak kényszerű felismerése felvetette annak kérdését, hogy az efféle krízishelyzetben a kormányzás lehet-e hatékony a demokrácia fenntartása mellett.

A végzetes ellentmondások:

1. A gazdasági növekedés hiány-problémákhoz vezet.
2. A fejlődés egyszerre hozott növekvő diszkrepanciát és növekvő kölcsönös függőséget a nemzetek között.
3. A főbb nehézségek csak nemzetközi szinten oldhatók meg; nincsenek hatékony nemzetközi intézmények; a nemzetközi kormányok pusztán lépést igyekeznek tartani a fejlődéssel.
4. A békés változást kezdeményező lépéseket a világ 25%-át kitevő gazdag populációnak kellene megtennie, amely az erőforrások 75%-át fogyasztja; de a gazdag nemzetek a legérdekeltebbek a fennálló nemzetközi osztálytagozódás fenntartásában.
5. Egyre erőteljesebb konfliktusforrás a fejlődő országokban tapasztalható krízis és az ipari országok növekvő nyersanyagigénye. A fegyverkezésre fordított összkiadás a fejlődő országoknak nyújtott teljes segély tizenötszöröse, s ezekben az országokban is egyre növekszik a katonai kiadások aránya.
6. Minél távolabbinak tűnik egy katasztrófa, annál lanyhább a szándék elhárítására; minél közelebb kerül, annál kisebb az esély az elhárítására.
7. Minél sürgetőbb egy probléma, annál diktatórikusabbá válik az ellenintézkedés. A diktatórikus "megoldások" elleni egyetlen védelem a hatékony demokrácia; minél kritikusabb a helyzet, annál kevésbé hatékony a demokrácia.
8. A problémára fordított figyelem nem vezet automatikusan cselekvéshez. Szívesebben maradunk közömbösek az olyan problémák iránt, amelyek megoldásáért keveset tehetünk; senki sem szeret rossz álomra ébredni.

A vallásos hit a fennálló rendet hirdette és támogatta, a gazdasági fejlődés elsöpörte ezt és kialakította a fejlődésbe vetett hitet, majd a krízis miatt ez is eltűnt.

A bizalom krízisét annak felismerése okozta, hogy a fejlődés mögött semmi más nem áll, mint az emberi értelem vagy annak hiánya s az emberek szeretnek valami őket meghaladóban hinni. S bár a politikai vezetőket tartják felelősnek az események menetéért, mégsem bízzák meg őket az események tényleges alakításával. A hatalom láthatatlan és személytelen hatalmakká bomlott le. A szakértőkbe vetett hit nagyobb (ők legalább valami olyasmit tudnak, ami tú1 van a mi felfogóképességünkön), de egyre inkább megkérdőjelezik az ő tévedhetetlenségüket is.

A jobb- és baloldali radikális változásoktól való félelem - mivel azok veszélyeztetnék a kiérdemelt társadalmi előnyöket és a polgári demokráciát - megakadályozza a társadalom megújítását. A régen és jól megalapozott pártok befelé és egymás felé fordulnak, s így a központban semlegesítik egymást, ahelyett, hogy onnan indulnának ki. A radikális forradalmi mozgalmak közepette a centrum megmarad a fennálló védelménél, dacára annak, hogy az nem állhat fenn változás nélkül. Így tehát egy harmadik lázadásra van szükség, me1y a centrumból. indul s eltávolodik a rigid helyzettől. A kompromisszum és az engedmény kétségtelenül alapja a demokráciának, ám a kompromisszumnak annyira átfogónak kell lennie, hogy magába tudja foglalni a radikális attitűdöket is. A centrumból kiinduló lázadásnak le kell csapnia mind a profit által irányított termelési formákra, mind pedig a kormányzás bürokratikus formáira, mivel mindkettő összeférhetetlen a demokráciával.

Mind a liberalizmus, mind a marxizmus-leninizmus a fejlődés tanának ideológiája s amennyiben a fejlődésnek határai vannak, úgy ezen ideológiák érvényességének is.

Mind a liberalizmus (18. sz.), mind a marxizmus (19. sz.) gazdaság-motivált embert feltételező ideológia s mivel a releváns országokban mindkettő akadályozó tényező lett, s a kialakult rend nincs harmóniában a természettel és nem elégíti ki az emberek természetes igényeit - így szükség van egy demokratikus ideológiára. A demokratikus ideológiának az emberi szükségletekből kell kiindulnia, ellentétben a marxizmus-leninizmussal, mely ezeket a szükségleteket a társadalmi és gazdasági fejlődésből eredőnek tartja (implikálva ezzel azt, hogy az emberek szükségleteit lehet és kell is az állam szükségleteihez igazítani). Hinnünk kell egy olyan társadalom lehetségességében, amely egyensúlyban van természeti környezetével s amelyben az emberi lény nem külső döntések és hatások passzív tárgya, hanem tevőleges, független személy, akinek fejlődési szabadsága a köz szabad fejlődésének előfeltétele. És nem ennek a társadalomnak a megvalósulásában kell hinni, hanem a helyes tevékenység kialakulásáért dolgozni.

Ennek érdekében, a jelen helyzettől mintegy elszakadásképpen a szerzők megkísérlik:

1. Bemutatni, hogy a jelen problémák megoldásához szakítani kell az eddigi fejlődési trendekkel (II. fejezet)
2. Levezetni - az emberek természetes szükségleteiből - bizonyos társadalmi és politikai célt (III. fejezet)
3. Felvázolni nagy vonalakban azt a társadalmat, amely e szükségleteket elismeri (IV. fejezet)
4. Megjelölni a lehetséges utakat e cél felé (V. fejezet)

El kell ismernünk, hogy az élet alapvető értékeit nem az ember alkotta, hanem ezek a természetből fakadnak. Még mindig hat ránk az a liberalisztikus dogma, mely szerint az emberi munka minden érték forrása s a természet alapjában véve pusztán nyersanyagot biztosít az emberi vállalkozásokhoz.

Egy olyan társadalomnak - legyen az nemzeti vagy nemzetközi - amely egyensúlyt tart fenn a természettel, megújítható és nem korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló energiaforrásokra kell támaszkodnia. Mégis, ahogy az várható volt, a napenergia alkalmazásának kutatása háttérbe szorult a nukleáris energia fejlesztésével szemben. A növekedésre alapozott hagyományos filozófiák szerint a lakosság számszerű csökkenése katasztrófa, hiszen a társadalom stagnálni fog. Ezzel szemben a jelen trend azt mutatja, hogy a gazdag országoknak kell vezetniük az ökologikus társadalom felé vezető úton: a jólét a legjobb fegyver a népszaporulat növekedés-e ellen. Ugyanakkor a gazdag nemzetek is rendelkeznek negatív tapasztalattal, így példáu1 Hollandiában klausztrofóbia érinti meg az ott élő norvégokat és svédeket, olyannyira távol kerülnek a természetes környezettől, örökké emberek és autók között mozogva.

S gyermekek milliói nőnek fel a városokban anélkül, hogy valaha is tapasztalhatták volna a meg nem rontott természet világát, ahol nyugodtan ihatnak a tavakból és folyókból - és még csak nem is lehetnek tudatában annak, hogy mi marad ki életükből.

Ugyanakkor a jelenlegi népszaporulat esetén a szegény nemzeteknek semmi esélyük sincs arra, hogy elérjék a jólétet. S nem lehet elvárni tőlük, hogy ők vegyék figyelembe a világ szükségleteit, ha az ipari országok sem teszik ezt. Így minden ok megvan az aggodalomra, hogy amennyiben folytatódik a jelen fejlődés, a fejlődő országok elkeserítő körülményei könyörtelen rezsimeket termelnek majd ki, amelyek fenntartás nélkül fognak erőszakos nyomást gyakorolni a gazdag nemzetek ellen - akik viszont várhatóan erővel próbálják meg visszatartani eltűnő erőforrásaikat.

A népszaporulat növekedése nemcsak egyszerűen a szegénység, hanem a modern tudomány eredménye is. Az orvostudomány segítségével megnövekedett az átlagos életkor, ugyanakkor azonban az iparosításnak is megmutatkoztak kedvezőtlen egészségügyi mellékhatásai - tartósítók, színezőanyagok stb. Az ipari társadalmak gyógyászata sokkal inkább gyógyító, semmint megelőző. A WHO adatai szerint a városok egészségügyi kiadásainak 70%-át olyan betegekre fordítják, akik egy éven belül meghalnak. Ugyanakkor az ipari országok rákos megbetegedéseinek 40%-át környezeti ártalmakra vezetik vissza. A környezet rongálása elleni védekezés már nem egy bizonyos tudományág területe - azonban a tudományok specializálódása és a tudományos szervezetek gazdasági érdekei meggátolják a komplex tevékenységet.

És ha egy olyan emberközpontú tudomány, mint a gyógyászat voltaképpen azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet megőrizni a beteg életet egy egészségtelen környezetben, akkor mit mondhatunk e1 a többi tudományról? A tudományok legnagyobb hajtóereje a hadiipar - és az itt elért tudományos és technológiai eredmények terjednek át a civil, "békés" területekre, mint pl. a radar, a magenergia vagy a szuperszonikus, polgári repülőgép, Tükröződik ez abban is, hogy a létező összes kutatás és fejlesztés 40%-a katonai program a világon, s ebben 400.000 tudós és mérnök dolgozik. Így tehát folyhatnak ugyan leszerelési tárgyalások, ám ezek nem vezetnek fegyverzet-korlátozáshoz, lényegében pusztán az ellenség megtévesztését szolgálják, aki nem más, mint a nyilvánosság.

Akik azt állítják, hogy a gazdasági fejlődés egyik hajtóereje a hadiipar, nem beszélnek arról, hogy ezek a hatalmas összegek mennyivel hatékonyabbá tudnák tenni a szegénység és más nehézségek elleni küzdelmet. Mindezek mellett a fegyverkereskedelem olyan jövedelmező, hogy még egyes semleges országok is, mint például Svédország vagy Svájc is nagy exportőrök s így erős elkötelezettjei a katonai kutatásnak. És az állami tulajdon - Szovjetunió - sem tudta megakadályozni, hogy ne a hadiipar legyen az ágazatok között a legkiterjedtebb.

Míg a hadiipar létjogosultságát azzal igazolják, hogy eredményei békés célokra is felhasználhatók, egyes kutatási területek eredetileg humanitárius célzatú eredményei könnyen kisajátíthatók egyéb szempontokra. (Génsebészet, biológiai-vegyi eszközök.) A kutatásról általában azt állítják, hogy semleges, ám a jelen hatalmi struktúrák fennállása esetén mindig is gazdasági, hatalmi-politikai érdekek szolgálatába állítható, s csak abban az esetben csökkenne veszélyességük, ha demokratikus ellenőrzés alá vonnánk őket. Nem azt kellene megkérdezni, hogy mennyit lehet termelni és az a termelés mennyi profitot fog hozni, hanem azt, hogy mit kellene termelni s mire fog az szolgálni.