A kaliforniai régész professzor asszony
majd kétezer őskori tárgy képével illusztrált nagy ívű összefoglaló munkájában
e tárgyak jelképrendszerének megfejtésére tesz kísérletet. Az eredmény
meggyőző: valóságos grammatika és szintaxis fejlik ki a szívós munkával
összegyűjtött és gondosan csoportosított
ábrázolásokból. A leletek Európa egész területéről illetve Anatóliából
valók, s nyomukban egy egységes pre-indoeurópai kultúra vonalai rajzolódnak
ki.
E kultúrát mindenekelőtt az egész paleolitikumon és neolitikumon végighúzódó
matriarchátus jellemezte. A kultusz középpontjában az Istennő állt, akit
számtalan alakban ábrázolhattak, és jelképei sok formában jelentek meg
a tárgyakon is: V alak, hullámvonal, csigavonal, hálózat stb. A szerző
forradalmi újítása, hogy az ábákban,
amelyeket eddig egyszerűen "geometriai motívumoknak" tekintettünk, megláttatja
a jelentésteli szimbólumokat.
Az Istennő nem egyszerűen a termékenység megtestesítője volt, (ez a jelentésréteg
csak a földművelés elterjedését követően került előtérbe) hanem
önmagában az életé, a megújulásé, az átváltozásé; nem transzcendens, hanem
manifesztálódó, immanens istenség - maga a Természet.
Ősapákról ebben a korai időszakban még nincs
szó, csak ősanyákról. A patriarchális, harcias férfiistenek térnyeréséről
a görög mitológia tudósít a maga módján: Zeusz több tucat nimfát és istennőt
erőszakol meg, míg elfoglalja trónját. Az asszony-istenségek sorban valakinek
a leányává illetve feleségévé degradálódnak, s az istennők visszahúzódnak
a néphitbe, a folklórba. A kereszténységben
az anya-istennő Szűz Mária alakjában él tovább.
A kötet (férfi) előszó írója, Joseph Campbell sürgetően szükségesnek nevezi,
hogy az erőszak évezredei után a nyugati kultúra végre visszataláljon a
gyökereihez, ahhoz a békés, a természet alkotó energiáival harmóniában
élni tudó társadalomhoz, amilyen a kőkorszaki matriarchátus időszaka volt.