A szerző a Londoni Egyetem szociológia-professzora és
a Kulturális Tanulmányok Központjának igazgatója.
E kötet az eddigi legátfogóbb munkája, mely elsősorban
a szociológus- és filozófus-társadalomnak,
de emellett a városi élet, a modern nyelvek, a kulturális
alapkérdések, sőt a képzőművészetek
iránt érdeklődőknek is szól.
A felvilágosodásnak a haladás, rend, homogenitás
és megismerés alapú modernitásával párhuzamosan
kibontakozott egy másik, azzal szemben álló modernitás-felfogás,
mely a megismerhetetlenből, a bizonytalanságból, a
mulandóságból, a tapasztalatból indul ki. Ez
a másik modernitás a mai világszemléletben
olyan kiemelt jelentőségű képzetekben van jelen,
mint a különbözőség és a reflexivitás.
Azonban az ilyen képzetek logikája önmagában
is, az első modernitáshoz hasonlóan, ugyanazon szerencsétlen
absztrakcióhoz vezet, mert az alapok, mint dimenzió, kifelejtődtek.
A kötet éppen a másik modernitásnak mind a szociológia,
mind a kulturális elmélet által figyelmen kívül
hagyott alapjait - mint szimbólumokat, érzeteket - igyekszik
kibontani: a helyet, a közösséget, a hovatartozást,
a társadalmi vonatkozást, a hagyományt, az élővilágot.
Az első és a második típusú modernitás
a nyugati ipari kapitalizmus teljes története során
egymás mellett volt jelen egy feloldhatatlan feszültségben,
mely a szerző véleménye szerint a 20. századba
fordulva, a globális információs-technikai kultúra
felemelkedésével válsághoz vezetett, ahol a
korábbi korok differenciáltságai elsiratandó
emlékekké váltak, s az információs és
kommunikációs zuhatag egy nagy homogenitást érlelt
ki, komolyan megkérdőjelezve az életnek az eddigi
fogalmak szerinti továbbélhetőségét.
A szerző bemutatja és ütközteti a szociológia
konstruktivista és a felvilágosodás nyomán
az azonosság racionalitására alapozó magasmodernitás-értelmezését
az azzal homlokegyenest ellentétes dekonstruktivista, a másság
antiracionalitására alapozó kultúraelmélet
felfogásával, de egyik iskola felett sem tör pálcát,
hanem a modernitás-értelmezésnek egy harmadik útját,
egy másik modernitást kínál fel. A racionalitást
sem felvállalni, sem visszautasítani nem akarja, hanem egy
eltérő racionalitásról beszél, mely
tulajdonképpen a kanti kisbetűs felvilágosodás
reflexivitása. S ami a szociológia szemüvegén
nézve reflexivitás, az a kulturális elmélet
optikájában a különbözőség;
de nem az azonosság ellentéteként értelmezve,
hanem egy köztes, átkötő fogalomként a jelenlét
és a távollét, az azonos és a más, a
belül és a kívül között. Ez mindkét
olvasatban egyfajta ambivalenciát, eldönthetetlenséget
jelez, ahol minden megkérdőjelezhető. A kötet
ennek a második vagy másik modernitásnak a nyomait,
az értelmezéséből kifelejtett alapokat keresi.
Az első nagy részben a tér aspektusában,
a klasszikus és humanista tradíciókból és
azok rovására felemelkedett modernista építészetet,
a posztmodern szimulált humanizmusát, a várost mint
labirintust vizsgálja. A társadalom vonatkozásaiban
tovább vizsgálódó második rész
a szociológiai modernizmust, a pozitivizmus kibontakozását
elemzi, majd a következő nagy részekben a tapasztalást
és az ítéletalkotást. A záró
részben, mely magával az objektummal, a tárgy, a nem-emberi
felemelkedésével foglalkozik, azt a növekvő fenyegetést
elemzi, melyet a globális információs kor kibontakozása
jelent a másik modernitás és annak eltérő
racionalitása számára. A globális információs
kor emberietlenségei és posztnacionalizmusai fenyegetik a
különbözőségek terét, az ember, a nemzet,
a cégvilág és a jóléti állam
szerves totalitásait körülölelő határvonalakat.
A szerző hitvallása szerint a globális információs
kor nem a harmadik típusú modernitás, és nem
is az utca modernitása. Az első, a felvilágosodásnak
a technika logikáját követő magas modernitása
a nyugati civilizáció felemelkedésének volt
kísérője, míg a második, a technológiával
szemben álló kultúra logikáját követő
esztétikai modernitás annak hanyatlásáé.
A már kevésbé nyugat-központú új
világrend felemelkedésében a hangsúlyok eltolódnak
a nemzetitől a globális, a hagyományos gyáripartól
az információs ipar, a társadalmitól a kulturális
irányába. A globális információs világrend
(vagy káosz) a technikai kultúra különbségeket
elmosó erőteréből táplálkozik
(ahol emberi és nem-emberi mind-mind csak tárgyak, melyek
közé egyenlőségjel kerül, önálló,
egyenrangú létre kelnek, jogaik keletkeznek és hatalmuk
terem, a technológia és a kultúra, az emberi és
nem-emberi formációk - mint állatok, gépek,
dolgok, a természet és egyéb valóságos
és virtuális objektumok - közötti különbségek
elmosódnak). A szerző szerint ennek kibontakozása
feltartóztathatatlan, és személy szerint helyesli
is ezt, bár elbizonytalanodva, nosztalgikusan még kapaszkodik
az ún. második modernitás alapjaiba is (mint nyersanyagba,
emlékbe, mely meg-meg kísérti az új network-társadalmat).
A kötet a szerző szavaival élve a technológiai
kultúra üdvözlése, melyben a létezés
maga technikává lényegül és csupán
szereplői státusra degradálódik, ahol a szereplők
egyenrangúak, de mind digitalizáltak, a hálózat
építőkockáivá válnak (a hálózaté,
mely egyszer talán kitermeli az ontológia újra megtalálásának,
az eredetekhez való újra megtérésnek, a dolgok
ismételt helyrehozásának feltételeit), de egyúttal
emlékeink, hagyományaink elsiratása is. A globális
információs kor nem a képek és az elbeszélések
kultúrája, hanem a fogyasztás tárgyainak (melyek
tengerében csak egy a beszkennelt ember, a kép és
a narratíva) direkten materiális kultúrája.