A fiatal újságíró szerző a cíberkultúra
és a virtuális valóság, ezen belül kiemelten
a televíziózás tárgyában megjelentett
írásairól és könyveiről ismert.
Egy kritikusa szerint McLuhan azon méltó örököse,
aki médiateoretikusként végre nem a könyvtárak
megszentelt ódon tárlóiból botorkált
elő, hanem egyenesen az adatszférák ősmagmájának
szülötte. Alapvetően azt a szövevényes módot
tanulmányozza, ahogyan a tömegmédia manipulál,
és ahogy azt azok manipulálják, akiknek pontos elképzelésük
van arról, miképp is építsék be hatalomgyakorlásuk
eszköztárába. A szerző az olyan nagyon finom,
de szándékolt eszközökkel tudatromboló tévéműsorokat
mutatja be, melyek hatalmas - az ártó, vírusszerű
behatásokra védtelenül nyitott - rétegeket szegeznek
a képernyők elé. Szerinte, ha csak nem élünk
valamilyen be nem kábelezett barlangban, akkor valamennyien megfertőződtünk
már a médiavírus által. A politikailag korrekt
klímában lubickoló, magát is kultúrjammernek
érző, tipikusan New York-i balliberális értelmiségi
beálítottságú szerző szükségesnek
tartja mindjárt a kötet elején leszögezni, hogy
a média káros társadalomformáló szerepe
mögött csak a primitív konzervatívok és
fundamentalisták igyekeznek bizonyos köröket kitapintani,
úgymint áruló elit vagy zsidó összeesküvés.
A média káros hatásait nem tekinti a háttérben
álló üzletemberek és bizonyos vigyázó
szemű nagytestvérek összehangolt erőfeszítései
gyümölcsének. Véleménye szerint a média
éppen hogy elveszítette a kontrollt. Szerinte a zabolátlan,
kaotikus média nagy szolgálatot tesz azzal, hogy valójában
segít helyreállítani egészséges természet-
és valóságérzékelő képességünket,
így újra értelmet adva lebénult és kiüresedett
kulturális diskurzusainknak. Természetes fejlődési
stációként szemléli a szinte már élő
szervezetként önálló létre kelt médiát.
Farizeusnak nevez mindannyiunkat, akik úgy érezzük:
elvárják tőlünk a szenzációhajhász,
bulvár tartalmak elutasítását, akik hajlunk
is ebben az önképben tetszelegni magunk előtt, miközben
szép titokban - "épp csak, hogy tudjuk milyenek is ezek"
- gondosan, kellő izgalommal megnézzük mindezeket; s
mivel sebezhetők vagyunk, hát észrevétlenül
meg is betegítenek mindannyiunkat. Mindennek hátterében
az is állhat, hogy nagyon sok kérdésről nem
tudunk, nem merünk értekezni, s ráadásul mivel
ezek a műsorok részben az ember alantasabb, kukkolóbb
énjét célozzák, nem tagadhatjuk, hogy ez az
alantas én mindannyiunkban valamilyen mértékben jelen
van. Ha elnyomjuk természetes kiváncsiságunkat, az
olyan pszichózishoz vezethet, mint ha szégyellnivaló
álmainkért neheztelnénk magunkra. De ha szembe merünk
nézni ezzekkel a sötét álmokkal, adott esetben
a szenzációhajhász médiatartalmakkal és
saját magunkkal, aki ezt leplezett érdeklődéssel
figyeli, s számot vetünk azzal, hogy vajon ki és milyen
szándékkal üzent, akkor ahelyett, hogy lelki beteggé
válnánk, sokat tanulhatunk belőle. Bocsássuk
meg magunknak, ha valamiért a Simpson családot nézzük,
és ne azért veregessük saját vállunkat,
mert mi azt ugyan meg nem néztük. Véleménye szerint
a média saját akaratunkból felszabadít bennünket
hosszú évek elnyomatása alól, amikor olyan
titkokat tár fel, melyek akár meg is rengethetik a fennálló
hatalmi berendezkedést. Lelkesedéssel tölti el, hogy
azonnali képeket kapunk a történésekről,
hogy a történelem a szemünk előtt zajlóvá
válik. A szerző sok pályatársával ellentétben
nem a tévé kikapcsolását ajánlja. Sokkal
inkább azzal kecsegtet, hogy ha ma még nem is, de holnap
rájövünk, hogy minden aljassága és globalizált,
látszólag üres ikonográfiája ellenére,
ha elfogadjuk olyannak, amilyen, és inkább igyekszünk
megértően viszonyulni hozzá, a televízió
komoly eszközöket adhat kezünkbe, ha ebben az egyre inkább
kölcsönös egymásra utaltságra kényszerült,
de szerinte egyre inkább vezetetlen világban jól akarunk
tájékozódni. Rushkoff szerint nincsenek titkos forgatókönyvek
a populáris, tömegkultúra mögé kódolva,
nincsenek előre szerkesztett agymosó technikák. Ami
annak tűnik, az nem más, mint a tömegkultúra DNS-e,
melyből annyi tárulkozik fel, amennyit az oldalunkon megjelenő
igény kikényszerít. Természetesnek tekinti,
hogy a földgolyót fizikailag kinőve, most a virtuális
adatszférát, vagy médiateret vesszük birtokba,
és minden tranzakciónkkal oda költözünk át.
Véleménye szerint, ha lett is volna összeesküvés,
az visszafelé sült el, mert a média nem tudta az egyént
fogjul ejteni, paralizálni, megfosztani önálló
cselekvő és döntési képességétől,
hanem épp fordítva, hatalommal ruházta fel. Átlátjuk
és alakítjuk a folymatokat - vallja a szerző (és
mindezt elsősorban az amerikai nép nevében!). Véleménye
szerint a manipuláció esetleg működhetett a mai
felnőtteken, de a fiatalok, akik már a bölcsőtől
a média nyelvezetén cseperednek, nemcsak otthonosan beszélik
azt, de át is látnak rajta, ahogy szerinte a ma gyerekei
jobban értenek a számítógépekhez is,
mint annak megálmodói.
Mielőtt azonban az olvasó ezek után megnyugodva
fellélegezhetne, megtudhatja, hogy a szerző és általa
nagyrabecsült, nagy műveltségű kultúrjammer
kortársai - már a médiakor gyermekeiként -
tökéletesen átlátták, hogy miként
kell a trójai falónál (mely másképp
viselkedik az ajtón kívül, mint belül) is veszélyesebb
médiavírusokat szerkeszteni, melyek a biológiai vírusokhoz
hasonlóan saját genetikai (ideológiai) kódjukat
igyekeznek minél több sejtbe, szervezetbe eljuttatni, és
azok felett a kód révén átvenni az irányítást,
azaz olyan médiaeseményeket alkotni, melyek sokak kódját
átírva végül valós társadalmi következményekkel,
megmozdulásokkal, utóhatásokkal járnak. Rushkoff,
aki azzal kezdi, hogy csak a legelvetemültebbek tételezhetnek
föl tervet és öszeesküvést, végül
tényként tárja elénk, hogy a ma médiaaktivistái
(vajon kik ők - a Holdról jött friss entitás
a glóbuszon, spontán szándékokkal?) milyen
módszerekkel és műgonddal szerkesztik szándékosan
vírusaikat (bár jelzi, hogy vannak nem szándékolt
és öngerjesztő vírusok is). A kötet olvasmányos
stílusban, példák tömegén keresztül
tárja az olvasó elé a médiavírusok hatásmechanizmusát.
Külön elemzi a nem szándékolt, hanem viszonylag
spontán keletkezett médiaesemények öngeneráló
vírussá válásának eseteit, amikor a
spontán médiaesemény társadalmi gyengeségek,
ideológiai vákuum okán váratlanul rezonál
a befogadóban. A szerző szerint a biológiai vírusokkal
ellentétben a médiavírusok nem gyilkos szándékú
bestiák (bár jól megszerkesztett médiavírusokkal
meg lehet támadni a társadalom bármely intézményét);
nem a kultúra egészét igyekeznek kikezdeni, hanem
a gazdaszervezetnek éppen azokat a hibás kódjait támadják
meg, melyek a kulturális ellenőrzésért felelősek,
és mint ilyenek gátolják az energia és az információ
természetes, kaotikus áramlását. Legalábbis
azon médiaaktivista kultúrjammerek pozitívnak mondott
szándékai szerint, akik ezeknek a vírusoknak értő
kitenyésztői és szándékos alkalmazói.
A szerző nem kíván ítéletet mondani
ezen pozitív, úgymond egyfajta evolúciót támogató
szándékok fölött, kifejezetten csak az alkalmazott
metódusokba enged bepillantást. Egyúttal azt is ajánlja,
hogy a mélyebb megértés érdekében engedjük
magunkat megfertőzni. Az adatszféra értelmezése
után a második részben a főáramú
médiát mutatja be a tévéfórumokon, az
elnökválasztási kampányokon, a gyermekcsatornákon
és az MTV-forradalmon keresztül. A harmadik (záró)
rész fejezetei az underground (alternatív, taktikai) médiát
mutatják be, a számítógép-hálózatokat,
a számítógépes és nyelvi vírusok
analógiáját, a vírusok tréfásabb,
artisztikusabb, inkább csak a képességeket egy összekacsintással
zárva elővillantó (mint amilyen a számítógépes
hacker) "pranksterek" világát és a virtuális
realitást, a metamédiát.