A fiatal újságíró szerző a cíberkultúra és a virtuális valóság, ezen belül kiemelten a televíziózás tárgyában megjelentett írásairól és könyveiről ismert. Egy kritikusa szerint McLuhan azon méltó örököse, aki médiateoretikusként végre nem a könyvtárak megszentelt ódon tárlóiból botorkált elő, hanem egyenesen az adatszférák ősmagmájának szülötte. Alapvetően azt a szövevényes módot tanulmányozza, ahogyan a tömegmédia manipulál, és ahogy azt azok manipulálják, akiknek pontos elképzelésük van arról, miképp is építsék be hatalomgyakorlásuk eszköztárába. A szerző az olyan nagyon finom, de szándékolt eszközökkel tudatromboló tévéműsorokat mutatja be, melyek hatalmas - az ártó, vírusszerű behatásokra védtelenül nyitott - rétegeket szegeznek a képernyők elé. Szerinte, ha csak nem élünk valamilyen be nem kábelezett barlangban, akkor valamennyien megfertőződtünk már a médiavírus által. A politikailag korrekt klímában lubickoló, magát is kultúrjammernek érző, tipikusan New York-i balliberális értelmiségi beálítottságú szerző szükségesnek tartja mindjárt a kötet elején leszögezni, hogy a média káros társadalomformáló szerepe mögött csak a primitív konzervatívok és fundamentalisták igyekeznek bizonyos köröket kitapintani, úgymint áruló elit vagy zsidó összeesküvés. A média káros hatásait nem tekinti a háttérben álló üzletemberek és bizonyos vigyázó szemű nagytestvérek összehangolt erőfeszítései gyümölcsének. Véleménye szerint a média éppen hogy elveszítette a kontrollt. Szerinte a zabolátlan, kaotikus média nagy szolgálatot tesz azzal, hogy valójában segít helyreállítani egészséges természet- és valóságérzékelő képességünket, így újra értelmet adva lebénult és kiüresedett kulturális diskurzusainknak. Természetes fejlődési stációként szemléli a szinte már élő szervezetként önálló létre kelt médiát. Farizeusnak nevez mindannyiunkat, akik úgy érezzük: elvárják tőlünk a szenzációhajhász, bulvár tartalmak elutasítását, akik hajlunk is ebben az önképben tetszelegni magunk előtt, miközben szép titokban - "épp csak, hogy tudjuk milyenek is ezek" - gondosan, kellő izgalommal megnézzük mindezeket; s mivel sebezhetők vagyunk, hát észrevétlenül meg is betegítenek mindannyiunkat. Mindennek hátterében az is állhat, hogy nagyon sok kérdésről nem tudunk, nem merünk értekezni, s ráadásul mivel ezek a műsorok részben az ember alantasabb, kukkolóbb énjét célozzák, nem tagadhatjuk, hogy ez az alantas én mindannyiunkban valamilyen mértékben jelen van. Ha elnyomjuk természetes kiváncsiságunkat, az olyan pszichózishoz vezethet, mint ha szégyellnivaló álmainkért neheztelnénk magunkra. De ha szembe merünk nézni ezzekkel a sötét álmokkal, adott esetben a szenzációhajhász médiatartalmakkal és saját magunkkal, aki ezt leplezett érdeklődéssel figyeli, s számot vetünk azzal, hogy vajon ki és milyen szándékkal üzent, akkor ahelyett, hogy lelki beteggé válnánk, sokat tanulhatunk belőle. Bocsássuk meg magunknak, ha valamiért a Simpson családot nézzük, és ne azért veregessük saját vállunkat, mert mi azt ugyan meg nem néztük. Véleménye szerint a média saját akaratunkból felszabadít bennünket hosszú évek elnyomatása alól, amikor olyan titkokat tár fel, melyek akár meg is rengethetik a fennálló hatalmi berendezkedést. Lelkesedéssel tölti el, hogy azonnali képeket kapunk a történésekről, hogy a történelem a szemünk előtt zajlóvá válik. A szerző sok pályatársával ellentétben nem a tévé kikapcsolását ajánlja. Sokkal inkább azzal kecsegtet, hogy ha ma még nem is, de holnap rájövünk, hogy minden aljassága és globalizált, látszólag üres ikonográfiája ellenére, ha elfogadjuk olyannak, amilyen, és inkább igyekszünk megértően viszonyulni hozzá, a televízió komoly eszközöket adhat kezünkbe, ha ebben az egyre inkább kölcsönös egymásra utaltságra kényszerült, de szerinte egyre inkább vezetetlen világban jól akarunk tájékozódni. Rushkoff szerint nincsenek titkos forgatókönyvek a populáris, tömegkultúra mögé kódolva, nincsenek előre szerkesztett agymosó technikák. Ami annak tűnik, az nem más, mint a tömegkultúra DNS-e, melyből annyi tárulkozik fel, amennyit az oldalunkon megjelenő igény kikényszerít. Természetesnek tekinti, hogy a földgolyót fizikailag kinőve, most a virtuális adatszférát, vagy médiateret vesszük birtokba, és minden tranzakciónkkal oda költözünk át. Véleménye szerint, ha lett is volna összeesküvés, az visszafelé sült el, mert a média nem tudta az egyént fogjul ejteni, paralizálni, megfosztani önálló cselekvő és döntési képességétől, hanem épp fordítva, hatalommal ruházta fel. Átlátjuk és alakítjuk a folymatokat - vallja a szerző (és mindezt elsősorban az amerikai nép nevében!). Véleménye szerint a manipuláció esetleg működhetett a mai felnőtteken, de a fiatalok, akik már a bölcsőtől a média nyelvezetén cseperednek, nemcsak otthonosan beszélik azt, de át is látnak rajta, ahogy szerinte a ma gyerekei jobban értenek a számítógépekhez is, mint annak megálmodói.

Mielőtt azonban az olvasó ezek után megnyugodva fellélegezhetne, megtudhatja, hogy a szerző és általa nagyrabecsült, nagy műveltségű kultúrjammer kortársai - már a médiakor gyermekeiként - tökéletesen átlátták, hogy miként kell a trójai falónál (mely másképp viselkedik az ajtón kívül, mint belül) is veszélyesebb médiavírusokat szerkeszteni, melyek a biológiai vírusokhoz hasonlóan saját genetikai (ideológiai) kódjukat igyekeznek minél több sejtbe, szervezetbe eljuttatni, és azok felett a kód révén átvenni az irányítást, azaz olyan médiaeseményeket alkotni, melyek sokak kódját átírva végül valós társadalmi következményekkel, megmozdulásokkal, utóhatásokkal járnak. Rushkoff, aki azzal kezdi, hogy csak a legelvetemültebbek tételezhetnek föl tervet és öszeesküvést, végül tényként tárja elénk, hogy a ma médiaaktivistái (vajon kik ők - a Holdról jött friss entitás a glóbuszon, spontán szándékokkal?) milyen módszerekkel és műgonddal szerkesztik szándékosan vírusaikat (bár jelzi, hogy vannak nem szándékolt és öngerjesztő vírusok is). A kötet olvasmányos stílusban, példák tömegén keresztül tárja az olvasó elé a médiavírusok hatásmechanizmusát. Külön elemzi a nem szándékolt, hanem viszonylag spontán keletkezett médiaesemények öngeneráló vírussá válásának eseteit, amikor a spontán médiaesemény társadalmi gyengeségek, ideológiai vákuum okán váratlanul rezonál a befogadóban. A szerző szerint a biológiai vírusokkal ellentétben a médiavírusok nem gyilkos szándékú bestiák (bár jól megszerkesztett médiavírusokkal meg lehet támadni a társadalom bármely intézményét); nem a kultúra egészét igyekeznek kikezdeni, hanem a gazdaszervezetnek éppen azokat a hibás kódjait támadják meg, melyek a kulturális ellenőrzésért felelősek, és mint ilyenek gátolják az energia és az információ természetes, kaotikus áramlását. Legalábbis azon médiaaktivista kultúrjammerek pozitívnak mondott szándékai szerint, akik ezeknek a vírusoknak értő kitenyésztői és szándékos alkalmazói. A szerző nem kíván ítéletet mondani ezen pozitív, úgymond egyfajta evolúciót támogató szándékok fölött, kifejezetten csak az alkalmazott metódusokba enged bepillantást. Egyúttal azt is ajánlja, hogy a mélyebb megértés érdekében engedjük magunkat megfertőzni. Az adatszféra értelmezése után a második részben a főáramú médiát mutatja be a tévéfórumokon, az elnökválasztási kampányokon, a gyermekcsatornákon és az MTV-forradalmon keresztül. A harmadik (záró) rész fejezetei az underground (alternatív, taktikai) médiát mutatják be, a számítógép-hálózatokat, a számítógépes és nyelvi vírusok analógiáját, a vírusok tréfásabb, artisztikusabb, inkább csak a képességeket egy összekacsintással zárva elővillantó (mint amilyen a számítógépes hacker) "pranksterek" világát és a virtuális realitást, a metamédiát.

Ismertetők

Katalógus