A szerző, az Oxfordi Egyetem angol irodalom professzora, a kultúra
különböző értelmezéseinek számbavételére,
s egyúttal etimológiai, nyelvi eredetértelmezésére
is vállalkozott. A tudományos közvélekedés
szerint a kultúra-fogalom - legalábbis az angol nyelvben
- egyike a két-három legösszetettebb jelentéstartalommal
bírónak, amit gyakran tartanak a természet (mint a
legösszetettebbnek gondolt fogalom) ellentétpárjának.
Eagleton a posztmodern "kulturalizmust" bírálva a természet
és a kultúra fogalmának szerves kapcsolódása
és egymást feltételező mivolta mellett érvel.
Éles kritika tárgyává tesz bizonyos divatos
populizmusokat a tárgyban, miközben igyekszik bemutatni az
elitizmus fogyatékosságait is. Megvizsgálja, hogy
napjainkban a kultúra miért vált ilyen túlhangsúlyozott
kérdéssé, s provokatív módon, bár
jelentőségét nem kétségbe vonva, javasolja
helyretételét, jelentőségét meg nem
haladó előtérbe állítását.
A rövid és olvasmányos eszmefuttatás a kultúra
etimológiai, fogalmi eredetvizsgálatával és
értelmezési változatainak történeti perspektívában
való bemutatásával indul (különös tekintettel
ezek romantikus, illetve premodern forrásaira). Tárgyalja
korunk kultúrájának válságát,
a kultúra inflálódását, a kultúraipar,
a tömegkultúra kialakulását, a kultúrharcot,
a kultúra mély átpolitizálódását,
amikor is az napjainkra egyre kevésbé a politikai viszálykodás
elsimítója, a harmonikus együttélés előmozdítója,
sokkal inkább a konfliktusok, a szó szerinti háborúskodás
tárgya, indítéka, mozgatója, amikor az emberben
lévő közös és magasabb rendű humanitás
kifejeződéséből a törzsi háborúskodásbéli
identitás és szolidaritás szervezőjévé,
fogódzójává silányul. Miközben
a magas kultúra már képtelen hatásos ellensúlyt
képezni a politikával szemben, addig a kultúra mint
identitás a politikai harc egy más eszközökkel
való folytatása, kiterjesztése. A kultúra és
a hatalom kapcsolódásait vizsgálva megállapítja,
hogy egy fenntarthatóságra berendezkedett hatalom nem élhet
a nyers elnyomás politikájával, a kultúrát
nem az elit kiváltságaként, hanem olyan eszközként
kell kezelnie, amellyel a statisztikákon túlmenően,
mélyebben meg tudja ismerni a választók belvilágát,
s durva eszközök nélkül is képes konszenzust
teremteni, legitimitását megőrizni. A szegénység
és gazdagság közötti szakadék napjainkban
tapasztalt fokozódó szélesedése mellett (ahol
a leggazdagabb három ember egyesített vagyona egyenlő
a legszegényebb 600 millióéval) azonban egyre kevesebb
esély van a kulturált (kultúra alapú) hatalomgyakorlás
fennmaradására, s nagy a veszélye a kiváltságok
megőrzése érdekében kibontakozó leplezetlen
kormányzati brutalitásnak. Ha vannak is esélyek ennek
elkerülésére, a szerző szerint az etnikai tisztogatások
korában az eszközök között a legkevésbé
a kultúra az a fegyver, amely számba vehető lenne.
Szigorú bírálat tárgyává teszi
az öntelt, önmagát felsőbbrendűnek gondoló
nyugati gondolkodást, s vizsgálja a magas és a tömegkultúra
közötti határ lassú erózióját.
Nem kerüli meg a migrációnak (a multikulturalizmus tömeges
megnyilvánulási formája) és a kozmopolita létnek
(a multikulturalizmus elitista válfaja) mint a globális gazdasági
rendszer szülötteinek kérdését sem. Részletesen
elemzi (gyakran fordulva Marxhoz) kultúra és természet
(kulturális és naturális létünk, szellemi
és materiális mivoltunk, az emberré válás,
a természet fölé emelkedés) filozófiai,
nyelvi és praktikus kapcsolatát. Kiemelten kezeli természeti
megjelenési formaként a törékeny emberi test
fogalmát, amely korlátainak feloldását szolgálja
a szolidaritás formáit megjelenítő kultúra;
ez olyan bonyolult dolgok kezelésére képes, melyek
a test számára elérhetetlenek, ugyanakkor veszélyesen
túlmutathat a testi érzékelés határain.
Végezetül egy közös magasabb rendű kultúra
kialakulásának lehetőségét, szükségességét
vizsgálva megállapítja, hogy éppen a nyitott
társadalom az, amely zárt kultúrák, kulturális
zárványok létrejöttének serkentője,
s ebben az értelemben a liberális pluralizmus és a
kommunitarianizmus pontos tükörképei egymásnak.
A kapitalizmus kizsákmányoló mivolta a védreakciók
révén zárt kultúrák tömegét
szüli, melyeket a kapitalizmus pluralista ideológiája
persze a létformák egészséges sokféleségeként
ünnepel. A globalizáció következményeként
háttérbe szorult az osztályalapú politizálás,
s a veszélybe került nemzeti identitások kérdésének
felismerése nyomán is a kulturális vonatkozásokat
hangsúlyozó új politikai áramlatok léptek
előtérbe. A szerző azonban óva int, hogy a
kultúra ilyen mérvű előtérbe kerülése
elfedje azokat a kifejezetten anyagi természetű problémákat,
melyek szerinte az új évezred valódi kihívásai
(háború, szegénység, betegségek, eladósodás,
kábítószer, a környezet pusztulása). Még
akkor is az eltúlzott kulturális artikuláció
visszaszorítása mellett érvel, ha elismeri, hogy a
globalizált tömegkultúra felemelkedése komolyan
veszélyezteti a civilizációs alapértékeket,
a társadalom morális alapjait. Hasonló okokból
tartja károsnak a politikailag is artikulált kulturális
szétaprózódottságot; ehelyett egy, az általánosabb
emberi értékekre alapozó, de a valós materiális
problémák mögött a helyére sorolt, általánosabb,
összemberibb kultúra felemelkedését tartja kívánatosnak.