A szerző, az Oxfordi Egyetem angol irodalom professzora, a kultúra különböző értelmezéseinek számbavételére, s egyúttal etimológiai, nyelvi eredetértelmezésére is vállalkozott. A tudományos közvélekedés szerint a kultúra-fogalom - legalábbis az angol nyelvben - egyike a két-három legösszetettebb jelentéstartalommal bírónak, amit gyakran tartanak a természet (mint a legösszetettebbnek gondolt fogalom) ellentétpárjának. Eagleton a posztmodern "kulturalizmust" bírálva a természet és a kultúra fogalmának szerves kapcsolódása és egymást feltételező mivolta mellett érvel. Éles kritika tárgyává tesz bizonyos divatos populizmusokat a tárgyban, miközben igyekszik bemutatni az elitizmus fogyatékosságait is. Megvizsgálja, hogy napjainkban a kultúra miért vált ilyen túlhangsúlyozott kérdéssé, s provokatív módon, bár jelentőségét nem kétségbe vonva, javasolja helyretételét, jelentőségét meg nem haladó előtérbe állítását.

A rövid és olvasmányos eszmefuttatás a kultúra etimológiai, fogalmi eredetvizsgálatával és értelmezési változatainak történeti perspektívában való bemutatásával indul (különös tekintettel ezek romantikus, illetve premodern forrásaira). Tárgyalja korunk kultúrájának válságát, a kultúra inflálódását, a kultúraipar, a tömegkultúra kialakulását, a kultúrharcot, a kultúra mély átpolitizálódását, amikor is az napjainkra egyre kevésbé a politikai viszálykodás elsimítója, a harmonikus együttélés előmozdítója, sokkal inkább a konfliktusok, a szó szerinti háborúskodás tárgya, indítéka, mozgatója, amikor az emberben lévő közös és magasabb rendű humanitás kifejeződéséből a törzsi háborúskodásbéli identitás és szolidaritás szervezőjévé, fogódzójává silányul. Miközben a magas kultúra már képtelen hatásos ellensúlyt képezni a politikával szemben, addig a kultúra mint identitás a politikai harc egy más eszközökkel való folytatása, kiterjesztése. A kultúra és a hatalom kapcsolódásait vizsgálva megállapítja, hogy egy fenntarthatóságra berendezkedett hatalom nem élhet a nyers elnyomás politikájával, a kultúrát nem az elit kiváltságaként, hanem olyan eszközként kell kezelnie, amellyel a statisztikákon túlmenően, mélyebben meg tudja ismerni a választók belvilágát, s durva eszközök nélkül is képes konszenzust teremteni, legitimitását megőrizni. A szegénység és gazdagság közötti szakadék napjainkban tapasztalt fokozódó szélesedése mellett (ahol a leggazdagabb három ember egyesített vagyona egyenlő a legszegényebb 600 millióéval) azonban egyre kevesebb esély van a kulturált (kultúra alapú) hatalomgyakorlás fennmaradására, s nagy a veszélye a kiváltságok megőrzése érdekében kibontakozó leplezetlen kormányzati brutalitásnak. Ha vannak is esélyek ennek elkerülésére, a szerző szerint az etnikai tisztogatások korában az eszközök között a legkevésbé a kultúra az a fegyver, amely számba vehető lenne.

Szigorú bírálat tárgyává teszi az öntelt, önmagát felsőbbrendűnek gondoló nyugati gondolkodást, s vizsgálja a magas és a tömegkultúra közötti határ lassú erózióját. Nem kerüli meg a migrációnak (a multikulturalizmus tömeges megnyilvánulási formája) és a kozmopolita létnek (a multikulturalizmus elitista válfaja) mint a globális gazdasági rendszer szülötteinek kérdését sem. Részletesen elemzi (gyakran fordulva Marxhoz) kultúra és természet (kulturális és naturális létünk, szellemi és materiális mivoltunk, az emberré válás, a természet fölé emelkedés) filozófiai, nyelvi és praktikus kapcsolatát. Kiemelten kezeli természeti megjelenési formaként a törékeny emberi test fogalmát, amely korlátainak feloldását szolgálja a szolidaritás formáit megjelenítő kultúra; ez olyan bonyolult dolgok kezelésére képes, melyek a test számára elérhetetlenek, ugyanakkor veszélyesen túlmutathat a testi érzékelés határain. Végezetül egy közös magasabb rendű kultúra kialakulásának lehetőségét, szükségességét vizsgálva megállapítja, hogy éppen a nyitott társadalom az, amely zárt kultúrák, kulturális zárványok létrejöttének serkentője, s ebben az értelemben a liberális pluralizmus és a kommunitarianizmus pontos tükörképei egymásnak. A kapitalizmus kizsákmányoló mivolta a védreakciók révén zárt kultúrák tömegét szüli, melyeket a kapitalizmus pluralista ideológiája persze a létformák egészséges sokféleségeként ünnepel. A globalizáció következményeként háttérbe szorult az osztályalapú politizálás, s a veszélybe került nemzeti identitások kérdésének felismerése nyomán is a kulturális vonatkozásokat hangsúlyozó új politikai áramlatok léptek előtérbe. A szerző azonban óva int, hogy a kultúra ilyen mérvű előtérbe kerülése elfedje azokat a kifejezetten anyagi természetű problémákat, melyek szerinte az új évezred valódi kihívásai (háború, szegénység, betegségek, eladósodás, kábítószer, a környezet pusztulása). Még akkor is az eltúlzott kulturális artikuláció visszaszorítása mellett érvel, ha elismeri, hogy a globalizált tömegkultúra felemelkedése komolyan veszélyezteti a civilizációs alapértékeket, a társadalom morális alapjait. Hasonló okokból tartja károsnak a politikailag is artikulált kulturális szétaprózódottságot; ehelyett egy, az általánosabb emberi értékekre alapozó, de a valós materiális problémák mögött a helyére sorolt, általánosabb, összemberibb kultúra felemelkedését tartja kívánatosnak.

Ismertetők

Katalógus