A kultúrafogalom tartalma az információtovábbítás sebességével változik. A számítógép kialakította a maga közönségét, magát a cíberkultúrát, annak minden utópisztikus és apokaliptikus lehetőségével. De valóban ennyire új keletű lenne a cíberkultúra?

A jelenségkör hivatalos története a 19. századra nyúlik vissza, s fejlődése közkeletűen olyan kulcsmozzanatokhoz társult, mint a telekommunikáció kialakulása, a globális falu egalitárius vágyálma és a katonai-ipari komplexumok megjelenése. De ez a megközelítés nem vesz tudomást a mélyebb rétegekről, a kultúra technikai transzformációjának a húszadik századvég telematikus látóhatárán sehol sem látható, de mindenütt érezhető őstörténetéről. A cíberkultúra nem teremtménye, sokkal inkább kiterjesztése az információs technológiával és a kommunikációval való humán elköteleződésnek, összefonódásnak. A kötet egyfajta virtuális archeológiaként lekaparja korunk felszíni rétegeit, hogy megláthassuk a múlt üledékes nyomait. Egy olyan múltat, mely az ember és a technika, a kreativitás és a mesterségbeli tudás, a realitás és a realitás megjelenítésének viszonyára vonatkozó ősi, megválaszolatlan filozófiai kérdések visszhangozásával befolyást gyakorol a jelenre. A kötet a cíberkultúra tudatalatti rétegeinek, csendes és titokzatos őstörténetének szövegben és lélegzetelállító képekben történő kibontása. Platón barlangjától, Borges irodalmi labirintusán, Freud misztikus jegyzettömbjén át, Joyce nyelv-újrateremtéséig korunk kultúrájának egyfajta újra összegzése.

A szövegekért felelős Darren Tofts a Melbourne-i Műszaki Egyetem irodalmi docense, akinek tanulmányai jelentek meg a médiaművészet és az új írástechnikák tárgyában. Az illusztrátor: Murray McKeich, egy díjnyertes és magazinokban publikáló digitális művész, aki dolgozott reklámművészeti igazgatóként és illusztrátorként, de jelenleg is digitális képalkotást tanít az RMIT kreatív művészetek tanszékén.

Hogy mi is maga a cíberkultúra, arra sokféle válasz adható, a kérdésfeltevő felfogóképessége által meghatározott vonatkoztatási keretektől függően. De vajon vizsgálható-e egy olyan lidércszerű, nehezen megfogható, illékony jelenség őstörténete, amit önálló kultúrának nevezni sokak szerint képtelenség, de legalábbis elsietett. A tradicionális történetírás alapkérdései - mi a kiindulási pontja, mi motiválta - esetünkben irrelevánsak. Ez a sajátos ellentmondás vezette a szerzőt arra, hogy egy mélyebb rétegekből kiásandó őstörténet nyomait kutassa, mely alapot szolgáltat a kultúra elnevezés használatára és annak a ma már triviális megközelítésnek az árnyalására, mely szerint a cíberkultúra története egyszerűen a személyi számítógép megszületésével, a globális számítógép-hálózatok kialakulásával vette volna kezdetét. A szerző szerint pedig a kizökkenthetetlenné sulykolt közvélekedéssel ellentétben egészen az ipari forradalomig visszavezethető őstörténeti előképpel kell számot vetni. Azonban mint minden őstörténet, a cíberkultúra őstörténete sincs megírva. Az ősi mozzanatok sohasem hevernek csak úgy a krónikás lába előtt, azok felfogása, észlelése nem egy a priori tett. Ez a történeti beazonosítás hermeneutikus megközelítést követel, a filozófus Hans-Georg Gadamer szavaival élve: a "horizontok egyesítését".

A történeti gondolkodást mindenkor meghatározza legalább tudat alatt az uralkodó világnézet és a rendelkezésre álló fogalmi modellek, tehát ha mai ésszel keressük, meg is fogjuk találni a cíberkultúra előhírnökeit. A deduktív okoskodást azonban sutba kell dobni. A prehisztorikus, az sohasem egyszerűen valami, ami a hivatalos, megfellebezhetetlen történetírást megelőzte, hanem egy lehetséges múlt rögzítése. Ehhez kockázatvállalásra van szükség, a képzelőerő szárnyalására, belelátó képességre, periférikus látásra, hogy ott is találjunk értékeset, ahol ez elvileg lehetetlen. Mindezek fényében a szerzők nem a cíberkultúra származástörténetének bemutatására vállalkoznak, hanem egy szinkópált, eltolt hangsúlyozású, el-el kalandozó, gondolati bakugrásokkal sejtető és láttató, gondolatébresztő elbeszélést tárnak elénk szóban és képben. Egy heideggeri útépítést a nem létezőbe, egyfajta improvizatív örömzenélést, jam-sessiont egy íróemeber és egy képzőművész előadásában, zsúfolva kultúra- és filozófiatörténeti hivatkozásokkal és csapongással, melyet félelmetesen ellenpontoznak a hátborzongatóan gondolatébresztő, bravúros technikával készített digitális cíberképek.

A cíberkultúra tudatalattiját igyekeznek megragadni váratlan, meghökkentő gondolati kapcsolódások felvillantásával a technicizált világ és szó vizsgálata során. A cíberkultúra őstörténete kutatásának konklúziójaként a szerző megállapítja, hogy az végeredményben nem más, mint a technika korában az érzékek és az intellektus némi kiterjesztése, felerősítése, melynek ilyen értelemben előképe maga az írás felfedezése, ami lehetővé tette, hogy egymástól távol lévő emberek is érintkezhessenek egymással. A majdani tényleges cíberlétbe, kultúrába való átlépés - amikor az már nem a tudományos fantasztikum birodalma lesz - olyan kommunikációs paradigmaváltást jelent majd, mint a szóbeliségről az írásbeliségre való átállás. A cíberkultúra tere, a cíbertér elemzése óhatatlanul vezet a poszt-strukturalizmus, a hipertext-mátrix, az internet és a világháló értékeléséhez, benne a nyelvében degradált, öncélúan kommunikációra kárhoztatott emberrel, ahol lényegében egyetlen médium marad, a mikroprocesszor. A szerző mégis reménykedik, hogy lelkünk és értelmünk virtualizálása, tudatunk digitális betöltése a cibertérbe még hosszú ideig sci-fi marad az egyébként robbanásszerűen fejlődő számítástechnikai háttér lassúsága és szűk sávszélessége okán. Feltétlenül bízik abban, hogy az írásbeliség marad a harmadik évezredben is kultúránk alapja, még ha azt a telematikus társadalom grafikai forradalma erodálni látszik is.

Ismertetők

Katalógus