A kultúrafogalom tartalma az információtovábbítás
sebességével változik. A számítógép
kialakította a maga közönségét, magát
a cíberkultúrát, annak minden utópisztikus
és apokaliptikus lehetőségével. De valóban
ennyire új keletű lenne a cíberkultúra?
A jelenségkör hivatalos története a 19. századra
nyúlik vissza, s fejlődése közkeletűen
olyan kulcsmozzanatokhoz társult, mint a telekommunikáció
kialakulása, a globális falu egalitárius vágyálma
és a katonai-ipari komplexumok megjelenése. De ez a megközelítés
nem vesz tudomást a mélyebb rétegekről, a kultúra
technikai transzformációjának a húszadik századvég
telematikus látóhatárán sehol sem látható,
de mindenütt érezhető őstörténetéről.
A cíberkultúra nem teremtménye, sokkal inkább
kiterjesztése az információs technológiával
és a kommunikációval való humán elköteleződésnek,
összefonódásnak. A kötet egyfajta virtuális
archeológiaként lekaparja korunk felszíni rétegeit,
hogy megláthassuk a múlt üledékes nyomait. Egy
olyan múltat, mely az ember és a technika, a kreativitás
és a mesterségbeli tudás, a realitás és
a realitás megjelenítésének viszonyára
vonatkozó ősi, megválaszolatlan filozófiai
kérdések visszhangozásával befolyást
gyakorol a jelenre. A kötet a cíberkultúra tudatalatti
rétegeinek, csendes és titokzatos őstörténetének
szövegben és lélegzetelállító képekben
történő kibontása. Platón barlangjától,
Borges irodalmi labirintusán, Freud misztikus jegyzettömbjén
át, Joyce nyelv-újrateremtéséig korunk kultúrájának
egyfajta újra összegzése.
A szövegekért felelős Darren Tofts a Melbourne-i
Műszaki Egyetem irodalmi docense, akinek tanulmányai jelentek
meg a médiaművészet és az új írástechnikák
tárgyában. Az illusztrátor: Murray McKeich, egy díjnyertes
és magazinokban publikáló digitális művész,
aki dolgozott reklámművészeti igazgatóként
és illusztrátorként, de jelenleg is digitális
képalkotást tanít az RMIT kreatív művészetek
tanszékén.
Hogy mi is maga a cíberkultúra, arra sokféle válasz
adható, a kérdésfeltevő felfogóképessége
által meghatározott vonatkoztatási keretektől
függően. De vajon vizsgálható-e egy olyan lidércszerű,
nehezen megfogható, illékony jelenség őstörténete,
amit önálló kultúrának nevezni sokak szerint
képtelenség, de legalábbis elsietett. A tradicionális
történetírás alapkérdései - mi
a kiindulási pontja, mi motiválta - esetünkben irrelevánsak.
Ez a sajátos ellentmondás vezette a szerzőt arra,
hogy egy mélyebb rétegekből kiásandó
őstörténet nyomait kutassa, mely alapot szolgáltat
a kultúra elnevezés használatára és
annak a ma már triviális megközelítésnek
az árnyalására, mely szerint a cíberkultúra
története egyszerűen a személyi számítógép
megszületésével, a globális számítógép-hálózatok
kialakulásával vette volna kezdetét. A szerző
szerint pedig a kizökkenthetetlenné sulykolt közvélekedéssel
ellentétben egészen az ipari forradalomig visszavezethető
őstörténeti előképpel kell számot
vetni. Azonban mint minden őstörténet, a cíberkultúra
őstörténete sincs megírva. Az ősi mozzanatok
sohasem hevernek csak úgy a krónikás lába előtt,
azok felfogása, észlelése nem egy a priori tett. Ez
a történeti beazonosítás hermeneutikus megközelítést
követel, a filozófus Hans-Georg Gadamer szavaival élve:
a "horizontok egyesítését".
A történeti gondolkodást mindenkor meghatározza
legalább tudat alatt az uralkodó világnézet
és a rendelkezésre álló fogalmi modellek, tehát
ha mai ésszel keressük, meg is fogjuk találni a cíberkultúra
előhírnökeit. A deduktív okoskodást azonban
sutba kell dobni. A prehisztorikus, az sohasem egyszerűen valami,
ami a hivatalos, megfellebezhetetlen történetírást
megelőzte, hanem egy lehetséges múlt rögzítése.
Ehhez kockázatvállalásra van szükség,
a képzelőerő szárnyalására, belelátó
képességre, periférikus látásra, hogy
ott is találjunk értékeset, ahol ez elvileg lehetetlen.
Mindezek fényében a szerzők nem a cíberkultúra
származástörténetének bemutatására
vállalkoznak, hanem egy szinkópált, eltolt hangsúlyozású,
el-el kalandozó, gondolati bakugrásokkal sejtető és
láttató, gondolatébresztő elbeszélést
tárnak elénk szóban és képben. Egy heideggeri
útépítést a nem létezőbe, egyfajta
improvizatív örömzenélést, jam-sessiont
egy íróemeber és egy képzőművész
előadásában, zsúfolva kultúra- és
filozófiatörténeti hivatkozásokkal és
csapongással, melyet félelmetesen ellenpontoznak a hátborzongatóan
gondolatébresztő, bravúros technikával készített
digitális cíberképek.
A cíberkultúra tudatalattiját igyekeznek megragadni
váratlan, meghökkentő gondolati kapcsolódások
felvillantásával a technicizált világ és
szó vizsgálata során. A cíberkultúra
őstörténete kutatásának konklúziójaként
a szerző megállapítja, hogy az végeredményben
nem más, mint a technika korában az érzékek
és az intellektus némi kiterjesztése, felerősítése,
melynek ilyen értelemben előképe maga az írás
felfedezése, ami lehetővé tette, hogy egymástól
távol lévő emberek is érintkezhessenek egymással.
A majdani tényleges cíberlétbe, kultúrába
való átlépés - amikor az már nem a tudományos
fantasztikum birodalma lesz - olyan kommunikációs paradigmaváltást
jelent majd, mint a szóbeliségről az írásbeliségre
való átállás. A cíberkultúra
tere, a cíbertér elemzése óhatatlanul vezet
a poszt-strukturalizmus, a hipertext-mátrix, az internet és
a világháló értékeléséhez,
benne a nyelvében degradált, öncélúan
kommunikációra kárhoztatott emberrel, ahol lényegében
egyetlen médium marad, a mikroprocesszor. A szerző mégis
reménykedik, hogy lelkünk és értelmünk virtualizálása,
tudatunk digitális betöltése a cibertérbe még
hosszú ideig sci-fi marad az egyébként robbanásszerűen
fejlődő számítástechnikai háttér
lassúsága és szűk sávszélessége
okán. Feltétlenül bízik abban, hogy az írásbeliség
marad a harmadik évezredben is kultúránk alapja, még
ha azt a telematikus társadalom grafikai forradalma erodálni
látszik is.