"A gyermekkor eltűnése" című könyv
szerzője egy másik nevezetes munkájában azt
a folyamatot ábrázolja, melynek során a társadalom
a technika használójából az önigazoló-önfenntartó
technika által formálttá és totálisan
uralttá válik, jelentősen megváltoztatva ezáltal
politika, intellektus, vallás, történelem, magánszféra
és az igazság értelmét. Szenvedélyes
humanistaként, ugyanakkor racionális gondolkodóként
azt sem felejti el bemutatni, hogy a nagyobb emberi célok kontextusának
foglalatába helyezett technika számtalan módon, pótolhatatlan
eszközök révén képes szolgálni az
igazán értékes emberi törekvések továbbvitelét
is. Véleménye szerint az egykor felvetett téves antagonizmus
- a humán műveltség és a természettudományok
hamis szembeállítása - helyett az igazi frontvonal
a technológiai kultusz és minden más között
húzódik. Az emberek legnagyobb része jó barátként
kezeli a technikát, mely nem igényli a következmények
alaposabb számbavételét, de önmagával
szemben bizalmat és tökéletes alázatot követel
meg, s ezt az árat az emberek a cserébe kapott szolgáltatásokért,
kényelemért gondolkodás nélkül hajlandók
is megfizetni. Pedig nincs ekkora ajándék súlyos ár
nélkül. A technika ellenőrizetlen elhatalmasodása
humanitásunk éltető forrásait apasztja el,
morális alapok nélküli kultúrát szül.
Aláássa az olyan társadalmi kapcsolatrendszereket
és mentális folyamatokat, melyek nélkül az emberi
élet valódi értékeit veszíti el. Egyszerre
jó barát tehát és ellenség a technika.
A kötet épp azokat a pontokat igyekszik megragadni, ahol, amikor,
ahogyan és amiért a technika uralma különösen
veszélyessé válhat. Legfontosabb, hogy megértsük:
az új technológiák, új médiumok nem
egyszerűen hozzátesznek valamit az addig voltakhoz, hanem
- mint ahogy az egyes fajok kipusztítása teljesen felboríthatja
az ökológiai egyensúlyt - a média-ökológia
teljesen azonos hatásmechanizmusa révén minden alapvetően
megváltozik. A könyvnyomtatás feltalálásával
beállt helyzet nem írható le azzal az egyszerű
képlettel, hogy új helyzet = a régi Európa
+ a könyvnyomtatás. Egy teljesen új Európát
kaptunk. Ugyanez érvényes a szerző örök
vesszőparipájára, a televízióra is.
Az új technológiák beköszöntével
veszélybe kerülnek a társadalom fennálló
intézményei, válságba sodorva az egész
kultúrát. A helyzet teljes félreértéséből
adódnak az olyan történetietlen és önveszélyes
kérdésfeltevések, mint: Jobban meg tudják a
gyerekek tanulni a matematikát a számítógép
segítségével?; Melyik médium révén
tudnánk többet eladni?; Nagyobb közönséget
érhet-e el az egyház a televízión keresztül
a rádióval szemben?; Mely médium a leghatékonyabb
a politikai üzenetek továbbítására? A
kérdező számára látszólag azonnali
és praktikus hozadéka lehet a kérdésfeltevéseknek,
holott ezek rettenetesen félrevezetőek. Olyan ez, mint a
rabló által a házőrző kutya elé
vetett finom falat, amit az eb gondosan elfogyaszt, miközben jótevői
gondosan kifosztják az őrizetére bízott javakat.
A számítógép esetében sem az az érdekes,
hogy hatékony segédeszköze-e a tanításnak,
hanem az, hogy a televízióval együtt miképpen
alakítja át magát a tanulás fogalmát,
ássa alá az iskola intézményét. A közönségét
kereső prédikátornak is inkább azon kell elgondolkoznia,
vajon az új médiumok miként formálják
át a vallás jelentését, a templomnak és
magának Istennek az értelmét? Az új technológiák
módosítják érdeklődésünk
tárgyait: a dolgokat, amikről gondolkodunk. Megváltoztatják
szimbólumaink jellegzetességeit: a dolgokat, amelyek segítségével
gondolkodunk. Átalakítják a közösség
természetét: a közeget, melyben a gondolatok kifejlődhetnek.
S mivel a szerző szerint a problémával szembeni társadalmi
restség egyik fő oka, hogy neve sincs, hát ő
bevezeti a fenyegetés új terminus technicusát: technopoly,
azaz a technika mindenek feletti uralma.
Az egyes fejezetek során végigvezet bennünket a szerszámnak
technológiává való érése folyamatán,
bemutatja a technokrácia kialakulását és a
technológiának technopóliába való átcsapását.
Technopólia mint kulturális állapot = kulturális
AIDS (Anti-Information Deficiency Syndrome, ahol is tulajdonképpen
az álinformációkkal szembeni teljes kiszolgáltatottságra
gondol). A szabályozatlan információ a szerző
véleménye szerint nem egyszerűen inert, hanem halálos.
A kötet történeti oknyomozásának gondolatmenete
szoros párhuzamban áll a Gyermekkor eltűnése
okfejtésével (a Gutenberg-galaxis - mint az információ
korának tényleges kezdete - nyomán kialakult új
információs környezet, annak intézményei,
iskola stb. kialakulása, megszilárdulása, majd a telegráf
megjelenésével az emberléptéket átlépő
sebességű információ-továbbítás,
az elszemélytelenedés, a kontextusok felszámolása,
a grafikai forradalom). Bemutatja, miképp omlik össze a társadalom
védrendszere, amint reménytelenül próbál
lépést tartani a technika által gerjesztett információdömpinggel.
Az egészségügyi gépezeten és a számítástechnikán
keresztül példák sokaságával illusztrálja
a technopólia megtévesztő bűvészmutatványait,
a trükköket, melyek lényege éppen az, hogy ne a
csalásra figyeljünk, de éljük meg a varázslat
okozta ámulatot. Az orvosi műszergyártás, a
kifejlesztett divatos sebészeti beavatkozások és gyógyszerek,
melyek adott esetben túl azon, hogy öncélúak,
viszont igen jövedelmezőek a gyártók és
alkalmazók számára (a világ legnagyobb pénzforrásainak,
a társadalom- és betegbiztosítási kasszáknak
a megcsapolásával, az emberek legelementárisabb félelmeit
és ehhez kötődő vak bizalmát kihasználva),
sok esetben bizonyítottan kártékonyabbak a páciensre,
mint amennyi hasznot hajthatnak. A számítógép
a technopólia világában megfellebbezhetetlen isteni
felsőbbség, az általa kiadott keresési eredmények,
kalkulációk megkérdőjelezhetetlenek, így
a mögötte álló manipulátor, bürokrata,
alkotó, választási eredményeket összesítő
mind elterelheti a felelősséget magáról. A
számítógép kaffkai szituációkba
kényszerít, személytelen vádlóvá
válik, melytől nem kérhető számon a
rovásunkra meghozott ítélet forrása. Elég,
ha a számítógép kinyilatkoztat. De hogy ki
táplált abba adatokat, előfeltevéseket, milyen
céllal, kinek az érdekében - mind megválaszolatlan
kérdések maradhatnak. A számítástechnika
nagyban erősítette a technopóliát, az emberek
azon meggyőződését, hogy a technológiai
innováció maga az emberi haladás. A gépeket
elkezdtük antropomorfizálni, az embert pedig mechanisztikusan
szemlélni. A feje tetejére állt világban tudatunkat
humanizált gépekkel vezettetjük félre, míg
valóban élő szervezetünk "meghibásodásait"
autószerelőként funkcionáló orvosokkal
reparáltatjuk.
Külön fejezet foglalkozik technopólia láthatatlan
masinériáival: az intelligencia-tesztekkel, a hazugságvizsgálattal,
a társadalom-statisztikával, a közvélemény-kutatással,
közönségvizsgálatokkal, a hitelkártyák,
a könyvvezetés világával, az önálló
életre kelt romboló hatású menedzsment-kultúrával,
ahol a farok csóválja a kutyát, a képesítő
tanfolyamok (mint csalárd pilótajátékok) tengerével,
az MLM-mel, a mások által kontrollált nyelvvel, a
nyelvpolitizálással. Kiemelten taglalja a szcientizmust,
a tudomány társadalomformáló erejébe
vetett hit kapcsolódását a technopóliához.
Végezetül a blaszfémiánál is súlyosabbnak
ítélt, a kereskedők, a médiumok által
gyakorolt, a legnemesebb, legmagasabb rendű kulturális szimbólumok
(legyen az a nemzeti zászló, Isten, Jézus) trivializálását,
az iskolák technológiai kurzusokká való degradálódását,
az egyetemi, tudományos műhelyekben eluralkodott intellektuális
relativizmust vizsgálja. A szerző komolyan félti Amerikát
a teljes önismereti és kulturális válságtól,
ahol az egyetlen szent nemzeti szimbólum egy számítógépekkel
támogatott, bevetésre induló F15-ös vadászgép
lesz.
Mint ahogy a szerzőtől már megszokott, nem tekinti
magát nihillista kultúrkritikusnak, aki fütyül
a feltett kérdések megválaszolására.
Ő bevallja, hogy nem ismeri ugyan a gyógyszert, de reméli,
hogy néhány konstruktív gondolattal mégis hozzájárulhat
a gyógyuláshoz. A lelkes ellenálló egyénben
igyekszik erősíteni a hitet, hogy a legreménytelenebbnek
tűnő tapasztalások ellenére is biztos legyen
alapértékeiben, fogódzóiban. Fő rohamát
azonban a teljesen lezüllött színvonalú amerikai
oktatási rendszer ellen indítja, az iskolák ellen,
melyek úgy bocsátanak végzősöket a felnőtt
életbe, hogy azoknak fogalmuk sincs Shakespeare-ről, Chopinről,
Grecóról, a sztalinizmus borzalmairól, de még
az amerikai, akár kortársi kultúra nagyjairól
sem. Meg kell tanítani a technikatörténet összefüggéseit,
a társadalmi és a szellemi szféra alapos ismeretével
szoros egységben. Ugyanilyen kiemelt jelentőséget
tulajdonít az összehasonlító vallástörténet
tanrendbe vételének, az alapvető szent szövegek,
a Korán, a Biblia stb., de még akár a Kommunista Kiáltvány
megismerésének is. Vagyis hasonlóan a már idézett
másik munkájához: vissza kell szereznünk a kontrollt
az információ, a tudás felett, hogy gyermekeink ismét
tanulni legyenek kénytelenek, hogy legyen gyermekkor, s vissza kell
adni a dolgok szentségét; kell, hogy legyen egyfajta istenhit
minden lépésünk és gondolatunk mögött.
A technológiát meg kell fosztani felsőbbrendűségi
misztériumától, és vissza kell adni a klasszikus
humán műveltség alapjait és rangját.