A gyermeklány-fotómodellek favorizálásától
a fiatalkori bűnözés robbanásszerű terjedéséig
a szerző a gyermekkornak, a gyermeki létnek mint intézménynek
napjaink Amerikájában tapasztalható rohamos hanyatlását,
és ezzel összefüggésben a felnőttség
fogalmának fenyegető átértelmeződését
vázolja fel. Történeti és demográfiai
kutatások vaskos háttéranyagának bemutatásával
azt sugallja, hogy a gyermekkor viszonylag új keletű találmány,
mely lényegében akkor intézményesült,
amikor a nyomtatott médium rákényszerítette
a közgondolkodásra a gyermek és a felnőtt megkülönböztetését.
Mára azonban e különválasztás erózióját
éljük meg a televízió pusztító
terrorja következtében, mely az erőszak és a
szex felnőtteknek szánt titkait a tömegszórakoztatás
részévé emelte, miközben mind a hírek,
mind a reklámok színvonalát a tizenéves befogadók
intellektuális színvonalára züllesztette.
Postman meggyőzően mozgósítja a pszichológia,
a történettudomány, a szemantika, a mcluhanológia
és a józan ész eszköztárát tézisei
alátámasztására. Neil Postman a New York-i
egyetem kommunikációs tanszékének vezetője,
aki tíz évig az Et Cetera szemantikai folyóirat szerkesztője
is volt, s e munkáját megelőzően már
tizenhét kötetet jelentetett meg. Az eredetileg a hetvenes-nyolcvanas
évek fordulóján íródott könyv sajnálatos
módon - a szerző megállapítása szerint
is - a legkevésbé sem veszített aktualitásából,
egyetlen jövendölése sem bizonyult tévesnek, egyetlenegy
negatív trend nem fordult meg. Csupán az idézett példázatok
tűnhetnek néha régiesnek, de nyomukban az olvasó
megannyi új megfelelőt vehet számba a maga számára.
A mai életünkben található példákat
e könyv írásakor a legborúlátóbb
víziók sem lettek volna képesek előrevetíteni.
A kötet bemutatja, miként keletkezett a gyermekkor, miként
virágzott 350 évig, és miként fordult napjainkra
hanyatlásba. A leírt folyamatok ma is érvényesek,
csak még sokkal rosszabb formában működnek. A
szerző az első kiadást követően éppen
a tinédzserektől kapott számtalan visszajelzés
nyomán döbbent rá arra, hogy a gyermeki lét megőrzésének
képességével leginkább maguk a gyermekek rendelkeznek,
akik véleménye szerint a szerző téved, mikor
a tévében sugárzott felnőtt műsoroktól
félti őket. Szerintük a teljes fiatalkorukat lefedő
túlzott iskolai elfoglaltság az, ami felszámolja a
gyermeki létet. A gyermekek - mint morális kényszerítő
erő - képesek felismerni önmaguk különbözőségét
a felnőttektől, vigyáznak arra, hogy a distinkció
meg is maradjon, s talán még a felnőtteknél
is jobban tudják, hogy a különbségtétel
felszámolásával valami borzasztóan fontos dolog
veszne el. A szerző bizonyos mértékig naivitásba
menekülve azzal nyugtatja magát, hogy bár az amerikai
kultúra ellenséges a gyermeki léttel szemben, maguk
a gyermekek nem azok. Sajnos azonban ez nem több, mint struccpolitika,
ugyanis nyilvánvaló, hogy a gyermeki létbe behatoló
agresszió kivédésére a gyermek még nem
készült fel. A felsorolt okok miatt is már eleve torz
szocializációja folytán nem képes ellenszegülni,
és csak a könnyebb ellenállás irányába
mozdulva igyekszik megőrizni a gyermeki lét mint intézmény
számára praktikus előnyeit, miközben megnyugtatásul
közli, hogy köszöni szépen, de jól elvan a
szocializációnak azzal a dzsungel-válfajával,
melyben a kellemetlen kényszereket örömmel félretolva
önmaga nevelését deklarálja. Erfurtnál
döbbenetesebb mementó kellhet-e? A könyörtelen, antihumánus
kereskedő-média kizárólagos terrorjára
bízott gyermekeinktől várjuk, hogy magukra hagyva
önmagukat neveljék fel?
Azzal a megfogalmazással azonban egyetérthetünk,
hogy a gyermek: üzenet abba a jövőbe, melyet már
nem fogunk látni. Biológiai szempontból nehezen elképzelhető,
hogy egy társadalom megfeledkezzen önmaga reprodukciójáról,
de az nagyon is lehetséges, hogy nincs elképzelése
a gyermeki létről. A csecsemőkor még biológiailag
meghatározott, de arra nézve már nehezebb fogódzókat
találni, hogy ki is tekintendő gyermeknek, és mikortól
kellene felnőttként kezelnünk. A túlélés
törvénye nem követeli meg a két korszak éles
különválasztását. Még 1890 táján
is a gimnazista korú amerikaiak csupán 7 százaléka
tanult, míg a többiek a náluknál jóval
fiatalabbakkal együtt látástól vakulásig
dolgoztak a felnőttekkel egy sorban. A társadalmi tények
és ideák azonban nem összekeverendők: maga a
gyermekkor intézménye eredendően a reneszánsz
találmánya, egyidős a tudományos felvilágosodással,
a vallásszabadság kibontakozásával, a nemzetállami
gondolat megjelenésével, de mint minden társadalmi
képződmény, egyáltalán nem örökkévaló,
s manapság szédületes iramú felszámolódásával
kell szembesülnünk.
A könyv nem egyszerűen a gyermekkor eltűnését
konstatálja, hanem elméletet is alkot a miért elkerülhetetlenségére.
A kötet a mondandó logikájának megfelelően
két fő részre oszlik. Az első azt taglalja,
miből eredt a gyermekkor intézménye, különös
tekintettel azokra a kommunikációs feltételekre, melyek
először szükségtelennek, később elengedhetetlennek
mutatták. A második rész a modern korba vezet, s megmutatja,
hogy a gutenbergi időkből Samuel Morse világába
átlépve miként vált és válik
a gyermekkor mint társadalmi struktúra nehezen fenntartható
és lassan irreleváns képződménnyé.
A kötet vállaltan nem foglalkozik az orvoslás lehetséges
módjaival. A szerző elismeri, hogy nem tudja a választ.
Ez nem jelenti azt, hogy a 21. század kicsit bátrabban gondolkodó
olvasójának ne lehetnének ötletei.
A 15 éven aluli gyermekkori bűnözés az USÁ-ban
1950 és 1979 között 1100 százalékkal növekedett,
a divatiparnak köszönhetően megszűnt a gyermekspecifikus
ruházat (nem a gyermekméret), az iskolákban ma már
nem az jelenti a problémát, ha egy diák cigarettázik
a mosdóban, a divatbemutatók kifutóin megjelentek
a 12-13 éves Loliták. Megszűntek a pusztán a
tér és környezet eszközeit felhasználó
gyermekjátékok, és a helyükbe türemkedtek
az eszközbeszerzést és instrukciókat követelők.
Az oldalvonalon felnőttek szurkolnak, a gyerek már nem örömet
keres, hanem sikert. Ma már a tizenéves, néha a kisebb
is, pont úgy káromkodik, mint a felnőtt, cigarettázik,
kávézik és alkoholt fogyaszt, nemi életét
tízévesen kezdi, és bár nem dolgozik, azt megköveteli,
hogy tudatosan kialakított fogyasztói igényeit a felnőttek
kötelességszerűen kielégítsék. S
habár a szerző macskaként kerülgeti a forró
kását, a kutya mégis errefelé van elásva.
A kereskedőszellem mindent felfal, ami emberi, és uralma
alá vonja a tömegtermelést, tömegértékesítést,
legyen az család, nemzet, zene vagy gyermekkor.
Az ókori görögöknél még nagyon bizonytalan
a gyermekkor artikulációja, de a fiatalok oktatásának
szükségessége egyértelmű. Az ókor
csúcsán, a rómaiaknál az oktatás fontossága
mellett kifinomult életkor-érzékenységgel számolhatunk,
a fiatalság és a szégyenérzet összekapcsolásával.
A barbár középkor kezdetén azonban eltűnik
az írásbeliség, az oktatás, a szégyenérzet,
és ennek következményeként maga gyermekkor. Az
olvasás képessé tesz absztrakt világokba való
belépésre, így a nyomtatás megjelenésével
elválnak az írni-olvasni tudók azoktól, akik
erre nem képesek. Az írások olyan értékes
információkat és titkokat tartalmaznak, melyekhez
való hozzáférés képessége határozottan
kijelöli a gyermekkor és a felnőtté válás
határvonalát. Egy nem írásbeliségre
alapozott, hanem dalaiban és alapvetően a szóbeliségben
élő társadalomban ilyen éles határvonal
nem húzható. Ennek is tudható be, hogy a középkori
emberek nagy része életkortól függetlenül
gyermekdeden viselkedett. A középkori embernél tehát
a beszédkészség tökéletes kontrollja révén
hétéves korban ért véget a gyermekkor. A katolikus
egyház is ettől a kortól datálta a gyermek
arra való képességét, hogy a jót megkülönböztesse
a rossztól. A gyermek-fogalmat nem életkori jelzőként,
hanem rokonsági fok megjelölésére használták.
A 15. század közepén felemelkedő Gutenberg-galaxis
olyan új szimbolikus világot teremtett, mely maga után
vont egy újfajta felnőttséget, ezzel kizárva
magából a gyermekit, amelynek ilyen módon egy adekvát,
általa belakható világot kellett teremteni. A felnőtté
válás alapkövetelménye lett a tipográfia
világába való belépés, így az
európai kultúra ismét felfedezte a maga számára
az oktatás jelentőségét s egyben a gyermekkor
intézményét. Jellegzetes epizód, hogy az ipari
forradalommal megjelenő tömeges igény az olcsó
munkáskézre máris megrengette a lassan kibontakozó
gyermekkor-intézményt. Már az újkorban is felismert
társadalmi tény volt az alacsony iskolázottság
és a fiatalkori bűnözés szoros összefüggése.
A szerző szerint, ha egyetlen személyt kellene felelőssé
tenni a gyermekkor nélküli világ újbóli
felemelkedéséért, akkor a New York-i egyetem professzorára,
Samuel Morse-ra szavazna, aki az első elektronikus jel nyilvános
továbbításával öntudatlanul is a nyomdagép
megjelenéséhez hasonlítható forradalmat indított
el. Az elektronikus kommunikáció lehetősége,
a kommunikációs forradalom, tisztán technikai természete
miatt megkérdőjelezhetetlennek, világnézetileg
semlegesnek tűnt, így a társadalomfejlődés
trendjeit alapjaiban megrendítő jelentősége
sokáig rejtve maradt. Nevezetesen: az információnak
személyesből és regionálisból személytelenné
és globálissá válása. Csak a magvak
elvetése után százhúsz évvel öltött
fogalmilag is alakot McLuhan munkássága révén
a felismerés, hogy a tömegember nem a rádiózással
született meg, akkor vettük csak észre, hogy felbukkanását
a telegráf megjelenésére kell visszadatálni.
Vagyis amikor az üzenetváltás sebessége átlépte
az emberi test dimenzióit. Az ilyen üzenetváltások
kapcsán elveszíti jelentőségét, hogy
mi is maga az üzenet. A továbbított információ
elveszíti kontextusát, önmagáért való
lesz, s így a küldő és fogadó oldal társadalmi-kulturális
különbözőségei irrelevánssá
válnak. Mindenesetre a telegráf még nem kérdőjelezte
meg az olvasáskultúrát és így a gyermekkort,
csupán előrevetítette e jövő árnyékát.
Az új szimbolikus világ kialakulása során az
elektronikus üzenetváltás mellett azonban számba
kell venni az ún. grafikai forradalmat is, a rotációs
nyomdagépek, a kamera, majd egy új képi szimbolizmus
felemelkedését, a rajzfilmek, plakátok, hirdetések
világának megjelenését. Mindez komoly kihívást
jelentett a nyelvvel és az írásbeliséggel szemben.
(Hirtelen váltással gondoljunk a mai személyi számítógépeken
virtuális háborúkat vívó gyermekekre,
az sms- és e-mail-pongyolaságra, a szabadon elérhető
televíziós csatornadömping villogására,
a minden lehetséges felületet elborító reklámra.)
A képek tömegtermelése alapjaiban változtatta
meg az információt. Míg a nyelv a tapasztalással
kapcsolatos absztrakció, addig a kép a tapasztalás
konkrét reprezentációja. A képek nem absztrakt
fogalmakat mutatnak fel, hanem dolgokat. Mondatok cáfolhatók,
képek nem. A képek a megismerési folyamatban a nyelvi
gondolkodással szemben nem előremozdulóak, hanem regresszívek.
A szó az értelemre, a kép az érzelemre hat.
Utóbbi nem gondolkodásra, hanem érzésre hív.
Ezért figyelmeztettek sokan arra veszélyre, hogy a televíziózás
végleg elaltatja elménket. A globalizáció fontos
eszköze a nyelvi kultúra, az írásbeliség
felszámolása és képi kultúrával
való kiváltása, s egyúttal a gyermeki és
a felnőtt szétválasztása szükségességének
felszámolása. A televízió az az eszköz,
amelyben a grafikus és az elektronikus forradalom egyesült,
és végképp megkérdőjelezte az írásbeliség
kultúráját. Mi értelme volna gyermekkorról
beszélni ott, ahol a gyermek saját szobájában,
saját televízióján tetszése szerint
válogathat a felnőtteknek szánt programok között,
ahol a számolatlan gyilkosságok és nemi érintkezések
képi megjelenítésének értelmezése
nem igényel iskolázottságot (de nem is fejleszti a
képességeket, sőt a meglévőket is ellustítja),
ahol a szülő szerepe ismét csak rokoni viszonylatot
takar, illetve az eltartás, a gyermek fogyasztói igényei
kielégítésének kötelezettségét.
Miért kellene a gyermeket megkülönböztetni és
iskolázni, ha másrészt minden "lényeges"
információhoz külön tanulási folyamat nélkül
hozzájuthat megemésztett formában a televízióból?
A szerző a kötet második részében gyakorlatilag
a televízió mint médium elemzése révén
vezeti le a gyermekkor eltűnésének szükségszerűségét.
A differenciálatlanságban közös három ok
miatt erodálja a tévé a gyermek és felnőtt
közötti határvonalat: befogadása nem igényel
instrukciókat, nem támaszt összetett követelményeket,
s nem tesz különbséget a címzettjei között.
A televízió gyakorlatilag a 14-15. századi állapotokat
varázsolta vissza. Ennek képi reprezentációja
az is, ahogy a televízió a gyerekeket többnyire kisméretű
felnőttekként ábrázolja. Az elektronikus média
korában lehetetlen bármilyen titkot is megőrizni;
s titok nélkül a gyermekkor intézménye is értelmét
veszíti. A felnőttek világa teljes mértékben
a gyermekek elé tárul, nincs többé helye a szégyenérzetnek,
oda a gyermeki ártatlanság is. Külön fejezet taglalja
a televízió mindent lemeztelenítő, megszentségtelenítő
mivoltát, azt, ahogy a szerző szavaival élve: az egész
kultúrát egy klozetten keresztül erőlteti át,
a pszichoanalízist és a gyóntatószéket
szégyentelenül teszi közszórakoztatás tárgyává.
Miután jelentéstartalmát veszíti a felnőtt,
a gyermeknek sincs már sok értelme, következésképpen
a televízió által sugallt képek, szappanoperák,
minták, reklámok azt sulykolják, hogy leány
ne nézzen ki sokkal fiatalabbnak anyjánál, s az anya
ne nézzen ki öregebbnek leányánál. A televíziózás
korában három életkori szakasz van: a gügyögő
kisbaba az egyik oldalon, a sír szélén álló
szenilis öregember a másikon, míg a kettő között
a nagy végtelen tér felnőtt-gyermekekkel, akik fizikailag
kifejlettek, de egyéb képességeiket tekintve inkább
gyermekinek nevezhetők. A gyermekkor eltűnése szintén
a globalizált fogyasztói világ egy sajátos
igényére világít rá: az infantilizált
fogyasztóra. Ördögűzés zajlik: a fiataloknak
mint gyermekeknek egy kétszáz éves képét
üldözik, s helyettesítik be a felnőttként
bemutatott fiatalokkal.
A kötet végén hat gondolatébresztőnek
szánt kérdés kerül megfogalmazásra:
1. A gyermekkort felfedeztük, vagy feltaláltuk? A szerző
véleménye szerint feltalált, azaz a kultúra
terméke, ahol is a társadalmat uraló aktuális
médium igényei döntik el, hogy szükség van-e
a fiatalok elkülönítésére tanításuk,
komplex képességek elsajátíttatása érdekében.
2. A gyermeki lét hanyatlása jelenti-e egyben az amerikai
kultúra általános hanyatlását is? A
szerző szerint ez a harmadik nagy társadalomkísérlet
Amerikában Az első az volt, hogy lehet-e a gondolatok és
a kifejezés szabadsága elvére politikai rendszert
építeni, a második, hogy lehet-e egységes kultúrát
kovácsolni az egész világról jött, különböző
nyelvet beszélő, különböző kultúrájú
és bőrszínű emberekből, s a legújabb:
lehet-e a társadalom sorsát teljes mértékben
a modern technológiáknak alárendelni, melyre Orwell
és Huxley már megadta a maga nemleges válaszát.
Véleménye szerint ha Amerika végre elkezdene gondolkodni,
akkor elkerülhetné a hanyatlást, de ez a könyv
megjelenéséig még nem kezdődött el. Kérdés,
hogy legalább szeptember 11-e után elindult-e valamilyen
megvilágosodás?
3. A konzervatívok, fundamentalisták milyen szerepet játszhatnak
a gyermeki lét lerombolásával szemben? Postman bizonytalan
a liberális gondolat elítélésében, mely
inkább választja a televíziót, mint Viktória
királynőt, s mindennek nekiugrik, ami a történelem
kerekét visszaforgatni igyekszik, de ha mentegetőzve is,
mégis helyesnek ítéli a Moral Majorityhez hasonló
mozgalmakat, legalább annyiban, hogy ezek rákényszerítenek
bennünket bizonyos gondolataik megfontolására, hasonlóan
ahhoz, ahogy napjainkban a nyugat-európai politikai jobbközép
igyekszik programjába építeni a szélsőjobbnak
titulált pártprogramok bizonyos elemeit, hogy a vitorlából
úgymond kifogja a szelet.
4. Létezik-e olyan kommunikációs technológia,
mely a gyermeki lét iránti igényt szolgálja?
A szerző szerint egyedül a számítógép
lehetne ilyen, a programozás ugyanis ismét előtérbe
állíthatja a komplex nyelvismeret kikerülhetetlenségét,
de félő, hogy a tömegek számára csak a
gondolkodás nélküli zeneletöltés, reklámfogyasztás,
pornó és lövöldözősdi jelent számítógép-használatot,
ahogy a televízióval való versenyfutásban az
amerikai rádiók sem voltak képesek megmaradni a beszéd
ereje és költészete hirdetőjeként, hanem
a zeneipar szimpla kiszolgálóivá silányultak.
5. Létezik-e olyan társadalmi intézmény, amely
elég erős ahhoz, hogy szembeforduljon a kedvezőtlen
trenddel? Csak az iskola és a család jöhetne számításba,
de a család jelentősen meggyengült, miután a
szülők elveszítették ellenőrzésüket
az információk felett, és sokat ártott a női
egyenjogúsítás is, melyet a szerző felvilágosodottként
ugyan nagyra értékel, de nem tagadja el nagyon kedvezőtlen
mellékhatásait. Az iskola csak akkor játszhat szerepet,
ha maradt még valami a felnőttek tarsolyában, ami
megtanítható. Már McLuhan megírta, hogy az
új kommunikációs korban az iskola elveszítette
figyelemfenntartó képességét, s inkább
egy időt fecsérlő fogházzá vált.
Az iskola önmagát mentve előremenekül, és
még inkább aláássa az alapértékeket:
olvasáskultúra helyett karriertréninggel szolgál.
A szerző szerint mégis az iskola az utolsó védbástya,
amely azonban szerinte el fog esni, amint a tanári kar lecserélődik
a televízión felnőtt generációkkal.
6. Képes-e az egyén ellenállni? Postman válasza
lehangolóan egyértelmű: nem. Mégis az ellenállást
ajánlja a szülőknek: az eldobható dolgok amerikai
kultúrájával szemben erősíteni kell
a tartós értékek megbecsülését.
A legrendszerellenesebb szülői lázadás azonban
a gyermek média-hozzáférésének korlátozása:
mind a ráfordított idő, mind a tartalmak értékelése
révén. Az ellenálló szülők egyfajta
rendházi elszigeteléssel egyrészt értékes
elitet küldhetnek a jövőbe, másrészt nemes
szolgálatot téve védelmezik a humán tradíciókat.
A szerző szerint elképzelhetetlen, hogy egy társadalom
ne tartana igényt gyermekekre, de véleménye szerint
az már elfelejtődni látszik, hogy a gyermekeknek gyermekkora
is szükségük volna.