A gyermeklány-fotómodellek favorizálásától a fiatalkori bűnözés robbanásszerű terjedéséig a szerző a gyermekkornak, a gyermeki létnek mint intézménynek napjaink Amerikájában tapasztalható rohamos hanyatlását, és ezzel összefüggésben a felnőttség fogalmának fenyegető átértelmeződését vázolja fel. Történeti és demográfiai kutatások vaskos háttéranyagának bemutatásával azt sugallja, hogy a gyermekkor viszonylag új keletű találmány, mely lényegében akkor intézményesült, amikor a nyomtatott médium rákényszerítette a közgondolkodásra a gyermek és a felnőtt megkülönböztetését. Mára azonban e különválasztás erózióját éljük meg a televízió pusztító terrorja következtében, mely az erőszak és a szex felnőtteknek szánt titkait a tömegszórakoztatás részévé emelte, miközben mind a hírek, mind a reklámok színvonalát a tizenéves befogadók intellektuális színvonalára züllesztette.

Postman meggyőzően mozgósítja a pszichológia, a történettudomány, a szemantika, a mcluhanológia és a józan ész eszköztárát tézisei alátámasztására. Neil Postman a New York-i egyetem kommunikációs tanszékének vezetője, aki tíz évig az Et Cetera szemantikai folyóirat szerkesztője is volt, s e munkáját megelőzően már tizenhét kötetet jelentetett meg. Az eredetileg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján íródott könyv sajnálatos módon - a szerző megállapítása szerint is - a legkevésbé sem veszített aktualitásából, egyetlen jövendölése sem bizonyult tévesnek, egyetlenegy negatív trend nem fordult meg. Csupán az idézett példázatok tűnhetnek néha régiesnek, de nyomukban az olvasó megannyi új megfelelőt vehet számba a maga számára. A mai életünkben található példákat e könyv írásakor a legborúlátóbb víziók sem lettek volna képesek előrevetíteni.

A kötet bemutatja, miként keletkezett a gyermekkor, miként virágzott 350 évig, és miként fordult napjainkra hanyatlásba. A leírt folyamatok ma is érvényesek, csak még sokkal rosszabb formában működnek. A szerző az első kiadást követően éppen a tinédzserektől kapott számtalan visszajelzés nyomán döbbent rá arra, hogy a gyermeki lét megőrzésének képességével leginkább maguk a gyermekek rendelkeznek, akik véleménye szerint a szerző téved, mikor a tévében sugárzott felnőtt műsoroktól félti őket. Szerintük a teljes fiatalkorukat lefedő túlzott iskolai elfoglaltság az, ami felszámolja a gyermeki létet. A gyermekek - mint morális kényszerítő erő - képesek felismerni önmaguk különbözőségét a felnőttektől, vigyáznak arra, hogy a distinkció meg is maradjon, s talán még a felnőtteknél is jobban tudják, hogy a különbségtétel felszámolásával valami borzasztóan fontos dolog veszne el. A szerző bizonyos mértékig naivitásba menekülve azzal nyugtatja magát, hogy bár az amerikai kultúra ellenséges a gyermeki léttel szemben, maguk a gyermekek nem azok. Sajnos azonban ez nem több, mint struccpolitika, ugyanis nyilvánvaló, hogy a gyermeki létbe behatoló agresszió kivédésére a gyermek még nem készült fel. A felsorolt okok miatt is már eleve torz szocializációja folytán nem képes ellenszegülni, és csak a könnyebb ellenállás irányába mozdulva igyekszik megőrizni a gyermeki lét mint intézmény számára praktikus előnyeit, miközben megnyugtatásul közli, hogy köszöni szépen, de jól elvan a szocializációnak azzal a dzsungel-válfajával, melyben a kellemetlen kényszereket örömmel félretolva önmaga nevelését deklarálja. Erfurtnál döbbenetesebb mementó kellhet-e? A könyörtelen, antihumánus kereskedő-média kizárólagos terrorjára bízott gyermekeinktől várjuk, hogy magukra hagyva önmagukat neveljék fel?

Azzal a megfogalmazással azonban egyetérthetünk, hogy a gyermek: üzenet abba a jövőbe, melyet már nem fogunk látni. Biológiai szempontból nehezen elképzelhető, hogy egy társadalom megfeledkezzen önmaga reprodukciójáról, de az nagyon is lehetséges, hogy nincs elképzelése a gyermeki létről. A csecsemőkor még biológiailag meghatározott, de arra nézve már nehezebb fogódzókat találni, hogy ki is tekintendő gyermeknek, és mikortól kellene felnőttként kezelnünk. A túlélés törvénye nem követeli meg a két korszak éles különválasztását. Még 1890 táján is a gimnazista korú amerikaiak csupán 7 százaléka tanult, míg a többiek a náluknál jóval fiatalabbakkal együtt látástól vakulásig dolgoztak a felnőttekkel egy sorban. A társadalmi tények és ideák azonban nem összekeverendők: maga a gyermekkor intézménye eredendően a reneszánsz találmánya, egyidős a tudományos felvilágosodással, a vallásszabadság kibontakozásával, a nemzetállami gondolat megjelenésével, de mint minden társadalmi képződmény, egyáltalán nem örökkévaló, s manapság szédületes iramú felszámolódásával kell szembesülnünk.

A könyv nem egyszerűen a gyermekkor eltűnését konstatálja, hanem elméletet is alkot a miért elkerülhetetlenségére. A kötet a mondandó logikájának megfelelően két fő részre oszlik. Az első azt taglalja, miből eredt a gyermekkor intézménye, különös tekintettel azokra a kommunikációs feltételekre, melyek először szükségtelennek, később elengedhetetlennek mutatták. A második rész a modern korba vezet, s megmutatja, hogy a gutenbergi időkből Samuel Morse világába átlépve miként vált és válik a gyermekkor mint társadalmi struktúra nehezen fenntartható és lassan irreleváns képződménnyé. A kötet vállaltan nem foglalkozik az orvoslás lehetséges módjaival. A szerző elismeri, hogy nem tudja a választ. Ez nem jelenti azt, hogy a 21. század kicsit bátrabban gondolkodó olvasójának ne lehetnének ötletei.

A 15 éven aluli gyermekkori bűnözés az USÁ-ban 1950 és 1979 között 1100 százalékkal növekedett, a divatiparnak köszönhetően megszűnt a gyermekspecifikus ruházat (nem a gyermekméret), az iskolákban ma már nem az jelenti a problémát, ha egy diák cigarettázik a mosdóban, a divatbemutatók kifutóin megjelentek a 12-13 éves Loliták. Megszűntek a pusztán a tér és környezet eszközeit felhasználó gyermekjátékok, és a helyükbe türemkedtek az eszközbeszerzést és instrukciókat követelők. Az oldalvonalon felnőttek szurkolnak, a gyerek már nem örömet keres, hanem sikert. Ma már a tizenéves, néha a kisebb is, pont úgy káromkodik, mint a felnőtt, cigarettázik, kávézik és alkoholt fogyaszt, nemi életét tízévesen kezdi, és bár nem dolgozik, azt megköveteli, hogy tudatosan kialakított fogyasztói igényeit a felnőttek kötelességszerűen kielégítsék. S habár a szerző macskaként kerülgeti a forró kását, a kutya mégis errefelé van elásva. A kereskedőszellem mindent felfal, ami emberi, és uralma alá vonja a tömegtermelést, tömegértékesítést, legyen az család, nemzet, zene vagy gyermekkor.

Az ókori görögöknél még nagyon bizonytalan a gyermekkor artikulációja, de a fiatalok oktatásának szükségessége egyértelmű. Az ókor csúcsán, a rómaiaknál az oktatás fontossága mellett kifinomult életkor-érzékenységgel számolhatunk, a fiatalság és a szégyenérzet összekapcsolásával. A barbár középkor kezdetén azonban eltűnik az írásbeliség, az oktatás, a szégyenérzet, és ennek következményeként maga gyermekkor. Az olvasás képessé tesz absztrakt világokba való belépésre, így a nyomtatás megjelenésével elválnak az írni-olvasni tudók azoktól, akik erre nem képesek. Az írások olyan értékes információkat és titkokat tartalmaznak, melyekhez való hozzáférés képessége határozottan kijelöli a gyermekkor és a felnőtté válás határvonalát. Egy nem írásbeliségre alapozott, hanem dalaiban és alapvetően a szóbeliségben élő társadalomban ilyen éles határvonal nem húzható. Ennek is tudható be, hogy a középkori emberek nagy része életkortól függetlenül gyermekdeden viselkedett. A középkori embernél tehát a beszédkészség tökéletes kontrollja révén hétéves korban ért véget a gyermekkor. A katolikus egyház is ettől a kortól datálta a gyermek arra való képességét, hogy a jót megkülönböztesse a rossztól. A gyermek-fogalmat nem életkori jelzőként, hanem rokonsági fok megjelölésére használták. A 15. század közepén felemelkedő Gutenberg-galaxis olyan új szimbolikus világot teremtett, mely maga után vont egy újfajta felnőttséget, ezzel kizárva magából a gyermekit, amelynek ilyen módon egy adekvát, általa belakható világot kellett teremteni. A felnőtté válás alapkövetelménye lett a tipográfia világába való belépés, így az európai kultúra ismét felfedezte a maga számára az oktatás jelentőségét s egyben a gyermekkor intézményét. Jellegzetes epizód, hogy az ipari forradalommal megjelenő tömeges igény az olcsó munkáskézre máris megrengette a lassan kibontakozó gyermekkor-intézményt. Már az újkorban is felismert társadalmi tény volt az alacsony iskolázottság és a fiatalkori bűnözés szoros összefüggése. A szerző szerint, ha egyetlen személyt kellene felelőssé tenni a gyermekkor nélküli világ újbóli felemelkedéséért, akkor a New York-i egyetem professzorára, Samuel Morse-ra szavazna, aki az első elektronikus jel nyilvános továbbításával öntudatlanul is a nyomdagép megjelenéséhez hasonlítható forradalmat indított el. Az elektronikus kommunikáció lehetősége, a kommunikációs forradalom, tisztán technikai természete miatt megkérdőjelezhetetlennek, világnézetileg semlegesnek tűnt, így a társadalomfejlődés trendjeit alapjaiban megrendítő jelentősége sokáig rejtve maradt. Nevezetesen: az információnak személyesből és regionálisból személytelenné és globálissá válása. Csak a magvak elvetése után százhúsz évvel öltött fogalmilag is alakot McLuhan munkássága révén a felismerés, hogy a tömegember nem a rádiózással született meg, akkor vettük csak észre, hogy felbukkanását a telegráf megjelenésére kell visszadatálni. Vagyis amikor az üzenetváltás sebessége átlépte az emberi test dimenzióit. Az ilyen üzenetváltások kapcsán elveszíti jelentőségét, hogy mi is maga az üzenet. A továbbított információ elveszíti kontextusát, önmagáért való lesz, s így a küldő és fogadó oldal társadalmi-kulturális különbözőségei irrelevánssá válnak. Mindenesetre a telegráf még nem kérdőjelezte meg az olvasáskultúrát és így a gyermekkort, csupán előrevetítette e jövő árnyékát. Az új szimbolikus világ kialakulása során az elektronikus üzenetváltás mellett azonban számba kell venni az ún. grafikai forradalmat is, a rotációs nyomdagépek, a kamera, majd egy új képi szimbolizmus felemelkedését, a rajzfilmek, plakátok, hirdetések világának megjelenését. Mindez komoly kihívást jelentett a nyelvvel és az írásbeliséggel szemben. (Hirtelen váltással gondoljunk a mai személyi számítógépeken virtuális háborúkat vívó gyermekekre, az sms- és e-mail-pongyolaságra, a szabadon elérhető televíziós csatornadömping villogására, a minden lehetséges felületet elborító reklámra.) A képek tömegtermelése alapjaiban változtatta meg az információt. Míg a nyelv a tapasztalással kapcsolatos absztrakció, addig a kép a tapasztalás konkrét reprezentációja. A képek nem absztrakt fogalmakat mutatnak fel, hanem dolgokat. Mondatok cáfolhatók, képek nem. A képek a megismerési folyamatban a nyelvi gondolkodással szemben nem előremozdulóak, hanem regresszívek. A szó az értelemre, a kép az érzelemre hat. Utóbbi nem gondolkodásra, hanem érzésre hív. Ezért figyelmeztettek sokan arra veszélyre, hogy a televíziózás végleg elaltatja elménket. A globalizáció fontos eszköze a nyelvi kultúra, az írásbeliség felszámolása és képi kultúrával való kiváltása, s egyúttal a gyermeki és a felnőtt szétválasztása szükségességének felszámolása. A televízió az az eszköz, amelyben a grafikus és az elektronikus forradalom egyesült, és végképp megkérdőjelezte az írásbeliség kultúráját. Mi értelme volna gyermekkorról beszélni ott, ahol a gyermek saját szobájában, saját televízióján tetszése szerint válogathat a felnőtteknek szánt programok között, ahol a számolatlan gyilkosságok és nemi érintkezések képi megjelenítésének értelmezése nem igényel iskolázottságot (de nem is fejleszti a képességeket, sőt a meglévőket is ellustítja), ahol a szülő szerepe ismét csak rokoni viszonylatot takar, illetve az eltartás, a gyermek fogyasztói igényei kielégítésének kötelezettségét. Miért kellene a gyermeket megkülönböztetni és iskolázni, ha másrészt minden "lényeges" információhoz külön tanulási folyamat nélkül hozzájuthat megemésztett formában a televízióból?

A szerző a kötet második részében gyakorlatilag a televízió mint médium elemzése révén vezeti le a gyermekkor eltűnésének szükségszerűségét. A differenciálatlanságban közös három ok miatt erodálja a tévé a gyermek és felnőtt közötti határvonalat: befogadása nem igényel instrukciókat, nem támaszt összetett követelményeket, s nem tesz különbséget a címzettjei között. A televízió gyakorlatilag a 14-15. századi állapotokat varázsolta vissza. Ennek képi reprezentációja az is, ahogy a televízió a gyerekeket többnyire kisméretű felnőttekként ábrázolja. Az elektronikus média korában lehetetlen bármilyen titkot is megőrizni; s titok nélkül a gyermekkor intézménye is értelmét veszíti. A felnőttek világa teljes mértékben a gyermekek elé tárul, nincs többé helye a szégyenérzetnek, oda a gyermeki ártatlanság is. Külön fejezet taglalja a televízió mindent lemeztelenítő, megszentségtelenítő mivoltát, azt, ahogy a szerző szavaival élve: az egész kultúrát egy klozetten keresztül erőlteti át, a pszichoanalízist és a gyóntatószéket szégyentelenül teszi közszórakoztatás tárgyává. Miután jelentéstartalmát veszíti a felnőtt, a gyermeknek sincs már sok értelme, következésképpen a televízió által sugallt képek, szappanoperák, minták, reklámok azt sulykolják, hogy leány ne nézzen ki sokkal fiatalabbnak anyjánál, s az anya ne nézzen ki öregebbnek leányánál. A televíziózás korában három életkori szakasz van: a gügyögő kisbaba az egyik oldalon, a sír szélén álló szenilis öregember a másikon, míg a kettő között a nagy végtelen tér felnőtt-gyermekekkel, akik fizikailag kifejlettek, de egyéb képességeiket tekintve inkább gyermekinek nevezhetők. A gyermekkor eltűnése szintén a globalizált fogyasztói világ egy sajátos igényére világít rá: az infantilizált fogyasztóra. Ördögűzés zajlik: a fiataloknak mint gyermekeknek egy kétszáz éves képét üldözik, s helyettesítik be a felnőttként bemutatott fiatalokkal.

A kötet végén hat gondolatébresztőnek szánt kérdés kerül megfogalmazásra:
1. A gyermekkort felfedeztük, vagy feltaláltuk? A szerző véleménye szerint feltalált, azaz a kultúra terméke, ahol is a társadalmat uraló aktuális médium igényei döntik el, hogy szükség van-e a fiatalok elkülönítésére tanításuk, komplex képességek elsajátíttatása érdekében.
2. A gyermeki lét hanyatlása jelenti-e egyben az amerikai kultúra általános hanyatlását is? A szerző szerint ez a harmadik nagy társadalomkísérlet Amerikában Az első az volt, hogy lehet-e a gondolatok és a kifejezés szabadsága elvére politikai rendszert építeni, a második, hogy lehet-e egységes kultúrát kovácsolni az egész világról jött, különböző nyelvet beszélő, különböző kultúrájú és bőrszínű emberekből, s a legújabb: lehet-e a társadalom sorsát teljes mértékben a modern technológiáknak alárendelni, melyre Orwell és Huxley már megadta a maga nemleges válaszát. Véleménye szerint ha Amerika végre elkezdene gondolkodni, akkor elkerülhetné a hanyatlást, de ez a könyv megjelenéséig még nem kezdődött el. Kérdés, hogy legalább szeptember 11-e után elindult-e valamilyen megvilágosodás?
3. A konzervatívok, fundamentalisták milyen szerepet játszhatnak a gyermeki lét lerombolásával szemben? Postman bizonytalan a liberális gondolat elítélésében, mely inkább választja a televíziót, mint Viktória királynőt, s mindennek nekiugrik, ami a történelem kerekét visszaforgatni igyekszik, de ha mentegetőzve is, mégis helyesnek ítéli a Moral Majorityhez hasonló mozgalmakat, legalább annyiban, hogy ezek rákényszerítenek bennünket bizonyos gondolataik megfontolására, hasonlóan ahhoz, ahogy napjainkban a nyugat-európai politikai jobbközép igyekszik programjába építeni a szélsőjobbnak titulált pártprogramok bizonyos elemeit, hogy a vitorlából úgymond kifogja a szelet.
4. Létezik-e olyan kommunikációs technológia, mely a gyermeki lét iránti igényt szolgálja? A szerző szerint egyedül a számítógép lehetne ilyen, a programozás ugyanis ismét előtérbe állíthatja a komplex nyelvismeret kikerülhetetlenségét, de félő, hogy a tömegek számára csak a gondolkodás nélküli zeneletöltés, reklámfogyasztás, pornó és lövöldözősdi jelent számítógép-használatot, ahogy a televízióval való versenyfutásban az amerikai rádiók sem voltak képesek megmaradni a beszéd ereje és költészete hirdetőjeként, hanem a zeneipar szimpla kiszolgálóivá silányultak.
5. Létezik-e olyan társadalmi intézmény, amely elég erős ahhoz, hogy szembeforduljon a kedvezőtlen trenddel? Csak az iskola és a család jöhetne számításba, de a család jelentősen meggyengült, miután a szülők elveszítették ellenőrzésüket az információk felett, és sokat ártott a női egyenjogúsítás is, melyet a szerző felvilágosodottként ugyan nagyra értékel, de nem tagadja el nagyon kedvezőtlen mellékhatásait. Az iskola csak akkor játszhat szerepet, ha maradt még valami a felnőttek tarsolyában, ami megtanítható. Már McLuhan megírta, hogy az új kommunikációs korban az iskola elveszítette figyelemfenntartó képességét, s inkább egy időt fecsérlő fogházzá vált. Az iskola önmagát mentve előremenekül, és még inkább aláássa az alapértékeket: olvasáskultúra helyett karriertréninggel szolgál. A szerző szerint mégis az iskola az utolsó védbástya, amely azonban szerinte el fog esni, amint a tanári kar lecserélődik a televízión felnőtt generációkkal.
6. Képes-e az egyén ellenállni? Postman válasza lehangolóan egyértelmű: nem. Mégis az ellenállást ajánlja a szülőknek: az eldobható dolgok amerikai kultúrájával szemben erősíteni kell a tartós értékek megbecsülését. A legrendszerellenesebb szülői lázadás azonban a gyermek média-hozzáférésének korlátozása: mind a ráfordított idő, mind a tartalmak értékelése révén. Az ellenálló szülők egyfajta rendházi elszigeteléssel egyrészt értékes elitet küldhetnek a jövőbe, másrészt nemes szolgálatot téve védelmezik a humán tradíciókat.

A szerző szerint elképzelhetetlen, hogy egy társadalom ne tartana igényt gyermekekre, de véleménye szerint az már elfelejtődni látszik, hogy a gyermekeknek gyermekkora is szükségük volna.

Ismertetők

Katalógus