A hit és a természettudomány közötti
határ áthidalásával a 17. század óta
sok filozófiai irányzat és gondolkodó próbálkozott.
John Polkinghorne az ebben a könyvben összegyűjtött
írásaival arra mutat rá, hogy a természettudomány
korában is fennmaradhat az istenhit, mert a természettudomány
és a hit nem zárják ki egymást, hanem együtt
magyarázzák a világot, együttműködnek
és kölcsönösen termékenyítőleg
hatnak egymásra. A szerző szavaival élve "intellektuális
unokatestvérek".
Először azt a kérdést veti fel, hogy mit jelent
a mai korban az istenhit. E kérdésre természetesen
a különböző vallások képviselői
eltérő válaszokat adnak. A könyv írásai
elsősorban a keresztény felfogást tükrözik.
A 2. fejezetben a természettudomány és a hit összehasonlítását
találhatjuk. A szerző párhuzamba állítja
a két terület módszereit, amelyekkel a világ
jelenségeit magyarázzák. Ennek illusztrálására
nagy lépésekben végigkíséri, hogyan
változtatták meg az új elméletek és
tudományos felfedezések a fény természetével
kapcsolatos tudományos felfogást. Rámutat arra, hogy
a teológia is fontosnak tartja a fejlődést, ezt a
Bibliából vett idézetekkel támasztja alá.
Azt az érdekes kérdést is kutatja a szerző,
hogy van-e ma is szerepe Istennek a fizikai világ irányításában.
A hívő emberek körében általánosan
elfogadott felfogás, hogy Isten az emberekre gyakorolt hatásán
keresztül beavatkozik a világ sorsába. Vitatott teológiai
kérdés, hogy az emberek sorsa eleve elrendelt-e, vagy a jövőnket
mi is tudjuk alakítani. A szerző azt az álláspontot
képviseli, hogy nemcsak az embereknek nyitott az életútjuk,
hanem az egész fizikai világ nyitott rendszer, és
még Isten maga sem tudja előre a világ jövőjét.
Istent ezért nemcsak nagy Teremtőnek, hanem nagy Improvizátornak
is tekinti.
John Polkinghorne egyaránt tevékenykedik az elméleti
fizika és a teológia területén. Ez is magyarázza,
hogy igen fontosnak tartja a vallás és a természettudományok
képviselői közötti folytonos párbeszédet.
A párbeszéd főként a teológusok és
az elméleti fizikusok között zajlik. A vallásos
és a természettudományos gondolatok különösen
azóta hatnak komolyan egymásra, amióta a modern fizika
kialakult. A newtoni szemlélet szerint a világ úgy
működik, mint egy óraszerkezet, amelyet egy természetfölötti
lény egyszer "fölhúzott", és amely azóta
magára hagyva "jár", legfeljebb néha szorul egy kis
"karbantartásra". A természettudósoknak az a feladatuk,
hogy feltárják azokat a törvényeket, amelyek
irányítják a működését és
pontosan meghatározzák a jövőjét. A húszadik
században azonban felfedeztek olyan folyamatokat, amelyeknél
hiába ismerjük a résztvevő részecskék
kezdeti állapotát és a természeti törvényeket,
mégsem tudjuk előre meghatározni a részecskék
jövőbeli viselkedését, csak a különböző
állapotok valószínűségét tudjuk
megadni. Ezeket a jelenségeket a kvantumfizika írja le. Ezeknél
a jelenségeknél legalább a rendszer egészének
viselkedését meg lehet előre határozni. Az
utóbbi két évtizedben azonban egyre több olyan
úgynevezett "kaotikus" jelenséget írtak
le, amelyeknél makroszkopikus szinten is megdőlt az a nem
túl régen még széles körben elfogadott
tudományos nézet, hogy egy fizikai rendszer bármely
jövőbeli állapotát előre pontosan meg
lehet határozni, ha ismerjük az előző állapotait
és a megfelelő természeti törvényeket.
A teológia számára a kvantumfizikai és a kaotikus
folyamatok arra adnak bizonyítékot, hogy Isten nem hagyta
magára a fizikai világot, hanem folyamatosan beavatkozik
a működésébe. Ebből kitűnik, hogy
a természettudomány a húszadik században olyan
jelenségeket fedezett fel, amelyeket ugyan szigorú természeti
törvények irányítanak, de amelyeknél egyszersmind
Isten tevőleges jelenlétére utaló jeleket is
fel lehet fedezni. Tehát a modern természettudományos
felfedezések nem ingatták meg az istenhitet, hanem éppen
megerősítették.
A könyv rendkívül érdekes, gondolatébresztő
olvasmány, mély filozófiai gondolatokat tartalmaz.
Természettudománnyal, teológiával és
filozófiával foglalkozó szakembereknek egyaránt
ajánlható.
NYERSFORDÍTÁS
A könyv 76-100. oldala (a "Vallás és természettudomány
folytatódó párbeszéde" c. fejezet)