Túlélésünk egyik alapkérdése,
hogy a fogyasztói monokultúrát meghaladva helyreállítsuk
a kulturális és a biológiai sokféleséget.
A kötet kitűnően illusztrálja, hogy az élővilággal
való kapcsolatunk újraépítése során,
a globalizáció gyilkos természetével szembeszállva
miért nem hagyhatjuk figyelmen kívül a számítástechnikát.
A szerző ragyogóan elemzi, hogy a számítástechnikával
terhelt kulturális minták miképp járulnak hozzá
a globális ökológiai válsághoz, s egyúttal
alternatívákat kínál arra, hogyan építhetjük
be mégis a számítástechnikát az oktatásba.
Művével arra is figyelmeztet: nem hagyhatjuk, hogy a technológiai
haladás katonái döntsenek az oktatás, a közösségek,
kulturális identitásunk jövőjéről.
Komoly munícióval szolgál a tömegmédiumokban
és a véleményformálók körében
eluralkodott technikai optimizmus ellenében. És segítségünkre
lehet abban is, hogy az oktatást megmentsük a morális
kiüresedéstől és a cyberlelkűség
ökológiai analfabétizmusától.
Az 1980-as évek vége óta beszélhetünk
komolyabban a számítástechnika betöréséről
az oktatásba, s a kérdés azóta is az, hogy
e folyamat hívei és előrelendítői vajon
tisztában vannak-e azzal, hogy a számítástechnika
kulturális közvetítő és így társadalomformáló
eszköz. A szerző úgy látja, hogy a számítógép
megjelenése a tanulásban összefüggésben
van a környezeti szempontból destruktív kulturális
minták és gyakorlatok terjedésével. Könyve
két nagy részben a kulturális és ökológiai
következményeket, illetve az oktatási következményeket
taglalja.
A globalizáció erői természetesen messianisztikus
módon szemlélik a számítógépet,
amely új piacot teremt, ezáltal csökkenti a szegénységet,
a fejletlenebb világ elmaradottságát, növeli
a termelékenységet a javak és a szolgáltatások
terén a szűkülő erőforrások ellenére
is. De látni kell, hogy az ipari forradalom is kétarcú
folyamat volt: egyrészt növelte az átlagemberek anyagi
életminőségét, életszínvonalát,
ugyanakkor tönkretette az önellátó és jelképekben
gazdag kultúrákat, letarolta a tájat, s olyan pályára
állította az emberiséget, mely ökológiailag
zsákutcának, önfelszámolásnak tekinthető.
Az információs társadalom is hozzájárul
a hagyományos kultúrák felszámolódásához.
Ugyanilyen ellentmondásos magának a tudománynak a
szerepe, mely egyik oldalról az anyagi világ, a természet
megértése révén növeli technológiai
kikezdhetetlenségünket, másrészt fejlődésével
hitelteleníti a mítoszteremtő képességgel
megáldott, morálisan koherens kultúrákat, s
ezzel az erkölcsi relativizmust erősítve a fogyasztói
társadalom kibomlását gyorsítja. A számítástechnika
hasznos felhasználási lehetőségei mellett segített
újraéleszteni a haladás mítoszát, melyet
kissé elhomályosított két világégés
és a kormányok tehetetlensége a jólét
és szegénység közötti egyre táguló
szakadék kezelésére, ugyanakkor olyan izgalmas kihívásokkal
és lehetőségekkel babonázott meg bennünket
ez az új technológia, amelyek elfedték előlünk
a benne rejlő kétarcúságot.
A kötet első része ezeket a kétélű
problémákat taglalja az egyén, a közösségek
és a természeti környezet vonatkozásában.
A szerző itt teremti meg a fogalmi kereteket annak megértéséhez,
hogyan válik a számítógép-alapú
kultúra globalizációja a 19. századból
már megismert gyarmatosítás még destruktívabb
formájává. Elemzi a virtuális tér és
a mindennapi, valóságos élet különbözőségét,
azt, hogy ökológiai válságunk valójában
kulturális hitvilágunk és értékeink
válsága. Az adat felértékelődik és
elhomályosítja, behelyettesíti a helyi közösségek
bölcsességét. A számítógép
vezérelte "újgondolkodás" elfedi előlünk
az ökológiai válság kulturális gyökereit,
s tovább erőlteti azt a menedzsment-szemléletet, mely
a megoldásokat mindig tudományos és technológiai
vonatkozásokban keresi.
A második rész az oktatásban megkövetelt változásokat
tárgyalja. A számítástechnikai alapú
tanulás, az oktató szoftverek mind az elsődleges szocializáció
részei, ezért a tanár-diák kapcsolat nem nélkülözhető
ilyen segédletek mellett sem. Komoly veszélyt hordoz magában,
hogy az oktató szoftverek programozóinak gondolati mintái
és kulturális előfeltevései válnak meghatározó
szocializációs tényezőkké. A felsőoktatás
mind olyan területeket pártfogol, melyek további technológiai
fejlődést váltanak ki, miközben a legkevésbé
sem biztosít fórumot annak feltárására,
hogy az ezek nyomán megvalósuló kulturális
értékbeli és gyakorlati változások,
torzulások milyen következményekkel járnak a
környezetre nézve. Egy ilyen fórum megteremése
a szerző szerint esszenciális része kell, hogy legyen
a demokráciának. Miközben az egész kötet
arról szól, hogy a számítástechnika
eluralkodása miként globalizálja az ökológiailag
destruktív kulturális mintákat, a szerző pesszimistán
állapítja meg, hogy az oktatási rendszer ma még
éppen annak érdekében teszi a legnagyobb erőfeszítéseket,
hogy minden tanterembe kerüljön számítógép
és az egyetemi kurzusok átköltözzenek az internetre.