A tanulmánygyűjtemény egy svédországi
antropológus kutatócsoport kezdeményezéséből
született. A gazdasági, politikai és kulturális
marginalizálódás jelenségét vizsgálták,
egyrészt a fejlődő világ országaiban,
másrészt a fejlett államokban kisebbségben
élő őslakosok között. Kérdésfeltevésük
az volt, hogyan élik meg ezek a csoportok a "fejletlen" és
az "őslakos" bélyeget, hogyan hatnak ezek önértékelésükre?
A marginalitás természetesen csak európai nézőpontból
érvényes kijelentés, s mint ilyen, önkényes.
A mai ökológiai válság idején a nyugati
civilizáció hajlamos a természettel való együttélés
ideális képét vetíteni az őslakos népekre.
Ez a kép leegyszerűsítő, s helyenként
fals is. Tetten érhető azonban, hogy jelentős mértékben
hatást gyakorol az őslakos népek önképére,
önértékelésére. És ezáltal
megint csak az történik, ami évszázadok óta
mindig: a mi róluk alkotott képünk és az ő
magukról alkotott képük egyaránt az európai
értékítéletet tükrözi. Bizonyos népek
kezdenek kialakítani ellen-imázsokat, s megfogalmazni ők
maguk, hogy milyenek kívánnak lenni. Más népek
a hasznukra fordítják azt, hogy a fehérek "született
ökológusoknak" tartják őket, s közülük
azok, akik képesek kultúrájuk jelenségeit lefordítani
a modern média nyelvére, új elitté válhatnak.
A természeti népek gyakran azért fogadják el
a nekik felajánlott szerepeket, mert így legalább
szót kaphatnak a nyilvánosság előtt. Ám
természetesen nem mindenki képes élni ezzel a lehetőséggel.
A kanadai Új-Skóciában élő Mikmak
indiánok példája jól szemlélteti az
őslakos és a környezetvédő mozgalmak összefonódását.
A környezetvédők szívesen működnek
együtt velük, mert ők is az ipari társadalom kritikáját
hangoztatják, s ugyanakkor az indiánok is egyre eredményesebben
használják törekvéseikben a környezetvédelmi
érveket. A retorikának, tudjuk, hatalmi jelentősége
van: elfogadni egy nyelvet, egy gondolkodásmód elfogadását
is jelenti. A nyugati típusú civilizáció igyekszik
megfosztani kontextusuktól az őslakosok fogalmait, ezzel
védtelenné téve azokat, akik egy más típusú
gondolatrendszer koordinátái közt éltek.
A kötet I. része antropológiai szempontból
vizsgálja a posztmodern személyiség szerkezetét,
a hatalmi struktúrák anyagi és szellemi vonatkozásait.
Elemzi, hogyan alakul ki a mai modern ember gyökértelensége,
hogyan kerültek válságba a tekintélyek, hogyan
hálóz be mindent a manipuláció, miért
lesznek céltalanok az életek, amikor nincs már "nagy
közös elbeszélés", nincsenek szabályok.
A továbbiakban következő, terepi kutatásokból
született esettanulmányok gondosan meghatározzák
elméleti alapállásukat és a legújabb
antropológiai iskolák fogalmi nyelvén fejtik ki következtetéseiket,
jelentős jegyzetapparátussal alátámasztva azokat.
A II. rész az amerikai indiánok és a fehérek
közös történelmét tekinti át. Az őslakosok
csoporthoz tartozás tudata jelentős változáson
ment át: a szétszórt etnikai csoportok a fehérekkel
való harcok során, illetve részint a fehér
adminisztráció hatására önmagukat egységes
népekként kezdték meghatározni. Ez a folyamat
a személyiség modernizációjának tekinthető.
A sziúk Pine Ridge Rezervátumát a gazdasági
függőség és az élénk politikai
önállósulási törekvések kontrasztja
jellemzi. Az amerikai kormánynak az indiánokkal szembeni
hivatalos politikája kezdettől az asszimilációt
sürgette. A rezervátumot sokáig csak ideiglenes átnevelő
helynek tekintették, ám az átnevelés korántsem
haladt olyan gyorsan, mint gondolták. Az 50-es évek erőszakos
városba telepítései sem hoztak sikert. 1968-ban megalakult
az alulról szerveződő AIM (American Indian Movement),
az Amerikai Indián Mozgalom, amely az őslakosok politikai
törekvéseinek ad hangot.
A rezervátumokban ma népbetegség az alkoholizmus,
rendkívül magas a munkanélküliség, sok az
öngyilkosság, alacsony a várható élettartam.
Jellemző ugyanakkor bizonyos kulturális rezisztencia. A sziú
élet szellemi síkon tovább él, megtartják
szertartásaikat, s áthatja életüket a felsőbbrendű
hatalmak jelenlétének tudata.
A sziúkra általában jellemző a problémákkal
való nyílt szembenézés, az önirónia,
és az egyéni stílusú életvezetés.
Ezek még múltjuk örökségei. Ma az egyén
megítélésében fontos szerepet kap náluk,
hogy valaki hány százalékban indián. Korunkra
jellemző módon a Farkasokkal táncoló c. mozifilm
nagy hatással volt a sziúk önképére: valósággal
visszakapták múltjukat. Azóta a többi indián
törzs is őket tartja a "legindiánabbnak".
A III. rész a harmadik világ országaiból
hoz esettanulmányokat. Áttekinti az indiai társadalmi
mozgalmak történetét, és ennek tükrében
a személyiség változásait. Az erdőben
élő rabhas törzs primitív életmódot
folytat, a helyi középosztály lenézi őket,
mert piszkosak, iskolázatlanok. Az angol gyarmati uralom alatt az
erdők felügyeletével voltak megbízva, amit sikerrel
teljesítettek is. Ma jórészt favágásból
kénytelenek élni. Ugyanakkor a tömeges erdőirtások
komoly gondokat okoznak Indiának, a pusztító árvizek
is ezzel hozhatók összefüggésbe. Veszélybe
került a bengáli tigris és más védendő
fajok élőhelye is. Amikor a WWF elindította Tigrisvédelmi
programját, a közvélemény a rabhasok ellen fordult.
A rabhasok képtelenek volnának másutt élni,
mint az erdőben, így tulajdonképpen saját élőhelyüket
is veszélyeztetik. Viszont ők lehetnének az erdő
legjobb gazdái, hiszen nagyon jól ismerik azt.
A szintén indiai Van Gujjar népcsoport nomád legeltető
életmódja ugyancsak szembekerült a természetvédelem
érdekeivel, ám a konfliktust sikerült rendezni.
A sikert az magyarázhatja, hogy ők mozgalmat indítottak
céljaikért: elsajátították azt a globális
nyelvet, amin a környezeti problémák iránt érzékeny
közvélemény ma ért, a természet védőinek
kezdték látni és láttatni magukat. Mindez két
évtizeden belül zajlott le, nemzetközi civil szervezetek
segítségével.