A természet és a társadalom minden történelmi
korszakban egyaránt fontos az ember számára, hiszen
egyszerre mindkettőnek a része. A kiadványba gyűjtött
interdiszciplináris tanulmányok azt vizsgálják,
hogy miképp alakult az egyén, illetve az emberi közösség
természethez fűződő viszonya a különböző
társadalmakban és a különböző korokban
az őskortól napjainkig.
A neandervölgyi ősember temetkezési szokásai
először mutatták meg, hogyan viszonyult egy emberi közösség
egy természeti jelenséghez, a halálhoz.
A természetben egyszerre van jelen a ciklikusság (például
az évszakok váltakozása, vagy az égitestek
mozgása) és az egyirányú folyamatok (például
a növekedés vagy az öregedés). Az emberi életben
és a társadalomban mindkét irányzat egyaránt
érvényesül, az évenként ismétlődő
rituálék például a természeti jelenségek
ciklikusságára épültek az ókori társadalmakban.
Ugyanazt a természeti jelenséget különböző
vallási és társadalmi háttérrel rendelkező
népek másképpen kezelték, még ugyanabban
a történelmi korban is. A középkori Bizáncban
az őrültséget nem betegségnek tekintették,
hanem a Sátán művének, illetve szent megszállottságnak.
Ezért az ilyen embereket elfogadta a közösség.
Európa országaiban, közöttük Angliában
és Walesben azonban az őrülteket kirekesztette a társadalom,
törvényen kívülinek vagy boszorkánynak nyilvánították,
vasra verve elzárva tartották, az erdőkbe száműzték,
halálra kínozták, vagy éheztették őket.
A reneszánsz korban már felismerték a természeti
erőforrások értékét, ezért a
termőföld, az erdők, a folyók és az ivóvíz
védelmét szigorú törvények biztosították.
A természet megítélése a társadalmi
helyzettől is függött: a földtulajdonos természetképe
eltért a parasztétól. Ebben az időben vált
egyre jelentősebbé a bányászat. Ennek társadalmi
fontosságát tükrözte, hogy még egyes szentképeken
is megjelenik a bánya a háttérben, a táj részeként.
A reneszánsz és a felvilágosodás korában
a természet és a társadalom közötti szoros
kapcsolatot mutatta, hogy a természet leírására
társadalmi, a társadalmi szerepek jellemzésére
viszont természeti analógiákat használtak:
például a sas a madarak királya, vagy a király
a társadalom napja. A természet jellemzésére
az állatvilágból vagy a technikából
vett hasonlatokat alkalmaztak, az emberi társadalomra pedig természeti
metaforákat, például a szorgos méhekét.
A korai modern Britanniában felismerték a természeti
erőforrások piaci értékét. Éppen
ezért megindultak a társadalmi mozgalmak a nemzeti és
természeti értékek megóvása érdekében.
Szükségessé vált a természet és
a társadalom fogalmának újraértelmezése
és új etikai vezérelvek kidolgozása. Ebben
az időben úgy gondolták, hogy a földművelés
visszaviheti az embert az Édenbe.
A 18. század végén jött létre a brit gyarmatosítási
környezetvédelem. A gyarmatosított szigetek kisméretű
zárt ökológiai rendszere törékenynek bizonyult,
a limitált készletek hamar kimerültek. A meghódított
szigeteket a gyarmatosítók sok esetben néhány
évtized alatt virágzó paradicsomból kietlen
sivataggá változtatták, mert a gyapot, banán
és más ültetvények telepítésekor
véghezvitt erdőirtás a vékony termőréteg
eróziójához, a csapadékmennyiség csökkenéséhez
és a folyók kiszáradásához vezetett.
Ezért több brit gyarmathoz tartozó szigeten, közöttük
a St. Vincent szigeten is szigorú erdőtelepítési
törvényt és erdőirtási tilalmat vezettek
be. Ez a törvény arra a tudományos felismerésre
épült, hogy az erdők kiirtása éghajlati
változással, nevezetesen a csapadék csökkenésével
jár együtt. A 18. század végén egyre több
ökológiai, éghajlati felismerés született:
például felismerték, hogy a vegetáció
az adott földrajzi hely levegőjének páratartalmától
is függ, vagy a vulkánkitörés során a levegőbe
jutott hamu hatalmas területeken megváltoztatja az éghajlatot.
A 17-18. században a természettudományos ismeretek
gyarapodtak és a társadalomtudományok is fejlődésnek
indultak. Úgy vélték, hogy a természet létezésének
egyedüli értelme az, hogy az ember számára természeti
erőforrásokat biztosítson és esztétikai
élményt nyújtson. Egyes irányzatok idealizálták
a természetet, gondoljunk például Rousseau természetszemléletére.
Mások azonban a természetet veszélyesnek, ellenségesnek
tekintették. A gazdaságtan ebben az időben főként
a társadalom és a természet közötti kapcsolatot
vizsgálta, és ahhoz adott útmutatást, hogy
az ellenséges természetet hogyan lehet úgy használni,
hogy az áldássá váljon.
A felvilágosodás korában, az iparosodás előrehaladásával
az angolok jelentős része már városokban élt.
Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az
angolok nosztalgikusan vágytak a vidéki élet után.
Szentimentalizmussal tekintettek a vidéki életre, ideologizálták
és dicsőítették az érintetlen természetet,
és próbálták megóvni. 1700-ban London
volt Európa legnagyobb lakossággal rendelkező városa.
A legtöbb angol Londont a bűn és a betegségek
melegágyának, szinte szörnyetegnek tekintette. A vidéki
élet utáni vágyat hirdették (és hirdetik
ma is) a természetet idéző londoni városrész-
és utcanevek. Ellentétként kezelték a vidéket
és a várost - az elsőt természetes míg
a másodikat mesterséges környezetnek tekintették.
A 18-19. század fordulóján Németországban
romantikus természetszemlélet alakult ki, amely a művészet
és a filozófia területén is éreztette
hatását. A természetet kezdték úgy tekinteni,
mint egyetlen organizmust, és azt is egyre inkább felismerték,
hogy az ember felelős a természetért. Norvégiában
az erőteljes társadalmi változások a természeti
szemlélet és a humanizmus ötvözeteként megjelenő
"ökohumanizmus" elvein alapultak. Németországban a "természet"
fogalom egyre inkább dogmatikussá vált. A természethez
fűződő igaz érzés nem mindig fejezhető
ki szép szavakkal. A természethez való igazi viszonynak
tapasztalatokon, és a természeti és társadalmi
környezet iránti érzékenységen kell alapulnia.
Németországban a romantika korszakától kezdve
a náci perióduson keresztül a mai napig az a hagyomány
érvényesül, hogy az erdő a romlatlan természet
megtestesítője.
A felvilágosodás korában alakult ki az az elmélet,
hogy a különböző emberi rasszok létrejötte
a különböző éghajlati körülményekre
vezethető vissza. Észak-Amerika déli államaiban
a klíma és a kultúra közötti összefüggéssel
indokolták a rabszolgaság fenntartását: a feketék
a meleg éghajlati körülmények között
jobban tudnak dolgozni, mint a fehérek, és emellett jobban
is érzik magukat, mint szülőhelyükön, Afrikában.
Észak-Amerika nyugati részén néhány
évtized alatt addig elképzelhetetlen gyorsasággal
alakult át a természet és ezzel együtt a társadalom
is. Ezt a vidéket még ma is szokás "vadnyugatként"
emlegetni. A nagy kiterjedésű préri a szabadság
szimbólumaként szerepelt az amerikai politikai retorikában,
az irodalmi és a képzőművészeti alkotásokban
és később a "western" filmekben. Az igazi táj
képét egy elképzelt vette át, és a végtelen
szabadságnak, a férfias vadságnak, a termékeny
földeknek az utópisztikus elképzelése sok európait
csábított el az "ígéret földjére".
A bevándorlók azonban az elképzelt paradicsomi állapotok
helyett nehéz körülményeket és veszélyeket
találtak. A farmerek azonban kellő virtussal át tudták
alakítani a tájat. Ezért a politikusok a farmereket
állították a társadalom középpontjába
és a megművelt mezőgazdasági területeket
tekintették "Édennek". Az 1800-as évek közepére
a hatalmas méretű vasútépítés
átalakította a táj képét és vele
együtt az emberek szemléletét: a vad tájon füstölő
mozdonnyal átrobogó szerelvény az ember győzelmét
szimbolizálta a természet fölött. Átalakult
az emberek életmódja is, hiszen könnyebbé, gyorsabbá
és biztonságosabbá vált az utazás és
az áruszállítás, és ezzel párhuzamosan
gyors ütemben megindult az iparosodás és a városok
kialakulása és fejlődése. Ez a változás
tette hamarosan szükségessé a környezet védelmét
is. Társadalmi igénnyé vált, hogy az ország
egyes részeit megtartsák eredeti vadságukban, ezért
hozták létre egymás után, a világon
elsőként, a nemzeti parkokat. A természeti értékek
megőrzése és felhasználása közötti
társadalmi ellentétek nagyrészt akkor jöttek
létre, és sajnos azóta is léteznek.
Darwin "A fajok eredete" című munkája 1838-ban jelent
meg. A könyvben leírt elmélet gyökeresen átformálta
a biológiai szemléletet, és egy új tudományág,
az antropológia létrejöttét alapozta meg, valamint
az emberek gondolkodását is megváltoztatta. A természetes
kiválogatódás elméletének, illetve annak
a gondolatnak, hogy az emberi faj az állatvilágból
fejlődött ki, hatalmas társadalmi hatása volt.
Az állatokkal való közeli rokonság alapján
ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az ember a
természet része. Darwin az egyedek természetes kiválogatódása
mellett a csoport-szelekció fontosságát is hangsúlyozta:
egy társadalmi csoport túlélési esélyeit
nemcsak az egyedek nyers fizikai ereje határozza meg, hanem a társadalmi,
morális és intellektuális értékek is.
A darwini elméletet sokan továbbfejlesztették, és
az elmélet alapján az emberi természetre is megpróbáltak
magyarázatot adni, így született meg a szociálbiológia.
Az az írás, amely a Human Genome Project-ről szól,
a biológia legújabb területeire kalauzol el minket.
A humángenetikai kutatás a 20. század elején
azzal a felismeréssel kezdődött, hogy egyébként
ritkán előforduló betegségek az egymással
rokonságban álló emberek csoportjában halmozódhatnak.
A genetikai örökítőanyagban, a DNS-ben található
beprogramozva mindaz, ami az embert emberré teszi és ami
az egyént megkülönbözteti a többi embertől.
Az ember génállományának feltérképezése
a további tudományos kérdések mellett orvosi,
technikai, jogi, gazdasági, etikai és filozófiai problémákat
vet fel. A projekt tehát erős kapcsot jelent a természet
és a társadalom között. A projekt eddig elért
eredményei és a további kutatások a társadalmat
és az egyének életét alapvetően meg
fogják változtatni.
A globális társadalomban egyre nő a szakadék
a gazdaságilag fejlett "észak" és a fejletlen "dél"
között. A könyvben található írásban
a szerző azt a gondolatot fejti ki, hogy egy másik ország
meghódítása, gyarmatosítása előnyös
a meghódítottnak, mert a hódítók átviszik
a fejlettebb kultúrát. A fejlődés ebben a retorikában
azt jelenti, hogy a fejlettebb társadalom tervszerű lépéseket
tesz a fejletlenebb felemelése érdekében, vagyis azért,
hogy megszűnjön a szegénység és a betegségek.
A cél egyszerre politikai és humanitárius, és
a globális egyensúly megteremtésének eszköze.
Az utolsó két írás a természet és
a gazdaság közötti ellentétről szól.
Az ember speciális faj, ugyanis amíg a többi faj alkalmazkodik
a környezetéhez, az ember a természetet alakítja
át saját igényei szerint. A fő problémát
azonban az jelenti, hogy a gazdasági és a technológiai
fejlődés, sőt a népességnövekedés
is exponenciális ütemben megy végbe, tehát a
függvény a végtelenbe tart, a fizikai - biológiai
környezet azonban véges. Az emberi tevékenység
a földi ökorendszer összeomlásához vezethet,
amely az emberiség és esetleg más fejlett életformák
megszűnését vonhatja maga után. Ez tehát
felveti az ember morális felelősségét. Ha az
ember nem lesz elég bölcs ahhoz, hogy a természettel
egyenrangú kapcsolatot hozzon létre, akkor az eddig jellemző
önző emberközpontú magatartásának
önmaga is áldozatává válik.
Az az olvasó, aki ezt az esszé-gyűjteményt alaposan
áttanulmányozza, sok új ismerettel gazdagodik és
új összefüggések tárulnak fel előtte
a természet és a társadalom kapcsolatáról.
Mivel a könyv igazi interdiszciplináris munka, minden természet-
és társadalomtudomány terület művelője
és tanulója, valamint minden érdeklődő
olvasó egyaránt talál benne ismerős kapaszkodókat
és új ismereteket. A könyv a szakembereknek és
a művelt érdeklődőknek egyaránt ajánlható.
A tanulmányok végén részletes irodalomjegyzék
segíti azokat, akik még jobban el akarnak mélyülni
az adott témában. A könyv nem elhanyagolható
erénye az is, hogy a szerzők a logikus gondolatokat könnyen
érthető, tiszta szerkezetű angol mondatokban fogalmazták
meg.