A természet és a társadalom minden történelmi korszakban egyaránt fontos az ember számára, hiszen egyszerre mindkettőnek a része. A kiadványba gyűjtött interdiszciplináris tanulmányok azt vizsgálják, hogy miképp alakult az egyén, illetve az emberi közösség természethez fűződő viszonya a különböző társadalmakban és a különböző korokban az őskortól napjainkig.

A neandervölgyi ősember temetkezési szokásai először mutatták meg, hogyan viszonyult egy emberi közösség egy természeti jelenséghez, a halálhoz.
A természetben egyszerre van jelen a ciklikusság (például az évszakok váltakozása, vagy az égitestek mozgása) és az egyirányú folyamatok (például a növekedés vagy az öregedés). Az emberi életben és a társadalomban mindkét irányzat egyaránt érvényesül, az évenként ismétlődő rituálék például a természeti jelenségek ciklikusságára épültek az ókori társadalmakban.

Ugyanazt a természeti jelenséget különböző vallási és társadalmi háttérrel rendelkező népek másképpen kezelték, még ugyanabban a történelmi korban is. A középkori Bizáncban az őrültséget nem betegségnek tekintették, hanem a Sátán művének, illetve szent megszállottságnak. Ezért az ilyen embereket elfogadta a közösség. Európa országaiban, közöttük Angliában és Walesben azonban az őrülteket kirekesztette a társadalom, törvényen kívülinek vagy boszorkánynak nyilvánították, vasra verve elzárva tartották, az erdőkbe száműzték, halálra kínozták, vagy éheztették őket.

A reneszánsz korban már felismerték a természeti erőforrások értékét, ezért a termőföld, az erdők, a folyók és az ivóvíz védelmét szigorú törvények biztosították. A természet megítélése a társadalmi helyzettől is függött: a földtulajdonos természetképe eltért a parasztétól. Ebben az időben vált egyre jelentősebbé a bányászat. Ennek társadalmi fontosságát tükrözte, hogy még egyes szentképeken is megjelenik a bánya a háttérben, a táj részeként.
A reneszánsz és a felvilágosodás korában a természet és a társadalom közötti szoros kapcsolatot mutatta, hogy a természet leírására társadalmi, a társadalmi szerepek jellemzésére viszont természeti analógiákat használtak: például a sas a madarak királya, vagy a király a társadalom napja. A természet jellemzésére az állatvilágból vagy a technikából vett hasonlatokat alkalmaztak, az emberi társadalomra pedig természeti metaforákat, például a szorgos méhekét.

A korai modern Britanniában felismerték a természeti erőforrások piaci értékét. Éppen ezért megindultak a társadalmi mozgalmak a nemzeti és természeti értékek megóvása érdekében. Szükségessé vált a természet és a társadalom fogalmának újraértelmezése és új etikai vezérelvek kidolgozása. Ebben az időben úgy gondolták, hogy a földművelés visszaviheti az embert az Édenbe.
A 18. század végén jött létre a brit gyarmatosítási környezetvédelem. A gyarmatosított szigetek kisméretű zárt ökológiai rendszere törékenynek bizonyult, a limitált készletek hamar kimerültek. A meghódított szigeteket a gyarmatosítók sok esetben néhány évtized alatt virágzó paradicsomból kietlen sivataggá változtatták, mert a gyapot, banán és más ültetvények telepítésekor véghezvitt erdőirtás a vékony termőréteg eróziójához, a csapadékmennyiség csökkenéséhez és a folyók kiszáradásához vezetett. Ezért több brit gyarmathoz tartozó szigeten, közöttük a St. Vincent szigeten is szigorú erdőtelepítési törvényt és erdőirtási tilalmat vezettek be. Ez a törvény arra a tudományos felismerésre épült, hogy az erdők kiirtása éghajlati változással, nevezetesen a csapadék csökkenésével jár együtt. A 18. század végén egyre több ökológiai, éghajlati felismerés született: például felismerték, hogy a vegetáció az adott földrajzi hely levegőjének páratartalmától is függ, vagy a vulkánkitörés során a levegőbe jutott hamu hatalmas területeken megváltoztatja az éghajlatot.

A 17-18. században a természettudományos ismeretek gyarapodtak és a társadalomtudományok is fejlődésnek indultak. Úgy vélték, hogy a természet létezésének egyedüli értelme az, hogy az ember számára természeti erőforrásokat biztosítson és esztétikai élményt nyújtson. Egyes irányzatok idealizálták a természetet, gondoljunk például Rousseau természetszemléletére. Mások azonban a természetet veszélyesnek, ellenségesnek tekintették. A gazdaságtan ebben az időben főként a társadalom és a természet közötti kapcsolatot vizsgálta, és ahhoz adott útmutatást, hogy az ellenséges természetet hogyan lehet úgy használni, hogy az áldássá váljon.
A felvilágosodás korában, az iparosodás előrehaladásával az angolok jelentős része már városokban élt. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az angolok nosztalgikusan vágytak a vidéki élet után. Szentimentalizmussal tekintettek a vidéki életre, ideologizálták és dicsőítették az érintetlen természetet, és próbálták megóvni. 1700-ban London volt Európa legnagyobb lakossággal rendelkező városa. A legtöbb angol Londont a bűn és a betegségek melegágyának, szinte szörnyetegnek tekintette. A vidéki élet utáni vágyat hirdették (és hirdetik ma is) a természetet idéző londoni városrész- és utcanevek. Ellentétként kezelték a vidéket és a várost - az elsőt természetes míg a másodikat mesterséges környezetnek tekintették.

A 18-19. század fordulóján Németországban romantikus természetszemlélet alakult ki, amely a művészet és a filozófia területén is éreztette hatását. A természetet kezdték úgy tekinteni, mint egyetlen organizmust, és azt is egyre inkább felismerték, hogy az ember felelős a természetért. Norvégiában az erőteljes társadalmi változások a természeti szemlélet és a humanizmus ötvözeteként megjelenő "ökohumanizmus" elvein alapultak. Németországban a "természet" fogalom egyre inkább dogmatikussá vált. A természethez fűződő igaz érzés nem mindig fejezhető ki szép szavakkal. A természethez való igazi viszonynak tapasztalatokon, és a természeti és társadalmi környezet iránti érzékenységen kell alapulnia. Németországban a romantika korszakától kezdve a náci perióduson keresztül a mai napig az a hagyomány érvényesül, hogy az erdő a romlatlan természet megtestesítője.

A felvilágosodás korában alakult ki az az elmélet, hogy a különböző emberi rasszok létrejötte a különböző éghajlati körülményekre vezethető vissza. Észak-Amerika déli államaiban a klíma és a kultúra közötti összefüggéssel indokolták a rabszolgaság fenntartását: a feketék a meleg éghajlati körülmények között jobban tudnak dolgozni, mint a fehérek, és emellett jobban is érzik magukat, mint szülőhelyükön, Afrikában. Észak-Amerika nyugati részén néhány évtized alatt addig elképzelhetetlen gyorsasággal alakult át a természet és ezzel együtt a társadalom is. Ezt a vidéket még ma is szokás "vadnyugatként" emlegetni. A nagy kiterjedésű préri a szabadság szimbólumaként szerepelt az amerikai politikai retorikában, az irodalmi és a képzőművészeti alkotásokban és később a "western" filmekben. Az igazi táj képét egy elképzelt vette át, és a végtelen szabadságnak, a férfias vadságnak, a termékeny földeknek az utópisztikus elképzelése sok európait csábított el az "ígéret földjére". A bevándorlók azonban az elképzelt paradicsomi állapotok helyett nehéz körülményeket és veszélyeket találtak. A farmerek azonban kellő virtussal át tudták alakítani a tájat. Ezért a politikusok a farmereket állították a társadalom középpontjába és a megművelt mezőgazdasági területeket tekintették "Édennek". Az 1800-as évek közepére a hatalmas méretű vasútépítés átalakította a táj képét és vele együtt az emberek szemléletét: a vad tájon füstölő mozdonnyal átrobogó szerelvény az ember győzelmét szimbolizálta a természet fölött. Átalakult az emberek életmódja is, hiszen könnyebbé, gyorsabbá és biztonságosabbá vált az utazás és az áruszállítás, és ezzel párhuzamosan gyors ütemben megindult az iparosodás és a városok kialakulása és fejlődése. Ez a változás tette hamarosan szükségessé a környezet védelmét is. Társadalmi igénnyé vált, hogy az ország egyes részeit megtartsák eredeti vadságukban, ezért hozták létre egymás után, a világon elsőként, a nemzeti parkokat. A természeti értékek megőrzése és felhasználása közötti társadalmi ellentétek nagyrészt akkor jöttek létre, és sajnos azóta is léteznek.

Darwin "A fajok eredete" című munkája 1838-ban jelent meg. A könyvben leírt elmélet gyökeresen átformálta a biológiai szemléletet, és egy új tudományág, az antropológia létrejöttét alapozta meg, valamint az emberek gondolkodását is megváltoztatta. A természetes kiválogatódás elméletének, illetve annak a gondolatnak, hogy az emberi faj az állatvilágból fejlődött ki, hatalmas társadalmi hatása volt. Az állatokkal való közeli rokonság alapján ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az ember a természet része. Darwin az egyedek természetes kiválogatódása mellett a csoport-szelekció fontosságát is hangsúlyozta: egy társadalmi csoport túlélési esélyeit nemcsak az egyedek nyers fizikai ereje határozza meg, hanem a társadalmi, morális és intellektuális értékek is. A darwini elméletet sokan továbbfejlesztették, és az elmélet alapján az emberi természetre is megpróbáltak magyarázatot adni, így született meg a szociálbiológia.

Az az írás, amely a Human Genome Project-ről szól, a biológia legújabb területeire kalauzol el minket. A humángenetikai kutatás a 20. század elején azzal a felismeréssel kezdődött, hogy egyébként ritkán előforduló betegségek az egymással rokonságban álló emberek csoportjában halmozódhatnak. A genetikai örökítőanyagban, a DNS-ben található beprogramozva mindaz, ami az embert emberré teszi és ami az egyént megkülönbözteti a többi embertől. Az ember génállományának feltérképezése a további tudományos kérdések mellett orvosi, technikai, jogi, gazdasági, etikai és filozófiai problémákat vet fel. A projekt tehát erős kapcsot jelent a természet és a társadalom között. A projekt eddig elért eredményei és a további kutatások a társadalmat és az egyének életét alapvetően meg fogják változtatni.

A globális társadalomban egyre nő a szakadék a gazdaságilag fejlett "észak" és a fejletlen "dél" között. A könyvben található írásban a szerző azt a gondolatot fejti ki, hogy egy másik ország meghódítása, gyarmatosítása előnyös a meghódítottnak, mert a hódítók átviszik a fejlettebb kultúrát. A fejlődés ebben a retorikában azt jelenti, hogy a fejlettebb társadalom tervszerű lépéseket tesz a fejletlenebb felemelése érdekében, vagyis azért, hogy megszűnjön a szegénység és a betegségek. A cél egyszerre politikai és humanitárius, és a globális egyensúly megteremtésének eszköze.

Az utolsó két írás a természet és a gazdaság közötti ellentétről szól. Az ember speciális faj, ugyanis amíg a többi faj alkalmazkodik a környezetéhez, az ember a természetet alakítja át saját igényei szerint. A fő problémát azonban az jelenti, hogy a gazdasági és a technológiai fejlődés, sőt a népességnövekedés is exponenciális ütemben megy végbe, tehát a függvény a végtelenbe tart, a fizikai - biológiai környezet azonban véges. Az emberi tevékenység a földi ökorendszer összeomlásához vezethet, amely az emberiség és esetleg más fejlett életformák megszűnését vonhatja maga után. Ez tehát felveti az ember morális felelősségét. Ha az ember nem lesz elég bölcs ahhoz, hogy a természettel egyenrangú kapcsolatot hozzon létre, akkor az eddig jellemző önző emberközpontú magatartásának önmaga is áldozatává válik.

Az az olvasó, aki ezt az esszé-gyűjteményt alaposan áttanulmányozza, sok új ismerettel gazdagodik és új összefüggések tárulnak fel előtte a természet és a társadalom kapcsolatáról. Mivel a könyv igazi interdiszciplináris munka, minden természet- és társadalomtudomány terület művelője és tanulója, valamint minden érdeklődő olvasó egyaránt talál benne ismerős kapaszkodókat és új ismereteket. A könyv a szakembereknek és a művelt érdeklődőknek egyaránt ajánlható. A tanulmányok végén részletes irodalomjegyzék segíti azokat, akik még jobban el akarnak mélyülni az adott témában. A könyv nem elhanyagolható erénye az is, hogy a szerzők a logikus gondolatokat könnyen érthető, tiszta szerkezetű angol mondatokban fogalmazták meg.

Ismertetők

Katalógus