A tudomány előtti orvoslás nagyobbrészt népi bölcsességen, spontán eljárásokon és szubjektív magyarázatokon alapult. A tudományos megalapzottságú orvoslás már igyekezett módszeres kutatással megtalálni a betegségek gyógymódja mellett vagy azt megelőzően azok fizikai okait is. Napjaink orvosképzése is erősen alapoz az alaptudományokra, és csak másodsorban az ezekből származtatható lágyabb élettanra. Hogy ez a kurzus szinte kizárólagosan a fizikai megközelítésen alapszik, ékes bizonyítéka a modern tudományos forradalom széles körű befolyásának és általános elfogadottságának. Ez a forradalom olyan sikeres volt, hogy szinte már meglepőnek tűnhet, hogy ez a könyv az orvostudomány első forradalmaként hivatkozik rá. Bizonyosan akadnak, akik azt mondják, hogy az orvoslás tudományos megalapozottsága már maga is forradalom, nem szükséges sorszámozni.

Foss és Rothenberg azonban határozottan állítják, hogy az orvostudomány egész szervezete összeomlófélben van, mivel a jelenlegi biomedicinális paradigma csak a fertőzéses megbetegedésekre alkalmazható, azonban nem működik a krónikus, illetve a környezeti ártalmakra visszavezethető betegségek esetében. A szerzők (Laurence Foss a szervezeti fejlődés és a tudomány filozófiájával foglalkozó számtalan tanulmány szerzője, az orvostudomány alapjairól tartott előadásokat a kaliforniai Berkeley Egyetemen, Kenneth Rothenberg pedig matematikát és közgazdaságtant oktat különböző egyetemeken) egy alapvető ideológiai változás szükségessége mellett érvelnek, amelyet nevezhetnénk például infomedicinának. Ez újraértelmezné az eddig felállított kórisméket, és a betegségek genetikai és patológiai okai mellett olyan járulékos összetevőket is magába foglalna, mint az életmód és a mentális egészség. Ez a provokatív írás igen ügyesen veszi számba a tudományra alapozott orvoslás filozófiai és klinikai történetét, és bírálat tárgyává teszi a pszichoneuroimmunológiai, a holisztikai és a környezeti orvoslás iskoláit. Az orvoslás második forradalma olyan változtatási javaslatokkal is szolgál, amelyek alapjaiban rázkódtathatják meg a ma ismert orvostudományt.

Ebben a kikezdhetetlen érveléssel megírt és alaposan dokumentált kötetben a szerzők az általános rendszerelméletből, információelméletből és a mesterséges intelligenciából származtatott alapelvekkel operálnak. Az egészség--betegség megértésében rejlő óriási lehetőségeket oly mélységben igyekeznek tárgyalni, hogy új extraszomatikus információk széles spektrumát ötvözhessék az alapértelmezéssel, s ezzel egy kiteljesedettebb modellt fejleszthessenek ki, amely nemhogy csökkentené a biomedicina hasznosságát és erejét, hanem még fokozná is azt.

A szerzők arra vállalkoztak, hogy megbirkózzanak a század egyik legnehezebb problémájával: szilárd kereteket teremtenek a mai orvoslás, a biomedicina modelljének alapjait képező klasszikus paradigmák meghaladásának szükségessége jegyében. Infomedicinális modelljük egy olyan képletet szolgáltat, mely nem egyszerűen épít arra, amit mások már régóta pedzegetnek, hanem messze túllép azokon. Minden elismerést megérdemelnek, hogy belevágtak egy új orvoslási modell felvázolásának nehéz feladatába, ezzel egy lépéssel előrébb vivén mindannyiunkat egy már régóta nagyon esedékes forradalom irányába.

Munkájukat mindenekelőtt az a következetes szigor különbözteti meg a korábbi megközelítésektől, amellyel történetileg nyomon követik az orvoslással kapcsolatos filozófiai és tudományos elvárásokat mind az első medicinális forradalom, a biomedicina vonatkozásában, az annak alapját képező modern tudományok (a klasszikus mechanika és a statisztikai termodinamika) fényében, mind pedig a második forradalom, az infomedicina tekintetében,az annak alapjait képező posztmodern tudományok (kvantummechanika, irreverzíbilis thermodinamika és információ-elmélet) vonatkoztatási keretei között.

A szerzők figyelmeztetnek, hogy egy ilyen esetben, ahol minden szó szerint élet-halál kérdése, a forradalmi megújítás nem várathat tovább magára.

A biomedicina alaplogikája arra készteti a mindenkori tudóst, hogy minden jelenség mögött végül is egy egyszintű fizikai magyarázatot igyekezzen megtalálni, s bár a feladat nehéznek tűnhet, logikailag mégsincs korlátja a megismerés ezen útjának. Hogy ez a leegyszerűsítő megközelítés mégis rendre kudarcot vall, az nem is annyira amiatt van, mert elvben lehetetlen, hanem mert gyakorlatilag lehetetlen. Amint azonban színre lépnek az interaktivitás, a kölcsönös oksági viszony, az önszerveződés, a hurokelmélet posztmodern alapelvei, már nem lehet többé figyelmen kívül hagyni sem azt, hogy mi a humán, sem azt, hogy mi az ökologikus. Max Planck egyszer azt írta: "Egy új tudományos igazság nem úgy győzedelmeskedik, hogy az ellenvéleményen lévőket meggyőzzük, és megláttatjuk velük a fényt, sokkal inkább azáltal, hogy maguk az ellenvéleményt vallók végül csak meghalnak, és felnövekszik egy olyan új generáció, amely már természetesként fogadja azt el." Most már csak azt kellene tudnunk, mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy olyan új generáció lépjen színre, amelynek számára a posztmodern tudomány által generált világnézet már általánosan elfogadott. Ez a könyv mindenképpen közelebb hozza ezeket az időket.

A mai orvoslás elleni támadások fő irányai, amelyeket a továbbiakkal együtt a könyv részletesen tárgyal:
- túl sok minden esik kívül a hatókörén, ami mégis beletartozik az egészségről kialakított általános értelmezésbe;
- nem képes ugyanolyan sikereket felmutatni a krónikus bajokkal szemben, mint az akut és fertőzéses esetekben; látványos példa a rák elleni harc;
- alapelveiben nem vet számot a társadalmi feltételek alakításában szerepet játszó humán faktorral (túlnépesedés, bűnözés, környezetszennyezés stb.), mely maga is hozzájárul betegségek kialakulásához.

A könyv részletesen bizonyítja, hogy az orvoslás második forradalma szükségszerű, és bizonyos értelemben már kezdetét is vette. Az első részben korunk nyugati orvoslásának alaposabb megértésére koncentrálnak a szerzők, bemutatva a biomedicinális modellt, amely azon a feltevésen alapul, hogy a természettudományos módszertani alapelvek lehetővé teszik a betegségek kialakulásának és gyógyításának tudományos megközelítését. Sajnos három évszázaddal Descartes után még mindig úgy áll a dolog - hogy George Engel szavat idézzük --: "a test maga a gépezet, a betegség nem más, mint a gépezet üzemzavarának következménye, ahol is az orvos szerepe a gép megjavítása.... Ez a gondolkodásmód minden baj mögött egy tényezőt vagy azok egy csoportját tételezi fel, de minden esetben fizikai kiváltó okokat. Alapállása szerint az emberi faj legfőbb betegségei egyfajta biológiai puzzle-ként foghatók fel, mely végül is teljes mértékben megoldható. Azzal az előfeltételezéssel élve, hogy a páciensek egyfajta komplex biológiai organizmusok, s az orvosi problémák végső soron sejttani és molekuláris kérdésekké egyszerűsíthetők. Ezen természettudományos megközelítés a modern tudományos forradalom elmúlt három évszázadának eredményeire épít, és az esetleges orvosi sikereket mind a bölcs útválasztás jeleként értelmezi. A fertőző betegségek visszaszorítása tűnik az egyik leghatásosabb érvnek, mely jól példázza e gondolkodásmód sikerességét. A biomedicinális orvoslás bírálói szerint eközben túlhangsúlyozottá válik a megbetegedett test, és teljesen a látókörön kívül reked a megbetegedett személy.

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a biomedicinális modell olyan mértékben sugározza fogalmi eszköztárában is a klasszikus tudományos világnézetet, hogy az orvostársadalmak még a radikális (nem biomedicinális) megoldásokra fogékony tagjai is képtelenek kitörni a megszokott fogalmi keretek közül. Ez nem is csoda, hiszen a fogalmi forradalmak igencsak ritkák, ám ebben az esetben ez a stáció sem lesz megkerülhető, bár olyan szakértők ellenében kell megnyerni ezt a fogalmi forradalmat, akiket az uralkodó pradigmák ültettek hatalomba. Egyfajta nyelvi háborút is meg kell nyerni a paradigmaváltás érdekében.

Csak olyan új paradigmát vehetünk komolyan, amely számításba veszi a jelenlegi érvelések kikezdhetetlennek tűnő természettudományos beágyazottságát. Egy ezzel kompatibilis módon megfogalmazott stratégia lehet csak sikeres. A szerzők határozottan állítják, hogy a posztmodern tudományok alapelvei, eredményei, módszertana lehetővé teszik a betegségek keletkezésének és kezelésének tudományos megközelítését egy olyan előfeltevésre alapozva, mely szerint a páciens legalábbis egy biopszichoszociális rendszer, vagy információelméleti fogalommal élve: egy informácórendszer. Az eleddig külön kezelt szintek kölcsönhatásainak figyelembevételével egy átfogó egészségmegőrzési modell képezheti a második orvosi forradalom alapját: a betegségek kezelése (biomedicina), a páciens gondozása (holisztikus medicina). és a társadalmi gyógyítás (környezeti medicina). A második medikális forradalom elmozdul az egyirányú, ok-okozati atomisztikus paradigmáktól, ahol egy adott hatásnak előre megmondható reakciója van, a kölcsönhatásokat számításba vevő genetikus paradigma irányába. Itt egy adott reakció nem közvetlen következménye a stimulusnak, inkább a stimulált rendszert meghatározó szabály által vezérelt folyamatok eredménye. Az önszabályozó rendszerek modellje az orvoslásban olyan posztmodern tudományokból táplálkozik, mint az információelmélet, a kvantummechanika, az irreverzíbilis termodinamika és olyan komplex rendszerekre jellemző kölcsönös oksági viszonyokat feltételez, melyeknél a rendszer állapotát negatív és pozitív visszacsatolások határozzák meg. Az önszervező rendszerek a külvilág felé való nyitottságot, az energiacserét és egy távolról sem egyensúlyi állapotot feltételeznek. A pácienst test és lélek egységeként kell megfogalmaznunk, aki nyitott rendszerként energiát és információt cserél fizikai és társadalmi környezetével. A szerzők, hogy elkerüljék a hibás karteziánus interakcionizmus vádját, a test és lélek dualizmusát helyettesítendő kibernetikai interakcionizmusként határozzák meg megközelítésmódjukat.

A két orvosi világnézet közötti ellentét leginkább a következő kérdésfeltevésben sűríthető össze: mentális események okozhatnak e fizikai betegségeket? Érvek és ellenérvek fényében tanulmányozva ezt a kérdést, igen tanulságos eredményre juthatunk. A lélek megjelenésével az ember egy pszichésen ható faktorral egészítette ki a szomatikus tényezőket, melynek révén az emberi közösség tagjai olyan betegségek által váltak fenyegetetté, amelyek egyéb biológiai közösségeket nem érintenek. Aztán ahogy minőségileg egyre összetettebb társadalmi formációk bukkantak fel, egyúttal különféle szociálisan ható tényezők sora (ülő foglalkozás, határidők, nem természetes munkakörnyezet) lépett be a betegségkiváltó tényezők körébe. Mindehhez hozzá kell számítani, hogy az evolúció nem képes lépést tartani a felgyorsult társadalmi változásokkal. A korunk technológiáiból következő kollektív döntéshozatal világot átformáló megjelenése már az ökológiai betegítő tényezőket is színre lépteti, mint specifikusan emberi rizikófaktorokat. Ráadásul az emberiség képessé vált és aktívan gyakorolja is a környezet rohamos átalakítását, azon környezetét, amelyhez egyre gyorsuló iramban kellene alkalmazkodnia egészsége megőrzése érdekében.

A tanulmány élesen szembeállítva taglalja a két iskolát, és igen radikális nézetek megfogalmazásáig is eljut, miközben végkövetkeztetésképpen megállapítja, hogy az orvosi társadalom és a gyógyászati ipar egyáltalán nem érdekelt alternatívák feltárásában, sokkal inkább a bejáratott modellek működtetésében. Newton és Descart óta kicsit bővültek az ismereteink, éspedig a materiális-spirituális dualizmus tarthatatlanságát igazolóan. A dualizmus nem alkalmazható egy önszabályozó univerzumban. Igaz ugyan, hogy a (humán) organizmusok anyagcsere-folyamatokat is mutatnak, de egyúttal éreznek, számolnak, beleéreznek, visszatükröznek és társadalmiasodnak is. Amint a karteziánus és newtoni antitézist félresöpörtük, semmit nem érünk már el azzal, ha kijelentjük, hogy világunk anyagi, fizikai és mechanikus - ezen jelzők elveszítették ellenpárjukat, és használatuk semmiképpen sem változtat azon a tényen, hogy a mentális aktivitásokat első helyen kell tanulmányoznunk.

Ismertetők

Katalógus