A tudomány előtti orvoslás nagyobbrészt
népi bölcsességen, spontán eljárásokon
és szubjektív magyarázatokon alapult. A tudományos
megalapzottságú orvoslás már igyekezett módszeres
kutatással megtalálni a betegségek gyógymódja
mellett vagy azt megelőzően azok fizikai okait is. Napjaink
orvosképzése is erősen alapoz az alaptudományokra,
és csak másodsorban az ezekből származtatható
lágyabb élettanra. Hogy ez a kurzus szinte kizárólagosan
a fizikai megközelítésen alapszik, ékes bizonyítéka
a modern tudományos forradalom széles körű befolyásának
és általános elfogadottságának. Ez a
forradalom olyan sikeres volt, hogy szinte már meglepőnek
tűnhet, hogy ez a könyv az orvostudomány első
forradalmaként hivatkozik rá. Bizonyosan akadnak, akik azt
mondják, hogy az orvoslás tudományos megalapozottsága
már maga is forradalom, nem szükséges sorszámozni.
Foss és Rothenberg azonban határozottan állítják,
hogy az orvostudomány egész szervezete összeomlófélben
van, mivel a jelenlegi biomedicinális paradigma csak a fertőzéses
megbetegedésekre alkalmazható, azonban nem működik
a krónikus, illetve a környezeti ártalmakra visszavezethető
betegségek esetében. A szerzők (Laurence Foss a szervezeti
fejlődés és a tudomány filozófiájával
foglalkozó számtalan tanulmány szerzője, az
orvostudomány alapjairól tartott előadásokat
a kaliforniai Berkeley Egyetemen, Kenneth Rothenberg pedig matematikát
és közgazdaságtant oktat különböző
egyetemeken) egy alapvető ideológiai változás
szükségessége mellett érvelnek, amelyet nevezhetnénk
például infomedicinának. Ez újraértelmezné
az eddig felállított kórisméket, és
a betegségek genetikai és patológiai okai mellett
olyan járulékos összetevőket is magába
foglalna, mint az életmód és a mentális egészség.
Ez a provokatív írás igen ügyesen veszi számba
a tudományra alapozott orvoslás filozófiai és
klinikai történetét, és bírálat
tárgyává teszi a pszichoneuroimmunológiai,
a holisztikai és a környezeti orvoslás iskoláit.
Az orvoslás második forradalma olyan változtatási
javaslatokkal is szolgál, amelyek alapjaiban rázkódtathatják
meg a ma ismert orvostudományt.
Ebben a kikezdhetetlen érveléssel megírt és
alaposan dokumentált kötetben a szerzők az általános
rendszerelméletből, információelméletből
és a mesterséges intelligenciából származtatott
alapelvekkel operálnak. Az egészség--betegség
megértésében rejlő óriási lehetőségeket
oly mélységben igyekeznek tárgyalni, hogy új
extraszomatikus információk széles spektrumát
ötvözhessék az alapértelmezéssel, s ezzel
egy kiteljesedettebb modellt fejleszthessenek ki, amely nemhogy csökkentené
a biomedicina hasznosságát és erejét, hanem
még fokozná is azt.
A szerzők arra vállalkoztak, hogy megbirkózzanak
a század egyik legnehezebb problémájával: szilárd
kereteket teremtenek a mai orvoslás, a biomedicina modelljének
alapjait képező klasszikus paradigmák meghaladásának
szükségessége jegyében. Infomedicinális
modelljük egy olyan képletet szolgáltat, mely nem egyszerűen
épít arra, amit mások már régóta
pedzegetnek, hanem messze túllép azokon. Minden elismerést
megérdemelnek, hogy belevágtak egy új orvoslási
modell felvázolásának nehéz feladatába,
ezzel egy lépéssel előrébb vivén mindannyiunkat
egy már régóta nagyon esedékes forradalom irányába.
Munkájukat mindenekelőtt az a következetes szigor
különbözteti meg a korábbi megközelítésektől,
amellyel történetileg nyomon követik az orvoslással
kapcsolatos filozófiai és tudományos elvárásokat
mind az első medicinális forradalom, a biomedicina vonatkozásában,
az annak alapját képező modern tudományok (a
klasszikus mechanika és a statisztikai termodinamika) fényében,
mind pedig a második forradalom, az infomedicina tekintetében,az
annak alapjait képező posztmodern tudományok (kvantummechanika,
irreverzíbilis thermodinamika és információ-elmélet)
vonatkoztatási keretei között.
A szerzők figyelmeztetnek, hogy egy ilyen esetben, ahol minden
szó szerint élet-halál kérdése, a forradalmi
megújítás nem várathat tovább magára.
A biomedicina alaplogikája arra készteti a mindenkori
tudóst, hogy minden jelenség mögött végül
is egy egyszintű fizikai magyarázatot igyekezzen megtalálni,
s bár a feladat nehéznek tűnhet, logikailag mégsincs
korlátja a megismerés ezen útjának. Hogy ez
a leegyszerűsítő megközelítés mégis
rendre kudarcot vall, az nem is annyira amiatt van, mert elvben lehetetlen,
hanem mert gyakorlatilag lehetetlen. Amint azonban színre lépnek
az interaktivitás, a kölcsönös oksági viszony,
az önszerveződés, a hurokelmélet posztmodern
alapelvei, már nem lehet többé figyelmen kívül
hagyni sem azt, hogy mi a humán, sem azt, hogy mi az ökologikus.
Max Planck egyszer azt írta: "Egy új tudományos igazság
nem úgy győzedelmeskedik, hogy az ellenvéleményen
lévőket meggyőzzük, és megláttatjuk
velük a fényt, sokkal inkább azáltal, hogy maguk
az ellenvéleményt vallók végül csak meghalnak,
és felnövekszik egy olyan új generáció,
amely már természetesként fogadja azt el." Most már
csak azt kellene tudnunk, mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy
olyan új generáció lépjen színre, amelynek
számára a posztmodern tudomány által generált
világnézet már általánosan elfogadott.
Ez a könyv mindenképpen közelebb hozza ezeket az időket.
A mai orvoslás elleni támadások fő irányai,
amelyeket a továbbiakkal együtt a könyv részletesen
tárgyal:
- túl sok minden esik kívül a hatókörén,
ami mégis beletartozik az egészségről kialakított
általános értelmezésbe;
- nem képes ugyanolyan sikereket felmutatni a krónikus
bajokkal szemben, mint az akut és fertőzéses esetekben;
látványos példa a rák elleni harc;
- alapelveiben nem vet számot a társadalmi feltételek
alakításában szerepet játszó humán
faktorral (túlnépesedés, bűnözés,
környezetszennyezés stb.), mely maga is hozzájárul
betegségek kialakulásához.
A könyv részletesen bizonyítja, hogy az orvoslás
második forradalma szükségszerű, és bizonyos
értelemben már kezdetét is vette. Az első részben
korunk nyugati orvoslásának alaposabb megértésére
koncentrálnak a szerzők, bemutatva a biomedicinális
modellt, amely azon a feltevésen alapul, hogy a természettudományos
módszertani alapelvek lehetővé teszik a betegségek
kialakulásának és gyógyításának
tudományos megközelítését. Sajnos három
évszázaddal Descartes után még mindig úgy
áll a dolog - hogy George Engel szavat idézzük --: "a
test maga a gépezet, a betegség nem más, mint a gépezet
üzemzavarának következménye, ahol is az orvos szerepe
a gép megjavítása.... Ez a gondolkodásmód
minden baj mögött egy tényezőt vagy azok egy csoportját
tételezi fel, de minden esetben fizikai kiváltó okokat.
Alapállása szerint az emberi faj legfőbb betegségei
egyfajta biológiai puzzle-ként foghatók fel, mely
végül is teljes mértékben megoldható.
Azzal az előfeltételezéssel élve, hogy a páciensek
egyfajta komplex biológiai organizmusok, s az orvosi problémák
végső soron sejttani és molekuláris kérdésekké
egyszerűsíthetők. Ezen természettudományos
megközelítés a modern tudományos forradalom elmúlt
három évszázadának eredményeire épít,
és az esetleges orvosi sikereket mind a bölcs útválasztás
jeleként értelmezi. A fertőző betegségek
visszaszorítása tűnik az egyik leghatásosabb
érvnek, mely jól példázza e gondolkodásmód
sikerességét. A biomedicinális orvoslás bírálói
szerint eközben túlhangsúlyozottá válik
a megbetegedett test, és teljesen a látókörön
kívül reked a megbetegedett személy.
A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a biomedicinális
modell olyan mértékben sugározza fogalmi eszköztárában
is a klasszikus tudományos világnézetet, hogy az orvostársadalmak
még a radikális (nem biomedicinális) megoldásokra
fogékony tagjai is képtelenek kitörni a megszokott fogalmi
keretek közül. Ez nem is csoda, hiszen a fogalmi forradalmak
igencsak ritkák, ám ebben az esetben ez a stáció
sem lesz megkerülhető, bár olyan szakértők
ellenében kell megnyerni ezt a fogalmi forradalmat, akiket az uralkodó
pradigmák ültettek hatalomba. Egyfajta nyelvi háborút
is meg kell nyerni a paradigmaváltás érdekében.
Csak olyan új paradigmát vehetünk komolyan, amely
számításba veszi a jelenlegi érvelések
kikezdhetetlennek tűnő természettudományos beágyazottságát.
Egy ezzel kompatibilis módon megfogalmazott stratégia lehet
csak sikeres. A szerzők határozottan állítják,
hogy a posztmodern tudományok alapelvei, eredményei, módszertana
lehetővé teszik a betegségek keletkezésének
és kezelésének tudományos megközelítését
egy olyan előfeltevésre alapozva, mely szerint a páciens
legalábbis egy biopszichoszociális rendszer, vagy információelméleti
fogalommal élve: egy informácórendszer. Az eleddig
külön kezelt szintek kölcsönhatásainak figyelembevételével
egy átfogó egészségmegőrzési
modell képezheti a második orvosi forradalom alapját:
a betegségek kezelése (biomedicina), a páciens gondozása
(holisztikus medicina). és a társadalmi gyógyítás
(környezeti medicina). A második medikális forradalom
elmozdul az egyirányú, ok-okozati atomisztikus paradigmáktól,
ahol egy adott hatásnak előre megmondható reakciója
van, a kölcsönhatásokat számításba
vevő genetikus paradigma irányába. Itt egy adott reakció
nem közvetlen következménye a stimulusnak, inkább
a stimulált rendszert meghatározó szabály által
vezérelt folyamatok eredménye. Az önszabályozó
rendszerek modellje az orvoslásban olyan posztmodern tudományokból
táplálkozik, mint az információelmélet,
a kvantummechanika, az irreverzíbilis termodinamika és olyan
komplex rendszerekre jellemző kölcsönös oksági
viszonyokat feltételez, melyeknél a rendszer állapotát
negatív és pozitív visszacsatolások határozzák
meg. Az önszervező rendszerek a külvilág felé
való nyitottságot, az energiacserét és egy
távolról sem egyensúlyi állapotot feltételeznek.
A pácienst test és lélek egységeként
kell megfogalmaznunk, aki nyitott rendszerként energiát és
információt cserél fizikai és társadalmi
környezetével. A szerzők, hogy elkerüljék
a hibás karteziánus interakcionizmus vádját,
a test és lélek dualizmusát helyettesítendő
kibernetikai interakcionizmusként határozzák meg megközelítésmódjukat.
A két orvosi világnézet közötti ellentét
leginkább a következő kérdésfeltevésben
sűríthető össze: mentális események
okozhatnak e fizikai betegségeket? Érvek és ellenérvek
fényében tanulmányozva ezt a kérdést,
igen tanulságos eredményre juthatunk. A lélek megjelenésével
az ember egy pszichésen ható faktorral egészítette
ki a szomatikus tényezőket, melynek révén az
emberi közösség tagjai olyan betegségek által
váltak fenyegetetté, amelyek egyéb biológiai
közösségeket nem érintenek. Aztán ahogy
minőségileg egyre összetettebb társadalmi formációk
bukkantak fel, egyúttal különféle szociálisan
ható tényezők sora (ülő foglalkozás,
határidők, nem természetes munkakörnyezet) lépett
be a betegségkiváltó tényezők körébe.
Mindehhez hozzá kell számítani, hogy az evolúció
nem képes lépést tartani a felgyorsult társadalmi
változásokkal. A korunk technológiáiból
következő kollektív döntéshozatal világot
átformáló megjelenése már az ökológiai
betegítő tényezőket is színre lépteti,
mint specifikusan emberi rizikófaktorokat. Ráadásul
az emberiség képessé vált és aktívan
gyakorolja is a környezet rohamos átalakítását,
azon környezetét, amelyhez egyre gyorsuló iramban kellene
alkalmazkodnia egészsége megőrzése érdekében.
A tanulmány élesen szembeállítva taglalja
a két iskolát, és igen radikális nézetek
megfogalmazásáig is eljut, miközben végkövetkeztetésképpen
megállapítja, hogy az orvosi társadalom és
a gyógyászati ipar egyáltalán nem érdekelt
alternatívák feltárásában, sokkal inkább
a bejáratott modellek működtetésében. Newton
és Descart óta kicsit bővültek az ismereteink,
éspedig a materiális-spirituális dualizmus tarthatatlanságát
igazolóan. A dualizmus nem alkalmazható egy önszabályozó
univerzumban. Igaz ugyan, hogy a (humán) organizmusok anyagcsere-folyamatokat
is mutatnak, de egyúttal éreznek, számolnak, beleéreznek,
visszatükröznek és társadalmiasodnak is. Amint
a karteziánus és newtoni antitézist félresöpörtük,
semmit nem érünk már el azzal, ha kijelentjük,
hogy világunk anyagi, fizikai és mechanikus - ezen jelzők
elveszítették ellenpárjukat, és használatuk
semmiképpen sem változtat azon a tényen, hogy a mentális
aktivitásokat első helyen kell tanulmányoznunk.