Napjainkra az emberek többsége ráébredt, hogy
környezetünket megmérgeztük és a rák
járványszerűen terjed. Annak azonban nem igazán
vagyunk tudatában, hogy tulajdonképpen még semmit
sem tettünk a mérgezés megállítása
érdekében. A kormányzati lépések a helyzet
orvoslására csupán ámításnak
tekinthetők, mert a mérgekkel való kereskedésnek
komoly szervezete van és komoly üzlet. A neves oknyomozó
újságíró ipari és kormányzati
dokumentumokkal alátámasztva mutatja be mindennek a hátterét.
A könyv megvilágítja, miért is megszakíthatatlan
a vegyi horror, mely folyamatosan szedi a vámot tömeges megbetegedések
és halálozások formájában. Megismerhetjük
azt a mechanizmust, amelynek révén a bennünket védelmezőnek
hitt kormányzati szervek valójában tétlenül
asszisztálnak, sőt az általuk szabályozandónak
hitt ipar miként használja azokat saját céljaira.
Ez a kötet döbbenetes dokumentuma annak, hogy egészségünk
és életünk milyen védtelen, kiszolgáltatott.
Bőséges példáit kapjuk a saját fészkünkbe
rondításnak, a toxinok szétterítésének,
a bolygó teljes megmérgezésének találékony
módozatairól. A szerző fehéren-feketén
kimutatja, hogy mindez a szennyezés az égvilágon semmilyen
más célt nem szolgál, mint az érintett és
érdekelt cégek és személyek profitját
és ezen keresztül hatalmát. Megnevezi a felelősöket
is a mérgezés politikájának átvilágítása
révén, dokumentálja e meggondolatlan rombolás
jelenbéli hatásait, és megfogalmazza mindazokat a
szörnyűségeket, amelyek még csak ezek után
fognak ránk várni, ha nem állítjuk meg azonnal
a kedvezőtlen működési folyamatokat. A mű
egy mozgósító kiáltvány, felhívás
a mérgezés leállítására.
Méreg (a Webster's Dictionary szócikke szerint):
bármely olyan anyag, mely a szervezetbe juttatva vegyi úton
károsító vagy akár végzetes hatást
képes kiváltani. A specifikusan adagolt mérgek gyilkos
szerek, melyeket rágcsálók, élősködők,
növényi kártevők ellen fejlesztettek ki, ám
ezek károsító, sőt halálos kimenetelű
hatása messze túlterjed a megcélzott körön.
Vannak olyan vegyszerek, amelyeket élelmiszerek tartósítására,
színezésére forgalmaznak. Utóbbi élelmiszer-adalékok
megfelelő mennyiségben komoly egészségkárosító
hatással járhatnak, sőt mérgezéses halálhoz
is vezethetnek. Végül ott vannak mindazok a mérgező
anyagok, melyek ipari folyamatok melléktermékeiként
szennyezik el a levegőt, a vizeket, a talajt, majd megtermik halálos
gyümölcseiket. Amilyen mértékben a környezet
elmérgezése általánossá válik,
úgy arat a rák is járványszerű méreteket
öltve. Egyre többen döbbenünk rá, sokunk bizony
fájdalmas tanulságként megélve a saját
bőrén megtapasztalja, hogy egyre változatosabb módon
fosztanak meg bennünket az életünktől. És
tényleg így van, hiszen a vegyipari cégek fejlett
eszköztárral rendelkeznek ahhoz, hogy hatástalanítsák
a társadalmi védekezés legkülönbözőbb
mechanizmusait. Az összeesküvés ékes példájaként
a szerző fényt derít arra, hogy az Egyesült Államok
Környezetvédelmi Hivatalának tisztségviselői
mind ismert vegyipari, kőolaj-feldolgozó és -forgalmazó
cégekben érdekelt személyek, vezetők, menedzserek,
ügyvédek, lobbisták. Ezek az emberek, beépülve
a szövetségi kormányzat apparátusába,
nem az állampolgároknak az egészségünkhöz
való jogát védelmezik, hanem cégeik, illetve
kenyéradó cégeik hatalmának csorbíthatatlanságát.
Szép példája volt ennek, amikor Ronald Reagan az Elnöki
Rák Tanács titkárává az Occidental Petroleum
tulajdonosát, Armand Hammert választotta. A kormányzati
tevékenység őszintétlenségére
utal, hogy teljesen mindegy, melyik oldal kerül hatalomra. A környezetszennyezés
megállítását célzó törekvések
és szabályozók végül is a szennyezésre
kiállított jogosítványokká lényegülnek
át. Tulajdonképpen végső soron a mérgezés
szövetségi keretek között, szövetségi
védernyő alatt folytatódhat: az amerikai álom
- a "federal regulation" bűvös varázsigéjével
- a demokráciának hazudott amerikai falanszter-kommunizmusban
állapíthatjuk meg összhangban a szerzővel.
Grossman odáig megy, hogy felteszi a kérdést: ki
és milyen felhatalmazás alapján szabhatja meg, hogy
hány megbetegedés és hány halál tekinthető
még elfogadhatónak. Ha valaki másnak az élete
ellen szövetkezik, az törvényesen büntetendő.
A vegyipar azonban mindezt törvényi védernyő
alatt folytathatja. Az teszi igazán legálissá e tömegpusztító
tevékenységet, hogy az áldozatok mindig névtelenek
maradnak. Az, hogy ezek csak statisztikailag követhető halálozások,
és az áldozatok nem nevesíthetők, még
nem ad felmentést. A társadalom nem adhat felmentést
az előre megfontolt, véletlenszerűen végrehajtott
tizedelésre. Nem adhatunk morális és etikai felhatalmazást
élet és halál kérdéséről
dönteni a magánhaszon nevében. A kormányzati
környezetvédelmi szervek jelentik a legjobb megoldást
az ipar számára, hisz ezek a testületek legitimálják
és teszik ésszerűen elfogadhatóvá a társaság
tevékenységének köszönhető egészségkárosodást
és halálozást. Egyszerűen nincs szükség
arra, hogy bizonyos közösségi szervek bizonyos mértékeket
és normákat alakítsanak ki az elfogadható szintű
mérgezés tekintetében. A mérgezést egyszerűen
törvényen kívülinek kell kikiáltani, és
az ilyen tevékenységet végző cégek vezetőit
büntetőjogilag kell felelősségre vonni, hasonlóképpen
az útonállókhoz és a köztörvényes
gyilkosokhoz. Fontos, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, hogy mit
kell megtennünk, és mi az, amit még egyáltalán
nem léptünk meg.