Napjainkra az emberek többsége ráébredt, hogy környezetünket megmérgeztük és a rák járványszerűen terjed. Annak azonban nem igazán vagyunk tudatában, hogy tulajdonképpen még semmit sem tettünk a mérgezés megállítása érdekében. A kormányzati lépések a helyzet orvoslására csupán ámításnak tekinthetők, mert a mérgekkel való kereskedésnek komoly szervezete van és komoly üzlet. A neves oknyomozó újságíró ipari és kormányzati dokumentumokkal alátámasztva mutatja be mindennek a hátterét. A könyv megvilágítja, miért is megszakíthatatlan a vegyi horror, mely folyamatosan szedi a vámot tömeges megbetegedések és halálozások formájában. Megismerhetjük azt a mechanizmust, amelynek révén a bennünket védelmezőnek hitt kormányzati szervek valójában tétlenül asszisztálnak, sőt az általuk szabályozandónak hitt ipar miként használja azokat saját céljaira.

Ez a kötet döbbenetes dokumentuma annak, hogy egészségünk és életünk milyen védtelen, kiszolgáltatott. Bőséges példáit kapjuk a saját fészkünkbe rondításnak, a toxinok szétterítésének, a bolygó teljes megmérgezésének találékony módozatairól. A szerző fehéren-feketén kimutatja, hogy mindez a szennyezés az égvilágon semmilyen más célt nem szolgál, mint az érintett és érdekelt cégek és személyek profitját és ezen keresztül hatalmát. Megnevezi a felelősöket is a mérgezés politikájának átvilágítása révén, dokumentálja e meggondolatlan rombolás jelenbéli hatásait, és megfogalmazza mindazokat a szörnyűségeket, amelyek még csak ezek után fognak ránk várni, ha nem állítjuk meg azonnal a kedvezőtlen működési folyamatokat. A mű egy mozgósító kiáltvány, felhívás a mérgezés leállítására.

Méreg (a Webster's Dictionary szócikke szerint): bármely olyan anyag, mely a szervezetbe juttatva vegyi úton károsító vagy akár végzetes hatást képes kiváltani. A specifikusan adagolt mérgek gyilkos szerek, melyeket rágcsálók, élősködők, növényi kártevők ellen fejlesztettek ki, ám ezek károsító, sőt halálos kimenetelű hatása messze túlterjed a megcélzott körön. Vannak olyan vegyszerek, amelyeket élelmiszerek tartósítására, színezésére forgalmaznak. Utóbbi élelmiszer-adalékok megfelelő mennyiségben komoly egészségkárosító hatással járhatnak, sőt mérgezéses halálhoz is vezethetnek. Végül ott vannak mindazok a mérgező anyagok, melyek ipari folyamatok melléktermékeiként szennyezik el a levegőt, a vizeket, a talajt, majd megtermik halálos gyümölcseiket. Amilyen mértékben a környezet elmérgezése általánossá válik, úgy arat a rák is járványszerű méreteket öltve. Egyre többen döbbenünk rá, sokunk bizony fájdalmas tanulságként megélve a saját bőrén megtapasztalja, hogy egyre változatosabb módon fosztanak meg bennünket az életünktől. És tényleg így van, hiszen a vegyipari cégek fejlett eszköztárral rendelkeznek ahhoz, hogy hatástalanítsák a társadalmi védekezés legkülönbözőbb mechanizmusait. Az összeesküvés ékes példájaként a szerző fényt derít arra, hogy az Egyesült Államok Környezetvédelmi Hivatalának tisztségviselői mind ismert vegyipari, kőolaj-feldolgozó és -forgalmazó cégekben érdekelt személyek, vezetők, menedzserek, ügyvédek, lobbisták. Ezek az emberek, beépülve a szövetségi kormányzat apparátusába, nem az állampolgároknak az egészségünkhöz való jogát védelmezik, hanem cégeik, illetve kenyéradó cégeik hatalmának csorbíthatatlanságát. Szép példája volt ennek, amikor Ronald Reagan az Elnöki Rák Tanács titkárává az Occidental Petroleum tulajdonosát, Armand Hammert választotta. A kormányzati tevékenység őszintétlenségére utal, hogy teljesen mindegy, melyik oldal kerül hatalomra. A környezetszennyezés megállítását célzó törekvések és szabályozók végül is a szennyezésre kiállított jogosítványokká lényegülnek át. Tulajdonképpen végső soron a mérgezés szövetségi keretek között, szövetségi védernyő alatt folytatódhat: az amerikai álom - a "federal regulation" bűvös varázsigéjével - a demokráciának hazudott amerikai falanszter-kommunizmusban állapíthatjuk meg összhangban a szerzővel.

Grossman odáig megy, hogy felteszi a kérdést: ki és milyen felhatalmazás alapján szabhatja meg, hogy hány megbetegedés és hány halál tekinthető még elfogadhatónak. Ha valaki másnak az élete ellen szövetkezik, az törvényesen büntetendő. A vegyipar azonban mindezt törvényi védernyő alatt folytathatja. Az teszi igazán legálissá e tömegpusztító tevékenységet, hogy az áldozatok mindig névtelenek maradnak. Az, hogy ezek csak statisztikailag követhető halálozások, és az áldozatok nem nevesíthetők, még nem ad felmentést. A társadalom nem adhat felmentést az előre megfontolt, véletlenszerűen végrehajtott tizedelésre. Nem adhatunk morális és etikai felhatalmazást élet és halál kérdéséről dönteni a magánhaszon nevében. A kormányzati környezetvédelmi szervek jelentik a legjobb megoldást az ipar számára, hisz ezek a testületek legitimálják és teszik ésszerűen elfogadhatóvá a társaság tevékenységének köszönhető egészségkárosodást és halálozást. Egyszerűen nincs szükség arra, hogy bizonyos közösségi szervek bizonyos mértékeket és normákat alakítsanak ki az elfogadható szintű mérgezés tekintetében. A mérgezést egyszerűen törvényen kívülinek kell kikiáltani, és az ilyen tevékenységet végző cégek vezetőit büntetőjogilag kell felelősségre vonni, hasonlóképpen az útonállókhoz és a köztörvényes gyilkosokhoz. Fontos, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, hogy mit kell megtennünk, és mi az, amit még egyáltalán nem léptünk meg.

Ismertetők

Katalógus