Ez a könyv olyan, mint egy harangkondítás. A szerző szerint négy világméretű jelenség veszélyezteti napi szinten és visszafordíthatatlanul a földi létet: a széndioxid-kibocsátás, a biológiai kihalás mértéke, a fogyasztás fenntarthatatlan szintje és a népességrobbanás. Figyelmeztet a média ködösítő szerepére és a vállalatok, kormányok, intézmények kifinomult technikáira, melyekkel az általános közönyt igyekeznek tartósítani. Bár ma már a nagyvállalatoknál is tapasztalni megnyilatkozásokat az ökoszisztéma végességéről, a közelgő katasztrófáról és környezetünk megőrzésének szükségességéről, ezeket azonban a környezetvédők orwelli álnokságként kezelik: a globális környezetvédelem ügye átcsúszni látszik ugyan a közszférából a privát szférába, de csak azért, mert egyfelől a vállalatok felismerték a környezetvédelemben rejlő üzleti lehetőségeket, másrészt mert továbbra is önnön növekedésüket célozva, profitjuk megőrzése és növelése érdekében kívánják bizonyos sajátos vonatkozásokban a környezetvédő intézkedéseket. Ma már nem elég gyors döntéseket sürgetni, számba kell venni azt is, hogy ezeknek milyen időbeli vonatkozásaik vannak, ugyanis az időnk lejárt. Az egyes ember tisztában van azzal, hogy milyen személyes fenyegetettségre milyen választ lehetséges adni. Az ökoszisztéma végzetes fenyegetettsége nemhogy nem tudatosult, nemhogy az egyes embernek nincs rá válasza, de az ipar és a kormányzati szervek is - valós program híján - csupán anomáliákként igyekeznek értékelni az ijesztő jelzéseket. A könyv azt is megvilágítja, hogy kapzsiságunk, médiafüggőségünk és közönyünk miként gátolja a végóra felismerését. Ha még egyáltalán eséllyel akarunk harcba szállni a jövőért, a következők megfontolását ajánlja a szerző:
Lássuk meg a dolgok valós nagyságrendjét (mit sem érnek a széndioxid-kibocsátás 20 év alatt 5 százalékkal való csökkentéséről szóló megállapodások, ha valójában 60-80 százalékra volna szükség, mit sem ér a törvény, mely néhány száz veszélyeztetett fajt oltalmába vesz, ha a maga az emberi kultúra hamarosan több milliót fog végveszélybe sodorni).
Történeti beidegződéseinkkel szakítva próbáljuk a dolgok mögött a folyamatokat is észre venni (ne csak azt lássuk, hogy autót vásárolhatunk, hanem a forgalmat és a szennyezőanyag-kibocsátási folyamatot is, amelynek egyúttal alkotó részévé váltunk, a gyerekeket nem csak a víz kémiai összetételére kell megtanítani, hanem az ökoszisztémában betöltött szerepére és kilátásaira is).
Számításba kell vennünk mások közösségeit, kultúráját, a generációkat és a fajokat. (Elpusztításukkal magunkat is megöljük, Kopernikusz szellemében nem csak a föld-, de az emberközpontú gondolkodást is magunk mögött kell hagynunk.)
Ismerjük meg ismereteink és hiedelmeink eredetét, forrásait, tartsuk ellenőrzésünk alatt a közvetített tudás valóságtartalmát. (Vigyázzunk, hogy az új kommunikációs és számítástechnikai vívmányok egyesek jólétének növelése céljából vagy egyéb ideológiai megfontolások miatt ne váljanak közösségi tudatunk legfőbb őreivé. A közpénzekből finanszírozott tudományos eredmények maradjanak a köz kincsei.)
Óvakodjunk attól, hogy túlságosan a mélyére rántson bennünket a látszat és a szórakoztatóipar világa.
Az új technológiák bevezetésének esetleges veszélyessége vonatkozásában a bizonyítási teher a mai gyakorlattal ellentétben a technológia elterjesztésében érdekeltek oldalán legyen, és ne annak ellenzőit terhelje.
A technológiát tegyük a maga helyére, ne alkalmazzuk öncélúan.
Az újrahasznosítás követelményét minden emberi tevékenységre és a társadalom, a gazdaság minden résztvevője számára kiskapuk nélkül egyetemessé kell tenni. Mindennek fizettessék meg az ára (a környezet terhelésének és a munkaerő használatának is).
Az információk kezelésének és a tartalmak szolgáltatásának éppolyan szigorú szabványai legyenek, mint amilyenekkel az ipari szabványok vagy például az élelmiszertörvények esetében rendelkezünk.
Véget kell vetni a politikai közélet magántulajdonos ellenőrzésének.
A romboló gazdálkodást olyannal kell felváltani, amely elősegíti a környezet újraélesztését.
Le kell számolni a növekedés-elmélet mindenhatóságával (a véget nem érő növekedés maga a rák). Isten utolsó ajánlata szerint: fel kell hagyunk önmagunk, illetve szűkebb környezetünk, nemzetünk ideig-óráig hatékony védelmével, és ehelyett át kell állnunk bolygónk egészének védelmére, ezen az úton nyerhetjük csak vissza személyes biztonságunkat is. Az idealista végszó szerint nekünk magunknak kell megtenni az első lépést, és vezetőink majd követni fognak. Az isteni ajánlat azonban hamarosan érvényét fogja veszíteni.

Ismertetők

Katalógus