Ez a könyv olyan, mint egy harangkondítás. A szerző
szerint négy világméretű jelenség veszélyezteti
napi szinten és visszafordíthatatlanul a földi létet:
a széndioxid-kibocsátás, a biológiai kihalás
mértéke, a fogyasztás fenntarthatatlan szintje és
a népességrobbanás. Figyelmeztet a média ködösítő
szerepére és a vállalatok, kormányok, intézmények
kifinomult technikáira, melyekkel az általános közönyt
igyekeznek tartósítani. Bár ma már a nagyvállalatoknál
is tapasztalni megnyilatkozásokat az ökoszisztéma végességéről,
a közelgő katasztrófáról és környezetünk
megőrzésének szükségességéről,
ezeket azonban a környezetvédők orwelli álnokságként
kezelik: a globális környezetvédelem ügye átcsúszni
látszik ugyan a közszférából a privát
szférába, de csak azért, mert egyfelől a vállalatok
felismerték a környezetvédelemben rejlő üzleti
lehetőségeket, másrészt mert továbbra
is önnön növekedésüket célozva, profitjuk
megőrzése és növelése érdekében
kívánják bizonyos sajátos vonatkozásokban
a környezetvédő intézkedéseket. Ma már
nem elég gyors döntéseket sürgetni, számba
kell venni azt is, hogy ezeknek milyen időbeli vonatkozásaik
vannak, ugyanis az időnk lejárt. Az egyes ember tisztában
van azzal, hogy milyen személyes fenyegetettségre milyen
választ lehetséges adni. Az ökoszisztéma végzetes
fenyegetettsége nemhogy nem tudatosult, nemhogy az egyes embernek
nincs rá válasza, de az ipar és a kormányzati
szervek is - valós program híján - csupán anomáliákként
igyekeznek értékelni az ijesztő jelzéseket.
A könyv azt is megvilágítja, hogy kapzsiságunk,
médiafüggőségünk és közönyünk
miként gátolja a végóra felismerését.
Ha még egyáltalán eséllyel akarunk harcba szállni
a jövőért, a következők megfontolását
ajánlja a szerző:
Lássuk meg a dolgok valós nagyságrendjét (mit
sem érnek a széndioxid-kibocsátás 20 év
alatt 5 százalékkal való csökkentéséről
szóló megállapodások, ha valójában
60-80 százalékra volna szükség, mit sem ér
a törvény, mely néhány száz veszélyeztetett
fajt oltalmába vesz, ha a maga az emberi kultúra hamarosan
több milliót fog végveszélybe sodorni).
Történeti beidegződéseinkkel szakítva
próbáljuk a dolgok mögött a folyamatokat is észre
venni (ne csak azt lássuk, hogy autót vásárolhatunk,
hanem a forgalmat és a szennyezőanyag-kibocsátási
folyamatot is, amelynek egyúttal alkotó részévé
váltunk, a gyerekeket nem csak a víz kémiai összetételére
kell megtanítani, hanem az ökoszisztémában betöltött
szerepére és kilátásaira is).
Számításba kell vennünk mások közösségeit,
kultúráját, a generációkat és
a fajokat. (Elpusztításukkal magunkat is megöljük,
Kopernikusz szellemében nem csak a föld-, de az emberközpontú
gondolkodást is magunk mögött kell hagynunk.)
Ismerjük meg ismereteink és hiedelmeink eredetét, forrásait,
tartsuk ellenőrzésünk alatt a közvetített
tudás valóságtartalmát. (Vigyázzunk,
hogy az új kommunikációs és számítástechnikai
vívmányok egyesek jólétének növelése
céljából vagy egyéb ideológiai megfontolások
miatt ne váljanak közösségi tudatunk legfőbb
őreivé. A közpénzekből finanszírozott
tudományos eredmények maradjanak a köz kincsei.)
Óvakodjunk attól, hogy túlságosan a mélyére
rántson bennünket a látszat és a szórakoztatóipar
világa.
Az új technológiák bevezetésének esetleges
veszélyessége vonatkozásában a bizonyítási
teher a mai gyakorlattal ellentétben a technológia elterjesztésében
érdekeltek oldalán legyen, és ne annak ellenzőit
terhelje.
A technológiát tegyük a maga helyére, ne alkalmazzuk
öncélúan.
Az újrahasznosítás követelményét
minden emberi tevékenységre és a társadalom,
a gazdaság minden résztvevője számára
kiskapuk nélkül egyetemessé kell tenni. Mindennek fizettessék
meg az ára (a környezet terhelésének és
a munkaerő használatának is).
Az információk kezelésének és a tartalmak
szolgáltatásának éppolyan szigorú szabványai
legyenek, mint amilyenekkel az ipari szabványok vagy például
az élelmiszertörvények esetében rendelkezünk.
Véget kell vetni a politikai közélet magántulajdonos
ellenőrzésének.
A romboló gazdálkodást olyannal kell felváltani,
amely elősegíti a környezet újraélesztését.
Le kell számolni a növekedés-elmélet mindenhatóságával
(a véget nem érő növekedés maga a rák).
Isten utolsó ajánlata szerint: fel kell hagyunk önmagunk,
illetve szűkebb környezetünk, nemzetünk ideig-óráig
hatékony védelmével, és ehelyett át
kell állnunk bolygónk egészének védelmére,
ezen az úton nyerhetjük csak vissza személyes biztonságunkat
is. Az idealista végszó szerint nekünk magunknak kell
megtenni az első lépést, és vezetőink
majd követni fognak. Az isteni ajánlat azonban hamarosan érvényét
fogja veszíteni.