A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem nyelvészeti és
kognitív tudományok professzora. A konzervatív-liberális
dichotómia értelmezése során nem a felszíni
politikai nézetek tételes szembeállításával
érvel, hanem egy egészen eredeti, szerinte elfogulatlan modellt
igyekszik felállítani. A könyv alaptétele szerint:
a politikai megnyilvánulási módok a család-alapú
moralitástípusokból eredeztethetők, amelyek
nagyrészt tudat alatti fogalmi metaforákból szerveződnek,
a politikai alapállás megértése tehát
megköveteli annak megértését, hogy miképpen
illeszkedik a család-alapú moralitástípusokhoz.
Lakoff tanulmánya a kognitív tudományok első
teljes körű alkalmazása a politikára. A tudományág
képviselőjeként a liberálisok és a konzervatívok
tudat alatti világszemléletét elemzi. Miután
az amerikai politika szemüvegén át nézve a nemzet
egy család, egy merész és meghökkentő
húzással ezt modellje alapjául téve a rideg-tiltó
szülői indíttatást (strict parent) teszi meg
a konzervatív, míg a meleg-megengedő szülői
habitust (nurturant parent) a liberális politikai alapállás
tudatalatti meghatározójává. Elismeri, hogy
maga - bár mélységesen tiszteli a konzervativizmust
- liberális elveket vall ezek tényleges erényei okán.
Megismertet a két világnézet (szülői attitűdként
megfogalmazott) különbözőségével olyan
kérdéskörökben, mint az adózás, az
abortusz, a fegyvertartás, a halálbüntetés, a
keresztényi bibliaértelmezés, a kormányzati
szerepvállalás, a környezetvédelem és
a művészet. A szerző által objektívnek
ígért modell azonban hirtelen megbicsaklik, amikor a homoszexualitás,
a multikulturalizmus kérdéséhez ér: szerinte
a konzervatív azért ellenzi a homoszexualitást, mert
az a férfiúi autoritást kezdi ki, azért utasítja
el a sajátjától eltérő kultúrákat,
mert azok szerinte erkölcstelenek, a konzervatívok azok, akik
kultúrharcot kezdeményeznek és folytatnak úgymond
önvédelemből. Ezen a szinten a könyv sajnos a népszerű
napilapok jegyzetíróinak színvonalára süllyed.
A tudományosnak tűnő eredeti munka végül
propagandába fullad azt fejtegetve, hogy - bár mindenki maga
választhatja meg világnézetét - miért
érdemes mégis liberálissá lenni. Szerinte a
gyermeknevelésben a szigorú (konzervatív, fundamentalista
keresztény) szülői magatartást messze lekörözi
a spocki megengedő viszonyulás, amely megfelelőbb
az emberi természet számára. Ha pedig ez igaz a gyermeknevelésben,
akkor nem mondhatjuk, hogy a szigorú szülői hozzáállás
mint bukott módszer alkalmazható lenne a politikában,
hiszen létjogosultsága épp arra alapozódott
volna, hogy az életben már bevált vezérlő
elv lenne, ami a szerző szerint nem igaz. Ilyen egyszerű!
Lakoff elismeri ugyan, hogy a konzervatívok jobban kiaknázták
a család, az erkölcs és a politika közötti
szálakat, de mindezt csak azért teszi, hogy figyelmeztesse
elvbarátait erkölcsi világnézetük hatékonyabb
kifejezésének szükségességére.