A fasizmust a húszadik század első felében előszeretettel nevezték kendőzetlen kapitalizmusnak, mely nem nyúl kesztyűs kézzel az eszközeihez, s felszámolja a demokratikus jog- és intézményrendszert. Ma már jól tudjuk, hogy a fasizmus ennél jóval összetettebb kérdéskör. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy napjaink uralkodó politikai-gazdasági eszménye, a neoliberalizmus valóban a kesztyűjét levetett kapitalizmus maga. Az üzleti élet erői erősebbek és agresszívebbek, mint valaha, s jóval lanyhább ellenállással kell számolniuk, mint korábban bármikor a történelem során. Bár a neoliberalizmus mindig a szabad piaci eszményekre hivatkozik, az egyéni kezdeményezést, a teljesen szabályozatlan piacot támogatva az alacsony hatékonyságú, pazarló állam és bürokrácia visszaszorításának szükségességét hangsúlyozza, de tévesen 19. századi eszmények legitimálását erőlteti teljesen eltérő viszonyok közepette. Mindig a közjó, a szegények, a környezet érdekében való cselekvést hangsúlyozzák, s aki szembeszáll velük, arra azonnal rásütik, hogy a javak és szolgáltatások elosztásának egyedüli demokratikus, fair és ésszerű szabadpiaci eszményeit támadja. A neoliberálisok valójában egy mérhetetlenül gazdag, szűk tőkés befektetői csoport és ezernél kevesebb nagyvállalat azonnali hasznát, személyes profitérdekeit szolgálva a társadalmi élet lehetséges legnagyobb részét kívánják ellenőrzésük alatt tartani. Valójában lényegét tekintve éppen ők állnak a legmesszebb a piackonformitástól, tökéletesen ellenőrizve az ilyetén formán egyáltalán nem szabad piacot, zsarnokságukat nem egyszerűen csak gazdasági rendszerként élik ki, de politikai és kulturális rendszerként kiteljesedve is. Az is álság, amikor az állam visszaszorításról beszélnek: valójában a közkiadások csökkentésére gondolnak, de nagyon is erős kormányokat tartanak fenn, amelyek hatékonyan képesek elősegíteni a globalizáció térhódítását, olyan egyezségeket erőltetve rá a népekre, melyek ellentétben állnak az érdekeikkel (legjobb példái ennek a WTO és a Multilaterális Befektetési Egyezség nevében tető alá hozott titkos klauzulák). A neoliberalizmus napjaink meghatározó politikai-gazdasági paradigmája, melyet szinte minden politikai erő hajlamos a magáévá tenni, miközben néhány kutatón és az üzleti élet szereplőin kívül igen kevesen vannak tisztában a fogalom jelentésével, legalábbis az Egyesült Államokban. A gazdasági következmények jól érzékelhetők világszerte: egy nagyon szűk réteg elképesztő vagyonosodása, tobzódó jóléte mellett a középosztály felszámolódása, a szegénység terjedése, a környezet lerombolása, ingatag pénzpiacok és világgazdaság. Mindezekkel szemben az egyetlen ellenérv így szól: nincs még jobb, hiszen a kommunizmus megbukott, a jóléti társadalom intézményrendszere pedig csődöt mondott. A fasizmussal ellentétben, melyben a formális demokrácia teljes elvetése mellett nagyon erőteljes társadalmi mozgalmak bontakoznak ki rasszista, nacionalista alapon, a neoliberális rendszerek akkor érzik jól magukat, ha egy olyan formális választási rendszer működik, amelyben a választók valójában meg vannak fosztva mindazoktól az információktól és fórumoktól, egy élénk, egészséges civil szférától, mely a tényleges demokrácia gyakorlásához szükséges lenne. A neoliberális Milton Friedman odáig megy, hogy az olyan politikai rendszer, amely korlátozni igyekszik a piac szabad működését, kapjon bármilyen tájékozottsággal párosuló választói támogatottságot, szükségképpen demokráciaellenes, mivel a demokrácia lényege a profittermelés. A kívánatos demokrácia-modellben a pártok lényegtelen kérdéseken vitáznak, de a lényegi gazdasági rendszer meghatározásában tökéletesen azonos az álláspontjuk. A neoliberalizmus szükséges mellékterméke a depolitizált, közömbös és cinikus tömeg. Az olyan kulturális, politikai megnyilvánulások, mozgalmak, melyek annak esélyét villantják fel a közönség, a választópolgár előtt, hogy ismét érdemi beleszólásuk lehet a saját sorsukba, csírájukban elfojtatnak. A médiavilág, következésképpen a közvélemény is teljes mértékben a vállalatok zsebében van, az átlagpolgár többé nem más, mint fogyasztó.
A kötetben Chomsky nézeteit ismerhetjük meg a neoliberalizmus által fenyegetett demokráciáról, e zsarnok rendszer olyan antidemokratikus világállami intézményeiről, melyek valós társadalmi hatásait nem igazán reklámozzák (mint a WTO, a Világbank, az Észak-Amerikai Szabad Kereskedelmi Társulás és hasonlók), illetve a velük szemben egyre szélesebb mértékben kibontakozó mozgalmakról. A világ urai különösen ügyelnek arra, hogy az olyan kérdések, mint a MAI (Multilateral Aggrement on Investment - melyben tulajdonképpen az aláíró kormányok, nemzetek lemondtak saját szuverenitásuk nagy részéről meg nem nevezett befektetők javára) ne legyenek nyilvános viták tárgyai. A szerző szerint mindezen fejlemények mögött nincs egyfajta összeesküvés, egyszerűen mert nincs rá szükség. A rendszer finom intézményi mechanizmusaival hatékony impulzusokkal ösztönzi a tudomány, a kultúra és a média képviselőit, hogy a fennálló status quót tekintsék a legjobbnak, és tartózkodjanak azok kikezdésétől, akik ennek a status quónak a legnagyobb haszonélvezői. Chomsky erősen hisz abban, hogy a társadalmi aktivizmus visszakövetelheti az emberek alapjogát arra, hogy fogyasztók helyett ismét polgárok lehessenek, valamint képesek lehetünk a demokráciát globális piac helyett globális mozgalomként újraértelmezni.

Ismertetők

Katalógus