A fasizmust a húszadik század első felében
előszeretettel nevezték kendőzetlen kapitalizmusnak,
mely nem nyúl kesztyűs kézzel az eszközeihez,
s felszámolja a demokratikus jog- és intézményrendszert.
Ma már jól tudjuk, hogy a fasizmus ennél jóval
összetettebb kérdéskör. Ugyanakkor be kell látnunk,
hogy napjaink uralkodó politikai-gazdasági eszménye,
a neoliberalizmus valóban a kesztyűjét levetett kapitalizmus
maga. Az üzleti élet erői erősebbek és
agresszívebbek, mint valaha, s jóval lanyhább ellenállással
kell számolniuk, mint korábban bármikor a történelem
során. Bár a neoliberalizmus mindig a szabad piaci eszményekre
hivatkozik, az egyéni kezdeményezést, a teljesen szabályozatlan
piacot támogatva az alacsony hatékonyságú,
pazarló állam és bürokrácia visszaszorításának
szükségességét hangsúlyozza, de tévesen
19. századi eszmények legitimálását
erőlteti teljesen eltérő viszonyok közepette.
Mindig a közjó, a szegények, a környezet érdekében
való cselekvést hangsúlyozzák, s aki szembeszáll
velük, arra azonnal rásütik, hogy a javak és szolgáltatások
elosztásának egyedüli demokratikus, fair és ésszerű
szabadpiaci eszményeit támadja. A neoliberálisok valójában
egy mérhetetlenül gazdag, szűk tőkés befektetői
csoport és ezernél kevesebb nagyvállalat azonnali
hasznát, személyes profitérdekeit szolgálva
a társadalmi élet lehetséges legnagyobb részét
kívánják ellenőrzésük alatt tartani.
Valójában lényegét tekintve éppen ők
állnak a legmesszebb a piackonformitástól, tökéletesen
ellenőrizve az ilyetén formán egyáltalán
nem szabad piacot, zsarnokságukat nem egyszerűen csak gazdasági
rendszerként élik ki, de politikai és kulturális
rendszerként kiteljesedve is. Az is álság, amikor
az állam visszaszorításról beszélnek:
valójában a közkiadások csökkentésére
gondolnak, de nagyon is erős kormányokat tartanak fenn, amelyek
hatékonyan képesek elősegíteni a globalizáció
térhódítását, olyan egyezségeket
erőltetve rá a népekre, melyek ellentétben
állnak az érdekeikkel (legjobb példái ennek
a WTO és a Multilaterális Befektetési Egyezség
nevében tető alá hozott titkos klauzulák).
A neoliberalizmus napjaink meghatározó politikai-gazdasági
paradigmája, melyet szinte minden politikai erő hajlamos
a magáévá tenni, miközben néhány
kutatón és az üzleti élet szereplőin kívül
igen kevesen vannak tisztában a fogalom jelentésével,
legalábbis az Egyesült Államokban. A gazdasági
következmények jól érzékelhetők
világszerte: egy nagyon szűk réteg elképesztő
vagyonosodása, tobzódó jóléte mellett
a középosztály felszámolódása,
a szegénység terjedése, a környezet lerombolása,
ingatag pénzpiacok és világgazdaság. Mindezekkel
szemben az egyetlen ellenérv így szól: nincs még
jobb, hiszen a kommunizmus megbukott, a jóléti társadalom
intézményrendszere pedig csődöt mondott. A fasizmussal
ellentétben, melyben a formális demokrácia teljes
elvetése mellett nagyon erőteljes társadalmi mozgalmak
bontakoznak ki rasszista, nacionalista alapon, a neoliberális rendszerek
akkor érzik jól magukat, ha egy olyan formális választási
rendszer működik, amelyben a választók valójában
meg vannak fosztva mindazoktól az információktól
és fórumoktól, egy élénk, egészséges
civil szférától, mely a tényleges demokrácia
gyakorlásához szükséges lenne. A neoliberális
Milton Friedman odáig megy, hogy az olyan politikai rendszer, amely
korlátozni igyekszik a piac szabad működését,
kapjon bármilyen tájékozottsággal párosuló
választói támogatottságot, szükségképpen
demokráciaellenes, mivel a demokrácia lényege a profittermelés.
A kívánatos demokrácia-modellben a pártok lényegtelen
kérdéseken vitáznak, de a lényegi gazdasági
rendszer meghatározásában tökéletesen
azonos az álláspontjuk. A neoliberalizmus szükséges
mellékterméke a depolitizált, közömbös
és cinikus tömeg. Az olyan kulturális, politikai megnyilvánulások,
mozgalmak, melyek annak esélyét villantják fel a közönség,
a választópolgár előtt, hogy ismét érdemi
beleszólásuk lehet a saját sorsukba, csírájukban
elfojtatnak. A médiavilág, következésképpen
a közvélemény is teljes mértékben a vállalatok
zsebében van, az átlagpolgár többé nem
más, mint fogyasztó.
A kötetben Chomsky nézeteit ismerhetjük meg a neoliberalizmus
által fenyegetett demokráciáról, e zsarnok
rendszer olyan antidemokratikus világállami intézményeiről,
melyek valós társadalmi hatásait nem igazán
reklámozzák (mint a WTO, a Világbank, az Észak-Amerikai
Szabad Kereskedelmi Társulás és hasonlók),
illetve a velük szemben egyre szélesebb mértékben
kibontakozó mozgalmakról. A világ urai különösen
ügyelnek arra, hogy az olyan kérdések, mint a MAI (Multilateral
Aggrement on Investment - melyben tulajdonképpen az aláíró
kormányok, nemzetek lemondtak saját szuverenitásuk
nagy részéről meg nem nevezett befektetők javára)
ne legyenek nyilvános viták tárgyai. A szerző
szerint mindezen fejlemények mögött nincs egyfajta összeesküvés,
egyszerűen mert nincs rá szükség. A rendszer finom
intézményi mechanizmusaival hatékony impulzusokkal
ösztönzi a tudomány, a kultúra és a média
képviselőit, hogy a fennálló status quót
tekintsék a legjobbnak, és tartózkodjanak azok kikezdésétől,
akik ennek a status quónak a legnagyobb haszonélvezői.
Chomsky erősen hisz abban, hogy a társadalmi aktivizmus visszakövetelheti
az emberek alapjogát arra, hogy fogyasztók helyett ismét
polgárok lehessenek, valamint képesek lehetünk a demokráciát
globális piac helyett globális mozgalomként újraértelmezni.