A mű egy McLuhantől származó meghökkentő mottóval indul: "A harmadik világháború egy információs gerillaháború lesz, melyben nem lehet megkülönböztetni a katonai és a civil oldalt." David C. Korten szerint a kötet nélkülözhetetlen túlélési kézikönyv fajunk számára: hogyan szálljunk szembe az öngyilkos fogyasztói társadalomszemlélettel és következményeivel.

Az észt származású, Ausztráliában matematikussá lett, sokáig sikeres üzletemberként Japánban élt, majd Kanadában letelepedett szerző alapítvány-, ügynökség-, magazinalapító és számtalan világszerte sugárzott dokumentumfilm szerzője, aki megélhette, hogy a szabad Amerikában pénzért sem adnak el neki tévéreklámidőt arra, hogy a nyugati parti őserdők pusztulására figyelmeztető 30 másodperces anyagát közzé tehesse, megátalkodott tévé- és fogyasztásellenes mozgalmár-aktivista, aki harcostársaival hisz abban, hogy a jóléti társadalom és intézményeinek működési folyamatai kizökkenthetők öngyilkos pályájukról. A "kultúr-dzsemmerek", kultúrzsibongók célja, hogy az amerikai demokratikus és szabadségeszményeket, a lassan elmosó áruvédjegyeket (maga Amerika is egy áruvédjeggyé silányult), divatokat, hírességkultuszt és a "kultúracsinálás" körüli cirkuszi műhűhót, melyek együttesen átvették a tényleges kultúra helyét és szerepét, demarketizálják, megfosszák kultikus sokkoló képességüktől, megtörjék a szinte transzba ejtő médiavarázst és e menő, "cool" tárgyakat megfosszák kultuszuktól. Ilyen értelemben akár a kvász, élesztői akarnak lenni egy újfajta szabadságharcnak. Kampányaik elnevezése is jól utal törekvéseik lényegére: Vásárlásmentes Nap, Tévémentes Hét stb. Miközben a szerző bevezet a reklámozói kultúra és a fogyasztói közeg lebontásának programjába, tűz alá veszi a rendszer istenségként funkcionáló ikonjait is. Alapvetően a fogyasztói társadalom felbomlasztásának módozatait, egyéni és kollektív stratégiáit igyekszik felvázolni. A túlfűtött fogyasztóiság lehűtésének módját, a "cool"-ság "cool"-talanítását, a piac piactalanítását. A demarketizálás folyamata számára a marketing evolúciója a következő: először csak a primér javak és szolgáltatások kereskedelme zajlik, majd az új eszmék elterjesztése mint társadalmi "marketing" jelenti a második lépcsőt, ezt követi a társadalom ösztökélése az energiafogyasztás, anyagfelhasználás csökkentésére, s legvégül a piacosulás evolúciójának csúcsán jöhet el a demarketizáció: a fogyasztói társadalom félelmetes erőit önmaguk ellen fordítva magának a fogyasztói társadalomnak a piacról való kivezetése. Kalle Lasn pontos menetrendet készít, miképpen szakadjunk el a ránk erőszakolt fogyasztási kényszerektől az öltözködésben, a divatban, a közlekedésben, az étkezésben és így tovább. Könyve illusztrálására nemcsak leírja azokat a kampányokat, melyek célja a kívánatosnak tekintett 21. századi amerikai életeszmény kialakítása, hanem képekkel is dokumentálja az utcai óriásplakátoktól a fizetett tévéreklámokig terjedő széleskörű tárgyiasult aktivitásokat.

A könyv tulajdonképpen egy szimpatikus mozgalmár tipikusan amerikai naivitást sugárzó programkiáltványának is tűnhet, látszólag épp olyan naiv, mint az általa megreformálni szándékozott társadalom, egészen addig, amíg a kézzel fogható javakról esik szó. Amint azonban az elemzés eljut egész mentális leigázásunkhoz, jóval komolyabban koppannak az ítéletek, komorabbá válik a kép és hitelesebbé a szerző. Lényegében az a célja, hogy aktív közreműködésünkkel megszabaduljunk az életünk minden mozzanatára (gyerek, család, halál, ünnepek, iskola, hétköznapok, utazás, öltözködés, kultúra, táplálkozás, lakáskultúra stb.) rátelepedett és tényleges igényeinkkel kibékíthetetlen ellentétben álló marketingtől, mely a szerző szerint az amerikai életvitel és fogyasztási mód révén nemcsak hogy alapjaiban ássa alá az egész világot, de miközben hisztérikusan rajongunk a felkínált emblémákért és ikonokért, gyakorlatilag tökéletesen meghasonlunk önmagunkkal, saját magunk ellenségeivé válunk és ellenségeink szolgálóivá.

A szerző a görögöktől indulva vezet végig az emberiség szabadságeszményének történetén, melynek alapja a szabad kommunikáció, a szabad véleménynyilvánítás. Az elmúlt két évtized során kiformálódott globális médiamonopóliumok és az exponenciálisan fejlődő cybertér lényege, hogy a kommunikálható tér néhány rejtettebb ösvényét, tisztását leszámítva, minden szeletét néhány megacég vette birtokába, félelmetesen hatékonnyá téve működését azzal is, hogy teljesen zárt ipari, terjesztői vertikumokban képesek dolgozni. Ezen a módon a megaméretű médiatársaságok gyakorlatilag teljes mértékben gyarmatosították a globális lélekhorizontot, s azt ócska vidámparkká silányították. Joggal teszi fel a kérdést a szerző: ilyen mentális környezetben, tudatromboló közegben mennyit ér az ún. szólásszabadság. A kultúra többé nem az egyes embertől felfelé haladva születik meg, épül fel, gazdagodik, hanem épp ellenkezőleg, gazdálkodó cégek termékeként, a marketing-hierarchia csúcsán születik, és fölülről lefelé táplálják belénk, a jó népbe. Az amerikai média teljes mértékben híján van a demokráciának, bár annak legalsó kis lépcsői, például az olvasói levelek szintje (akár az egykori Szovjetunióban) látszólag igen jól működnek. Az adott feltételek között azonban a harcnak, a demokráciának és a változásoknak kevés reális esélye van. A Média Charta is egy olyan mozgalmi eszköz, melynek révén az egymás megszólításának lehetőségétől megfosztott átlagpolgár igyekszik visszaszerezni eredendő alapjogait, visszakövetelni a sugárzási frekvenciákat, hogy az élet dolgai a fejükről ismét a talpukra állhassanak, és az emberek, akik egyébként egymás szomszédságában élnek, de csak a képernyőn keresztül kapnak egymásról és közös világukról hamis tájékoztatást, első kézből tudják tájékoztatni egymást a valós mivoltukról, s felbontani a felülről vezényelt falanszter-társadalmat, felváltani egy alulról szerveződő, egészségesebb és szerényebb társadalom ígéretével. Bár a szerző szerint az amerikai tömegtájékoztatás nem egy orwelli, államilag ellenőrzött szisztéma, hanem kereskedelmi alapú, társaságok által ellenőrzött, de ez a kontroll a maga huxley-i módján éppolyan antidemokratikus és kompromisszumképtelen, mint mondjuk a kínai rezsim. Kell hogy legyen esély arra, hogy az ember a másik embert ebben a világban még kereskedelmi megfontolások nélkül is megszólíthassa. Az amerikai kultúra csak akkor emelkedhet fel újra, ha a médiamonopóliumokat sikerül megtörni, és a kommunikáció mint hatalmi ág visszakerül a nép kezébe.

Gyakorlatilag egy olvasmányos, szimpatikus, néha gondolatébresztő, forradalmárokat verbuváló és kiokosító szabadságharcos kiáltványt tarthatunk kezünkben. Az "Ikea fiúk lázadása" (már a "Harcosok klubja" című hollywoodi filmben is) napirenden van. A szerző fejében az első globális forradalom lehetősége is megfordul: mi lenne, ha egyszer az 1968-as Párizshoz hasonlóan, amikor már az Internet híján is a glóbusz legkülönbözőbb városai mozdultak meg együttérzőn, az egész világ - figyeljünk csak a részben az Interneten is szerveződő ún. WTO megmozdulásokra - egy nagy Quartier Latinné változna? Taktikai elképzelései néha kísértetiesen leniniek: nem kell hogy sokan legyünk, elég egy jól felkészült, a vérszagot már érző, összehangoltan működő élcsapat. A legnagyobb kérdés a könyv olvastán az, hogy vajon virtualizálódó világunkban maga a mű tárgyát képező ideológia és mozgalmiság nem szintén egy felülről belénk táplálni szándékozott gondolatkísérlet-e? Mindenesetre ma nem bolseviknek nevezik magukat, hanem "kultúrdzsemmerek"-nek, egy laza, globális hálózatba szerveződött médiaaktivista körről van szó, amelynek tagjai az elkövetkező húsz év legjelentősebbnek gondolt társadalmi mozgalma élharcosainak tekintik magukat. Mozgalmukról úgy hiszik, hogy korunk számára hasonló jelentőségű lesz, mint a 60-as évek polgárjogi, a 70-es évek feminista, a 80-as évek környezetvédelmi mozgalmai voltak. Heterogén csoportosulásuk bevallottan mind balos, mind zöld gyökerekkel rendelkezik, olyan aktivistákkal, akik csalódtak a korábbi évtizedek jelszavaiban és mozgalmi áramlataiban, s most új utakat keresnek. Hisznek benne, hogy képesek megváltoztatni a világot: az információ áramlásának, a jelentések generálódásának módját, a médiához fűződő kapcsolatunkat és magának a médiának a működését, azt a jelenlegi módot, ahogyan az intézmények a rájuk ruházott hatalommal élnek, de még étkezési, öltözködési, közlekedési kultúránkat, a zenének és magának az egész kulturális iparnak a szerepét és minőségét is. Mindenesetre sokak fülének lehet kedves muzsika a szerző ezredfordulós zárszava: "A krónikus túlfogyasztás és a dekadencia, a tagadás két generációja megrendítette Amerikát. Az amerikai cool ma éppolyan sebezhető, mint a tíz évvel ezelőtti szovjet utópia. Ott sem volt semmi esély a forradalomra, és mégis lett. Itt sem következhetne be, de mégis be fog következni. Történelmi pillanatot élünk, és nem szabad félnünk, éppen hogy ünnepelnünk kell. Egy évezred alkonyán véget ért egy álom, de egy másik álom van megszületőben. És nem tudok ennél semmi coolabbat elképzelni." A kötet mint egy mesekönyv - a szerző szerint egy a négy évszak során kibontakozó demarketizáló kampány stratégiájaként - négy allegórikus fő csoportba sorolja az egyes fejezeteket. Az Ősz egy mentális környezettanulmány, mely számba veszi az eddigi károkat és veszteségeket; a Tél nagy vonalakban artikulálja a problémát; a Tavasz a megújulás lehetőségeit sorolja fel, míg a Nyár arra vet egy pillantást, mi történhet, ha a forradalom szikrája tényleg lángra kap Amerikában.

Ismertetők

Katalógus