A kiadvány - egy korábbi kötet bővített és átszerkesztett változata - központi kérdése ez: hogyan is kommunikálunk? Az elmúlt évtizedek korszerű telekommunikációs eszközei, a légi közlekedés és a műholdak térnyerése révén a világ minden szegletével azonnali kapcsolatot biztosító kommunikációs világhálózat épült ki. Mégis, a teljes behálózottság ellenére az az általános benyomásunk, hogy bármerre nézzünk is, a kommunikáció hihetetlen módon és mértékben hiányos. Az igen olvasott szerző átfogó dokumentációját adja annak a folyamatnak, melyet egyszerűen dialógusként ír le. Bár a dialógus egyidős az emberi civilizációval, csak a legutóbbi időkben bontakozott ki a technikák, az értelmezések és a gyakorlat zavarba ejtő bősége e fogalom kapcsán. A kötet felvillantja Bohm ez irányú munkásságát.
David Bohm, századunk egyik legnagyobb fizikusa volt. E munkája praktikus kézikönyv a párbeszédben érdekeltek és érintettek számára, s egyúttal elméleti alapvetés is azoknak, akik a bohmi dialogikus világnézet mélyebb rétegeit szeretnék megismerni. Bohm értelmezésében a dialógus - a hagyományos párbeszéd- és eszmecsere-értelmezések keretein messze túlmutatva - többoldalú folyamat. Az emberi megnyilvánulások és tapasztalás szokatlanul széles körét bontja ki: a szorosan vett értékektől az érzelmek természetéig és intenzitásáig; gondolkodási folyamataink sémáit, az emlékezet funkcióit, ahogyan neurofiziológiánk mindig az adott pillanat szülte tapasztalásainkat strukturálja. A dialógus azt a módot bontja ki, melyben a gondolat - amit Bohm a dolog természetéből adódóan korlátozott médiumnak, nem pedig a valóság objektív leképezésének értelmez - kollektív szinten generálódik és marad fenn. Ez a fajta megközelítés szükségszerűen megkérdőjelezi számos, mélyen beágyazódott előfeltevésünket a kultúrával, a jelentéssel és az identitással kapcsolatban.
Az első és negyedik fejezet Bohm két korai tanulmánya 1970-ből és 1971-ből. Az előbbi (A kommunikációról) az alapfogalmakat tisztázza, míg az utóbbi (A megfigyelő és a megfigyelés tárgya) az én mint megfigyelő önmagára való visszahatásának önellentmondásos természetét vizsgálja. A többi, így a kötet címadó második fejezete is - egyfajta bevezetés a szerző által kimunkált és évtizedekig gyakorolt dialóguscsoport-vizsgálatok módszertanába - Bohm szemináriumainak és egyéb kiscsoportos foglalkozásainak anyagaiból való. A fejezetek tárgyalják a kollektív gondolkodás természetét, a megoldandó szubjektív "problémák" nem valódi probléma jellegét, hanem sokkal inkább paradoxon voltát, az előfeltevések, előítéletek ideiglenes félre tételét, s mindennek testi, fizikai megnyilvánulásait, a gondolkodási folyamat tudatos kontrollját, a szavakba öntött (praktikus és eredményorientált) gondolatok és a tudatosság mögött örök idők óta meghúzódó résztvevői gondolkodás különbözőségét. (Ez utóbbiban átjárhatóak a világos és egyértelmű határvonalak, az objektumoknak egy mélyebb értelmű kapcsolatrendszere van, s a befogható világ mozgásai egy vitális lényegben való részesség érzetét keltik).
Bohm értelmezésében a dialógus nem egyfajta győzelemre törekvő diskurzus, hanem a kommunikációnak egy olyan szelíd formája, amely kiválóan alkalmas már birtokba vett tudásanyagunk határainak kitapogatására, lehetőséget teremtve az embertársainkkal és a bennünket befogadó világgal való újfajta kapcsolat megteremtésére. Ennek alapja véleménye szerint az, hogy a világ konfúz fragmentáltsága nem megváltoztathatatlan természeti törvények következménye, hanem gondolkodásunk inkoherenciájában gyökerezik. Míg például a tudományban - hirdessék bár fennhangon az "igazság" keresését - mindig a személyes ambíciók, a bejáratott elméletekhez, hagyományokhoz való merev ragaszkodás gátolta az érdemi fejlődést, addig az emberiség nagyobb része általában is ellentmondásos szándékok és tettek hálójában vergődik az idők kezdetétől fogva. Ezek az ellentmondások vezettek a rossz tudományhoz és a társadalmi és személyes fragmentáltság minden válfajához, mely nem ismer kulturális és földrajzi határokat, oly mértékben hatja át az egész emberi nemet, hogy már teljes mértékben alkalmazkodtunk hozzá. A kérdés az, hogy részeinkből egésszé építve magunkat, szembe tudunk-e nézni a végtelennel úgy, hogy türelmetlen kíváncsiságunkkal siettetve a nagy pillanatot, a rácsodálkozás ne zúzzon bennünket ismét és most már visszavonhatatlanul darabjainkra.

Ismertetők

Katalógus