A könyv újszerűen közelíti meg az emberi
értelem biológiáját. Eszerint az értelem
nem a külvilág leképezéseként működik,
hanem folyamatos világteremtés, s ahány tudat, annyiféle
világ létezik. Csalóka az a meggyőződésünk,
hogy a külvilág olyan, amilyennek érzékszerveinkkel
érzékeljük. A szemünk vakfoltjára eső
képet például nem láthatjuk. Hasonlóképpen
az értelemnek is van vakfoltja. Ahogy a szem sem képes önmagát
látni, úgy soha nem szerezhetünk tudomást arról,
hogy hogyan is működik a megismerési folyamat maga. Minden
érzéklet biológiai alapokon áll. Nem a fény
hullámhosszától függ, hogy egy színt milyennek
érzékelünk, hanem a mi idegműködésünktől.
Minden lény a maga teremtette világ-képben él,
s ezek a világ-képek különböznek egymástól.
Cselekedeteink attól függnek, hogy milyen világ-képben
élünk, s minden cselekedetünk a bennünk élő
világképről árulkodik. Az ember esetében
a nyelvi cselekedetek is ilyenek. A tanulmány gondolatmenete egy
önmagába visszatérő kört alkot: az emberi
megismerési folyamat elméletét sejtbiológiai
vizsgálódások, majd az egyedfejlődésre
és a törzsfejlődésre vonatkozó megállapítások
követik, mígnem az élőlények társas
viselkedésén keresztül újra elérkezik
a társas viselkedése révén emberré vált
emberhez.
Az élet és sokféle formája kialakulásának
kulcsfogalma a szerveződés. A szénatom és a
hozzá kapcsolódó atomok végtelen számú
különféle molekulát alkothatnak, ez tette lehetővé
az élet megjelenését is. A sejtek strukturális
összekapcsolódása hozza létre a többsejtű
élőlényeket. A szaporodás során az élőlény
örökölt tulajdonságai biztosítják az
állandóságot, új tulajdonságai pedig
a változás lehetőségét hordozzák.
Az élőlények olyan szerveződések, amelyeket
ugyan alapvetően meghatároz szervezeti felépítésük,
ám ez nem jelent olyan kiszámíthatóságot,
mint pl. egy gép esetében. (A DNS információt
hordoz, de ugyanúgy nem determinálja az egyed életét,
mint ahogy egy állam alkotmánya sem determinálja az
állam történelmét.) Ha egy golyót legurítunk
egy hegy tetejéről, az számtalanféle úton
érhet földet. Valahogy így képzeljük el
a számtalan féle faj kialakulását is. A jelenséget
driftnek (sodrásnak) nevezzük. Nem beszélhetünk
a környezethez jobban vagy kevésbé jól alkalmazkodott
élőlényekről, csak különbözőképpen
alkalmazkodókról. Ebből következik, hogy a "természetes
kiválogatódás" sem megfelelő kifejezés.
Az idegrendszer rendkívül plasztikus, átalakulásokra
képes. Változást idéz elő benne minden
környezeti tapasztalat. A bengáli farkas-kislány példája
azt mutatja, hogy az emberi viselkedés tanult viselkedés.
Ez a gyermek, akit nyolcéves koráig kizárólag
farkasok között élt, négy lábon járt
és nyers húst evett, akárcsak a farkasok.
Az egyedek csoportokba szerveződése a sejt és az egyed
szintje fölött egy harmadik szerveződési szintet
jelent, a kommunikáció pedig a társas élőlények
viselkedésének összehangolását szolgálja
(Érdekes összevetni, hogy egy rendszer összetevőinek
és a rendszer egészének viszonya miben különbözik
egy szervezet, egy rovartársadalom és egy emberi társadalom
esetén: az összetevők önállóságának
mértékében.) A csoportban való élet
teszi lehetővé, hogy az egyed fajtársaitól
bizonyos viselkedéseket megtanuljon. Ha egy ilyen viselkedés
generációkon át állandóságot
mutat, azt kulturális viselkedések nevezzük.
Az egyedül az ember által használt nyelv abban különbözik
az állatvilágban általános nyelvi viselkedéstől,
hogy önreflexiót és így öntudatot tesz lehetővé.
Egy gorillától például soha nem kaphatunk választ
arra kérdésre, hogy milyen érzés gorillának
lenni.
A beszéd kialakulása feltételezhetően összefüggésbe
hozható azzal, hogy a nőstények folyamatosan termékennyé
váltak, így a csoport különböző nemű
egyedei már nem csak időszakosan, hanem folyamatosan együtt
maradtak. A csoport életének összehangolása tette
lehetővé a nyelv kialakulását. (Robinson Crusoe
jól tudta, hogy a nyelv csak emberközösségben illetve
önreflexióban őrizhető meg, ezért olvasott
naponta és ezért vezetett naplót.) Az általunk
generált nyelvi (szociális) domain határoz meg bennünket,
s ha nem gyakoroljuk, megszűnünk azok lenni, akik vagyunk. (Pl.
ha egy szociológus nem ír szociológiai tanulmányokat,
megszűnik szociológus lenni.)
Nyelvünk a szeretetteljes emberi kapcsolatokban született, és
használatának értelme is az, hogy szeretetben összehangoljuk
cselekedeteinket a másokéval.