David Ehrenfeld

Bújj be a cet belsejébe - vagyis inkább ismerd be, hogy benne vagy (mert benne vagy - ez nem kétséges)

MIKOR A VALLÁSOK leszálló ágba kerülnek, a formaságok rendszerint túlélik a tartalmat: a szertartások még megfigyelhetők - néha még körülményesebbé is válnak - , de már nem képezik szerves részét az őket gyakorló emberek életének. A ceremóniákat még megtartják, de már nem hisznek bennük: néha egyenesen zavaróak. Az élő vallások mások. Bár a megfigyelhető szertartások külsőségei változók, az élő vallások mindegyike a mindennapi élet része, és központi tételeiket további bizonyítást nem kívánó végső igazságokként fogadják el.

A humanizmus az élő vallások egyike; talán már nem terjed, de nagyon is él. A humanizmus korunk uralkodó vallása, része az életnek a "fejlett" világ szinte minden tagja és mindazok számára, aki e fejlődésben részt kívánnak venni. A humanizmus szertartásokban rendkívül szegény, és elkötelezett híveinek túlnyomó része talán nincs is tudatában, hogy humanista. Ha megkérdezzük őket, milyen vallásúak, vagy azt fogják mondani, hogy semmilyen, vagy, gyakrabban, valamelyik hagyományos vallást nevezik meg. Másrészt viszont a magukat humanistáknak vallók rendszerint azok - gyakran azonban más okokból, mint amiket tudnak és elismernek.

Lehetséges, hogy az ember tudta nélkül egy vallás követője, bár azt hiszi, hogy egy másiké? Ha az első tanai szerint él, bár a másik szertartásait játssza - miért ne?

Vallás-e a humanizmus? Ez igen bonyolult kérdés, a könyv egésze erre próbál választ adni. Nem elhamarkodott azonban kijelentenem, hogy a humanizmus, ha nem is vallás, határozottan ezt a szerepet játssza. Követői központi tanításának megfelelően étkeznek, alszanak, dolgoznak és játszanak, legfontosabb döntéseik meghozatala során a humanizmus rózsafüzérért mormolják, és a humanizmus utolsó kenetét veszik fel, mikor menekülni próbálnak a halál karmaiból. A közszolgálati média minden adását átitatják a humanista prédikációk. Az üzleti élet, az elméleti közgazdaságtan, a politika és a technika teljes mértékben magukévá teszik a humanizmus tanításait. Feltevési a kommunista és kapitalista rendszerekbe egyaránt beépültek.

Néhány részletében a humanizmus eltér a többi vallástól. Sehol sem találunk olyan épületet, melynek homlokzatán a "Humanista templom" felirat díszeleg, és humanista misszionáriusok sem kopogtatnak ajtónkon. Nincs szervezett humanista papság - bár civil papjaikat tömérdek magasabb és alacsonyabb állásban megtaláljuk. Fontosabb jellemzőit tekintve azonban a humanizmus ma vallás, még ha nem is hagyományos típusú.

A humanizmus vallásos természetéről írni több, mint tudományos érdekesség, mivel vallásos feltételezéseinek némelyike a legártalmasabb közkézen forgó elméletek közé tartozik, a bűn fő forrása korunkban, az Édentől való kiűzetésünk óta eltelt korok legbűnösebbikében. Ráadásul a veszély nemcsak fenyeget - nem rázhatjuk le, nem hagyhatjuk figyelmen kívül mint az ítéletnapi neurózis koholmányát. Hasonlóan Henry James egyik legjobb írásának régóta ismert szörnyéhez, a "dzsungelbeli rém" nem a dzsungelben tartózkodik. Kijött a fényre, itt van közöttünk, mindennap új sebeket oszt - csak néznünk és meglátnunk kéne. De nem nézünk, nem akarunk nézni. Ez az ártalmas öncsalás könyvem témája: a humanizmus ezért felelős elemei, következményei és hogy mit tehetünk ellene.

A humanizmus erényeit nem áll szándékomban vitatni; az oda nem illő vallásos elemektől megszabadítva a humanizmus ismét az lehet, aminek lennie kell: szelíd, jó szándékú filozófia, a nem-ártó emberi magatartás megbízható iránymutatója. Mielőtt azonban ez megtörténne, számot kell vetnünk a saját korlátlan hatalmunkba vetett esztelen hitünkkel és azzal a realitással, hogy felfedezéseink és eljárásaink (főleg amelyek a környezet befolyásolását célozzák) tágabb összefüggéseiket tekintve a legszélesebb körben kudarcot vallottak.

Napjaink humanizmusa az Oxfordi Szótár legrövidebb meghatározása szerint "a humanizmus vallása". Webster Harmadik Új Nemzetközi Szótára megfelelő definíciója így hangzik:

Doktrína, hozzáállások rendszere vagy életmód, melynek központjában emberi érdekek vagy értékek állnak, mint pl.: a. Egy olyan filozófia mely elveti a természetfelettit, az embert természetes objektumnak tekinti; megerősíti az ember és az értelemre és tudományos módszerre épülő emberi önmegvalósító képesség lényegi méltóságát és értékét ... b. A fenti hiteken alapuló vallás.

Félretéve az emberi érték és méltóság eszméjét - ami sok vallás eleme - rögtön elértük a humanizmus-vallás magvához: az emberi értelembe vetett mindenekfeletti hithez - ahhoz, hogy ez az értelem képes lesz sikerrel szembeszállni az emberiség elé tornyosuló problémákkal és megoldani őket; képes lesz úgy átalakítani a természet világát, illetve a férfiak és nők kapcsolatait, hogy az emberi élet virágozzék. Összhangban azzal, hogy a humanizmus az értelem megkérdőjelezhetetlen hatalmának elkötelezett híve, elvet minden más hatalmat, köztük Isten hatalmát, a természetfeletti erők hatalmát, vagy a természet irányítatlan, a vak véletlennel szövetkező hatalmát. A humanizmus álláspontja szerint az első kettő nem létezik; a harmadik, megfelelő erőfeszítések árán, uralható. Mivel az ember sikerének kulcsa az emberi értelem, a humanisták fő feladata, hogy biztosítsák az értelem hatalmát, és megvédjék előjogait, valahányszor csak megkérdőjelezik vagy támadják azokat.

A humanizmussal rokon az a hit, hogy az embernek önmagáért kell élnie, mivel hatalmában áll, hogy így tegyen, képes arra, hogy élvezze ezt az életet, és mert nincs is más, amiért élhetne. Másik rokon a tiszta ész gyermekeibe: a tudományba és technikába vetett hit. Bár a legutóbbi években megingott, és sok zavart okoz a humanisták körében, ez a hit továbbra is áthatja egész létünket, befolyásolja tetteinket, akárcsak az olyan univerzális feltevések, hogy az éjszakára mindig jön nappal és a vizek mindig lefelé futnak. A humanizmusnak van egy erős természetellenes (legalábbis Őstermészet-ellenes) vonása is, bár ez nem mindig kifejezett, gyakran tagadják is.

Mivel a humanizmus eszméje hajlamos arra, hogy ködössé váljon, azt is meg kell fogalmaznunk, hogy mi nem humanizmus. Nem az az emberbaráti lét egyszerű gyakorlata (bár a legtöbb humanista ragaszkodik ahhoz, hogy a humanizmus emberbarát filozófia); mint Paul Kurtz rámutatott, az istenhívő, emberszerető Albert Schweitzer nem volt humanista. Nem kapcsolódik egyetlen konkrét politikai filozófiához sem, bár több az (önjelölt) humanista a politikai bal-, mint jobboldalon. Ezt rendszerint annak tulajdonítják, hogy a baloldal egészében jobban tűri a szabad gondolkodást, dacára annak a nyilvánvaló ténynek, hogy igazából ezt sem a jobb-, sem a baloldal nem szenvedheti. A zavart fokozza, hogy a totális önkényuralmat gyakorló személyek és kormányok - bármilyen címkét is viselnek - néhány kiemelkedően fontos filozófiai feltételezésüket tekintve kifejezetten a humanizmust hirdetik. A humanizmust, gyakran meglepően hasonló módon, liberálisok és tekintélyelvűek egyaránt zászlójukra tűzik - könnyen elfogadható és kényelmes világnézet.

Nem humanizmus ma már sok minden, ami korábban az volt. A sok elavult meghatározás egyike: a humanizmus "a latin és görög klasszikusok tanulmányozása"; hasonlóképpen nem jelenti ma már "a humán tudományok művelését" (szembeállítva a társadalom- vagy természettudományokkal). Egy költő, az összehasonlító irodalomtudomány professzora vagy egy szobrász nem feltétlenül humanista.

Sokan azért szeretik humanistának vallani magukat, mert e szóhoz kellemes képzetek társulnak, pl. a "szabadság". Ők valószínűleg többnyire tényleg humanisták, de - mint említettem - annak ellenére, hogy félreértik a szó jelentését. Nem engedhetjük, hogy a humanizmus meghatározása teljesen szertefolyjon, bár lehet, hogy végeredményben ugyanazokat az embereket fogjuk humanistának tekinteni. Enélkül azonban sohasem fogjuk elég tisztán látni a humanizmust ahhoz, hogy leválaszthassuk róla azt a borzalmas dolgot, ami rossz benne. Kritizálni sem leszünk képesek.

A humanizmus, mint kialakult filozófia, korai éveiben állandó harcban állt a nyugati világ intézményes vallásával; azóta fedi el ez a szembenállás a közös elemeket, hasonlóságokat. A biológia jól ismert, először Darwin által leszögezett alapelve, hogy az egymással gyakori kapcsolatban lévő, közel rokon fajok gyakran szélsőségesen különböző külső jegyeket vagy viselkedésmódokat alakítanak ki. Nem tudni, hogy a biológusok által feltártakhoz hasonló okból, vagy véletlen analógia révén, de ugyanez történt a hagyományos vallással és a humanizmussal. Az egyiknek van Istene, a másiknak nincs - lényeges különbség, de nem fedheti el a létező kapcsolatot.

E kapcsolat kulcsa a végső okok ősi, de ma is szerfelett népszerű gondolata. Ez a gondolat, melynek eredete a régi görögök előtti homályba vész, a nyugati tudomány 16. sz. végi - 17. századi felfutása óta virágkorát éli. Egyik megfogalmazása szerint a természetes világ elemei - a hegyek, sivatagok, folyók, növények és állatok, az éghajlat - mind Isten által, meghatározott cél, mindenekelőtt az emberiség jóléte érdekében lettek teremtve. E hasznosságot a figyelmes szem sokfelé felfedezheti: a folyók ízletes halat és vízi utat biztosítanak; a sivatagok korlátoznak, határokat jelölnek ki, stb. Felelősségünk, hogy értékeljük ezeket az ajándékokat és elfogadjuk ennek fejében bolygónk kormányzásának felelősségét, amit egyes zsidók és keresztények már az ősidőkben sürgettek. Az értünk teremtett Természet használata, az irányítás és az emberi felsőbbrendűség gondolata már a történelem korai szakaszában összekapcsolódott.

Már csak Isten szerepét kell visszaszorítani, és eljutottunk a nagykorú humanizmushoz. Ez a reneszánszban és utána történt meg, egy időben a végső okok tételének nagyarányú térhódításával a vallásban. A humanizmusra való átállás nem volt nehéz: lépésekben történhetett. Csak abból kellett kiindulni, hogy az ember Isten képére teremtetett. Isten ekkor elmehetett előnyugdíjba, csak a ceremóniákon lépett fel régi köntösében, míg lassan, foktól-fokra demisztifikálták, erejétől megfosztották, majd elhagyták. A történet kísérőzenéje az utolsó években Watt gőzgépének zakatolása volt. "Itt" - kattogta - "itt az igazi hatalom, hatalom, hatalom..." A hagyományos vallás képviselői erre nem tudtak megfelelő választ adni (pedig ott volt, csak nem értették: megkezdődött a környezet és a társadalom tönkremenetele). Végső soron nem ők szülték meg ezt a szörnyet - a humanizmust - azzal, hogy állandóan az örökül kapott, uralom alá hajtandó Földről prédikáltak?

A humanizmus felvirágzásának éveiben voltak erőteljes, valóban humanista hangok, melyek - ha meghallották volna őket - csökkenthették volna a régi vallástól örökölt gőgöt, a hitet abban, hogy képességeink birtokában a Földet tetszésünk szerint alakíthatjuk, anélkül, hogy ezért végül súlyos büntetést kéne fizetnünk. Mint Clarence Glacken rámutat, Francis Bacon, Kant, Hume és Goethe - eltérő módon és mértékben - mind figyelmeztettek a végső okok tételének gyengéire, a benne rejlő veszélyekre, és azokra a bajokra, amik ebből származni fognak. Szavuk azonban süket fülekre talált. Bacon híres mondata felett: "A természetnek csak úgy parancsolhatunk, ha engedelmeskedünk neki", még Bacon saját, kissé mérsékelt humanista gőgjének összefüggéseiben is többen és többféleképpen siklottak el, mint korunk bármely más értelmes gondolata felett. Még ma is találhatunk néhány türelmes humanistát, mint pl. Lewis Mumford, akik igyekeznek megmagyarázni, hogy a természet nem gép. Mumford valójában Kant érvelését idézi: a gépeknek külső szervező elve van, míg a természetnek nincs. E keveseket azonban elnyomja és túlharsogja a többség, akik szívesebben ragaszkodnak azokhoz az együgyű analógiákhoz, amik megerősítik az emberek minden rejtélyt megfejtő, minden akadályt legyőző és minden igényt kielégítő képességeibe vetett hitüket.

Ennek megfelelően tehát mindkét vallás - a zsidó-keresztény és a humanizmus egyaránt - felelős a modern ember fennhéjázó viselkedésének saját magunkat és bolygónkat sújtó következményeiért. Ha könyvemben nem foglalkozom a zsidó-keresztény hagyománnyal, az nem azért van, mert elfogadom. Először a fontos kérdéseket kell rendeznünk, és napjainkban a humanizmus uralkodik. Azzal is tisztában vagyok, hogy a humanizmus fő indítékai először az emberekben születnek meg és vernek gyökeret, csak később alakulnak formális filozófiává. Lehet, hogy a humanista gőg csak gyűjtőfogalom társadalmunk különálló tagjainak önzésére. Ha ez igaz is, a humanizmus dölyfös vonulata akkor is magyarázkodás a külvilág felé: számos, nem ok nélkül nyugtalanító vágy és érzés racionalizálása. Ha lelepleztük a magyarázkodást, kezdhetünk foglalkozni az érzésekkel.

Mivel nem szeretném a fürdővízzel a gyereket is kiönteni, el kell ismernem, hogy a humanizmus több teljesen különböző, bár bonyolultan összefüggő eszme együttese. A sorsunk irányításának képességébe vetett vakhit veszélyes csapda, mint majd megpróbálom bebizonyítani. A humanizmusban azonban benne van az ember nemességébe, értéke vetett hit éppúgy, mint az emberi törekvések és képességek ésszerű elismerése - embergyűlölő az, aki ezt tagadná. Az embergyűlöletről szintén később ejtek még szót.

Egyesek szemében a humanizmus megvéd minket a Természet sötét erőitől, melyeket mindenki jól ismer a legreménytelenebbül naiv és burokban élő városi prédikátorokat kivéve. Aki rendszeresen birkózik a Természettel, sorozatban vagy éppen egyszerre találkozik, széllel, faggyal, szárazsággal, áradással, hőséggel, kártevőkkel, terméketlen talajjal, mérgekkel, betegségekkel, balesetekkel és általában a bizonytalansággal. E sötét oldal leküzdésének primitív módja a fáradságos munka; az emberi feltalálókészség kezdettől fogva a munka könnyítésén fáradozik. Nem csoda, hogy az emberi feltalálókészséget isteni magaslatra emelő és tévedhetetlenként tisztelő humanizmust sok olyan ember elfogadja, aki hisz abban, hogy így mentesülhet a munkától.

Átmenetileg eltekintve e mentesülés mellékhatásaitól és tartósságától, hová vezet, ha így gondolkozunk az emberekről és a természetről? Már kezdetben nyilvánvaló, hogy ember és természet között szakadék nyílt. Nincs semmi gond az efféle kettéválással, ha a szembeállítás jogos. Hétköznapjainkban mindennaposak az olyan helyzetek, ahol két jól meghatározott fél áll egymással szemben. A digitális számítógépek bináris rendszerben működnek: íme a dichotomikus elrendezés csúcsa. Mégis, éppen az ilyen példák sokasága az, ami gyanút kelt: valóban ilyen gyakori, hogy két világosan elkülöníthető, egymást kölcsönösen kizáró lehetőség áll egymással szemben? Jó-rossz; szocialista-kapitalista; republikánus-demokrata; szép-csúnya; bátor-gyáva; vagy éppen boldogság-szenvedés - kit nem csaptak még be, sebeztek meg legalább részben hamis, félrevezető ellentétpárok? Nyilvánvaló, hogy azért állítunk fel ilyen párokat, mert logikus gondolkodásunk számára ez kényelmes megoldás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen léteznek, vagy akár hasznosak.

Az ellentétpárok akkor a legfélrevezetőbbek, mikor magas szinten összerendezett, bonyolult rendszerek részeit választják szét mesterséges módon. Egyetlen órás sem különíti el a törött óra "alsó" és "felső" fedelét, vagy a "rugókat és fogaskerekeket" a "köves csapágy"tól - nem is sikerülne így a javítás. A természetet ábrázolhatjuk úgy, mint ami szemben áll az emberrel, de ugyanakkor minket is tartalmaz: egyetlen rendszert alkotunk. Leglátványosabban talán Gregory Bateson illusztrálta ezt a kérdést alkoholizmussal és skizofréniával kapcsolatos értekezéseiben. Hagyományosan mindkét betegségben egy ellentétpárt láttak: fogalmilag elkülönítették a beteget és a betegséget (a természet sötét oldalát). Utóbbit gyógyszerekkel vagy más gyógymóddal kezelték - nem meglepő, hogy rendszerint csúfos eredménnyel: nem történt gyógyulás, legfeljebb a tüneteket sikerül elkendőzni vagy másokra átváltani.

Bateson realista: kerüli az ellentétpárokat. Véleménye szerint az alkoholizmus és skizofrénia tünetei a rendellenes társadalmi környezet által hosszú távon kiváltott, érthető, sőt elkerülhetetlen reakciók - a betegnek egyszerűen nincs lehetősége arra, hogy "normális" viselkedésmódot válasszon. Az alkoholista vagy skizofrén tünetek egyfajta menekülési lehetőséget kínálnak - igaz, ez az út az önpusztításba vezet. Más szavakkal: éppen ez a megfelelő viselkedésmód olyan szülőkkel vagy más hozzátartozókkal szemben, akik olyan személyes világot építettek fel, melyben bizonyos viselkedésformákért és ellenkezőjükért egyaránt büntetés jár. (Pl. a szülő nem képes elfogadni a szeretetet, de hibáztatja gyermekét a szeretetlenségéért). A Névtelen Alkoholisták egyedülálló sikere Bateson szerint annak köszönhető, hogy felismerték: az alkoholista viselkedés állandó része a személyiségnek, aki maga is egy nagyobb rendszer része.

Az ember-természet ellentétpár nem az egyetlen, melyet a humanista gondolkodásmód támogat vagy egyenesen ránk kényszerít. Itt van pl. az érzelem-értelem páros, melyet - bár tényeken alapszik - a humanizmus eltúlzott, sőt eltorzított. Ezzel is foglalkozom később.

A humanizmus saját képességeinkbe vetett hitének gőgjét az összefogó tudomány és technika késő reneszánsz kori diadala is táplálta. Ez a diadal minden téren szembetűnő volt, mindenki erről beszélt: a táj átalakítását szolgáló új eljárások tömkelegétől a természet világáról szóló információáradatig. Talán már ez is elég lett volna, hogy megszédítse a humanizmus bölcseit, de volt még egy nagyon fontos segítő tényező. A 18. sz. közepéig gyakorlatilag senki sem gondolt arra, hogy az emberiség környezetszabályozó tevékenységének abszolút határa lenne. Addigra azonban már a legtöbb társadalom számára túl késő volt a változáshoz. Az értékrend megszilárdult, a tudományos forradalom napjainkig töretlenül fokozódó hatása tovább merevítette. Napjainkban, mikor a határok gyanúja bizonyossággá vált, ám a tanult emberek zöme még mindig azt hiszi, hogy nincsenek, képtelenek vagyunk kikeveredni ebből a csapdából olyan gyorsan és zajosan, mint ahogy beletévedtünk. Utópisztikus látomások tömege kavarog a füstös levegőben; minden újabb katasztrófa újabb és újabb hatalmi terveket szül.

Megható lenne őseink gyermeki hite az emberiség gondnok-szerepében, ha nem fojtogatna következményeinek dzsungele. Olvassuk figyelemmel pl. a nagy természetbúvár-művész, William Bartram egyszerre fennkölt és pontos leírását a csodálatos észak-floridai Alachua prériről, 1774-ből. Leírása a szeminól indiánok földjének félig vad, félig művelt szívéről Wordsworth és Coleridge költészetének legszebb darabjait ihlette, pl. a Kubla Kán-t a hatalmas Alachua-medencébe zúduló vizek romantikus képével.

Íme Bartram leírása:

A hatalmas Alachua préri végeláthatatlan zöld síkság: szélessége több, mint 15, hossza ötven mérföld, és szinte egyetlen fa vagy bokor se töri meg. Körben magasra emelkedő, termékeny talajukon hullámzó erdőket és illatos narancsligeteket nevelő hegyek övezik, melyek közül kiemelkednek a hatalmas nagyvirágú liliomfák és a magasba törő pálmák. A síkságon hihetetlen tömegben legelnek a szarvasmarhák. ... Fürge őzek csapatai, gyönyörű, gyorslábú szeminól lovak ménesei, pulykacsapatok, zengő hangú, óvatos darvak elegáns társaságai adnak egymásnak találkát ....
Leszáll a harmatos est: lassan elpihen a frissítő szél, mely hűtötte, enyhítette a déli órák hevét ebben a tikkasztó évszakban. A nappal pompázatos királya beszünteti ragyogó sugárözönét, távollétében az éj ezüst királynőjének gyöngédebb gondoskodására bíz bennünket, akit csillogó fényhozók milliói kísérnek. A félelmetes alligátor befejezte halált hozó rablókörútját; az ezüst tollú szula és gólya, a bölcs és magányos pelikán a közeli erdőkben fekvő csöndes éji szállására tért; a préri zengő hangú darvainak fegyelmezett négyszöge most emelkedik magasra ívelő körökben a párás síkság sűrű levegője fölé. A pompázatos Nap tüze még egyszer megcsillan fényes tollaikon, eléneklik esti himnuszukat, majd egyenes vonalban, méltóságteljesen leereszkednek biztonságos, békés nyugvóhelyükre a toronymagas pálmákon vagy a büszke fenyőkön. Mindenféle csönd és béke - mi is pihenőre térünk.

Igazi utópia, a benne élő nemes, méltóságteljes emberekkel együtt. Bartram abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy szemtanúként megörökíthette ember és természet kapcsolatának talán legnagyszerűbb pillanatát: egy nem technikán alapuló társadalom csodálatra méltó - bár átmeneti - eredményeit abban a pillanatban, mikor érintkezésbe kerültek a nyugati kultúrával. Már megérkeztek a lovak, szarvasmarhák, lőfegyverek és narancsfák. Hatásuk Észak-Floridára, ha nem is volt elenyésző, de Bartram napjaiban még zavaró sem: vad és szelíd tünékeny idillben keveredett. Vajon hogyan álmodta meg Bartram e nemes táj nemes jövőjét?

Ez a hatalmas síkság, a környező erdőkkel, ha engedik ... szorgalmas földművesek és mérnökök birtokába és keze alá kerülve hamarosan más képet tár majd elénk, de nem kevésbé gyönyörűségeset: a mezőgazdaság és kereskedelem művészetének segítségével az élet szinte minden kívánatos java itt megtermelhető, bőségessé tehető, így gazdag, népes és boldog vidék fog születni .... a vizekben nyüzsögnek a finomabbnál finomabb halak .... az erdőkben és réteken pedig a különféle vadak ...
Ha Európa civilizált országainak példájára, túlzsúfoltság és zavart keltő családok nélkül népesedik be és kerül művelésre, szerény becslés szerint ez a terület több, mint százezer embernek képes a legboldogabb otthont nyújtani ... semmi kétségem, hogy ez a vidék egyszer Földünk legnépesebb és legszebb tájainak egyike lesz.

Bartram százezer szorgos földművese és mérnöke ma már ott nyüzsög az Alachua préri védett töredékei körül, ám kérdéses, hogy ha látná, a világ legszebb helyei egyikének tartaná-e. Megdöbbentő, hogy egy régebbi szemléletből, teljesen hiányzik egy ma közhelynek számító gondolat: Bartramben soha fel sem merült, hogy a büszke fenyők, nyüzsgő halak és vadak nem lesznek képesek megállni százezer ember szükségleteivel, vágyaival szemben.

Pedig az a gondolat, hogy az emberi gondoskodásnak, és még a jó szándékú hatalomnak is vannak korlátai, már Bartram előtt egy évtizeddel Floridába érkezett. Robert Wallace angol klasszikus és filozófus, Hume kortársa Az emberiség, a természet és a gondviselés különböző kilátásai c. művét egy gondosan, szeretettel felépített utópikus társadalom bemutatásával kezdi, mely a rang és vagyon egyenlő elosztásán, becsületességen, mértékletességen és tisztességen alapul, és a lehető legjóindulatúbb és leggondoskodóbb kormányzat irányítja. Wallace-t azonban nem szédíti el saját okossága, nem vakítja el saját víziója: kora irodalmának egyik legmesszebbre előretekintő fejezetében felteszi a kérdést: megszülethet-e egy ilyen társadalom? Talán Orwellig nincs rá példa, hogy társadalmi-politikai írásban ilyen szigorú becsületesség és önkritika a prófétálás ilyen szintű adományával társuljon. Wallace negyedik fejezete, "A távlat" alcíme: "A kormányzat előbb vázolt modellje, mely összhangban áll az emberi szenvedélyekkel és vágyakkal, egészében nem illik össze az emberiség földi körülményeivel".

Érvelése elegánsan egyszerű. Nincs olyan állam vagy kormányzat, bármilyen bölcsen szervezzék is meg, mely vég nélkül növekedhetne, vagy ennek során fenn tudná tartani intézményeit.

Mert bármilyen kiválóak is lennének a maguk módján, egyáltalán nem illeszkednek bele a természet fennálló kereteibe és a Föld véges kiterjedésébe ... Tény és való, hogy természetellenes lenne határokat szabni az emberi tudásnak és boldogságnak, a társadalom nagyszerűségének, és a véges dolgokat illő határok közé szorítani. Nyilvánvalóan egészséges, ha igazságos határokat szabunk mindennek természete szerint, és ügyelünk a dolgok helyes arányaira. Kétségtelen, hogy maga Isten is ezt a hibátlan rendet alkotta meg minden művében, széles birodalmában. Vannak bizonyos elsődlegesen meghatározott dolgok a természetben, melyekhez az összes többi alárendeltet igazítani kell.

A "természet alkotója" - írja kíméletlenül Wallace egy későbbi fejezetben - "nem felelős mindazokért a bajokért, melyek nem a természet rendjéből, hanem a nekik adatott szabadsággal visszaélő teremtmények esztelenségéből és megátalkodottságából adódnak."

Nem áll szándékomban, hogy nyomon kövessem, hogyan fejlesztette tovább Malthus, majd mások ezeket a gondolatokat, vagy hogy meghatározzam, pontosan mikor kezdték felfedezni, hogy a területen és a talaj termőerején kívül más korlátozó tényezők is vannak (erre már Wallace is utalt). Nem kívánom elemezni a különböző kormányzati és gazdasági rendszerek viszonylagos értékeit sem - kivéve majd egy rövid eszmefuttatást a liberalizmust és fasizmust illetően. Ez nem politikai mű; sőt, valójában antipolitikus, mert üzenete az, hogy mi, emberek túl sok értékes időt pazarolunk arra, és túl sok kárt okozunk azzal, hogy azt tettetjük: politikai, gazdasági és műszaki erőfeszítéseink tényleg azzal az eredménnyel járnak, amit elérni szándékozunk, főleg mikor súlyos környezeti kölcsönhatások is szerepet kapnak. Humanista frázisaink tévútra vezettek, mikor elhitették velünk, hogy éppen most tanuljuk, hogyan kell elkormányozni a Földet égi pályáján.

A feltételezések

A humanisták hevesen támadják a vallást bizonyíthatatlan feltételezései miatt, pedig a humanizmusnak is megvannak a maga bizonyíthatatlan feltételezései, melyeket adottnak vesznek, tudat alatt feltételeznek és ritkán vagy sohasem vitatnak. Mások esetében a humanisták rögtön babonáknak, esetleg - udvariasabban - hittételeknek neveznék ezeket. Mivel sohasem ellenőrzik vagy vonják kérdőre őket, a matematikai bizonyítások feltevéseihez hasonlóan rövid kijelentő mondatokban megfogalmazhatók.

A humanisták első számú feltevése, mely felöleli a környezettel kapcsolatos tetteinket és még sok mást is, nagyon egyszerű. Így hangzik:

Minden probléma megoldható.
Hogy világos legyen, hogyan kapcsolódik ez az állítás a humanizmushoz, egészítsük ki még két szóval:
Az ember számára minden probléma megoldható.
Van még néhány további, az alapvetőnél többé vagy kevésbé elsöprő erejű másodlagos feltételezés, de ezek már kevésbé átütő erejűek, pl.:
A technika sok problémát megold. A technikai - vagy: kizárólag technikai - úton meg nem oldható problémák kulcsa a társadalomban (a politikában, gazdaságban) rejlik.
Ha majd üt az óra, összekapjuk magunkat és együttműködünk a megoldás érdekében, mielőtt túl késő lenne.
Van néhány kimeríthetetlen erőforrás. A kimeríthető (véges) erőforrások pótolhatók valami mással.
Az emberi kultúra fennmarad.

E feltételezések mindeddig áthágták a politikai határvonalakat: a legszélesebb társadalmi értelemben humanisták. Egy csoportjuk ugyanakkor furcsán cseng a baloldali humanizmus fülének. Talán az összes említésre méltóra elsőként George Orwell, egy nem mindennapi önelemző készséggel megáldott szocialista mutat rá. A következő sorokat "Az írók és a Leviathán" című esszéjéből idézem. "Nyilvánvaló" - írja - "hogy a baloldal néhány határozattan megkérdőjelezhető hitet örökölt a liberalizmustól, mint pl. azt, hogy az igazság győzedelmeskedik, az erőszak elpusztítja önmagát, vagy hogy az ember eredendően jó, csupán környezete rontja el." Később, Oscar Wilde egy könyvének ismertetésében így folytatja a témát: "Ha figyelmesebben megnézzük, kiderül, hogy Wilde két általánosan elfogadott, de nem igazolt feltételezéssel él. Az egyik, hogy a világ mérhetetlenül gazdag, a szenvedés fő oka az igazságtalan elosztás....[Megj.: A legutóbbi években az ökológusok kezdik megkérdőjelezni azt a feltevést, miszerint a javak és a tőke áramlásának egyszerű átrendezésével minden ország egyformán gazdaggá lenne tehető. Daniel Janzen egy, a trópusi mezőgazdaság problémáival foglalkozó cikkében rengeteg gátló ökológiai tényezőt sorol fel, majd felidézi és alátámasztja W.C.Paddock megállapítását: "Az éhező nemzetek azért éheznek és éheztek, mert szegény földdarab jutott nekik". ] Másodszor, Wilde feltételezi, hogy "egyszerűen megoldható, hogy minden kellemetlen munkát gépek végezzenek". Orwell maga nem veti el teljesen a fenti két feltételezést, e nem is fogadja el, hogy korában ezek bizonyítást nyertek volna. A fent felsorolt másodlagos, apolitikus feltételezésekhez hasonlóan Orwell feltételezései is levezethetők az alapvető feltevésből, ezért a továbbiakban a két csoportot együtt tárgyalom.

A modern humanisztikus feltevések mind optimisták - talán az eufórikus még jobb szó lenne. Bár tartalmuk semmiben sem különbözik attól, amit Wallace és Malthus a 18. és 19. században megkritizált, mára megkövesedtek, ugyanakkor kevésbé harsánnyá váltak, de jobban begyökereztek. Ezek alkotják a végső okok új doktrínáját, mely nem sokban különbözik az eredetitől. Gyakorlatilag még mindig abban hiszünk, hogy a gravitációs erő azért létezik, hogy könnyebben le tudjunk ülni.

Nincs mód arra, hogy abszolút értelemben bizonyítsuk vagy cáfoljuk a humanizmus feltételezéseit. Mint minden optimista feltételezés esetében azonban kevesebb bizonyíték kell cáfolatukhoz, mint hitelük növeléséhez (már ha megkérdőjelezzük, nem pedig kritikátlanul elfogadjuk őket). Egy, a Szent András törésvonalra épített "földrengésbiztos" háznak sok rengést át kell vészelnie sértetlenül, hogy biztonságossága meggyőző legyen; ám egyetlen repedés a főfalon mindenki hitét megingatja. A következő két fejezetben bemutatom összegyűjtött bizonyítékaimat, hogy megvilágítsam egyrészt azt, hogy a humanizmus fent nevezett feltételezései valóban csupán feltételezései a modern társadalomnak, másrészt azt, hogy számos jel mutat arra: el kell vetnünk őket.

Egy feltevés értéke, ha egyáltalán van, tisztán gyakorlati. Néha időt nyerhetünk a segítségével; máskor segít megkerülni egy másképpen leküzdhetetlen akadályt. Az 1973-as arab-izraeli háborút követő tárgyalások pl. azon a feltevésen alapultak, hogy mindkét oldal el akarja kerülni a további harcokat és meggyőzhető arról, hogy keressen békés megoldást. Az eredmények igazolták ezt a feltevést. Miért éppen ezt tételezték fel? Nyilván nem vak optimizmusból, hanem mert előzetesen, valószínűleg mindkét féllel folytatott titkos tárgyalások során, kipuhatolták. A humanizmus esetében - talán azért, mert a feltevéseket nem szándékosan választották, hanem lassú folyamat során alakultak ki - sem előzetesen, sem utólag soha senki nem ellenőrizte őket; ez az oka általános kudarcuknak. Az Irónia Korának talán ez a legnagyobb iróniája: az ember kritikus intelligenciáját hirdető és ünneplő humanizmus a végső próba során, mikor a legnagyobb szükség lenne rá, nem él ezzel az eszközzel, hogy ellenőrizze saját, környezetünkkel való kapcsolatunk sikerét magasztaló hitét. A humanizmus eszközei a visszacsatolás és az elemzés: most magán a humanizmuson kellene őket alkalmazni.

Könyvemben végig humanizmusról, humanistákról írok, ám ritkán fogom idézni önmagukat humanistának valló filozófusok munkáit. Ennek több oka is van. Először, nincs két humanista, aki ugyanúgy határozná meg a humanizmust, így ha egy tétel megvilágítására egyiküket idézném, a többi némi joggal állíthatná: "Ez nem az én véleményem a humanizmusról". Másodszor, mivel e feltételezések oly szorosan beleszövődtek a humanizmus szövetébe, oly elválaszthatatlan részét képezik a humanista mindennapi életnek, csak ritkán vetik őket papírra; ha pedig mégis, akkor kifejezetten vallásos jellegük okoz zavart, ködösítést. Példaként egy részlet ifj. John Herman Randalltól:

A humanista felfogás szerint az embernek a hitét saját magába, saját korlátlan lehetőségeibe kell vetni. E hitnek természetesen kapcsolódnia kell azzal a reális felismeréssel, hogy az embernek végtelenül korlátolt - vagyis képes a bűnre, arra, hogy ne érje el, amit a legmagasabbnak tart. Röviden: a humanizmus az értelembe és az emberbe vetett hit.

Randall írása - humanizmus-meghatározásának egy részlete - jellemző példája annak, hogy beszélnek a humanisták feltételezéseikről - már ha egyáltalán beszélnek. Hittétellel indít: "az ember korlátlan lehetőségei", majd, talán felismerve állítása gyengeségét, tesz egy megszorítást, ami szinte visszavonás-erejű: "az ember végtelenül korlátolt". Aggályait megnyugtatva nem vesz tudomást a korlátlan lehetőségek és a végtelen korlátoltság együttes létének szembetűnő és valószínűleg reális ellentmondásáról, és a hittétel újabb megerősítésével folytatja - mintha a korlátok kérdését fel sem vetette volna.

A harmadik és legfontosabb oka annak, hogy miért idézek keveset a humanistáktól írásaiból, az, hogy nem szeretném azt a hatást kelteni, hogy könyvem elsősorban a magukat humanistának nevező filozófusok és más gondolkodók kicsiny csoportja ellen irányul. Ön is humanista; Joszip Sztálin humanista volt; jobb belátásom ellenére időnként én magam is humanista vagyok. A humanizmus ott van világunk mai kultúrájának szívében: valamennyien osztjuk kimondatlan feltételezését az irányításról, és ez a közös vonás nevetség tárgyává teszi a felszínesebb különbségeket a kommunisták, liberálisok, konzervatívok és fasiszták, a vezetők és vezetettek, a kizsákmányolók és megőrzők.

Biztos vagyok benne, hogy a "humanizmus" és "humanista" szavak fejezik ki a legjobban, amit gondolok; ha ez a szóhasználat fel is kavarhat bizonyos érzelmeket, nem hinném, hogy a történelmet felforgatja. Mint mondtam, a humanizmusnak vannak jó és rossz oldalai; itt az idő, hogy felismerjük teljes valójában a rosszat és azt a kárt, amit okozott. A humanizmus meghatározásai mindenesetre elég különösek - én legalább gondosan ügyelek arra, hogy azt mondjam, amit gondolok. Remélem, hogy akik felveszik a kesztyűt, nem a meghatározással, hanem könyvem témájával fognak vitatkozni.

A humanizmus és a modern társadalom - ha öntudatlanul is - a feltételezett emberi mindenhatóságra szavazott. A választás érthető volt: a feltevések, felületesen nézve, hosszú időn át működni látszottak, dicsőítették (és dicsőítik) az önző ént. Most, hogy oly nyilvánvalóan kudarcot vallottak, sok humanista megrémül a paradoxonoktól, melyeket maguknak állítottak fel. Sokan a humanizmustól való elszakadásnak tekintik, hogy a technika elemberteleníti az embert és tönkreteszi a természet világát, és nem veszik észre, hogy ezt maga a humanizmus fejlesztette ki. A humanizmus szülte a gép és a gép mintájára teremtetett ember kultúrájának imádatát, istenítését, amit oly sok humanista elítél. Ugyanilyen ellentmondás, hogy sok humanista szeretne a természethez közel, azzal összhangban élni, az esztétikai élmény és az élő szervezetek - köztük az ember - evolúciós helyéről és kapcsolatairól szóló ismereteink alapján. Ezt a meghitt kapcsolatot azonban újra és újra szétrombolja a humanista feltételezések lekezelő modora. Az égi lények nem keveredhetnek a halandó Természettel - bármennyire is szeretnének időnként.

Végül is miért szálljunk szembe a humanizmus egészségtelen feltételezéseivel? Azért, mert így rugalmasabb és gyakorlatiasabb szemléletre tehetünk szert egy veszélyes helyzetben. Ha képesek vagyunk előítéletek nélkül, reálisan mérlegelni a bizonyítékokat és - talán első ízben - odafigyelni a belülről jövő, mély, ősi, irracionális hangokra, lehetséges, hogy jobban megértjük, mi fog történni. Ez nagyon fontos, még akkor is, ha az, ami történni fog, valószínűleg rettenetes lesz; mivel - legjobb esetben - megérezzük annak sürgősségét és ösztönzést kapunk arra, hogy segítsünk a társadalomnak a helyes válaszadásban; második legjobb esetben pedig talán néhányunk képes lesz elmenekülni a szörnyű sors elől, mely erőszakosabb társainkat eléri, és egy darabig békében élhetünk magunkkal, a Természet megmaradt töredékeivel és Istennel.