Az 1992. január 7-i romániai népszámlálás eredményeit összesítő központi kiadványsorozat utolsóként megjelent kötete fontos adalékokkal szolgál a különböző nemzetiségek és felekezetek demográfiai szerkezetére, így többek között családstatisztikájára vonatkozóan. A bevezető tanulmány korántsem meríti ki a táblázatos részben rejlő elemzési lehetőségeket (alig több mint egy oldalt szentel a címben jelzett témának). A rendelkezésre álló adatok módszeres feldolgozásával azonban hasznosítható információkhoz juthatunk a vegyes házasságok hosszú évtizedekig tabuként kezelt kérdéskörében.[1] A következőkben - néhány szempontot kiemelve - ezeket kívánom megosztani az olvasóval.

A fogalmi tisztázás érdekében előre kell bocsátani, hogy a vizsgált táblázatok[2] (összegzésük az I-IV. táblamellékletekben található) az általános népszámlálási gyakorlatnak megfelelően az úgynevezett "családmagokra" - más kifejezéssel a "szűk családokra" vagy "kis családokra" - vonatkoznak, melyek összetétele a házasfelekre, illetőleg a házaspárra (vagy házastárs nélküli szülőre) és nem házas gyermekeikre szorítkozik. Az eredeti közlés a családok számát a családokat alkotó személyek nemzetiségi, illetve felekezeti megoszlása szerint a családfő hovatartozása alapján, települési típusonként csoportosítja.[3] Bár örömmel üdvözölhetjük, hogy a bukaresti statisztikai szolgálat egy előzmény nélküli segédletet bocsátott a romániai nemzetiségi társadalmak kutatóinak rendelkezésére, jeleznünk kell az adatközlés korlátait is. Komoly hiányosságként róható fel, hogy a táblázatok a különböző nemzetiségű és felekezetű, illetőleg vegyes családokban élő gyermekek hovatartozásáról csupán a családok száma szerint tájékoztatnak, így a gyermekszám és az átlagos családnagyság alakulásáról e sajátos demográfiai szempontok metszetében nem szerezhetünk tudomást. Az adatok házastársak szerinti részletezése sem teljes körű: a feleségeket illetően - ha besorolásuk a családfőétől eltérő - a kötet csupán a főbb nemzetiségek (román, magyar, cigány, német), illetőleg jelentősebb lélekszámú felekezetek (ortodox, római katolikus, református, görög katolikus, pünkösdista, baptista) szerint bontja tovább az adatokat. Hiányoznak az anyanyelvi megoszlásra vonatkozó adatsorok - melyek alapján hozzávetőleges képet alkothatnánk a vegyes családokon belüli tényleges nyelvhasználat alakulásáról -, továbbá nem találni a családtagok nemzetiségi és felekezeti hovatartozását részletező kereszttáblázatokat sem. Az elmélyültebb vizsgálódás lehetőségeit a közzétett adatok regionális (megyénkénti) tagolásának hiánya is behatárolja.

Mindenekelőtt tekintsük át az összes népességre vonatkozó országos adatokat. Az 1992. évi népszámlálás 6393,1 ezer családot regisztrált Romániában. Közülük 5702,8 ezer (89,2%) a gyermekes vagy gyermektelen házaspár (e típust az egyszerűség kedvéért nevezzük "teljes" családnak), 690,3 ezer esetben pedig (10,8%) az apa vagy az anya egyedül él gyermekeivel (erre a típusra a továbbiakban a "csonka" család megnevezést alkalmazom). A gyermektelen családok száma 2065,2 ezer (az összes család 32,3 százaléka), a gyermekes teljes családoké pedig 3637,5 ezer (56,9%) volt. Családi kötelékben összesen 20111,5 ezren éltek. Ebből 4130,5 ezer a gyermektelen házaspár, 7275,0 ezer a gyermekes, 690,3 ezer a gyermekkel egyedül élő szülő. A gyermekek száma 8015,7 ezer (81,8 %-uk nem töltötte be a huszadik életévét, 62,0 %-uk 14 éves vagy annál fiatalabb), közülük mintegy 6982,7 ezren élnek teljes és 1033,0 ezren csonka családban. A teljes családokra jutó átlagos gyermekszám családonként 1,92, a csonka családokra eső átlagos gyermekszám 1,5. A családfő nemzetisége alapján 468,2 ezer magyar család van (7,3%). Ebből 407,5 ezer a teljes (7,1%) és 60,7 ezer a csonka család; ez utóbbiak aránya - az elvált és különösen a megözvegyült magyar nők nagy számával összefüggésben - szembetűnően magas (8,8%). A gyermektelen magyar családok száma 145,1 ezer (7,0%), a gyermekeseké 262,4 ezer (7,2%) volt.

Az összeírók 166,3 ezer nemzetiségileg vegyes házasságot találtak (az összes házasság 2,9 százalékát). Több mint négyötödüket (szám szerint 136,3 ezret) a Kárpátokon innen kötötték, ahol a vegyes házasságok aránya (7,2%) két és félszerese az országos, és több mint tízszerese a Kárpátokon túli vidéki átlagnak (amely mindössze 0,6%). A vegyes házas mozgalomban értelemszerűen a soknemzetiségű, vagy számottevő kisebbséggel bíró erdélyi megyék állnak az élen: Temes (14,6%), Szatmár (10%), Arad (9,6%), Krassó-Szörény (8,7%), Maros, Brassó (6,9-6,9%), Hunyad (6,6%), Bihar (6,5%), Szeben (6,4%) Kolozs (6%) és Kovászna (4,9%). A Kárpátokon túl csupán a törökök, tatárok és lipovánok lakta két dobrudzsai megyében - Tulcea (3,7%), Constanţa (2,1%) -, valamint a fővárosban (1,7%) tekinthető viszonylag jelentékenynek a vegyes házasságok száma vagy aránya. (Lásd az V. táblamellékletet.)

Szám szerint a románok közül éltek legtöbben vegyes házasságban (152298 férj, illetve feleség, az összes vegyes nemzetiségű házaspár 45,8 százaléka), őket követték a magyarok (105818 fő, 31,8%), és a németek (32244 fő, 9,7%). A vegyes házasságot kötött cigány nemzetiségűek száma mindössze 8650 (2,6%), az egyéb nemzetiségűek közül viszont összesen 33544 személynek (10,1) volt más népből való a házastársa. A nemzetiségi exogámia mértéke - melyről teljes körűen csupán a családfő hovatartozása alapján tájékozódhatunk - érthető módon a kis lélekszámú, diaszporizálódott etnikumok körében a legnagyobb (örmények, görögök, egyéb nem részletezett nemzetiségűek, zsidók, lengyelek). A férfiak interetnikus házasságainak aránya alapján ide sorolhatók még a németek, a szerbek és a bolgárok is. A saját nemzetiségen kívüli párválasztás aránya a tatár, cigány és a román férfiak körében a legalacsonyabb. (A vegyes házasságok elterjedtségét országosan - s ezen belül települési környezet szerinti bontásban - a házastársak nemzetisége szerint az 1. táblázat részletezi.)

A vegyes házasságban élő nők aránya - ezt csupán a főbb nemzetiségekre vonatkozóan tudjuk megadni - a magyarok és a németek esetében magasabb, a cigányok körében viszont alacsonyabb, mint a férfiaké. Az 1. táblázat települési környezet szerinti jelzőszámai meggyőzően szemléltetik, hogy a vegyes házasságok a városokban gyakoribbak. E településtípusban az egyéb nem részletezett nemzetiségű - főként más országokból származó, köztük szép számban olasz, a Romániában őshonos nemzetiségek közül pedig a töredék csángó és szlovén népességhez tartozó - férfiak választottak legnagyobb arányban más etnikumból feleséget maguknak (92,0%). (E kategória falusi rétegeit a zömében rurális zárványt képező krassovánok és a csángók alkotják; körükben a nemzetiségi csoporton kívüli házasságok aránya mindössze 17,1 százalékot tesz ki.) Országos átlagaikhoz képest szembetűnően magas az exogámia aránya a városlakó lengyel, horvát, cseh, bolgár, ukrán valamint szerb és szlovák férfiak körében is. E nemzetiségeket a városodottság átlagosnál alacsonyabb szintje jellemzi; urbanizálódott rétegeik pedig hagyományos lakóhelyüktől többnyire távolra sodródva, jellegzetes szórványban élnek.

Városi környezetben a vegyes házasságban élő magyar férfiak aránya is növekszik (17,1 százalék az országos 12,4 százalékkal szemben), a városlakó magyar nők közül pedig csaknem minden ötödiknek más nemzetiségű a férje.

A vegyes házasságok időbeni változásait nem nagyon tudjuk megvizsgálni. Az elmúlt évtizedekből mindössze egyetlen alkalommal, az 1965. évi házasságkötésekre vonatkozóan hoztak nyilvánosságra országos nemzetiségi adatsorokat; az akkori (népmozgalmi) és a mostani (népszámlálási) adatok összevetéséből azonban a két közlés eltérő jellege miatt messzemenő következtetéseket levonni nem lehet. Meggondolkodtató elmozdulást csupán a németeknél tapasztalni: a - jóllehet különböző értékű - jelzőszámok szerint ugyanis a nemzetiségi exogámia súlya az idők során másfél-kétszeresére növekedett körükben. 1965-ben a német férfiak 30,9 százaléka (a városokban 40,8 százaléka), a német nőknek pedig 29,3 százaléka (a városokban 37,8 százaléka) kötött más nemzetiségűvel házasságot.[4] Ezzel szemben a német férfiak vegyes házasságainak aránya 1992-ben 54,1 százalék (a városokban 65,6 százalék) volt, a német nőké pedig elérte az 55,9 százalékot (illetőleg a városokban a 67 százalékot). Az elmúlt három évtizedben tanúi lehettünk a romániai németek nagymérvű, csakis a zsidóságéhoz fogható exodusának. Mindez a helyben maradtak demográfiai összetételének alakulására is kihatott: a romániai németeket ma már - mint a kivándorlás sújtotta népeket általában - az öregek, illetve (különösen az idősebbek korcsoportjában) a nők túlsúlya jellemzi. Vélhetően vegyes házasságaik aránymódosulása is a kivándorlásra vezethető vissza. Vagyis az exogámia részarányának növekedése soraikban nem annyira a vegyes házas hajlandóság erősödésének, mint inkább annak tulajdonítható , hogy a régóta vegyes házasságban élő németek kisebb számban hagyják el Romániát, mivel - más nemzetiségű házastársuk révén is - az országból távozóknál erősebb szálakkal kötődnek szülőföldjükhöz.

A vegyes házasságok 91,6 százalékát - szám szerint 152.298-at - a románokkal kötötték. Ezen belül 94.413 a román-magyar (56,8%), 23.836 a román-német (14,3%), 7416 a román-cigány (4,5%) házasságok száma. Legkisebb arányban a tatár férfiak választottak román nőt feleségül (49,4 százalékban, egyéb nem részletezett nemzetiségű házastársaik valószínűleg majdnem mind törökök), de viszonylag magas (25,7-35,4 százalék között van) a nem román párválasztás aránya a horvát, szlovák, cseh, német, bolgár és török férfiak nemzetiségen kívüli házasságaiban is.

Érdemes megjegyezni, hogy a nemzetiségi exogámia mértékére vonatkozóan más adathoz jutunk, ha azt a házas felek, és megint máshoz, ha a házasságok száma alapján állapítjuk meg. 1992-ben az összesen 819.482 magyar nemzetiségű házas félből 105.818-an (12,9%) éltek vegyes házasságban. Ennél jóval magasabb értéket eredményez, ha a vegyes házasságok számát az illető nemzetiség tagjai által kötött összes házassághoz (azaz homogén és heterogén házasságaik együtteséhez) viszonyítjuk. A homogén magyar házasságok száma 356.832 volt, emellett, mint láttuk, 105.818 magyar férfi vagy nő élt vegyes házasságban. Így összesen 462.650 a "magyar jellegű" házasság, amelyekből a heterogén házasságok aránya 22,8 százalék. Hasonló módon - a megfelelő interetnikus átfedésekkel számolva - a "román jellegű" házasságok száma 5.202.794 (ebből a vegyes házasságok aránya 2,9%), a "cigány jellegűeké" 77.841 (ebből vegyes 11,1%), a "német jellegűeké" 45.432 (ebből vegyes 71,0%), az egyéb nemzetiségűeké pedig 80.326 (ebből vegyes 41,8%). (Ezeknek az értékeknek az összege természetesen nagyobb a tényleges házasságok számánál; éppen annyival több, amennyit a nemzetiségileg heterogén házasságok száma együttesen kitesz.)

A vegyes házasságok közel kétharmada (65,7 százaléka) gyermekes; 109,2 ezer család alkotja ezt a csoportot. Mivel az asszimiláció egyik legfontosabb színtere közismerten az interetnikus családi közösség, érdemes megvizsgálni, miként alakul a vegyes házasságokban született gyermekek nemzetisége. Az adatok értelmezéséhez tudni kell, hogy a számlálóbiztos a népszámlálási utasításnak megfelelően a 14 éven aluli gyermekek nemzetiségét eleve a szülők nemzetiségének megfelelően jegyezte be, és csak az eltérő nemzetiségű szülőktől kért gyermekeik hovatartozásáról nyilatkozatot.[5] Abban az esetben, ha a más nemzetiségű férjet vagy feleséget bármilyen okból a házastársával azonos nemzetiségűnek írták be, ezzel kiskorú gyermeke(i) nemzetiségének népszámlálási bejegyzése automatikusan eldőlt. Bizonyára az összeíró előtt tett szülői nyilatkozat sem volt mindig egyöntetű, illetve alkalmasint valamelyik fél a családi békesség kedvéért inkább átengedte a másiknak e kérdés eldöntésének jogát. Bár a népszámlálás sem a családbeli interetnikus viszonyok tényleges kiterjedtségét, sem azok bonyolultságát szükségképpen nem tudja a maga teljességében visszaadni, jelzésszerű tendenciák így is kiolvashatók a számaiból.

Az I/C-G. táblamellékletek adatait összesítve kiderül, hogy 67.264 családban (61,6%) a gyermekek nemzetisége román, 19.255 családban (17,6%) magyar, 8449 családban német (7,7%), 3004 családban cigány (2,8%), 5486 családban egyéb nemzetiségű (5,0%), 5782 családban (5,3%) pedig - és még további 6023, a szülők nemzetiségi összetételét illetően homogén családban - a gyermekek nemzetisége eltér szüleikétől.[6] Ugyanezekben a családokban az apák, illetve anyák nemzetiségi megoszlása a következő: román 101.161 (46,3%), magyar 71.597 (32,8%), cigány 6532 (3,0%), német 18640 (8,5%), egyéb 20.550 (9,4%). Azonnal szembetűnik a két generáció nemzetiségi részaránya közti eltérés, hiszen a gyermekes vegyes házasságban élőknek csupán 46,3 százaléka tartozik a többségi nemzethez, míg e családok 61,6 százalékában a gyermekek nemzetisége már román. A magyar nemzetiségűek adatai éppen fordított arányt tükröznek: 32,8 százalék a magyar szülők, és mindössze 17,6 százalék a gyermekeiket magyar nemzetiségűnek deklaráló családok aránya.

Ahhoz, hogy a családi körben zajló asszimilációs folyamatoknak, ha nem is a mély-, de legalább a felszíni áramlatairól pontosabb képet alkothassunk, számba kell venni főbb nemzetiségenként a különböző típusú vegyes családok megoszlását a szülők és gyermekeik nemzetisége szerint. A termékeny vegyes házasságokon belüli interetnikus kapcsolatokat, valamint az egyes nemzetiségek nyereségét, illetve veszteségét a vegyes családokban élő gyermekek nemzetisége alapján - a gyermekek nemzetiségét illetően "egyéb helyzetűnek" minősített családok nélkül - az I-II/D,E. táblamellékletek alapján a 2. és 3. táblázat összesíti.

Az adatok egybevetéséből kitűnik, hogy mindegyik nemzetiség nyer is és veszít is a vegyes házasságok révén - az egyenleg nagysága és előjele azonban nemzetiségenként különböző. A románság a felnövekvő nemzedék hovatartozását illetően 29.208 családban veszteséget, 67.264 családban viszont nyereséget, végeredményben tehát 38.056 családnyi pozitívumot könyvelhet el magának (mégpedig az összes nemzetiséggel szemben), amelynek a felét egyértelműen asszimilációs nyereségnek tekinthetjük. A román pozitívumot lényegében a magyarok és az egyéb nemzetiségűek (29.106, illetve 8365 családot felölelő) vesztesége ellentételezi. A cigányság pozitív (+198 család) és a németek negatív szaldója (-783 család) e vonatkozásban nem számottevő. A magyarság nem csupán román-magyar viszonylatban, de a németekkel (-796) és a cigányokkal kötött házasságokban (-176) is gyermekeket veszített, egyenlege csupán ez egyéb nemzetiségűekkel vegyes családokban pozitív (+192).

A románokkal kötött vegyes házasságokban született gyermekek kétharmada (66,5%) a többségi nemzet, 28,9 százaléka valamelyik másik nemzetiség sorait gyarapítja, míg 4,6 százalékuk nemzetisége nem azonos a szüleikével. Legmagasabb a román nemzetiségű gyermekek aránya az egyéb nemzetiségűekkel (72,1%) és a magyarokkal (69,4%), legalacsonyabb a németekkel (54,4%) és a cigányokkal vegyes családokban (45,6%). A román-magyar családok közül csak minden negyedikben, de a magyar-német és a magyar-cigány családok közül is csupán minden harmadikban magyar a gyermekek nemzetisége.

A vegyes családokban született gyermekek hovatartozásának a szülők nemzetiségétől való (a többségi nemzet irányába mutató) eltéréseire a gyermekek, illetőleg a családfők és a feleségek nemzetiségének összevetése ad magyarázatot. Azokban a vegyes családokban, amelyekben a családfő nemzetisége román, a gyermekek nemzetisége 37.347 esetben megegyezik az apáéval, és csupán 9904 családban lesz azonos az anyáéval; 2184 családban a gyermekek nemzetisége valamilyen módon eltér a szülőkétől. Ott, ahol a feleség román, a gyermekek nemzetisége mindössze 19.304 esetben azonos az apáéval, a többségük (29.917 családban) a román anya nemzetiségét követi. Ebben az esetben a szülőkétől eltérő nemzetiségű gyermekek száma 2505. A románokkal kötött vegyes házasságokban tehát, ha a családfő román, a gyermekek szinte törvényszerűen (négyből három családban) az apa nemzetiségét viszik tovább, más nemzetiségű családfő esetén viszont az anyához való erősebb kötődés folytán válnak ötből majdnem három családban románná. A másik nemzetiséghez tartozó szülő román férj mellett csak minden ötödik, de román feleség mellett is csak legfeljebb minden harmadik családban örökíti át nemzetiségét a gyermekeire. (A vegyes családokban felnövekvő gyermekek nemzetiségi hovatartozásának megoszlását a két szülőével összevetve az I/C-F. táblamellékletek alapján országosan a 4. táblázat szemlélteti.)

Ez a tendencia a városokban erősebb, a falvakban némileg visszafogottabb: városi környezetben a román apák négyötöde (78,0%), míg vidéken csak kétharmaduk (67,0%), és ugyanitt a román nemzetiségű anyáknak már csak a fele (51,5%) neveli gyermekeit az államnemzetnek. S hasonlóképpen a falusi román férjek több mint egynegyede (27,2%), a román feleségeknek pedig több mint kétötöde (42,5%) átengedi házastársának a gyermek nemzetisége fölötti döntés jogát.

Az államnemzet a vegyes házasságok révén azáltal, hogy a családfő román, 18.043, a román feleségek után pedig 20.013 családnyi "tiszta" nyereséget tudhat magáénak. Román-magyar vegyes családokban, ha a család feje magyar, a gyermekek 11.248 esetben magyarok, 19.415-ben románok lesznek. Ha pedig román a családfő, 25.689 családban az ő nemzetiségét követik a leszármazottak, és csupán 5530 családban tartja meg az édesanya a gyermekeit magyarnak. A magyarság összes vesztesége a családfők után 14.441, a feleségek után számítva 13.885 család. A többi nemzetiség vesztesége a románokkal vegyes házasságokban a családfők nemzetisége szerint: németek 704, egyéb nemzetiségűek 3214 család, a feleségek nemzetisége szerint: németek 1043, egyéb nemzetiségűek 4761, cigányok 324 család. A román-más nemzetiségű viszonylatban egyedül a cigány családfők nemzetisége után számolhatunk 316 családnyi többletet.

Az etnikumközi viszonyok családi egybefonódásaira bizonyos mértékig a háztartásstatisztika nemzetiségi bontású adataiból is következtetni lehet. 1992-ben 22.362,9 ezren éltek az ország háztartásaiban. E kimutatásból az ideiglenes jellegű (szükség-), illetve intézményi háztartások hiányoznak, a jelzett szám ezért kisebb az ország 22.810,0 ezer főnyi népességszámánál. A 447,1 ezres különbözet nem mindegyik nemzetiség esetében jár negatívummal. A román (-470,9 ezer), cigány (-5,0 ezer), orosz-lipován (-1,1 ezer) és török (-0,4 ezer) családfők által jegyzett háztartásokban az illető nemzetiség lélekszámánál kevesebb személyt regisztráltak, hiányuk egy része a magyar (+14,2 ezer), ukrán (+4,1 ezer), szerb (+2,5 ezer), német (+1 ezer), zsidó (+1,3 ezer) szlovák (+0,8 ezer), tatár (+0,2 ezer) és egyéb (+4 ezer) nemzetiségű háztartásokban többletként kerül elő. Mivel az intézeti háztartásokban nem román nemzetiségűek is élnek, a háztartásfők tényleges nemzetiségének lélekszámánál több családtagot számláló magán háztartások pozitívumának - és ezen belül különösen a magyar háztartásokénak - még az előbbinél is nagyobbnak kell lennie.

Kellő támpontok híján kockázatos vállalkozás lenne e háztartások etnikai összetételét megbecsülni. Azonban a gyermekszám országos átlagának alapul vételével már a valóságot közelítő értékekhez juthatunk a szűk értelemben vett családmagokra vonatkozóan. Mint tudjuk, 50.677 magyar férj, illetve 55.141 magyar feleség élt a népszámlálás időpontjában más nemzetiségű házastárssal. 12.714 vegyes családban a gyermekek nemzetisége a magyar családfőével, 6541 vegyes családban pedig a magyar feleségével egyezett. Magyar nemzetiségűnek számíthatjuk a magyarokkal vegyes családokban élő, de a szülőkétől eltérő nemzetiségű ("egyéb helyzetű") gyermekek egy részét is. Ha a gyermekek számát a teljes családok 1,92-szeres szorzója alapján állapítjuk meg, akkor kb. 155 ezer a vegyes családokban élő magyar nemzetiségűek száma. (Ebből közel 85 ezren magyar, több mint 70 ezren pedig más nemzetiségű családfő neve alatt felvett számlálóíveken szerepeltek.) E családok 9/10-ében román a házastárs. Hasonló számítással - a homogén, illetőleg a csonka magyar családok eltérő nemzetiségű gyermekeit is figyelembe véve - a más nemzetiségűekből mintegy 215 ezren éltek magyar nemzetiségű családtaggal (házastárssal és/vagy gyermekkel, vagy pedig szülővel) egy fedél alatt. (Mégpedig kb. 105 ezren a magyar és 110 ezren a más nemzetiségűként összeírt családokban.) Közülük a magyar, vagy legalábbis részben magyar jellegű környezetben élő románok aránya 85-90 százalék közötti. Feltevésünk szerint kb. 370 ezer magyar illetve más nemzetiségű személy van szűk családi kapcsolatban (ezen belül 155 ezer magyar, és legalább 185 ezer román), s ez mindennapi élethelyzeteikre, sorsuk alakulására is kihat.[7]

A települési környezet szerinti vizsgálat azt mutatja, hogy a vegyes házasságok több mint háromnegyede (127 ezer házasság) a városokban köttetett (az összes házasságból 3021,7 ezer, vagyis csupán 53 százalék jut a városokra), ebből 83,4 ezer (65,7%) gyermekes házasság (országosan 2129,7 ezer, 58,5%). A vegyes házasságban élő románok száma a városokban 116.752 (az összes vegyes házasságban élő román 76,6 százaléka), a magyaroké 82.743 (78,2%), a németeké 25.897 (80,3%), az egyéb nemzetiségűeké 24.413 (72,8%), a cigányoké 4157 (48,1%). Az etnikailag heterogén házasságok zöme tehát - a cigányság vegyes házasságainak kivételével - a városokban koncentrálódik.

Ugyanitt a gyermekes vegyes házasságokból a gyermekek nemzetisége 53.433 esetben román (64,0%), 14.358 esetben magyar (17,2%), 6865 esetben német (8,2%), 1300 esetben cigány (1,6%), 3419 esetben egyéb (4,1%), 4053 esetben pedig a szülőkétől eltérő (4,9%). Ezzel egyidejűleg e családokban 77.638 román (46,5%), 56.303 magyar (33,8%), 15.007 német (9,0%), 3221 cigány (1,9%) és 14.697 (8,8%) egyéb nemzetiségű szülőt számláltak.

A románság nyeresége a városokban 32.537 olyan vegyes család, ahol a gyermekek nemzetiségét a számlálóbiztos előtt románnak nyilvánították. A többi nemzetiség egyenlege negatív: a magyarok végső vesztesége 24.681, a cigányoké 263, a németeké 557, az egyéb nemzetiségűeké 7036 család gyermekeit öleli fel. (3. táblázat.) A románság városokra jutó vegyes házasságból származó nyeresége (85,5%) e települési környezetnek a gyermekes vegyes házasságaikból való 76,7 százalékos részesedésénél nagyobb arányú. A magyar és az egyéb nemzetiségűek összes veszteségének ugyancsak nagyobb hányada (85,8 %, illetve 84,1%) esik a városokra, ha azt az érintett családok 78,6 százalékos és 71,5 százalékos városi részesedésével vetjük össze.

A romániai népszámlálások során 1948 óta első ízben négy évvel ezelőtt tudakolták újra a népesség vallásfelekezetét, az idevágó adatokat pedig az 1930. éviek publikálását követően hat évtizednyi kihagyással ugyancsak most hozták először nyilvánosságra. Ezért is tekinthetjük rendkívüli jelentőségűnek az 1992. évi népesség-számbavétel ilyenirányú vizsgálódását, melynek eredményével egyébként a bukaresti statisztikai szolgálat, ha lehet, még elégedettebb, mint a nemzetiségi, illetve anyanyelvi felvétel eredményezte adatokkal. A román statisztikusok egybehangzó véleménye szerint a vallási hovatartozás adatfelvételét szigorúan tudományos módszerekkel hajtották végre, teljes körűen és részrehajlás nélkül mérték fel, s ez hivatalos jelleggel ruházza fel a népszámlálási adatokat az egyházi becslésekkel szemben, így a jelenségre irányuló kutatások legfőbb forrását képezik.

A számlálóív vallás rovatába a számlálóbiztosnak az utasítások szerint a megkérdezett szabadon kinyilvánított hitbéli, lelki vagy egyházi választását kellett bejegyeznie, a nyilatkozat szigorú tiszteletben tartásával, függetlenül attól, hogy az összeírt személy lelkiismereti meggyőződése valamely vallási, vagy sajátos szellemi hittételek alapján szervezett közösséghez történő csatlakozásban megnyilvánul-e. A kisgyermekek vallási hovatartozását a szülőkével egyezően, ha pedig a két szülő eltérő felekezetű volt, akkor a szülők erről tett nyilatkozata alapján kellett a számlálóbiztosnak beírnia.

A vallási hovatartozást vizsgáló kérdésre adott pozitív válaszok gyakorisága szerint a felekezeti kötődés Romániában a népesség ugyanolyan magától értetődő demográfiai jellemzője, mint a nemzetiségi vagy anyanyelvi hovatartozás, hiszen a megkérdezetteknek mindössze 0,04 százaléka nem válaszolt, és csupán 0,11 százalékuk vallotta magát felekezeten kívülinek, illetőleg 0,05 százalékuk ateistának. A vallástalanok elhanyagolhatóan alacsony számaránya - amely a magyarországi szakemberek némelyikében óhatatlanul is kétségeket ébreszt: mintha a népszámlálás készítői mindenáron be akarták volna sorolni a lakosságot valamely vallás hívei közé[8] - különösen szembetűnő, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanabban az időpontban a régió egy másik országában, Szlovákiában a népesség 17,4 százaléka nem válaszolt a népszámlálás vallási hovatartozást firtató kérdésére, az összlakosság 9,8 százaléka pedig felekezeten kívülinek jelölte meg magát.[9]

Romániában mindenesetre a szakemberek a nép töretlen szellemi-lelki és morális értékeiről tanúskodó revelációként fogadják, és az ötödfél évtizedes vallásellenes politika egyértelmű kudarcának bizonyságaként értékelve elégedetten, sőt elégtétellel nyugtázzák a népszámlálás "hithű" számait.[10] Ezek az adatok a népesség más jellemzőivel kombinálva sokféle elemzési lehetőséget kínálnak, melyek közül a felekezeti és nemzetiségi bevallás közti korreláció vizsgálata talán az egyik legizgalmasabb.

Az adatok összevetése azt mutatja, hogy a felekezeti kötődésben is megnyilvánuló kulturális hovatartozás, azaz vallás és nemzetiség egybeesése változatlanul markáns és lényegi tendencia, bár ma már korántsem olyan egyértelmű, mint régebben volt, a hagyományosnak tekinthető különbözőségek esetében pedig súlypontváltások figyelhetők meg a korábbi állapotokhoz képest. Ennek egyik oka a szabadegyházak megerősödése és új vallási közösségek megjelenése a sokszínű felekezeti palettán. A történeti keresztény egyházakon, valamint az izraelita és a muzulmán vallásfelekezeten kívüli hívek számaránya az 1930. évi 0,5 százalékról 1992-ben 2,7 százalékra emelkedett. A Romániában bevett egyházak közül a népszámlálási kimutatásban is részletezett új felekezet a pünkösdista (mely híveinek számát tekintve ötödik a vallások rangsorában), továbbá az evangéliumi szabad keresztény, valamint az óhitű ortodox egyház. Önálló rovatot kaptak az ágostai hitvallású evangélikus egyháztól a főhatalomváltást követően különvált s véglegesen 1948-ban elismert, zömében magyar ajkúakat tömörítő zsinat-presbiteri evangélikus-lutheránus egyház hívei is. (Megjegyzendő, hogy a népszámlálók gyakorta összekavarták a két egyházhoz tartozókat.) Mindezek mellett a nemzetiségileg leginkább kevert vidékeken - vagyis a Kárpátokon innen - egyes, a magyar demográfiában már a múlt század végén számon tartott "ritka kivételek" megizmosodásának is tanúi lehetünk. Az etnikum- és felekezetközi átfedésekben Erdélyben 1910 óta bekövetkezett változások az 5. táblázatban követhetők nyomon.

A római katolikus, evangélikus és izraelita felekezetűek lélekszámának csökkenése a német, a zsidó és - az 1910. évi anyanyelvi statisztika tanúbizonysága szerint - a magyar népesség történelmi vesztesége. A németek részesedése a római katolikus egyház erdélyi híveinek számából 30,1 százalékról 7,7 százalékra, arányuk az evangélikusok között négyötödéről a felére esett vissza. 1910-ben az izraelita felekezetnek még komoly számbeli súlya volt a magyarságon belül (közel háromnegyedük a magyart vallotta anyanyelvének, és e réteg a magyar anyanyelvűek 7,9 százalékát tette ki), mára azonban ez a népcsoport gyakorlatilag felmorzsolódott.

A görög katolikusok létszámhiánya egyházuk 1948. évi felszámolásával magyarázható. Az üldözött és föld alá kényszerített unitus mozgalom a négy évtizeddel korábban elvesztett híveket az egyház újjászervezése után már nem tudta visszanyerni, így a görög katolikusok aránya a román népességen belül az 1910. évi 39,4 százalékról 3,1 százalékra zuhant. Noha a felekezeten belül a magyar nemzetiségűek aránya erősödött, abszolút számát tekintve ez a csoport is megroppant (a görög katolikus magyarok száma ma alig több, mint egynegyede a nyolc évtizeddel korábbinak), így arányuk a magyarságon belül mindössze 1,4 százalék a valamikori 4,9 százalékkal szemben. A "nemzeti" egyházként diadalmaskodó ortodoxia viszont a kikényszerített áttérések révén - amint azt a népmozgalmi gyarapodásokon túli többlete is jelzi - maradandó népességi nyereségre tett szert, és az erdélyi románság kilenctizedét mondhatja magáénak. A görög katolikus egyház magyar híveinek részbeni bekebelezésére utal, hogy az ortodoxia súlya változatlan az erdélyi magyarság életében; a görögkeleti vallású magyarok száma alig csökkent, nemzetiségen belüli arányuk pedig 1910-hez képest némileg erősödött.

A keleti rítusú kereszténység ugyanakkor viszonylagos tért veszített a románság sorain belül: az erdélyi románoknak ma már csak 93 százaléka görögkeleti vagy görög katolikus vallású az 1910. évi 99,5 százalékkal szemben. Ez az ortodox felekezetű cigányok szabadabb nemzetiségvállalása mellett főként annak tulajdonítható, hogy a neoprotestáns közösségek - mely gyülekezetek elsősorban Erdélyben nyomulnak a bizánci vallási hagyományokon keletkezett réseken át - egyre nagyobb számban hódítanak el román híveket. A keresztény szabadegyházak román nemzetiségű követőinek közel kétharmada, a közülük legnagyobb számot kitevő pünkösdista, baptista és egyéb nem részletezett felekezetűeknek pedig kereken a háromnegyede Erdélyben él, s ugyanitt ezen egyházak híveinek 81,9, illetve 84,6 százaléka román. De érzékelhetően emelkedett a római katolikus és a református felekezetűek aránya is a román népességen belül, miután számuk az 1910. évinek pontosan a tízszeresével gyarapodott. Esetükben - a századfordulón ellenkező előjellel lezajlott hasonló folyamatok analógiájára - inkább az uralkodó nemzethez tartozók előretöréséről beszélhetünk a "más vallásúak" soraiban.

A magyarság körében - ha a különböző felekezetek nemzetiségen belüli arányát vizsgáljuk - a görög katolikus és az izraelita közösségek felszámolódásával elszenvedett veszteségek folytán erősödött a történelmi magyar egyházak dominánciája. Ám ugyanezen egyházak nemzeti jellege a népszámlálás szerint egyidejűleg oldódott is: a magyarság 1,9 százalékpontot vesztett az unitáriusok, és 3,2 százalékpontot a reformátusok körében. Ahol pedig a magyarok - a németek rovására - terjeszkedni tudtak, ott a román elem is teret nyert magának; aránya megtízszereződött a két evangélikus egyházban, Erdélyben pedig ma már csaknem minden tizedik római katolikus román nemzetiségű. Szép számban találni továbbá cigány nemzetiségűeket a reformátusok között, és nyolc évtized múltán változatlan a kálvini protestantizmus német követőinek részaránya is, akiknek a száma időközben kis mértékben nőtt, miközben az erdélyi össznémetség lélekszáma csaknem az egyötödére fogyott.

A felsorolt példák talán elégségesek annak bizonyítására, hogy jóllehet - etnikumonként változó intenzitással - szoros kapcsolat mutatkozik nemzetiség és vallás között, a felekezet e tekintetben mégis egyre kevésbé zárt entitás. A nemzetiségek közti átjárás egyik színtere vélhetően az egyre erősödő neoprotestáns mozgalom, melynek egyházai legtöbbször román nyelven fejtik ki tevékenységüket. Bár nem ritka, hogy a vegyes vidékeken kettő-, sőt háromnyelvű gyülekezeteket hoznak létre, a szórványvidéken nem bevett a kettős nyelvhasználat, s általában is elmondható, hogy a neoprotestáns gyülekezetekben kisebb az anyanyelv értéke, mint a történelmi egyházakban.[11] A szabadegyházak tehát, az ortodoxia kereteit feszegetve ugyan, de elsősorban a román etnosz "gyűjtőmedencéi". Noha a nyugati és a keleti történelmi keresztény egyházak közötti mozgás nemzetiségileg két irányú, feltehetően itt is többen vannak azok az "elszivárgók", akik a felekezetváltás révén a románság irányában találtak maguknak utat. A többnyire nemzetiségi törésvonalakat követő felekezeti elhatárolódásnak olykor a történeti demográfia tanulságai alapján rögzült vélekedéseinkkel is ellentétes irányú oldódása - amint arra a népszámlálás eredményeit elemző román statisztikusok is rámutatnak[12] - jelentős részben a vegyes házasságoknak köszönhető. A nemzetiség, vagy anyanyelv szerinti összefüggések tehát a családon belüli felekezetközi kapcsolódásoknak igen fontos elemét képezik. Az egymást keresztező etnikai-felekezeti identitásdimenziók statisztikai metszetének elkészítésére azonban e személyes szférához közeli csoportszinten a népszámlálási közlés már nem vállalkozott. E hiányosságot nem elmarasztalásképpen bocsátom előre, csupán jelezni kívánom a sorra kerülő adatok értelmezési körének természetszerű határait. Az eddig elmondottakból következően ugyanis a vegyes felekezetű házasságok, s különösen az azokban született gyermekek vallásának alakulása a családon belüli nemzetiségi viszonylatokra vonatkozó kérdések további sorozatát veti fel; ám megválaszolásukra, azaz a feltételezhető összefüggések számszerűsítésére a közzétett adatok alapján még csak kísérletet sem tehetünk.

A felekezetileg vegyes családok száma az 1992. évi népszámláláskor 272,5 ezer volt Romániában (4,8%). (Adataik összesítését lásd a III-IV. táblamellékletekben.) A vegyes felekezetű házasságban élők legnagyobb csoportját az ortodoxok alkotják (179.348 férfi és nő, az összes másvallású házastárs 32,9 százaléka). E körben népesebb felekezet még a római katolikus (136.412 fő, 25,0%), és a református (104.192 fő, 19,1%). Őket követik a görög katolikusok (39692, 7,3%) a pünkösdisták (17.199 fő, 3,2%), a baptisták (11.658 fő, 2,1%), valamint az egyéb hitfelekezetek tagjai (összesen 56.551 lélekkel, 10,4%).

A más felekezetűekkel kötött házasságok részaránya - melynek valamennyi hitfelekezetre kiterjedő áttekintése során a családfő vallási hovatartozására kell hagyatkoznunk - érthetően a többségében románokat tömörítő ortodox államvallás házas férfi hívei körében a legalacsonyabb. Ami az egyéb vallásúakat illeti, a felekezeti exogámia már jóval kiterjedtebb a római katolikus, a református, illetőleg a görög katolikus férjek esetében. A legnagyobb arányt az izraelita, az ágostai evangélikus, az unitárius, valamint a zsinat-presbiteri evangélikus, a legkisebbet a baptista, a muzulmán, a pünkösdista, az adventista és az óhitű keresztény férfiak körében ölti. (Vö. a 6. táblázattal.)

A felekezetileg vegyes házasságban élő nők aránya - legalábbis azon felekezetek esetében, ahol ez kimutatható - csupán az ortodoxok körében alacsonyabb a férfiakénál; ezzel szemben a pünkösdista feleségek heterogén házasságkötéseinek aránya kétszeresen, a baptista feleségeké pedig csaknem háromszorosan haladja meg az ugyanahhoz a valláshoz tartozó férjekét.

A felekezetileg vegyes házasságok kétharmadát - összesen 179.348-at - a görögkeletiek és valamely más egyház hívei kötötték egymással. Az ortodox vegyes házasságok más vallású házastársainak száma legnagyobb a római katolikusok (65.186 fő, 23,9%), a reformátusok (33.291 fő, 12,2%), a görög katolikusok (24.015 fő, 8,8%), a pünkösdisták (14.907 fő, 5,5%) és a baptisták (9294 fő, 3,4%) között. Jelentős részt képviselnek még az összes vegyes házasságon belül a római katolikusok és a reformátusok (53.393 fő, 19,6%), illetőleg a római katolikusok és görög katolikusok között létrejött házasságok (7344 fő, 2,7%).

Ha a görögkeletiekkel vegyes házasságok számából levonjuk a görög katolikusokra eső részt, a románok heterogén házasságainak számával csaknem megegyező értéket kapunk. Tévedés lenne azonban e megfelelésből a két házas csoport egybeesésére következtetnünk. A nemzetiség- és felekezetközi átfedések ismeretében bizton állítható, hogy a román féllel kötött etnikailag heterogén házasságok egy része ugyanazon egyház hívei között jött létre, és megfordítva: a nemzeti egyház hitében keresztséget nyert románok eltérő felekezetű házastársai közül sokan ugyancsak az uralkodó nemzethez tartoznak.

A vegyes felekezetű házasságban élő muzulmán, adventista, óhitű keresztény, pünkösdista, evangéliumi szabad keresztény, baptista és izraelita férjek legnagyobb része ortodox vallású nőt vett feleségül. Az ortodoxok többségben vannak az egyéb nem részletezett vallású, a görög katolikus és az ágostai evangélikus férfiak eltérő felekezetű házastársai sorában is. Viszonylag jelentős a súlyuk a római katolikus és a zsinat-presbiteri evangélikus, némileg kisebb a református férfiak vegyes házasságaiban, de arányuk csupán a jellegzetesen magyar felekezetnek számító unitárius egyház által megáldott vegyes házasságokban alacsony. Ez utóbbi frigyek - a férj felekezete alapján számítva - elsősorban a római katolikusokkal és a reformátusokkal köttettek.

A felekezetileg vegyes házasságok 62,7 százalékát kísérte gyermekáldás. E 170,9 ezer családban a szülők felekezeti megoszlása a következő: 112.669 görögkeleti (32,9%), 88.214 római katolikus (25,8%), 68.759 református (20,1%) 21.083 görög katolikus (6,2%), 10646 pünkösdista (3,1%), 6417 baptista (1,9%) és 34.088 valamely más egyéb valláshoz tartozó (10,0%). A gyermekek felekezete 66.286 családban görögkeleti (38,8%), 39.165 családban római katolikus (22,9%), 25979 családban református (15,2%), 5485 családban görög katolikus (3,2%), 3021 családban pünkösdista (1,8%), 1827 családban baptista (1,1%) és 11218 családban egyéb felekezetű (6,5%). 17.957 családban (10,5%) viszont - és még 23.252, a házastársak felekezete alapján homogénnek minősülő család esetében - a gyermekek felekezete eltér a szüleikétől. (Vö. a III/B-F. táblámellékletekkel.)

Megjegyzést érdemel, hogy szembetűnően alacsony azoknak a vegyes családoknak az aránya, melyekben a gyermekek felekezete megoszlik a szülők vallása között. Ez ellentmondani látszik annak a hagyománynak, mely szerint a felekezetileg heterogén házasságokban a gyermekek nemük szerint megosztva követik a szülők vallását. A 9/C. táblázat tanúsága szerint legszigorúbban a tradicionális nagy egyházak érvényesítik kizárólagosságukat (elsősorban egymással, de az ortodox egyház csaknem az összes többi felekezettel szemben) a családban született gyermekek hitbéli hovatartozása felett. A görög katolikus és különösen a neoprotestáns egyházak tagjainak termékeny vegyes házasságaiban már jóval magasabb - esetenként az egyharmad részt is meghaladja - az "egyéb helyzetű", azaz a szülők egyikével többnyire azonos, de egymástól különböző felekezetű gyermekeket magában foglaló családok számaránya. Hasonlóképpen a homogén, valamint a csonka családokon belül is az újabb keletű vagy újjáéledt kisebb felekezetek körében találni legnagyobb arányban eltérő vallású, illetőleg "egyéb helyzetű" gyermekekkel együtt élő szülőt. (Vö. a III/G-H. táblamellékletekkel.) A nemzedékek közötti felekezetváltásban (amit a vegyes házasságban élő szülők és gyermekeik felekezeti arányszámainak különbsége jelez) az uralkodó irányzat a románsághoz kötődő ortodoxia térhódítása. A tényleges változások felderítéséhez ezúttal is tételesen át kell tekinteni a vegyes családok megoszlását a szülők és gyermekeik felekezete szerint. Ezt - a III-IV/C,D. táblamellékletek adatai alapján - a 7. és 8. táblázat részletezi.

A vegyes családokban élő szülők és gyermekek felekezeti hovatartozásának egyenlege az ortodox felekezetűek kizárólagos pozitívumát mutatja. A görögkeletiekkel vegyes házasságokban született gyermekek 66.286 családban ortodox keresztséget kapnak, és csupán 35.854 családban nőnek fel a másik szülő vallása szerint. A keleti keresztény egyház tiszta nyeresége 30.432 család gyermekeit foglalja magában; az ortodoxia 7237 családban a református, 7053 családban a római katolikus, 5864 családban az egyéb nem részletezett, 5835 családban a görög katolikus, 2790 családban a pünkösdista és 1653 családban a baptista felekezetűek rovására terjeszkedett. A legnagyobb vesztes a református egyház, amely csupán a görög katolikusoktól (522 családban), és a más egyéb felekezetűektől (484 családban) könyvelhet el kisebb pozitívumot magának. A másik nagy vesztes a görög katolikus egyház; nyeresége mindössze 17 család a baptistáktól. A végső elszámolásban a római katolikusok vesztesége a legkisebb, akik a görögkeleti egyházzal szembeni veszteségeiket a reformátusok (2910 családban), a görög katolikusok (1216 családban) és az egyéb felekezetűek (1235 családban) gyermekei körében nyert új hívekkel nagyrészt ellensúlyozni tudták.

Az ortodoxokkal vegyes házasságokban született gyermekeknek mindössze 31,9 százaléka követi a nem ortodox szülő vallását. A keleti rítusú egyház dominanciája (58,8%) csupán azért visszafogottabb, mert e családok 9,3 százalékában a gyermekek vallása eltér a szülőkétől. Az ortodox felekezetű gyermekek aránya legmagasabb a pünkösdistákkal (50,0%), baptistákkal (47,8%) és görög katolikusokkal (41,5%), legalacsonyabb az egyéb felekezetűekkel (34,4%), római katolikusokkal (26,4%) és reformátusokkal (20,4%) kötött vegyes házasságokban.

Azokban a vegyes családokban, ahol a családfő görögkeleti felekezetű, a gyermekek vallása 35.417 esetben az apáéval, 19.942 esetben az anyáéval egyezik meg, 6416 esetben "eltérő helyzetű". Ahol a feleség ortodox, a gyermekek felekezete 15.912 családban ugyanaz, mint a családfőé, 30.869 családban az anyáéval azonos és 4113 esetben más, mint a szülőké. Vagyis az ortodoxokkal vegyes házasságokban, mind az apák, mind a anyák után számítva ötből három családban az államvallás hitében nevelődnek a gyermekek, és csak alig minden harmadik családban örökíti gyermekeire a másik felekezetű apa vagy anya a vallását. (A felekezetileg vegyes családok gyermekeik felekezete szerinti megoszlását az apáéval és az anyáéval összevetve az III/C-E. táblamellékletek alapján országosan a 9. sz. táblázat szemlélteti.) Ez az irányzat a városokban és a falvakban hasonló mértékben érvényesül.

Az ortodoxia nyeresége a vegyes házasságokban a családfők után 19505, a feleségek után viszont csak 10927 gyermekes család. A nemzetiségi adatokkal egybevetve, amelyek szerint a románság nyeresége nagyjából egyenlő arányban oszlik meg a két házastárs között (18.043 család a férjek, illetőleg 20.013 család a feleségek után), román családfő esetén pedig a családok háromnegyedében a gyermekek az apa nemzetiségét viszik tovább, úgy tűnik, hogy a többségi férj oldalán élő feleségek a felekezeti kötődés átörökítésében állhatatosabbak, mint azokban az esetekben, amikor a gyermek nemzetiségi hovatartozásáról kell dönteniük.

Az adatok alaposabb vizsgálatából azonban kiderül, hogy nem a családi szocializáció valamilyen felekezetfüggő sajátosságáról van szó, a magyarázat inkább a vegyes felekezetű családok eltérő demográfiai szerkezetében rejlik. A gyermekes vegyes házasságban élő görögkeleti felekezetűek közül ugyanis 61.775 a férfiak, de csupán 50.894, vagyis 10.881-gyel kevesebb a nők száma. Ezzel szemben a görögkeletiekkel házasságra lépett pünkösdista, baptista és egyéb nem részletezett felekezetűek körében a férfiak száma mindössze 11.471, míg a nőké 22.457, azaz 10986-tal több. (A többlet kétharmada a falvakban kötött házasságokra esik.) E családokban 20.137 esetben a görögkeleti és 9830 esetben az egyéb felekezetű szülőével egyezik a gyermekek vallása. Abból a 10.579 családból, melynek feje nem az ortodox vallás követője, a gyermekek felekezete 2739-ben az apáéval, 7840-ben az anyáéval azonos. Abban a 19.388 családban, ahol a családfő görögkeleti, az utódok 12.297 esetben, tehát e családok többségében ugyancsak a görögkeleti hitet gyakorolják, ám a másvallású feleségek nagyobb száma miatt az anyák felekezetét gyermekeikre átszármaztató családok száma is jelentékeny: 7091. Az ortodox vallás nyeresége ebben a körben a férjek vonalát követve 9558, míg a feleségek után mindössze 749 család. (A falvakban a görögkeleti egyház apák utáni nyeresége 4907 családot tesz ki, itt azonban a neoprotestáns és egyéb nem részletezett vallású anyák azonos felekezetű gyermekeit számítva már 1034 családnyi veszteséget szenved az ortodoxia.)

Lényegében e két számnak a családfők javára mutatkozó különbözetéből adódik a vegyes gyermekes családokban az ortodox felekezet házastársak szerinti nyereségének a román nemzetiségűek egyenlegével szembeni aszimmetriája. Közelebbről: a görögkeletiekkel vegyes házasságokban a pünkösdisták és a baptisták a családfő szerint 3640, illetve 1778 családban gyermekeket vesztettek, a feleség felekezete után viszont 850, illetve 125 családban gyermekeket nyertek vallásuk számára. Az egyéb nem részletezett felekezetekkel vegyes házasságokban a görögkeleti egyház nyeresége a családfő után 4140, míg a feleség után mindössze 1724 család.

A többi egyház egyenlege mindkét házastárs esetén veszteséges az ortodoxiával szemben. A családfő felekezete szerint a római katolikusok 4351, a reformátusok 3627, a görög katolikusok 1969, a feleség felekezete szerint a római katolikusok 2702, a reformátusok 3610, a görög katolikusok pedig 3866 családot vesztettek a görögkeletiekkel vegyes termékeny házasságaikban. E számokból az is kiderül, hogy a nemzedékek közti felekezet-, illetőleg nemzetiségváltás értékei - bár jelentős mértékben kötődnek egymáshoz - korántsem esnek egybe. Így például, míg a román-magyar házasságok egyenlegében a gyermekek nemzetisége után 28,3 ezer család az államnemzet tiszta nyeresége, az ortodox és a "magyar" (római katolikus, református) felekezetűek által kötött vegyes házasságokban az államvallás pozitívuma az előbbinek már csupán alig több mint a fele. (Ez az összefüggés az unitárius és zsinat-presbiteri evangélikus felekezetűek viszonylataiban kimutathatatlan, de a vonatkozó információk hiánya az alacsony esetszámok miatt nem befolyásolja lényegesen a megállapítás érvényét.) E jelenségre alighanem megint csak a nemzetiség- és felekezetközi átfedésekben kereshetjük a magyarázatot (vagyis, hogy szép számban találni román nemzetiségűeket a történelmi magyar és viszont: magyar nemzetiségűeket a román egyházak hívei között).

A felekezetileg vegyes házasságok 72,5 százaléka, szám szerint 197,5 ezer házasság jut a városokra, ebből a gyermekes vegyes házasságok száma 126,8 ezer. E családokban a szülők megoszlása felekezet szerint a következő: görögkeleti 33,0 %, római katolikus 27,3 %, református 20,4 %, görög katolikus 6,4 %, pünkösdista 1,8 %, baptista 1,5 %, egyéb felekezetű 9,6 %. A családok megoszlása a gyermekek felekezete szerint: ortodox 39,4 %, római katolikus 24,4 % református 14,8 %, görög katolikus 3,4 %, pünkösdista 1,1 %, baptista 0,9 %, egyéb felekezetű 6,2 %, "eltérő" 9,8 %.

A generációk közti vallásváltozás településtípusonként összesített számai szerint (8. sz. táblázat) a görögkeleti, a római katolikus, a görög katolikus és az egyéb nem részletezett felekezetek nyereségének, illetve veszteségének egyenlegéből 70-80 százalék közötti értékben részesednek a városi környezetben élő családok. Szembetűnő kivétel a református egyház, melynek a családon belüli nemzedéki felekezetváltásból adódó tetemes hiánya csaknem teljes egészében (95,5 százalékban) a városokban mutatkozik. Ez azzal magyarázható, hogy vidéken a reformátusok termékeny vegyes házasságaiban az egyház férfi hívei többséget alkotnak, továbbá e családokban az államvalláshoz tartozó házasfelek az átlagosnál kisebb arányban vannak jelen. Ily módon a református családfőnek a felekezet átörökítésében játszott szerepe itt a csoport átlagához képest erőteljesebben érvényesül. Ez számottevően növeli a magyar protestantizmus családon belüli nyereségének falvakra eső hányadát, amely nyereség szinte teljes egészében ellensúlyozni tudja a református egyház vidéki veszteségeit. A pünkösdista és baptista negatívum városi részaránya - a hívek települési környezet szerinti megoszlásával összefüggésben - 35,7, illetve 56,3 százalék. Az ortodox pozitívum, valamint az egyéb felekezetű negatívum városi környezetre eső hányada valamivel magasabb, a római katolikusok, a pünkösdisták és a baptisták negatívuma pedig valamivel alacsonyabb, mint az érintett - gyermekes vegyes házasságban élő - felekezeti csoportok megfelelő városi részaránya.

[1] A bukaresti statisztikai szolgálat 1948 óta néhány kivételes esettől eltekintve nem publikál nemzetiségi részletezésű népmozgalmi adatsorokat. A vegyes házas mozgalom korábban is csupán felekezeti vonatkozásaiban volt - szórványosan - hivatalos romániai adatközlések tárgya. E témára vonatkozóan szűkebb körű tényleírásokban, demográfiai vagy szociológiai mikrovizsgálatokban sem nagyon bővelkedünk. Ritka kivétel a két világháború közötti időszakból Petru RÂMNEANŢU anyakönyvi felmérésen alapuló összesítése az erdélyi városokban kötött vegyes házasságokról: Problema căsătoriilor mixte în oraşele din Transilvania in perioadă de la 1920-1937. Buletin eugenic şi biopolitic. 1937. Nr. 10-12. A kérdéshez az erdélyi városok nacionalizálása felől közelítő, "fajbiológiai" nézőpontú tanulmány egyébként kiváló minőségű adatanyagát annak idején CSŰRÖS Miklós ismertette részletesebben (Vegyes házasságok Erdély városaiban. Kisebbségvédelem. I, 1938. 2-3. sz.), majd újabban KARÁDY Viktor fedezte fel a magyar nagyközönség számára és hasznosította társadalomtörténeti elemzésében: Csoportközi távolság, réteghelyzet, a zsidó-keresztény házasságok dinamikája Erdélyben a világháborúk között. Korunk. 3. f. II, 1991. 8. sz. Szintén a vegyes házasságokat vizsgálja, vidéki szórvány-környezetben, magyar-román viszonylatban, az utódok nemzetiségi hovatartozásának alakulására - mint az ilyen irányú kutatások döntő fontosságú mozzanatára - összpontosítva: KÁLLAY Ernő: Magyar-román vegyesházasságok négy erdélyi községben. Hitel. IX, 1944. 3. sz. Az interetnikus házasságok szociodemográfiai összetevőit megváltozott társadalmi viszonyok között, ugyancsak falusi környezetben vizsgálja NEGROŢIOIU, Valentina: (Forme de convieţuire interetnică în judeţul Mureş. Viitorul social. 1973. Nr. 3.), egy dél-erdélyi magyar szórvány-közösség példáján történeti szempontból elemzi VETÉSI László (Mobilitás a bürkösiek párválasztásában. Változó valóság. Szociográfiai tanulmányok. Bukarest, 1978, Kriterion), ugyanazt az asszimilációs folyamatokra is kiterjedően tekinti át szintén VETÉSI László: Szász-magyar etnikai folyamatok Bürkösön. Korunk évkönyv 1982. Kolozsvár-Napoca, 1982. Az 1992. évi népszámlálás adatai alapján a háztartások és családok nemzetiségi összetevőinek főbb jellemzőit ismerteti HALUS, Radu: Caracteristici ale componenţei gospodărilor şi familiilor după naţionalitate. Revista Română de statistică. XLV, 1996. Nr. 10. A tanulmány ezenkívül beszámol a vegyes házasságok 1992-1995. évi alakulásáról, táblamellékletében pedig megyénként is részletezi a vegyes nemzetiségű családok 1992. évi számát és arányát.

[2] Forrás: Recensământul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Structura etnică şi confesională a populaţiei. Bucureşti, 1995, Comisia Naţională pentru Statistică. 606-635. p.

[3] Az alapadatok közlési módja - a családfő hovatartozása alapján román nemzetiségűnek, illetve a görögkeleti felekezetűnek minősülő családok példáján szemléltetve - a kötetben az alábbi sémát követi:

[4] Anuarul demografic al Republicii Socialiste România. Bucureşti, 1967, Direcţia Centrală de Statistică. 216-217. p.

[5] Manualul personalului de recensămînt. Bucureşti, 1991, Comisia Centrală pentru Recensămîntul Populaţiei şi Locuinţelor. 48. p.

[6] Ez utóbbi rovat a kötet táblázatos részében az "egyéb helyzetek" összefoglaló megnevezést kapta. Például ide sorolták mindazon családokat, ahol a gyermek, vagy a gyermekek nemzetisége nem azonos egyik szülőével sem. Vagy ebbe a rovatba kerültek azok a családok, melyekben több gyermek van, de a nemzetiségük eltér egymásétól, jóllehet ez a nemzetiség egyikük, vagy másikuk esetében a szülő(k)ével azonos. Természetesen e kategória számai hiányoznak a vegyes családokat gyermekeik és az egyik szülő nemzetisége alapján homogén ismérvek szerint rendszerező adatsorokból, ami bizonyos fokig torzítja az e családokban összeírt gyermekek nemzetiségi hovatartozásáról alkotott képet.

[7] A némiképp spekulatív számítás részletezése az alábbi táblázatban található:

[8] DÁVID Zoltán: Szlovákia és Románia vallási megoszlása az 1991. és 1992. évi népszámlálás szerint. Hitel. VI, 1993. 2. sz. 91. p.

[9] GYURGYÍK László: Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, 1994, Kalligram. 44. p.

[10] RADOCEA, Alexandru: Evoluţii şi perspective ale populaţiei României. Economistul. 1 februarie 1995.

[11] Z. ALBU Zoltán: A legutóbbi népszámlálás a fontosabb egyházi adatok tükrében. Orient Expressz. 1993. 23. sz. 11. p., B. KOVÁCS András: Megmenthető lelkek. Nagyszabású terv a szórványok felkarolására. Beszélgetés Vetési Lászlóval. Romániai Magyar Szó 1992. november 11. 6. p.

[12] MARINESCU, Gheorghe - MARINESCU, Alina-Anca: Structura confesională a populaţiei României la recensământul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Populaţia României. Evoluţii şi perspective. Lucrările simpozionului naţional din 3-4 noiembrie 1994. Bucureşti, 1995, Comisia Naţională pentru Statistică. 300. p.