A hatalomváltozás óta Erdély területén tartott népszámlálások eltérő adatrögzítő, -értékelő és -közlési gyakorlata megnehezíti a népesség etnikai megoszlásában végbement folyamatok nyomon követését; az egymásnak ellentmondó népszámlálási végeredmények egybevetését pedig a publikált adatok körének szűkülése korlátozza.

Ez késztetett az erre legalkalmasabb - 1930. és 1956. évi - román népszámlálások főbb anyanyelvi adatainak különböző szempontú újrafeldolgozására.

Az egyik munka az 1968-ban életbe lépett új megyei beosztás szerint számítja át a vonatkozó adatokat. A számítás eredményeit a II. mellékletben közölt táblázat összegzi; segítségével lehetőség nyílik az újabb (1930., 1956., 1966. és 1977. évi) román népszámlálások azonos területi szempontok alapján történő összehasonlítására - mégpedig nemcsak a nagyobb közigazgatási egységek, hanem települési típusok szerint is. Ez, vagyis a városi és falusi népesség számának egymáshoz és a megyei lélekszámhoz viszonyított arányainak ismerete és - lényegében a mai területi beosztást követő - egybevetése az eddiginél árnyaltabb képet eredményezhet a magyarság földrajzi elhelyezkedéséről, számának területi változásairól.

A másik feldolgozás (ld. a III. mellékletet) az 1930. évi népszámlálás főbb anyanyelvi adatait az 1956. évi népszámlálási kötetben közölt közigazgatási beosztás szerint tartalmazza. Így két olyan népszámlálás vethető közvetlenül össze, melyek - az átfogó és részadatok tanúsága szerint - a többi román népszámlálásnál valósághűbb képet adnak a nemzetiségi viszonyokról; különösen az 1956. évi, melynek adatai az érvényes területi felosztás következtében a II. világháború óta amúgy is a legrészletezőbbek.

A táblázatokat megelőző tanulmány - néhány módosítástól és kiegészítéstől eltekintve - azonos az első feldolgozás bevezetőjével. Lényegében a népszámlálások nemzetiségi vonatkozású problémáit vázolja, s áttekinti a magyarság lélekszámára vonatkozó adatokat, felhasználva az 1930. és 1977. évi népszámlálások összevetésének néhány tanulságát is.

A mai Erdély nemzetiségi statisztikájának[1] történetét 1910-zel kezdődően érdemes áttekinteni. Ekkor zajlott le ugyanis az utolsó olyan magyar népszámlálás, amely még e terület egészére kiterjedt. Noha a szomszédos országok statisztikusai részéről heves bírálatok érték, az első világháború utáni békekötések során, az Osztrák-Magyar Monarchia területén létrejött új államalakulatok határainak megállapításakor az érintettek érveikben a hivatalos magyar adatokat is felhasználták.[2] Közöttük Románia, melynek a párizsi békekonferencián részt vevő delegációja a területi követeléseket tartalmazó memorandumhoz csatolt kimutatásában ezt a statisztikát követte nyomon, és a nemzetiségi adatok érdekeiknek megfelelő helyesbítésével igyekezett bizonyítani, hogy a románság az általuk követelt területeken támadhatatlan fölényben van.[3] Ez a kimutatás ugyan nem tudományos jellegű munka, de politikai indíttatása és - most már a magyar fél által vitatott - módszerei a későbbiekben is szerephez jutnak, ezért említést érdemel a román nemzetiségi statisztikai feldolgozások sorában.[4]

A hatalomváltozást követően először 1919-ben, majd 1920-ban és 1927-ben tartottak Erdély területén népesség-számbavételeket, de közülük az 1919. és 1927. éviek eredményét csak fő összegekben és nem hivatalosan adták közre.[5]

A Kolozsvárott e célra szervezett külön statisztikai hivatal 1920 decemberében végzett népösszeírásának adatai viszont egy hivatalosnak tekinthető kiadványban hozzáférhetőek.[6] Igaz, a kötet tele van feltűnő hibákkal, úgyhogy a maga korában még a román statisztikusok sem fogadták el megbízhatónak, a magyar szakemberek pedig nem csupán durva számítási tévedéseivel, hanem az adatfelvétel módszereivel szemben is megfogalmazták fenntartásaikat.[7] E módszerek kritikáját, s egyúttal a számítási hibák javítását adta Jakabffy Elemér a községenkénti adatoknak az 1910. évi magyar népszámlálás anyanyelvi és felekezeti adataival közös táblázatokban való közzétételével,[8] melynek vármegyei összesítésében az 1919. évi agrárreformmal kapcsolatos összeírás adatai is megtalálhatók.[9]

Az 1910. évi magyar népszámlálás az anyanyelvre, az 1920. évi román összeírás a nemzeti eredetre kérdezett rá. Ez utóbbi eredményének a memorandum adataival való egyezései[10] jelzik, hogy e számbavétel végrehajtói a memorandum készítőihez hasonlóan járhattak el akkor, amikor a népi származás kategóriáját alkalmazva a kétséges eseteket (például magyar anyanyelvű izraeliták, görög katolikusok, ortodoxok, megmagyarosodott németek, cigányok) a magyarság számának csökkentésére, illetőleg a románságénak a növelésére használták fel.[11]

Ilyen előzmények után került sor az 1930. évi népszámlálásra, amelynek tizenegy kötete az akkori Románia demográfiai viszonyainak kivételesen gazdag adattára. Adatgyűjtési és -közlési módszere megfelelt a nemzetközi statisztikai kongresszusokon elfogadott irányelveknek, adatsorai pedig a nemzetiségi és az anyanyelvi összetétel községenkénti kimutatása[12] révén máig a romániai nemzetiségi statisztika bázisaként értékelhetők.[13] Nemzetiségi adatokat tartalmazó kötetét röviddel megjelenése után a budapesti Központi Statisztikai Hivatal több belső kiadványában tette hozzáférhetővé, majd a határváltozások utáni új szempontok szerint is feldolgozta.[14]

Az 1941. évi román népszámlálás ismét az úgynevezett etnikai eredetet tudakolta; az előzetes adatokat tartalmazó kötet[15] ennek megfelelően a románok, magyarok és németek számát részletezi - ezúttal utoljára helységenként. Ezzel közel egy időben, 1941. január 31-én Magyarország megnagyobbodott országterületén szintén népszámlálást hajtottak végre, Észak-Erdélyre is kiterjedően. Az anyanyelvre és nemzetiségre is rákérdező összeírás főbb demográfiai adatait tartalmazó kötetet[16] 1947-es megjelenése után röviddel visszavonták, s később már csak a mai országterületre vonatkozó adatokat hozták nyilvánosságra. Az átcsatolt területek anyanyelvi és nemzetiségi megoszlásának főbb számai hozzáférhetők ugyan,[17] de azok törvényhatósági részletezése a trianoni határ által kettévágott megyék esetében egyelőre hiányzik.

A következő népszámlálásra 1948-ban került sor, ennek szintén csak előzetes anyagát ismerjük, mégpedig - köztük az anyanyelvi megoszlást - megyénként és városonként részletezve.[18]

Az 1956-ban és 1966-ban végrehajtott népszámlálások mind az anyanyelvi, mind a nemzetiségi megoszlásról tájékoztatnak. Az előbbi az akkor érvényes közigazgatási beosztásnak megfelelően tartományi, rajoni és városi adatokat is közzétett,[19] az utóbbi anyagát viszont már az összeírást követő területi átszervezésnek megfelelően megyék szerint csoportosították, és anyanyelvi és nemzetiségi adatait is ebben a megoszlásban közölték.[20]

Az 1977-es népszámlálás sajátossága, hogy - bár az adatfelvétel mind anyanyelv, mind nemzetiség szerint megtörtént - az adatok kiértékelésekor létrehozott "nemzetiség és anyanyelv szerinti" kategória valójában egyik szempont szerint sem ad világos képet a népesség megoszlásáról. Az előzetes adatok ismeretében,[21] melyekkel a Judeţele patriei (A haza megyéi) sorozatából egyes megyékre lebontva is rendelkezünk, okkal feltételezhető, hogy ennek az eljárásnak a célja a nemzetiségek számának csökkentése és a románság számának a megemelése volt. Az előzetes és a végleges adatok[22] összevetéséből következtethetően ugyanis románnak számítottak mindenkit, aki nemzetiség vagy anyanyelv szerint románnak vallotta magát, ezen túl azonban mindazokat, akiknek a számlálólapján az anyanyelv nem volt azonos a nemzetiséggel, az "eltérő nemzetiségű és anyanyelvű" csoportba sorolták.[23] Ezzel a román statisztikai gyakorlat nemzetiségi vonatkozásban legrosszabb hagyományait elevenítette fel.

A népszámlálások tanúsága szerint a romániai magyarság lélekszáma az elmúlt hetven esztendő alatt a következőképp alakult (a = anyanyelvi, n = nemzetiségi bevallás szerinti adatok):

Az 1948 előtti országos adatok Románia Besszarábiával és Észak-Bukovinával megnagyobbodott területére értendők, ami a magyarság számát érdemben nem befolyásolja. Mivel az 1920-as összeírás csak Erdély területére terjedt ki, abból az évből hivatalosnak tekinthető országos nemzetiségi adatunk nincs. Csupán tájékoztatásul, de kétes hitelessége miatt a táblázatból kivéve adom meg az 1923. évi - számított - adatokat: az egész országban 1.412.742, Erdélyben 1.357.442, a különbözet 55.300.[29]

A táblázat különböző oszlopait egybevetve látható, hogy a magyarok száma Erdélyben lényegében változatlan maradt, csökkenés csak az ország egész területén mutatható ki, az is az 1910. évi (a régi Román Királyságot illetően becslésen alapuló) adathoz képest. E népesedési egyenleg a körülmények ismeretében akár pozitívumnak is tekinthető, különösen, ha összehasonlítjuk a többi szomszédos országban lezajlott folyamatok eredményeivel,[30] de ebben nyilván közrejátszik az erdélyi magyar népességnek a magyarság központi települési helyeitől való viszonylagos földrajzi és történelmi különállása, nagy száma és részben egybefüggő területi elhelyezkedése.

Ha pedig az 1920 utáni népszámlálási adatokat viszonyítjuk egymáshoz, határozott növekedést tapasztalunk, mégpedig a különböző típusú (nemzetiségre, anyanyelvre vagy pedig "nemzetiségre és anyanyelvre" vonatkozó) kimutatásoktól függően 200-350 ezer fő között. Ezekben a változásokban két irányzat érvényesül: az egyik a nemzetiségi és az anyanyelvi számadatok egymáshoz való közeledése, párhuzamosan a magyarságról hagyományosan leválasztott népességi csoportok (zsidók, megmagyarosodott németek stb.) lélekszámának a csökkenésével (bár ez az összefüggés nem kizárólagos); a másik az Erdélyen kívül élő magyarok számának visszaesése (1930-hoz képest körülbelül egyharmadára). Utóbbi abból is adódik, hogy ez a vidék - különösen a városokban - nem hagyományos települési helye a magyarságnak, ezért a belső vándorlások és az asszimiláció hatásai itt erőteljesebben érvényesülnek. Ugyanakkor a magyarság őshonosnak számító, a történelmi Magyarország keleti határain túl századokkal korábban megtelepedett csoportjaira is erős nyomás nehezedik, ami egyrészt a bukovinai székelyek áttelepülését eredményezte,[31] mára pedig a magyar anyanyelvű katolikusok (csángómagyarok) számának a statisztikai kimutatások szerinti fokozatos felmorzsolódásában nyilvánul meg.[32]

A román statisztikák nemzetiségi számadatait - a párizsi békekonferencia elé terjesztett memorandum kimutatásával kezdve, a módszerek ismeretében nem alaptalanul - a magyar szakemberek máig kritikával kezelik, és általában becslésekkel kiegészítve adják közre. Így a magyarság számát Romániában a budapesti Központi Statisztikai Hivatal által használt s a Magyar statisztikai zsebkönyvben is közölt adatok 1930-ban 1 millió 800 ezerre teszik, [33] későbbi becslés 1937 végén 1 millió 906 ezerben valószínűsíti,[34] az 1977-es népszámlálás végeredményét pedig különböző szerzők kétmillióra kerekítik fel.[35]

Két törésvonal is szembetűnik a táblázat soraiban: mégpedig a magyarság számának zuhanásszerű csökkenése az 1910., majd az 1941. évi népszámlálást követően. Mindkét esetben a háborús időszak, az országhatárok változása és az ezt kísérő tömeges - menekülésszerű - lakóhely-változtatás játszik közre, de nem hagyható figyelmen kívül az eltérő körülmények között végzett, és eltérő politikai szándékoktól befolyásolt népességszámbavételek torzító hatása sem. A Romániához csatolt területről Magyarországra költözöttek száma 1918-1924 között 197.035 volt. Közülük 1920 decemberéig, tehát az erdélyi népösszeírás időpontjáig mintegy 150 ezren kerültek át.[36] Hasonló vándorlási hullám kísérte a második bécsi döntést követő területváltozást, azzal a különbséggel, hogy ez mindkét oldalon érintette a lakosságot. Így a bécsi döntést közvetlenül megelőző időktől 1944-ig a menekültek száma egyaránt 200-200 ezerre volt tehető,[37] s mintegy felük, körülbelül 100-100 ezer fő 1941 februárjáig, tehát a népszámlálásokat megelőzően jutott át a másik oldalra.[38]

A népszámlálások adatai szerint Dél-Erdélyben a magyarság száma az 1930. évi 473.576-ról[39] 363.206-ra esett vissza, ami 110 ezer fős, vagy ha az etnikai eredet szerinti kimutatásokat vetjük össze - a magyar nemzetiségűek száma 1930-ban körülbelül 441 ezer[40] - akkor is közel 80 ezer fős csökkenést jelent. Északon viszont anyanyelv szerint 1.007.168-ró1[41] 1.343.695-re, mintegy 340 ezerrel, a nemzetiségi kimutatás szerint pedig 912 ezerről 1 millió 380 ezerre,[42] vagyis 468 ezerrel, több mint ötven százalékkal növekedett a lélekszáma. Feltehetően az anyanyelv szerinti számadat áll közelebb a valósághoz, mégpedig a román statisztika nemzetiség szerinti kimutatásának már jelzett torzító hatása miatt, de azért is, mert amíg a nemzetiség szerinti kimutatás román oldalon az anyanyelvi adatok csökkentéséhez vezet (még a románok esetében is), addig az 1941-es magyar népszámlálásnál épp ellenkezően, megnöveli az anyanyelvi adatokat (elsősorban és túlnyomórészt a magyarokét). Így Észak-Erdélyben a népszámlálás 39.471-gyel kevesebb román nemzetiségűt mutatott ki, mint román anyanyelvűt, ugyanakkor 36.811-gyel több magyar nemzetiségűt, mint magyar anyanyelvűt.[43]

Ha a szám szerinti kisebb többletet vesszük, a 340 ezer fő akkor is tekintélyes növekedés, ami a természetes szaporulat mellett részben a korábban leválasztott népességi csoportok visszakerülésével - így a jiddis anyanyelvűek száma az 1930. évi 97.826-ról[44] 45.492-re esett vissza -, részben az Észak-Erdélyből kivonult románság helyébe a trianoni Magyarországról átköltözöttek számával magyarázható, de, mint a népszámlálás első eredményeiről beszámoló jelentés óvatosan megfogalmazza: "Az Erdély déli részéből és Regátból elmenekült magyarság itt-ott nagyobb méretű felhalmozódása szintén olyan körülmény, amelynek hatása főleg néhány város és község lakosszámában határozottan tükröződik".[45] A népszámlálás időpontját megelőzően ugyan nincs erről adatunk, de tudjuk, hogy 1944 februárjáig az Észak-Erdélyben letelepedett menekültek száma 105.894 volt.[46]

Pontosan nem állapítható meg, hogy a háborús viszontagságok, a magyar közigazgatás összeomlását követő hatalmi vákuumhelyzet, a soviniszta kilengések hatására végül is mekkora volt az erdélyi magyarság embervesztesége, de ha a kényszervándorlások hullámait követően megállapodott népességi viszonyokat - az 1948. évi népszámlálási adatok segítségével - összevetjük az 1930. és 1941. évi állapotokkal, képek alkothatunk ennek arányairól. Az alábbi táblázat Erdély északi és déli felére lebontva adja meg[47] a nemzetiségi adatokat, 1930-ban, 1948-ban, valamint 1941-ben északon anyanyelvi, 1941-ben délen pedig "etnikai eredet" szerinti megoszlásban:

Az 1941-es és 1948-as adatok különbözete a magyarok számának a Trianon utánihoz hasonló visszaesését mutatja (Erdély egész területén 224.998, északi részén pedig még ennél is több, 248.000 fővel.) Ez a különbség, valamint a két népszámlálás közötti időszak feltételezett természetes szaporulata együttesen jelenthetik a teljes népességhiányt.[48] Ha az 1930-1948 közötte időszak mérlegét - a bécsi döntéssel megterhelt népszámlálások kiiktatásával - közvetlenül vonjuk meg, látjuk, hogy (bár a háborús események elsodorták a magyarság természetes szaporulatát) az abszolút számok még így is minimális, 1191 fős többletet mutatnak ki. Ezen belül, a magyar anyanyelvűek száma Erdély déli részén 70 ezerrel csökkent, északon viszont 71 ezerrel megnőtt, s az összlakosságon belüli aránya itt még erősödött is.[49] Lényegében ekkor rajzolódnak ki a mai Erdély alapvelő etnikai viszonyai. Jóllehet, az össznépesség mindössze 212.764-gyel lett több, a románság száma 519.053-mal nőtt, ezzel párhuzamosan radikális, negyven százalékos csökkenés mutatkozik a németek soraiban (208.727), de az egyéb etnikai kategóriákba tartozóknál is. Ez leginkább a jiddis anyanyelvűeket érinti, náluk a csökkenés (81.236) meghaladja a hetven százalékot. Mindezek következtében az össznépesség anyanyelvi megoszlásában olyan arányok alakultak ki, melyek - a magyarságét kivéve - már közelebb állnak a maiakhoz, mint az előző népszámlálásokéhoz.

Az Erdély nemzetiségi összetételében 1910-1977 között végbement változásokat a következő táblázat szemlélteti:[50]

A nemzetiségi lélekszám és főleg az arányszámok módosulásai Erdély etnikai összetételének területi átalakulásával jártak együtt, s ez - mint utaltam rá - az eltérő feldolgozási szempontú népszámlálási kötetekből már csak nagy vonalakban rekonstruálható.[51] 1930, 1956, 1966 és 1977 megyei adatait azonban (az újraszámítás eredményeként) közvetlenül és - a városi és falusi népesség kimutatásának köszönhetően - települési típusok[52] szerint is egybevethetjük. Tekintettel arra, hogy - különösen az elmúlt két évtizedben - a városiasodás[53] nagymértékben hozzájárult a nemzetiségi arányok átalakulásához, érdemes e viszonyok néhány fő mutatóját összegezni. Az ezekből kirajzolódó képet az 1930-as anyanyelvi, valamint az 1977-es "nemzetiség és anyanyelv" szerinti megoszlásra vonatkozó adatok alapján tekintem át.

Erdély urbanizálódásának ütemét jellemzi, hogy az 1930-ban még nem érte el a - 21,4%-os - országos szintet, 1977-re viszont már a fölé (mely ekkor 47,5% volt) emelkedett. A magyar városlakók száma ez idő alatt a városi össznépesség egynegyede alá süllyedt, a románoké viszont meghaladta annak kétharmadát, így ebben a település-csoportban is kialakultak az összerdélyi nemzetiségi arányok. Bár a nemzetiségen belüli urbánus népesség arányát tekintve a magyarságé még mindig fölötte van az erdélyi átlagnak, utóbbihoz a románságnak is sikerült felzárkóznia.

A növekedés ütemének megítéléséhez figyelembe kell venni, hogy nőtt a városi rangú települések száma is. Erdélyben 1930-ban 48 várost és 6 peremközséget, 1977-ben viszont már 112 várost és 46 peremközséget tartottak számon. (Ekkor egész Romániában 236 város volt.) A városi lakosság növekedésének körülbelül egyharmada ebből, vagyis községek várossá, illetve peremközséggé nyilvánításából adódik.[54] De nemcsak a városok száma, hanem a hozzájuk tartozó terület is gyarapodott.[55] 1930-ban azokon a településeken, melyek később beolvadtak, vagy egyéb módon kerültek az akkor létező városok fennhatósága alá, mintegy 130 ezren éltek. Ez - ha újabb adatok hiányában legalábbis változatlannak feltételezzük e számot - további 4,6%-kal járul hozzá a városi növekményhez. Összességében tehát a városi népesség növekedésének közel negyven százaléka a közigazgatási változásoknak köszönhető.

Ha a városodásnak ez utóbbi összetevőjét figyelmen kívül hagyjuk, az valószínűleg el nem hanyagolható torzításokat eredményez a területi folyamatok kimutatásában, éppen ezért a továbbiakban az 1930. évi népszámlálás vonatkozó adatait a korabeli állapotok szerint és a városi, illetve községcsoportok mai területére átszámítva egyaránt megadom. Az így párhuzamba állítható adatok több szempontú elemzésre adnak lehetőséget. Mivel most csak a területileg összevethető csoportok népességszámának alakulását kívánom vázolni, következtetéseim minden esetben a mai közigazgatási beosztást követő átszámításra vonatkoznak (ezek a táblázatokban a "b" variánsok) és a "városi", illetve "falusi" népesség kifejezés is - az egyszerűség kedvéért - e területi csoportra utal.

A települések mai közigazgatási státusát követő számítás szerint 1930-ban a román városlakók száma több mint kétszeresére emelkedik, s a románság megszerzi e csoporton belül a relatív többséget. A jelenlegi városhatárokon belül ugyan emelkedik a magyar népesség száma is, így viszont közelebb kerülnek egymáshoz 1930-as és 1977-es értékei, visszafogva növekedésének ütemét.

A falusi népesség viszonyai ez idő alatt a következőképp alakultak (a = az 1930. évi, b = az 1977. évi közigazgatási beosztás szerint):

Itt a végeredmény - legalábbis, ami a két fő etnikumot illeti - kiegyenlítettebb, mint a városi lakosság esetében. A falusi népesség lélekszáma mérsékelten csökken, különösen, ha a változást a mai közigazgatási határokon belül nézzük. Ugyanez mondható el a magyarságról is. A falusi románság száma a korabeli viszonyokhoz mérten szintén csökken, a mai határokon belül viszont némileg nő, ami e csoport népesség-kibocsátó erejét jelzi.

Látható, hogy Erdély lakosságának közel kétmilliós növekedése lényegében a városok népességszámát gyarapította. A tényleges növekedésen belül a két fő etnikum együttes gyarapodásának 88,4%-a a románság soraiból került ki.

Az egymástól eltérő arculatú vidékek sajátosságainak kimutatását megnehezíti a megyehatárokhoz igazodás kényszere. Bizonyos különbségek mind az egyes országrészek szerint,[57] mind az Erdélyt északi és déli megyéi szerint vizsgáló felosztásban megragadhatók, én ezek helyett négy megyecsoportot választottam ki a magyarság településföldrajzi viszonyainak jellemzésére. Ezek: Hargita és Kovászna (I), Szatmár, Bihar, Szilágy, Kolozs és Maros (II), Máramaros, Brassó, Arad és Temes (III), Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Hunyad és Krassó-Szörény (IV).[58] Az eddigi összefoglaló adatokat ennek megfelelően megyecsoportokra bontva is közreadom, de már csak a két fő etnikum vonatkozásában.

Megfigyelhető, hogy a magyarság száma elsősorban azokon a vidékeken csökkent, ahol már 1930-ban is a legerősebb volt városias jellege. Ilyen a III. és IV. csoport, ahol egyébként a magyar városlakók - saját etnikumhoz viszonyított - aránya ma is jóval a románoké fölött van. Ez természetesen összefügg a falusi háttér lassú fölmorzsolódásával. 1930-ban a magyar falusi népességnek mindössze 19,1%-a élt ezen a vidéken (szám szerint 166.973-an), ugyanakkor 48.922 fővel innen került ki a falusi magyarság Erdély egész területén tapasztalható csökkenésének 59%-a. E folyamatot a hagyományos szórványvidékeken (Szeben, Hunyad, Krassó-Szörény) természetesnek tekinthetjük (itt számszerűen sem jelentős), Fehér és Beszterce-Naszód esetében már szembetűnőbb, de a legnagyobb mértékű Arad és Temes megyékben (itt a falusi magyar lakosság 33.659 fővel, 39,2%-kal csökkent). Lényegében változatlan maradt a falusi magyarság száma Máramaros és Brassó megyékben, a városi mérleg pedig - 35.290-es gyarapodással - ugyanitt kifejezetten pozitív. E növekmény nagyobbik felét (22.500) Máramaros adja, ahol a városi népességen belüli magyar arány Maros, Hargita és Kovászna megyékhez hasonlóan még 1977-ben is közel állt az 1930. évihez. A III. és IV. csoport megyéiben a legdinamikusabb mind az egész lakosság növekedése, mind a románság térnyerése. De tudjuk azt is, hogy Brassó, Szeben, Hunyad, Temes, Krassó-Szörény ipari központjai és a bányavidékek hagyományos vándorlási centrumok, Arad megye pedig - Temessel és Krassó-Szörénnyel együtt - alacsony termékenysége révén gyakorol vonzerőt.[59]

A II. csoportot alkotó megyékben a magyarság demográfiai mérlege már pozitív, bár tényleges számarányához képest jóval kisebb mértékben részesedett az itteni népességnövekedésből is. Gyarapodásának üteme mindössze egyharmada a románságénak, igaz, a többi területrész azonos mutatóihoz képest az övéké is itt a legalacsonyabb. A magyarság növekedésének számadatai Maros megyében a legmagasabbak (75.639; az induló népességhez mért arány 40,0%), ezt követik: Szatmár (23.458; 18,5%), Kolozs (17.909; 12,0%), Szilágy (4938; 8,6%) és végül Bihar (2411; 1,2%). Maros megyénél magasabb mutatószámmal csak a III. csoportba sorolt Máramaros rendelkezik, ott a növekedés 61,8%-os (21.518 fő). Szilágy és Maros megyékben a magyarság növekedési üteme nem sokban tér el a megyei átlagtól (9,9, illetve 42,2%), Máramarosban némileg felül is múlja azt (53,3%); itt a románság térnyerése inkább az egyéb anyanyelvűek csökkenő számának tudható be. Szilágy megye alacsony tényleges szaporulatának (23.791 fő) egyik oka az elvándorlás, amiből vélhetőleg a magyarok is kivették a részüket. Szilágyságban az elvándorlás az urbanizáció alacsony fokával párosul; a megye városi népességének 24,1%-os aránya nem éri el az erdélyi átlag felét sem. Az összlakosság növekedése Bihar (20,1%) és Szatmár (30,8%) után még Kolozs megyében a legnagyobb (50,5%). A városi népesség ezekben a megyékben 81,3, 80,7, illetve 143,9%-kal gyarapodott. Kolozs megye városi lakosságának növekedési üteme a csoport átlagáé fölött van, nála is magasabb Maros megyéé 164,1%-kal. Mind a városlakók abszolút számát, mind a városi és a (saját) nemzetiségi lakosságon belüli arányát tekintve e három csoportból a II.-ban a legalacsonyabb a románság urbanizációs szintje, jóllehet a magyarok és a románok városi népességen belüli aránya 1930-1977 között 52,8-36,0%-ról 37,1-60,5%-ra változott. Ez a fordulat megyénként igen eltérő módon zajlott le. A magyarság térvesztése ott a legnagyobb, ahol már 1930-ban is csak relatív többséggel bírt: Kolozs (48,2-40,6 - 27,0-71,8%) és Szilágy megyében (48,4-42,8 - 31,2-67,5%). Nem fordultak még az arányok teljesen a visszájukra Bihar megyében (59,8-33,0 - 39,5-58,2%) és még kevésbé Szatmárban (54,7-31,6 - 43,8-54,3%), Maros megyében pedig a városlakó magyarság 1977-ben is relatív többséget alkotott (51,2-32,7 - 48,1-47,5%). Sokkal kiegyenlítettebbek a viszonyok a falun élők esetében. E csoporton belül a magyar népesség 5,3%-kal csökkent, a román 9,2%-kal nőtt, ez a falusi lakosság egészén belüli arányukat 30,2-63,4%-ról 28,2-68,4%-ra módosítja. A magyarok körében csökkenést elsősorban Bihar (-13950) és Kolozs megyékben tapasztalni (-8908), ami 12,6, illetve 14,0%-os veszteséget jelent. Sem a Maros megyei csökkenés (-2866), sem a Szilágy (+292) és Szatmár megyei növekedés (+2513) nem számottevő. Az arányok módosulásához a falusi románság megyénként ugyancsak eltérő tényleges gyarapodása járul hozzá. (Szatmár 33.912, 30,0%; Maros 28.535, 18,8%; Kolozs 13.080, 5,8%; Bihar 9054, 3,5%.) A Szilágy megyei veszteség (-1509) itt sem számottevő.

A két székely megyéből álló I. csoportban a román városi népesség (mai közigazgatási beosztás szerinti) aránya már 1930-ban kiemelkedően magas volt (magasabb mint ugyanitt a magyarságé), s ezt a helyét mind a csoporton belül, mind a többi csoport román népességéhez képest megtartotta. A korabeli és a mai állapot közötti szembetűnő eltérést a románlakta peremvidékek - a Maros felső folyásvidéke, valamint Bodzaforduló és környéke - városodása eredményezi. A falusi románság népesedési egyenlege a magyarokétól eltérően pozitív, sőt növekedése az összes csoportból itt a legnagyobb arányú; ebből az átlagosnál mérsékeltebb elvándorlásra következtethetünk. Urbánus előzmények és közvetlen falusi háttér hiányában a városi románság gyarapodása elsősorban a betelepüléssel magyarázható. Az utánpótlás főként a népességtöbblettel bíró moldvai megyékből érkezik.[60] A városi lakosság nemzetiségi arányai 1930-1977 között lényegében még így is változatlanok maradtak, az ezzel ellentétes falusi folyamatok eredményeként azonban az össznépességen belüli arányokat a románság már módosítani tudta.

A demográfiai folyamatok összegzése alapján feltételezhetjük, hogy az I. és II. csoportba tartozó megyék magyarsága az 1977. évi népszámlálás időpontjában még megőrizte települési helyeit. Ugyanez vonatkozik Máramaros, Brassó és részben Beszterce-Naszód és Fehér megyékre is. A magyarság területi foltjai elsősorban a tipikus szórványmegyékben (Hunyad, Szeben, Krassó-Szörény), valamint Arad és Temes megyékben ritkultak meg, a városi jellegű települések körzetében pedig mindenütt halványabbak (leginkább délen, valamint Szilágy és Kolozs megyékben, de szemmel láthatóan a határ mentén, s ma már Székelyföld municípiumaiban is). Frissebb nemzetiségi adatok nem állnak rendelkezésre, de az általános népesedési tendenciák ismeretében valószínűsíthető, hogy a magyarság egybefüggő lakóterületeinek fellazulási folyamata (elsősorban városi számarányuk csökkenése következtében) azóta erősödött.[61]

Az 1920. évi népszámlálás, 6. Végeredmények összefoglalása. Szerk. és kiad. a M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1929. VIII, 75*, 123 p., 15 térk., 1 t. (Magyar statisztikai közlemények. Új s. 76. köt.)

Az 1930. évi népszámlálás. 1. Demografiai adatok községek és külterületi lakotthelyek szerint. Szerk. és kiad. a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal- Budapest, 1932. XXII, 32*, 429 p., 1 térk. (Magyar statisztikai közlemények. Új s. 83.köt.)

Az 1941.évi népszámlálás. Demografai adatok községek szerint. Szerk. és kiad. a Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1947, Stephaneum. IV, 21*, 697 p.

Az 1941. évi népszámlálás. 4. Demográfiai és foglalkozási adatok törvényhatóságok szerint. Budapest, 1979, KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat - Magyar Orsz. Levéltár. 667 p. (Történeti statisztikai kötetek.)

ANUARUL statistic al Republicii Socialiste România 1985. Bucureşti, 1985, Direcţia Centrală de Statistică. XVI, 371 p.

BENDA Kálmán: A moldvai csángómagyarok. = Confessio. 10. 1986. 3. 59-65. p.

COMUNICAT privind rezultatele preliminare ale recansămîntului populaţiei şi al locuinţtelor din 5 ianuarie 1977. = Revista de statistică. 26. 1977. Nr. 6. 4-13. p.

DÁVID Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. = Valóság. 23. 1980. 8. 87-101. p.

DÁVID Zoltán: Magyarok - határaink mentén. = Mozgó Világ. 8. 1982. 7. 38-50. p.

DÁVID Zoltán: A magyarul beszélők száma. = Magyar Nyelvőr. 94. 1970. 4. 386-392. p.

DRAGOMIR, Sylvius: The Ethnical Minorities in Transylvania. Genova, 1927. Sonor. 129 p., 1 térk.

ELEKES Dezső: Trianon mérlege. = Magyar Statisztikai Szemle. 61. 1938.4. 358-367. p.

ERDÉLY története. Főszerk. Köpeczi Béla. 3. köt. 1830-tól napjainkig. Szerk. Szász Zoltán. Budapest, 1986, Akadémiai K. 1194-1945. p., 204 t., 4 térk.

FAZEKAS János: A Román Kommunista Párt - a haza fiai testvériségének és barátságának, társadalmi és nemzeti egyenlőségének következetes harcosa. Bukarest, 1980, Politikai K. 398 p.

FOGARASI Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatáságonkint 1941-ben. = Magyar Statisztikai Szemle. 22 1944. 1/3. 1-23. p.

FÜR Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? (Adatok a magyar apokalipszishez.) = Alföld. 35. 1984. 2 33-52. p.

GEOGRAFIA României. II. Geografia umană şi economică. Coordinatori Vasile Cucu, Ion Iordan. Bucureşti, 1984, Ed. Academiei RSR. 543 p., 3 t.

GOLOPENŢIA, A. - GEORGESCU, D. C.: Populaţia Republicii Populare Române la 25 ianuuie 1948. Rezultatele provizorii ale recensământului. Extras din "Probleme Economice". Nr. 2. Martie 1948. Bucureşti, 1948, Institutul Central de Statistică.

GYÖNYÖR József: Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. = A hűség nyelve. Bratislava, 1985, Madách. 18-31. p.

A HÁBORÚ előtti Magyarország statisztikai adatai a megmaradt és az elvesztett területek szerint részletezve. = Magyar Statisztikai Szemle. 1. 1923. 7/8. 288-306. p.

HAJDÚ D. Dénes: Kik azok a csángómagyarok? = Új Ember. 42. 1986. 18. 4. p.

HAJDÚ D. Dénes: Megjegyzések egy téves adatközléshez. = Életünk. 21. 1984. 7. 828-831. p.

HAJDÚ D. Dénes: Százhúsz éves a jászvásári kétnyelvű katekizmus. = M. Nemzet. 49. (1986. febr. 8.) 33. 14. p.

ILLYÉS Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. 2. bőv. kiad. München, 1976, Molnár József ny. 426 p. (Aurora könyvek.)

IZVOARE de demografie istorică. Vol. II. Secolul al XIX-lea - 1914. Transilvania. Ediţie Întocmită de Iosif I. Alom, Ioan Puşcaş. Bucureşti, 1987, Direcţia Generală a Arhivelor Statului din RSR. 772 p.

JAKABFFY Elemér: Erdély statisztikája. A Romániához csatolt egész volt magyar terület lakosságának nemzetiségi, felekezeti és kulturális községenkénti statisztikája az 1910. és 1920. évi hivatalos adatok alapján. Kiad. a "Magyar Kisebbség" nemzetpolitikai szemle. Lugos, 1923. VII, 143 p.

JUDEŢELE patriei. Bucureşti, Ed. Sport-Turism.

JUDEŢELE României Socialiste. Ed. 2. Bucureşti, 1972. Ed. Politică. 593 p.

KESZI-HARMATH Sándor: A városiasodás egyre magasabb szintjén. = Korunk. 45. 1986. 6. 405-410. p.

KOPPÁNDI Sándor - LŐRINCZ László: A nemzetiségi kérdés megoldása. = A romániai magyar nemzetiség. Szerk. Koppándi Sándor. Bukarest, 1981, Kriterion. 7-29. p.

A KORMÁNY szóvivőjének tájékoztatója. = Magyar Hírlap. 19. (1986. dec. 19.) 298. 5. p.; 21. (1988, jan. 29.) 24. 5. p.

KÓSA László - FILEP Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975, Akadémiai K. 230 p. (Néprajzi tanulmányok.)

KOVÁCS Alajos: Erdély népesedési viszonyai. = Erdély. Kiad. a Magyar Történelmi Társulat. Budapest, 1940, Athenaeum. 229-237. p.

KOVÁCS Alajos: Erdély népmozgalma vallásfelekezetek szerint az 1921-27. években. = Magyar Statisztikai Szemle. 7. 1929. 11. 1207-1214. p.

KOVÁCS Alajos: Erdély néprajzi képe. Budapest, 1940, Epol. 36 p. (Magyar Nemzetbiológiai Intézet könyvei. 3.)

KOVÁCS Alajos: Az erdélyi magyarság és a román statisztika. = Kisebbségvédelem. 3. 1940. 1/2. 1-20. p.

KOVÁCS Alajos: Az erdélyi magyarság sorsa. = Magyar Statisztikai Szemle. 13. 1935. 4. 247-264. p.

KOVÁCS Alajos: A nemzetiségi statisztika problémája. = Magyar Statisztikai Szemle. 7. 1929. 2. 73-94. p.

KOVÁCS Alajos: A nyelvismeret mint a nemzetiségi statisztika ellenőrzője. 1-2. = Magyar Statisztikai Szemle. 6. 1928.1. 1-32. p.; 2. 133-156. p.

KŐVÁGÓ László: A magyar kommunisták és a nemzetiségi kérdés 1918-1948. Budapest, 1985, Kossuth. 417 p.

A MAGYAR béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neully S/S.-ben 1920 januárius-március havában. Kiad. a M. Kir. Külügyminisztérium. Bp. 1920, Egyetemi Ny., I. köt. XII, 496 p.; III/A. köt. 419 p., 2 t.

MAGYAR statisztikai évkönyv.Új f. L. 1942. Budapest, 1944, Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. XV, 349 p.

A MAGYAR szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. 6. Végeredmények összefoglalása. Szerk. és kiad. a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1920. VIII, 233*, 337 p., 15 térk. (Magyar statisztikai közlemények. Új s. 64. köt.)

MAGYAR tájékoztató zsebkönyv. Budapest, é.n., Magyar Nemzeti Szövetség- XII, 1200 p., 7 t.

A MAGYARORSZÁG jelenlegi területére a szomszédos állantokból átköltözött személyek statisztikájának újabb főeredményei. Budapest, 1946, M. Központi Statisztikai Hivatal. 5 lev.

MAGYARORSZÁG történeti kronológiája. 3. 1848-1944. Budapest, 1982, Akadémiai K. 677, 1000 p.

MARTINOVICI, G. -. ISTRATI, N.: Dicţionarul Transilvaniei, Banatului şi celorlalte ţinuturi alipite. Cluj, 1921. 107, 290, 52 p.

MIKE Gyula: A világ magyarsága. = Magyar Statisztikai Szemle. 16. 1938. 4. 368-372. p.

MIKÓ Imre: Az erdélyi magyarság sorsa a világháború után. = Magyarok és románok. 2. Szerk. Deér József és Gáldi László. Budapest, 1944. Athenaeum. 209-250. p. (A Magyar Történettudományi Intézet évkönyve. 1944.)

NAGY Iván: A magyarság világstatisztikáta. = Jancsó Benedek emlékkönyv. Szerk. Asztalos Miklós. Budapest, 1931, Egyetemi ny. 355-399. p., 4 térk.

NYÁRÁDY R. Károly: Az 1977. évi romániai népszámlálás eredménycinek kiértékelése, különös tekintettel a nemzetiségi és anyanyelvi viszonyokra. Kézirat. H. é. n. 84 p., 6 t.

RECENSĂMÂNTUL general al populaţiei României din 29 Decemvrie 1930. Publicat de Sabin Manuilă. Vol. II. Neamţ, limba maternă, religie. Bucureşti, 1938, Institutul Central de Statistică. 780 p., 4 t.

RECENSĂMÂNTUL general al României din 1941 6. Aprilie. Date sumare provizorii. Bucureşti, 1944, Institutul Central de Statistică. XXIV, 300 p.

RECENSĂMÎNTUL populaţiei din 21 Februarie 1956. Vol. II. Structura demograficâ a populaţiei. Numârul şi repartizarea teritorialâ a populaţiei; starea civilă; naţionalitate; limba maternă; nivel de instruire; familii. Bucureşti, 1960, Direcţia Centrală de Statistică. LII, 689 p.

RECENSĂMÎNTUL populaţiei şi locuinţelor din 15 martie 1966. Vol. I. Rezultate generale. Populaţie. Bucureşti, 1969, Direcţia Centrală de Statistică. XXII, 330 p.

RECENSĂMÎNTUL populaţiei şi locuinţelor din 5 ianuarie 1977. Vol. I. Populaţie - structura demografică. Bucureşti, 1980, Direcţia Centrală de Statistică.

RÉVAI nagy lexikona. XX. köt. Budapest, 1927. 851, XXI p.

A ROMÁNIAI menekültek főbb adatai az 1944. februári összeírás szerint. = Magyar Statisztikai Szemle. 22. 1944. 9/12. 394-410. p.

RÓNAI András: Erdély népességi viszonyai. = Magyar Statisztikai Szemle. 17. 1939. 4. 350-350. p.

RUGYENSZKIJ, Nyikolaj: A magyarság számszerű és területi megoszlása Európában, Magyarország határain túl. = Szovjet Irodalom. 1985. 12. 150-166. p.

SEMLYÉN István: Hazai valóság. Uő.: Hétmilliárd lélek. Bukarest, 1980, Kriterion. 183-216p

STATISZTIKAI kéziratos közlemények. Kiad, a M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest.

SZŰRÖS Mátyás: Őszinte szavak a világról és hazánkról. A Rádiónaplóban elhangzottakat Szászi József ismerteti. = Magyar Hírlap. 20. (1987. febr. 11.) 35. 4. p.

TEROAREA Horthysto-fascistă în Nord-Vestul României septembrie 1940 - octombrie 1944. Coord. Mihai Fătu, Mircea Muşat. Bucureşti, 1985, Ed. politică. 325 p.

THIRRING Lajos: Az 1941. évi népszámlálás előzetes eredményei. = Magyar Statisztikai Szemle. 19. 1941. 3/4. 155-187. p.

THIRRING Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. = Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1963, Közgazdasági és Jogi K. 221-388. p.

THIRRING Lajos: Magyarország Trianontól napjainkig. Népesség és népmozgalom. = Magyar Statisztikai Szemle. 16. 1938. 4. 375-390. p.

VIRT László: A moldvai magyarság. Egy régi-új könyv megjelenésére. = Új Ember. 44. 1988. 9. 4. p.

[1] Erdély fogalma a köztudatban a Trianoni békeszerződés értelmében Magyarországtól Romániához csatolt területtel azonosult. Én is ennek megfelelően használom, és az ettől való eltérést jelzem. A népesség etnikai tagolódására, annak számszerű vizsgálatára - ugyancsak az általános szóhasználatot követve - a "nemzetiségi megoszlás", "nemzetiségi statisztika" kifejezéseket alkalmazom, de e viszonyok konkrét elemzésekor természetesen megkülönböztetem a népszámlálások anyanyelvre, illetve nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó direkt adatait.

[2] DÁVID Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. 90-91. p.

[3] A magyar népszámlálás és a román memorandum adatai egymással szembeállítva a románok által követelt területen (a Bánság nélkül). A MAGYAR béketárgyalások. III/A. köt. 144-154. p. Ez a követelés Erdélyen kívül magában foglalta Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Csanád vármegyéket, Máramaros vármegyéből az izavölgyi, sugatagi, szigeti, visói járásokat és Máramarosszigetet; Ugocsa vármegyéből a tiszántúli járást, végül Békés vármegyéből a békési, békéscsabai és gyulai járást, valamint Gyula városát. A memorandum a Bánság kérdését nem érintette. A "helyesbítések" következtében a 4.854.397 összlakosságú területen a magyarok száma 2.012.090-ről 1.664.986-ra, a németeké 322.383-ról 295.133-ra esett vissza, míg a románoké 2.346.478-ról 2.519.215-re, az egyéb kategóriába esőké pedig 173.346-ról 365.295-re emelkedett. Így a románok 48,3%-os relatív többsége abszolúttá vált (52,0%), a magyarok aránya viszont több mint 7%-kal csökkent, veszteségeinek egyik fele a román, másik fele az egyéb népességet gyarapította.

[4] A román memorandum statisztikai adatainak cáfolata. A MAGYAR béketárgyalások. I. köt. 134-142. p.; KOVÁCS Alajos: A nemzetiségi statisztika problémája. 80. p.
A nemzetiségi statisztika alapvető kérdéseihez és tényeihez való román viszonyulás máig változatlan. Ezt jól példázza egy Bukarestben nemrégiben kiadott forrásgyűjtemény, melynek szerkesztői, noha közreadják az 1900. és 1910. évi magyar népszámlálások anyanyelvre és vallásra vonatkozó, járási részletezésű adatait és községi számításokat is végezhettek, a kötethez írt bevezetőjükben - ezek tanulságait figyelmen kívül hagyva - a hagyományos érveket ismétlik meg. Vagyis annak érdekében, hogy minél magasabbnak mutassák ki az érintett területen jelenlévő román, és minél alacsonyabbnak a magyar népesség számarányát; úgy mossák egybe, illetve helyezik önkényesen előtérbe az etnikai identitás egyes jellemzőit, hogy az minden esetben a románság számára kedvező eredményhez vezessen. Először a vallás, az anyanyelv és a nemzetiségi hovatartozás kölcsönösségét abszolutizálva a románság soraiba számítanak minden ortodox és görög katolikus hívet. ("Cum cei de religie greco-catolică şi ortodoxă erau în Transilvania români, este fără îndoiala că numărul românilor, precum şi ponderea lor în întreaga populaţie, era mai mare decît a acelora care au fost înregistraţi cu limba maternă română.") A magukat román anyanyelvűnek vallók és a görög szertartásúak különbözete (mintegy 225 ezer fő) e szerint a románok számbeli fölényét növeli, noha kimutatható, hogy az ortodox vallásúak között szerbek, a görög katolikusok között pedig rutének, sőt szép számmal magyarok is vannak.
Azt, hogy a románok számarányát az anyanyelvi bevallás 53,8%-os eredményével szemben az 58%-ot kimutató vallási adatok tükrözik hitelesebben, egy 1919-es népösszeírással vélik alátámaszthatónak, melyet a román Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) összegzett a községi hatóságok által kiállított kérdőívek alapján. Ez a népesség megoszlását a következőképp adja meg: románok 57,2%, magyarok 26,46%, németek 9,86%, zsidók 3,28%, egyéb nemzetiségűek 3,28%.
A magyarok arányának feltűnő, 5,14%-os csökkenését szerintük az magyarázza, hogy számuk 1910-ben a ténylegesnél nagyobbnak volt feltüntetve, mivel a népesség különböző csoportjait, akik valójában nem magyarok (így például az igen nagyszámú zsidóságot), a magyar mint beszélt nyelv alapján mutatták ki. Ezek a csoportok 1919-ben valódi nemzetiségüket nyilváníthatták ki, ami természetszerűleg vezetett a magyar népességet tükröző számadat csökkenéséhez. ("Scăderea populaţiei maghiare în 1919 faţă de 1910 se explică prin faptul că numărul însemnat de evrei - 183.556 în 1910 - şi alte populaţii, care la recensămîntul din 1910 au fost înscrişi, pe baza limbii vorbite, ca maghiari, la întocmirea situaţilor de către comune, în anul 1919, au declarat naţionalitatea lor reală.")
Az adatok korrekciója ugyanolyan tendenciózus, mint az előző esetben, csak itt az volt a cél, hogy bizonyos népességi csoportokat leírjanak a magyarság számából, mint pl. a zsidó "nemzetiségűnek" tekintett izraelita vallásúakat; utóbbiakat ráadásul teljes számban, noha (jiddisül beszélő) egyharmaduk a német anyanyelvűek között lett felvéve.
A szerkesztők végső érve az 1930. évi népszámlálás, mivel annak eredményei megerősítik az 1919-es helyzetképet. ("Această realitate este confirmată şi de recensămîntul populaţiei României din 1930 care stabileşte că, din totalul populaţiei Transilvaniei, 57,8% sînt români, 24,4% maghiari, 9,8% germani şi 8,0% alte naţionalităţi.") Vagyis az ismertetett eljárás önmagában hordja bizonyítását, hiszen a későbbi - azonos módon végrehajtott - román népesség-számbavátelek értelemszerűen hasonló eredményre jutnak. (IZVOARE de demografie istorică. Vol. II. 12-13, 23. p.)

[5] RÓNAI András: Erdély népességi viszonyai. 351. p.

[6] MARTINOVICI, C. - ISTRATI, N.: Dicţionarul Transilvaniei ...

[7] RÓNAI ANDRÁS: i.m., uo. A kötet a községi (köztük nemzetiségi) adatokat a helységek betűrendje szerint tartalmazza; de van benne egy külön járási kimutatás, aminek adatai és a községi adatok jelentősen eltérnek egymástól. Ennek végeredménye, hogy amíg a Dicţionarul az egész terület lakossága gyanánt csak 5.113.224-et mutat ki, addig a részletek összege helyesen összeadva 5.140.176, vagyis 26.952-vel több. Ebből a különbözetből 19.882 a magyar. KOVÁCS Alajos: A nemzetiségi statisztika problémája. 81. p.
"... tudományos szempontból komoly munkának nem lehet tekinteni, mert be van bizonyítva, hogy annak végrehajtása nem házról-házra történt, hanem vagy a lakosoknak a községházára való idézésével, vagy pedig, amit szintén sok esetben be lehet bizonyítani, az 1910. évi magyar népszámlálás adatainak egyszerű átvételével, illetőleg ezen adatoknak román érdekek szerint való megfelelő módosításával." KOVÁCS Alajos: A nyelvismeret mint a nemzetiségi statisztika ellenőrzője. 148. p.; valamint: A nemzetiségi statisztika problémája. 81., 83., 88. p.

[8] Az átkapcsolt volt magyar részek lakosságának községenkénti statisztikája, JAKABFFY Elemér: Erdély statisztikája. 33-112. p.

[9] Összesítve: magyar 1.388.189, román 2.974.951, német 523.794, zsidó 171.443, egyéb 170.466. Uo. 4. p.

[10] Példaként a történeti Erdély (Királyhágóntúl) területére kiszámított adatok az 1910. évi magyar népszámlálás (a); a román memorandum, (b); és az 1920. évi román népszámlálás (c) szerint:

Vö.: A MAGYAR szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. VI. rész. 102. p.; A MAGYAR béketárgyalások. III/A. köt. 150. p.; JAKABFFY Elemér: i.m. 112. p.

[11] JAKABFFY Elemér: i.m. IV. p.; KOVÁCS Alajos: A nemzetiségi statisztika problémája. 88. p.

[12] RECENSĂMÂNTUL ... 1930. Vol. II.

[13] NYÁRÁDY R. Károly: Az 1977. évi romániai népszámlálás eredményeinek kiértékelése ... 6. p. Tulajdonképpen az 1930. évi az egyetlen olyan, egész Erdély területére kiterjedően egységes szempontok szerint, a nemzetközi előírásoknak megfelelően végzett és hivatalosan is közzétett román népesség-számbavétel, amely községsoros nemzetiségi adatokat tartalmaz. Érdeme, hogy sokrétű viszonyítási lehetőséget nyújt, és szempontjai közé felvette az anyanyelv szerinti kimutatást is, adatait azonban a megelőző népszámlálásokhoz hasonlóan fenntartásokkal kell kezelni. Az előzetesen közzétett adatok bírálatát ld. KOVÁCS Alajos: Az erdélyi magyarság és a román statisztika.

[14] STATISZTIKAI kéziratos közlemények.

[15] RECENSĂMÂNTUL ... 1941.

[16] Az 1941. évi népszámlálás.

[17] FOGARASI Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatóságonkint 1941-ben.

[18] GOLOPENŢIA, A. - GEORGESCU, D. C.: Populaţia Republicii Populare Române la 25 Ianuarie 1948. 37-41. p.

[19] RECENSĂMÎNTUL ... 1956. Vol. II.

[20] RECENSĂMÎNTUL ... 1966. Vol. I.

[21] COMUNICAT privind rezultatele preliminare ale recensămîntului ... 1977. 10. p.

[22] RECENSĂMÎNTUL ... 1977. Vol. I.

[23] NYÁRÁDY R. Károly: i.m. 11-15. p.

[24] A számítások bizonytalansága miatt kerekített összeget adtam meg. RÓNAI András Románia lakosságának 1910 körüli anyanyelvi statisztikájában 1.819.688 főre teszi a magyarok számát (i.m. 355. p.). JAKABFFY Elemérnél ez a szám 1.822.942, mégpedig a következő megoszlásban: a régi román királyság 152.000, Resszarábia 63, Bukovina 10.391, Erdély és kapcsolt részei 1.660.488 (ez utóbbi a hibásan nyomtatott 1.660.048-ról javítva; i.m. 31. p.).

[25] A különböző publikációkban található adatok kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. 1919 végén, 1920 elején a Központi Statisztikai Hivatal a szomszéd államok megszállásai, illetőleg ismert követelései alapján részletes táblázatokat állított össze Magyarország veszteségeiről a béketárgyalások céljaira. Tekintettel a rendelkezésre álló rövid időre és arra, hogy a határokat a hivatal községi pontossággal nem ismerhette, a kimutatás csak járások szerint készült el, mégpedig oly módon, hogy az egyes járásokat ahhoz a területhez számították, amelyre nagyobb részük esett. E számítások alapján a magyar békeküldöttség működéséről közzétett jelentés "a Clémenceau-vonalig, illetve a Bánságban a román-szerb demarkációs vonalig terjedő területen" még 1.704.851 magyarról tud. (A MAGYAR béketárgyalások. I. köt. 145. p. Vö. A HÁBORÚ előtti Magyarország statisztikai adatai a megmaradt és az elveszett területek szerint részletezve. 289. p.).
Ez e szám később elsősorban a nagyközönségnek szánt, illetve propaganda-kiadványokban tűnik fel (RÉVAI nagy lexikona. XX. köt. 596. p.; MAGYAR tájékoztató zsebkönyv. 81. p.), de - C. A. Macartney angol történész munkáira való hivatkozással - ma is találkozhatunk vele, hazai és külföldi szerzőnél egyaránt. (KŐVÁGÓ László: A magyar kommunisták és a nemzetiségi kérdés. 148. p.; RUGYENSZKII, Nyikolaj: A magyarság számszerű és területi megoszlása Európában. 155. p.).
A községenkénti számítások már pontosítják a végeredményt, de egyes községek, illetve községrészek hovatartozásának eltérő megítélése miatt az így közölt adatok sem egységesek. Az 1920. évi népszámlálási kiadvány az erdélyi rész veszteségét 102.813.km²-ben és 5.237.981 főben állapítja meg (6. rész. 16.* p.), az 1930. évi viszont az időközben történt újabb felmérések, valamint az 1920 és 1930 között több helyen történt határkiigazítások következtében már 5.256.451-ben és 103.093 km²-ben (1. rész, a XII, és 1.* p. közötti térkép). A MAGYAR statisztikai évkönyvben a lakosság száma azonos területen 5.257.467 (Új f., L köt. 16-17. p. közötti térkép). Ugyanez szerepel a MAGYAR tájékoztató zsebkönyvben; RÓNAI Andrásnál (i.m. 351. p.); ELEKES Dezsőnél (Trianon mérlege. 360. p.) és MIKE Gyulánál (A világ magyarsága. 371. p.). A MAGYAR béketárgyalások idézett kötete és a RÉVAI nagy lexikona (i.m. 595. p.) viszont e számot 5.265.444-ben állapítja meg. A HÁBORÚ előtti Magyarország statisztikai adatai ... szintén, 102.787 km²-rel párosítva. JAKABFFY Elemér közel egy időben végzett számításainak eredménye már csak 5.242.024, KOVÁCS Alajos pedig két alkalommal is az 5.236.305 fős adatot közli. (Erdély népmozgalma vallásfelekezetek szerint ... 1212. p.; Az erdélyi magyarság sorsa. 248. p. Itt az átcsatolt terület 102.181 km².) Igaz, későbbi munkáiban már a MAGYAR statisztikai évkönyv L. kötetében szereplő adatra hivatkozik ő is (Erdély népesedési viszonyai. 230. p.; Erdély néprajzi képe).
A MAGYAR tájékoztató zsebkönyv esetében az adatok önkényes kezelésére utal, hogy a magyarság előzetesen megadott számát (1.704.851) az annak megfelelő forrásoktól eltérően (A MAGYAR béketárgyalások ... stb.) 5.265.444 helyett a későbbi, hivatalosnak tekinthető 5.257.467-es összlélekszámmal párosítja (MAGYAR statisztikai évkönyv stb.).
A fentiekkel párhuzamban a magyarság lélekszámára vonatkozó adatok sem egységesek. Az 1920. évi népszámlálási kötet vonatkozó részadatainak végeredménye 1.647.033 (6. rész. 16.* p.). JAKABFFY Elemér összegző táblázatában 1.661.110. Ám ugyancsak nála a községi adatsorok végösszege Kolozs és Szolnok-Doboka megyék táblázatától eltérő adatai miatt már 1.660.488 (i.m. 4., 70., 102. p.). Ezt a számot közli NAGY Iván (A magyarság világstatisztikája. 375. p.) és ILLYÉS Elemér is (Erdély változása. 155. p.), hivatkozás nélkül. RÓNAI András közlésében a Romániához csatolt egész magyarországi terület magyar lakossága 1910-ben 1.661.805 fő (i.m., uo.); MIKE: Gyulánál (i.m., uo.) és KOVÁCS Alajos későbbi munkáiban szintén (Erdély népesedési viszonyai. uo., Erdély néprajzi képe). Ez 31,6%-os arányt jelent. ELEKES Dezsőnek MIKE Gyuláéval egy kötetben közölt tanulmánya pár oldallal előbb azonos összlakosság-szám mellett a magyarság arányát 31,9%-ban adja meg (i.m., uo.), ami számban kifejezve 1.677.000 lenne, ezért gyaníthatóan nyomdahiba.
KOVÁCS Alajos két helyen is magadott és a fentiek közül legalacsonyabb összlélekszám mellett a magyarságra vonatkozóan az előbbieknél magasabb, bár egymástól is eltérő számokat állapít meg: 1.663.121 (Erdély népmozgalma vallásfelekezetek szerint), illetve 1.663.576 (Az erdélyi magyarság sorsa. uo.). Ugyanezt idézi Mikó Imre hasonló című tanulmányában (211. p.).
Végezetül megemlítem, hogy a korábban hivatkozott román forráskiadvány szerkesztői 5.260.652 fős összlakosságból 1.662.180-ban állapították meg a magyar anyanyelvűek számát. Ugyanakkor utalnak egy, a párizsi békekonferencia számára 1946-ban összeállított dokumentumra, amelyben ez a szám 5.263.608 fős összlélekszám mellett 1.664.296 (IZVOARE de demografie istorică. Vol. II. 12., 23. p.). A táblázat az ERDÉLY történetének III. kötetében közölt adatot tartalmazza (1742. p. Az átkerült terület 102.200 km²). Ld. még: DÁVID Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. 91. p.

[26] Az 1920. évi népösszeírás kerekített végösszege Jakabffy Elemér közlése alapján. A Dicţionarul - a már említett okok következtében - nem ad megbízható képet a magyarság számáról az elcsatolás időpontjában. Ha a háborús körülmények miatt eltekintünk az 1910-es népszámlálást követő évtized természetes szaporodásától és figyelembe vesszük, hogy az adatfelvétel időpontjáig, vagyis 1920 decemberéig mintegy százötvenezren távoztak Magyarországra a megszállt területekről (ld. a 36. sz. jegyzetet), a hatalomváltozás akkor is legalább másfélmillió magyart találhatott Erdélyben.

[27] A közel egy időben tartott magyar és román népszámlálásoknak a kettéosztott Erdély területére vonatkozó összesített eredményei alapján.

[28] Mivel az 1977. évi népszámlálás előzetes közleményei a nemzetiségi adatokat csupán országos összegzésben hozták nyilvánosságra, az Erdélyre vonatkozó becslés a JUDEŢELE patriei c. sorozat megyei adatain alapul (vö. a II. sz. táblamelléklettel). A hiányzó adatokat A romániai magyar nemzetiség c. kötet alapján egészítettem ki (KOPPÁNDI Sándor - LŐRINCZ László: A nemzetiségi kérdés megoldása. 10. p.).
Megjegyzem - bár az arányokat nem befolyásolja számottevően -, hogy ez utóbbi közlés figyelmen kívül hagyja az önmagukat székelynek vallók számát.
Az anyanyelvi megoszlás adatait nem ismerjük, csak egy közvetett forrás alapján valószínűsíthető számmal rendelkezünk. FAZEKAS János tanulmányainak és cikkeinek gyűjteménye tartalmazza azt a - Nicolae Ceauşescu jelenlétében, egy székelyföldi tömeggyűlésen elhangzott - beszédet, amelyben a szerző a nemzeti szabadságjogok ékesszóló bizonyítékaként a népszámlálásra is hivatkozik: "A népszámlálás demokratikus szellemben zajlott le, minden állampolgárnak joga volt zavartalanul bevallani nemzeti hovatartozását, amit bizonyít az a tény is, hogy a magyar nemzetiség nem hogy nem csökkent számbelileg, miként azt egyesek megjósolták, hanem ellenkezőleg, mintegy százezerrel nőtt, s létszáma ma 1 millió 750 ezer." (A Román Kommunista Párt ... 342. p. Kiemelés tőlem). Ez a szám később sehol, semmilyen formában nem kap nyilvánosságot, de az általa jelzett tendencia ismeretében érthetőbb az az igyekezet, amely az előzetes nemzetiségi adatokat is túl magasnak találva a már ismertetett módon a hivatalos közlés számára egyedül elfogadható eredményhez jutott.

[29] Bulletin Statistique de la Roumanie, 1925. No. I. 106-121. p. Idézi: DRAGOMIR, Sylvius: The Ethnical Minorities in Transylvania. 35. p.; KOVÁCS Alajos: A nemzetiségi statisztika problémája. 91. p.

[30] A magyarok lélekszáma az elcsatolt területeken, hivatalos anyanyelvi adatok szerint (az ettől való eltérést jelzem): Ausztria 1910 - 24.807, 1971 - 7000 (becslés); Csehszlovákia 1910 - 895.271, 1980 - 559.490 (nemzetiség); Jugoszlávia 1910 - 563.597, 1981 - 420.000 (nemzetiségi becslés az ország egész területére); Szovjetunió 1910 - 173.915, 1979 - 157.000 (becslés). MAGYARORSZÁG történeti kronológiája. 3. 873. p.; DÁVID Zoltán: Magyarok - határaink mentén. 38., 42., 46. p., uő: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. 97. p.; GYÖNYÖR József: Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. 20. p.; MAGYAR tájékoztató zsebkönyv. 81. p.

[31] Az egykori osztrák koronatartományban élt, a hatalomváltozásig identitásában kevésbé veszélyeztetett és az anyaországhoz mindig is erősebb szállal kötődő bukovinai székelység 1941-ben néhány család kivételével repatriált. A hazatelepülők száma a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság kimutatásában 14.387. A ROMÁNIAI menekültek főbb adatai az 1944. februári összeírás szerint. 398. p.

[32] A katolikusok száma Moldvában 1899-ben 88.803 (KOVÁCS Alajos: A nemzetiségi statisztika problémája. 91. p.), 1912-ben 97.771 (JAKABFFY Elemérr: i.m. 32. p.), 1930-ban 109.953 (RECENSĂMÂNTUL 1930 ... XXX. p.).
Mivel a vallási hovatartozást nem tekinthetjük az etnikumot egyértelműen meghatározó jellemzőnek - bár a moldvai csángómagyarság esetében igen fontos identifikáló tényező - vizsgálnunk kellene a nemzetiségre vonatkozó adatokat is. (Már csak azért is, hogy elkerüljük a román statisztikai gyakorlat jellemzésekor hibáztatott módszertani csúsztatásokat: az anyanyelv, a vallás, illetve a népi származás egybemosását, vagy ez utóbbi, bizonytalan kategória előtérbe helyezését.) A vallási megoszlásról az újabb népszámlálások már nem tájékoztatnak. A magyarság számára vonatkozó hivatalos adatok pedig nem csupán irreálisan alacsonyak, de az egyre csökkenő számadatokból már csak a moldvai magyarság papíron történő eltüntetésének folyamata követhető nyomon. E szerint a magyarok száma (ahol ez lehetséges volt, anyanyelv szerint megadva): 1930-ban 23.894, 1941-ben 9352, 1948-ban 6618, 1966-ban 10.338, míg 1977-ben már csak 5839. Ugyanez a csángómagyarok által legnagyobb számban lakott Bacău (Bákó) megye esetében így alakul: 1930-ban 13.999, 1948-ban 4936, 1966-ban 7673, 1977-ben pedig 3813. Hogy ne legyen kétségünk e statisztikai bűvészmutatványt illetően, számítsuk le a korábban Csík megyéhez tartozott Gyimesbükk és a volt háromszéki Sósmező feltételezett adatait, mivel e falvak lélekszáma Bákó megyéhez csatolásuk előtt Erdélynél volt számon tartva. A két faluban 1930-ban 3351 magyar élt, így szinte bizonyosra vehető, hogy Bákóban ma a hivatalos statisztika csángómagyart nem mutat ki.
Megbízható adatok hiányában csupán nem hivatalos becslésekre hagyatkozhatunk, s ezek érthetően igen szélsőséges értékek között mozognak. Így - például a közvélemény figyelmét állhatatosan a moldvai magyarság veszélyeztetett sorsára irányító HAJDÚ D. Dénes közléseiben - találkozhatunk az e népcsoportot 200-300 ezer főre becsülő számadattal is. Igaz, ő maga is különbséget tesz csángómagyar származásúak és magyar anyanyelvű csángók között, s jelzi, hogy ez utóbbiak arányát nehéz meghatározni.
A moldvai magyarok számát mértéktartóan megítélő becslések is eltérnek egymástól: különböző számadatok 40-50 ezer (KÓSA László - FILEP Antal: A magyar nép táji-történeti tagoládása. 149. p.), 50-60 ezer (VIRT László: A moldvai magyarság. 4. p.), illetve 80 ezer (BENDA Kálmán: A moldvai csángó magyarok. 59. p.) magyarul tudót említenek. Virt László közlése szerint egyébként a iaşi-i püspökséghez ma körülbelül 200 ezer katolikus hívő tartozik.

[33] MIKE Gyula: A világ magyarsága. 369. p.

[34] Uo. 370. p.

[35] NYÁRÁDY R. Károly: Az 1977. évi romániai népszámlálás eredményeinek kiértékelése ... 33. p.; DÁVID Zoltán: Magyarok - határaink mentén. 50. p. E kerek számra való hivatkozással egyébként már 1977 előtt is találkozhatunk. Uő.: A magyarul beszélők száma. 389. p.; ILLYÉS Elemér: i.m. 158. p. Erre a számadatra hivatkozott SZŰRÖS Mátyás, az MSZMP KB titkára is egy rádióbeszélgetés során, amikor "a keleti szomszédunknál élő 2-2,5 milliós magyar kisebbségről" tett említést (Őszinte szavak a világról és hazánkról. 4. p.).

[36] Éves megoszlásban: 1918 - 40.952; 1919 - 33.551; 1920 - 79.773; 1921 - 19.879; 1922 - 13.651; 1923 - 7536; 1924 - 1693. THIRRING Lajos: Magyarország Trianontól napjainkig. Népesség és népmozgalom. 390. p.

[37] A Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatáság 1944 februárjában egységes kérdőív alapján összeírta a Romániából a magyar közigazgatás alatt álló területre 1938. január 1. óta átjötteket. Az összeírás végeredménye szerint a menekültek és áttelepítettek összes száma 204.519 volt. Ebből a telepesek (lényegében a bukovinai székelyek) száma 14.387, a menekülteké pedig 190.132 volt. A ROMÁNIAI menekültek főbb adatai ... 398. p.
1943 végén hasonló összeírást végzett Romániában egy, az észak-erdélyi menekültek ügyeivel foglalkozó hivatal (Comisariatul general al refugiaţilor din Transilvania de nord) az 1940. december 1. - 1943 közötti időszakra vonatkozóan, s ennek kimutatása szerint az említett területről Romániába menekültek száma 218.919. TEROAREA Horthysto-fascistă în Nord-vestul României ... 143. p.

[38] A KEOKH közleménye (egyedülállók és családfők szerint kimutatva) megadja a menekültek számát a határátlépés időpontja szerint is: 1940. VIII. 30-ig 7993; 1940. VlII. 31-1941. II. 26. között 40.123; 1941. II. 27-1941. XII. 31. között 9091; 1942. I. 1. - 1942. XII. 31. között 15.810; 1943. I. 1-1943. XII. 31. között 9285; 1944. februárig 201. Ez az 1941. február 26-ig terjedő időszakban 48.116, a hozzátartozókat számítva mintegy 100 ezer főt jelent. A ROMÁNIAI menekültek főbb adatai ... 410. p. A román oldal adatai éven bontásban: 1940 - 88.579; 1941 - 35.432: 1942 - 74.414; 1943 20.494. Az ugyanott közölt havi bontásból kiszámítva 1940 szeptembere és 1941 februárja között a menekültek hivatalos száma 102.444 volt. TEROAREA Horthysto-fascistă în Nord-vestul României ... uo.

[39] STATISZTIKAI kéziratos közlemények. XII. 3. p.

[40] Számított adat. Vö. NYÁRÁDY R. Károly: i.m. 42. p.

[41] A STATISZTIKAI kéziratos közlemények XIV. számában közölt megyei adatok összege.

[42] NYÁRÁDY R. Károly: i.m. 42. p.

[43] A magyar nemzetiségűek többlete országos szinten már 520.108. Vö. FOGARASI Zoltán: i.m. 6., 10. p.

[44] A STATISZTIKAI kéziratos közlemények XIV. és XII. számaiban közölt megyei adatok végösszegeinek különbözete.

[45] THIRRING Lajos: Az1941. évi népszámlálás előzetes eredményei. 161. p.

[46] Mégpedig a következő megoszlásban: Beszterce-Naszód 4444, Bihar 7946, Nagyvárad 10.173, Csík 5429, Háromszék 8170, Kolozs 1244, Kolozsvár 22.924, Máramaros 2698, Maros-Torda 9520, Marosvásárhely 9076, Szatmár 6622, Szatmárnémeti 3297, Szilágy 3264, Szolnok-Doboka 4132, Udvarhely 6955. A ROMÁNIAI menekültek több adatai ... 399. p.

[47] Ez a felosztás nem a második bécsi döntés határvonalát követi, mivel az annak megfelelő népességszámokkal - községi adatok hiányában - 1948-ra vonatkozóan nem rendelkezünk. Ezért Arad, Hunyad, Fehér, Torda-Aranyos, Kis- és Nagy-Küküllő, valamint Brassó megyék mindenkori területével kezdődően adtam meg Erdély déli részét, s ennek megfelelően számítottam ki az északi rész 1941-es adatait is. Ez utóbbi esetben Kolozs és Maros-Torda megyék Romániában maradt részéből Mezőkapus, Mocs, Nagykalota, Nagysármás és Tordaszentlászló járások népességszámát Észak-Erdélyéhez számítottam hozzá. A területi adatok összevethetőségének a megyehatárok eltéréseiből adódó korlátait a kerekített értékekkel is jelezni kívántam.

[48] Közelebbi vizsgálódásokra e munka keretében nem vállalkozhattam. Magyarország II. világháborús emberveszteségének kimutatása eleve számos megválaszolatlan kérdést vet fel (ezzel kapcsolatban ld. FÜR Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? című tanulmányát), de külön problémakör a megnagyobbított országrészek, azon belül az észak-erdélyi terület, s elkülönítve a magyar etnikum vesztesége. A népszámlálások nemzetiségi adatai az adatfelvételek, s különösen a kiértékelések - már jelzett - eltérései miatt csak viszonylatos értékű számokat jelentenek. A magyar lakosság végleges vándorlási különbözetét a becslések 100-125 ezerre teszik (THIRRING Lajos: Magyarország népessége 1869-1949. között. 357-358. p.; DÁVID Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. 92. p.); ez a szám a frontról, fogságból, internálásból hazatértek figyelembevételével feltehetően a vándormozgalmak "egyenlegét" jelenti. A teljes népességhiány és e szám különbözetéből következtethetünk a háborús események következtében elpusztultakra (magyar anyanyelvű zsidó deportáltak, a frontszolgálat és egyéb harci cselekmények, valamint a megtorlások áldozatai és az eltűntek).

[49] Ez a folyamat a demográfiai viszonyok eltérő sajátosságai mellett a kényszervándorlásokkal is összefügghet. Mint láttuk, a 190 ezer romániai menekültből 1944 februárjáig mintegy 85 ezerre volt tehető azoknak a száma, akik Magyarország mai területén telepedtek le. Ez a becslések alapján 1948-ig 125 ezerre emelkedik, de figyelembe kell venni, hogy soraikban elég jelentős számban szerepelnek az átmeneti területnagyobbodások után odahelyezettek, ottani régi lakóhelyükre visszatért egykori meneküljek is (THIRRING Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között, uo.). Mindezek alapján feltételezhető, hogy a bécsi döntés hatására megindult országok közötti spontán népességcsere, az Erdélyt kettéválasztó határ megszűntével részben belső vándorlássá átminősülve, hozzájárult az északi megyékben élő magyarság pozícióinak megszilárdulásához. A migrációs folyamatok megítéléséhez adalékot nyújthat a Magyar Központi Statisztikai Hivatal 1946. július 29-én közzétett tájékoztatása "A MAGYARORSZÁG jelenlegi területére a szomszédos államokból átköltözött személyek statisztikájának újabb főeredményei"-ről. A 8150/1945.M.E.sz. rendelet értelmében az 1938. év óta beköltözött személyeket vették nyilvántartásba, és a feldolgozást 1946. június elején zárták le. Ennek alapján a Romániából átköltözöttek (és családtagjaik) főbb adatai:

A Dél-Erdélyből áttelepülők közül 13.494-en, az észak-erdélyiek közül 4025-en még a bécsi döntés idején kerültek Magyarország trianoni területére.

[50] Az adatokat a népszámlálási közlések közigazgatási beosztása szerint összegeztem, ezért a különböző idősorok kisebb-nagyabb mértékben eltérő területekre vonatkoznak. Az 1956. évi tartományi beosztás határait még ezzel a megszorítással sem tudtam mindenütt figyelembe venni, így Arad város, valamint Arad, Lippa és Pécska rajonok (Temesvár tartomány), illetőleg Zilah és Zsibó rajonok (Kolozsvár tartomány) adatait a harmadik csoportéhoz számítottam.

[51] Nem csupán a községi adatokat vagyunk kénytelenek nélkülözni, de a közigazgatási határok váltakozása a megyei összehasonlításokat is becsléssé torzítja. Az 1968-as megyésítés ugyanis csupán Bihar, Hunyad, Arad, Kovászna (volt Háromszék) és Hargita (Csík és Udvarhely) területét hagyta viszonylag érintetlenül, a többi megye határai jelentősen eltérnek a régiekétől, néhány megyét pedig nem is állítottak vissza. (így például Fogaras és Nagy-Küküllő az új Szeben és Brassó megyék között oszlik meg, Kis-Küküllő egy része Maros megyéhez került, Torda-Aranyos területén Fehér, Kolozs és Maros megyék osztoznak, Szolnok-Dobokáén pedig Kolozs, Máramaros és Beszterce-Naszód.)

[52] Municípiumok (megyei városok) és városok, peremközségek (más kifejezéssel városkörnyéki vagy városi alárendeltségű községek), községek.

[53] A városi lakosság számának és arányának alakulása Romániában a mai országhatárok között: 1930 - 3.051.253 (21,4%); 1966 - 7.305.714 (38,2%); 1977 - 10.239.345 (47,5%); 1984 - 11.834.962 (52,3%). Vö. RECENSĂMÎNTUL ... 1977. 6-7. p.; ANUARUL statistic ... 1985. 14-15. p. Városi népességen itt és a következőkben a városi környezetben (municípiumokban, városokban és peremközségekben) élőket értem. A városiasodási szint vizsgálatakor a román statisztikai gyakorlat újabban figyelmen kívül hagyja a peremközségek lakóit. Erről a dolgozat elkészülte után szereztem tudomást (KESZI-HARMATH Sándor: A városiasodás egyre magasabb szintjén. 407. p.), de, mivel az össznépességhez viszonyított alacsony aránya miatt a peremközségekben élőknek az egyik vagy másik kategóriához való számítása nem változtat az alapvető irányzatokon, változatlanul hagytam az eredeti csoportosítást.

[54] A RECENSĂMÎNTUL ... 1977. 9-12. oldalán található táblázat felhasználásával számított arány.

[55] Ma 420 település van közvetlenül municípiumi vagy városi közigazgatás alá rendelve. Közülük 295 a municípiumot, illetve várost alkotó települések száma - beleértve természetesen a tulajdonképpeni városokat is - (localităţi componente ale municipiilor şi oraşelor), és 125 a városokhoz tartozó falvaké (sate aparţinînd oraşelor). Ez utóbbiak mint településtípus a falvak között vannak ugyan számon tartva, de lélekszámuk a közigazgatási felosztást követő népszámlálási kötetekben nem a községi, hanem a városi adatoknál jelenik meg. Vö.: JUDEŢELE României Socialiste, RECENSĂMÎNTUL ... 1977. 5. p.; GEOGRAFIA României. II. 29. p.

[56] Hogy az eredeti állapotnak a II. táblamelléklettel való összevetését megkönnyítsem, kigyűjtöttem a városi népesség 1930. évi, a mai megyehatárok között, de a korabeli közigazgatási beosztás szerint számított anyanyelvi adatait:

[57] Itt a román statisztikai gyakorlatban használatos, úgynevezett "történelmi országrészek" szerinti csoportosításra utalok. Ez a Kárpátokon innen három nagy területi csoportot jelent: a tényleges történeti Erdélyt, többnyire hozzászámítva a Szilágyságot is, a Bánságot Krassó-Szörény és Temes megyékkel, valamint a "Körös- és Máramaros vidéket", amely Arad, Bihar, Szatmár és Máramaros megyéket foglalja magában.

[58] A csoportosítás alapja a számarány volt. Az I. csoportba a székelység egybefüggő településvidékét magába foglaló két megyét soroltam, itt a magyarság aránya 80% fölött van. A II. csoportba azok a megyék kerültek, ahol a magyarok aránya meghaladja a 20%-ot, a III.-ba a 10-20% közöttiek, és végül a negyedikbe azok, ahol számarányuk 10% alatt maradt. A III. csoportba tartozó Arad, Brassó és Temes megyék magyarsága ugyan népesebb, mint a II. csoportbeli Szilágyé, de 10%-oshoz közeli számarányuk mellett a falun élők kisebb száma is elkülöníti őket a kevésbé urbánus és falusi magyarságát változatlanul őrző Szilágyságtól. Igen kérdéses Maros megye különválasztása a székely megyéktől. Bár 264.500 fős magyarsága ma már a relatív többséget sem éri el, kétségtelen, hogy ennek a népességnek nagyobbik fele a székelység tömbjéhez kapcsolódik. A Mezőség és a Kűküllőmente egy részének, valamint Segesvár vidékének hozzácsatolásával azonban olyan mértékben megváltoztak a megye etnikai arányai, hogy ez lehetetlenné teszi azon sajátosságok kimutatását, melyek Hargita és Kovászna megyéket még jellemzik, s minden valószínűség szerint érvényesek Maros székelyek lakta vidékeire is.

[59] A térség nagyvárosainak viharos arányú növekedéséhez a távolabbi vidékekről, sőt Erdélyen kívüli országrészekből beáramlók tömege is hozzájárult. E migrációs folyamatokat SEMLYÉN István tekinti át. Vö.: i.m. 189-198. p.

[60] I.m. 197. p.

[61] Az 1977-es állapotrajz bizonyos fokig torzít, mivel a felhasznált számadatok a magyarság esetében alsó, a románoknál inkább felső értéket tükröznek. Az általános tendenciákat azonban a magyarság számára kedvezőbb induló arányok nem érintik. Az adatok hozzáférhetetlensége miatt eddig nem esett szó a kivándorlásról. A tájékoztatás nagyobb nyíltsága - és a probléma egyre súlyosabbá válása miatt - azonban ma már hivatalos közlés alapján alkothatunk képet ennek mértékéről A KORMÁNY szóvivőjének 1986. decemberében elhangzott tájékoztatása szerint csaknem 25 ezer letelepedett külföldi él Magyarországon. Az elmúlt öt évben 17 ezer letelepedési kérelem érkezett, 91 százaléka a szomszédos országokból, ezen belül több mint 40 százalék Romániából. Ez szám szerint 6200 személyt érint. Ennek arányában a Romániából hivatalosan elismert áttelepültek - illetve áttelepülésükhöz a magyar fél engedélyével rendelkezők - száma 1986 végén 9000-nél többre tehető. A kormányszóvivő által 1988 januárjában közzétett újabb adatok az áttelepülési kérelmek számának ugrásszerű növekedését jelzik. 1985-ben még 1709, 1986-ban már 3284, 1987-ben pedig 6499 a letelepedést kérelmezők száma, s ezen belül megnövekedett a másod- vagy harmadfokú rokonhoz költözés igénye. A hatóságok a kérelmek mintegy 80 százalékát engedélyezték, ebből számíthatóan az áttelepülők száma 1987 végére 14 ezer fölé, tehát egyetlen év alatt több mint másfélszeresére emelkedett. Ez - hozzászámítva a nyugatra távozó menekülteket is - a romániai magyarság számerejét tovább csökkentő új tendenciákat vetít előre