Mégiscsak a felszabadult emberi nevetés, a kinevetés bontja le a hajnali
hübriszen nevelkedett hatalmi gőgöt, az estére megerősödöttet már csak
a vér, gondoltam magamban, és rádöbbentem hirtelen, hogy kivel viccelődöm.
Így gyorsan felvettem éltanulói ábrázatomat, és kisfiúsan kiböktem, hogy
készültem.
- Az igazi boncoláshoz meg kell fejteni, hogyan tagozódik az emberi
test a világ szövetébe, hogyan felel meg, hogyan része annak. Sokan foglalkoztak
már ezzel. Úgy tűnik, az ember testében őshonos, szellemében hontalan a
Földön. Hogyan lehetne kibékíteni ezt a kettősséget, azt hiszem, ez a kérdés.
Vannak, akik úgy próbálkoznak, hogy szellemivé emelik a testet. Templomnak
képzelik, annyira, hogy mintájára építik Istennek a templomot.
Mások úgy próbálnak fogást találni a mindenségen, hogy csillagképekkel
keresztezik az emberi testet. Eszerint nekem boncolás közben egy elrejtett
csillagvilágot kell felfedeznem, és nemcsak képletesen, hanem a valóságban
is. De jó is lenne megtalálni a megfelelőnek a megfelelőt.
- Félreérted a feladatodat - vágott közbe a Lény. Neked nem megfejtened
kell a testet, hanem felboncolni, feltárni, analizálni, számokkal leírni,
számmá tenni, digitalizálni. - Ezt az utolsó szót gépies, hörgő hangon
mondta. Nem is értem, mit jelent. Majd még rejtelmesebben hozzátette: -
Ne keverd össze a Haláltáncot az élet táncával. A mi szerződésünk a Danza
della Morte.
- Nem értem pontosan, milyen szerződésről beszélsz, mondtam neki. Hol
az alku, hol a szöveg, hol az aláírás, hol az áldomás? Meg az áldomáspoharat,
az ukkont sem láttam, és nem emlékszem, hogy együtt ittam volna
veled az Auerbach-pincében, ahol te tokaji bort hamisítottál.
- Legalább azt ne mondd, hogy nincs aláírás! - kiáltotta ő. - Hogyan
írod alá a neved, mióta te lettél Sandro Filipepi, vagyis Botticelli barátod
után a Prieuré de Sion nagymestere? Ti azt hiszitek, hogy a Szerződés a
Rosszal vagy a Jóval, az teátrális keretek között és egy pokoli vagy ünnepi
pillanatban megy végbe. Nem, a szerződés általában hosszú, lassú emelkedés
vagy süllyedés. Hajszálereken hatol be az életetekbe, észrevétlenül és
könyörtelenül, miközben ti önfeledten rabságról és szabadságról beszéltek.
Csak egy dolog menthet meg benneteket, de azt nem én fogom nektek megmondani.
Különben is - folytatta most már higgadtabban - téged okosabbnak tartottalak
annál, hogy elhidd azokat az infantilis bohózatokat, ahol elképedve szemléli
a pórnép, hogy valaki egy drámai pillanatban elhatározza, hogy holnaptól
gonosz lesz, vagy hogy áldomást iszik Mefisztóval. Ezek a színképek csak
arról szólnak, hogy a polgár hátradőlve megnyugtassa magát: ő ilyen ronda
nagy alkut nem kötött, tehát ő végül is jó. Látod, ebben a pillanatban
már süllyed is, vagy jobban mondva: hozzám emelkedik.
- Jó - mondtam én -, ennek az aláírás-ügynek utánanézek, mert azért
nem szeretném, ha lyasmiben vennék részt, ami nem tudatosult. Nem szeretnék
úgy járni, mint a polgárok a politikával. Úgy vélve, hogy legyőztek egy
előző hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már
rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen
és ateista lenni, hogy a hatalma megőrzése érdekében hitre és vallásra
szólít fel. Hányszor láttam ezt Velencében! De hagyjuk a politikát, hoztam
neked egy rajzot kiindulásul a boncoláshoz. Megrajzoltam az emberi testben
a vérerek fáját. Elhatároztam, hogy ezután minden éjszaka hozok
neked egy rajzot. Mert az ember alakját és tagjainak minden megjelenési
formáját szavakkal nem lehet leírni. Fel is kell hagyni a szándékkal. A
testet nem leírni, hanem lerajzolni kell. A lerajzoláshoz pedig boncolni
kell. Ezért - jelenthetem neked - vettem tegnap egy embert. Szó szerint,
nem egy hullát, hanem egy embert vettem. Hallottam tegnapelőtt, hogy lesz
egy hulla a kórházban, ha bemegyek, elvihetem. Bementem, és még élt. Tudta,
hogy megvettem, és fel fogom boncolni a testét. Intett, hogy beszélni akar
velem. Zavartan ültem le az ágya szélére. Azt kérdezte, érzek-e iránta
annyi részvétet, mint a madarak iránt, amelyeket a piacon azért szoktam
megvásárolni, hogy szabadon engedjem. Nem vallottam be neki, hogy ember
iránt nem nagyon tudok részvétet érezni. Anyám halálos ágyán feküdt, de
én még mindig felfirkáltam a naplómba, hány fillért költöttem rá. Szegény
anyám - most mondom így, az álomban, hogy szegény - félig mór volt - tehát
nem arab, hanem berber -, félig zsidó, vagy tán egészen az... Talán miatta
lettem, ahogy ez a jólfésült ördög mondja, a Rend nagymestere. Mindig azt
hittem, hogy saját megkerülhetetlen zsenialitásomnak köszönhető, és most
kiderül, hogy a dávidi vérvonal volt a döntő. Végül kiderül, hogy az ember
csak saját esze okán még igazi összeesküvő sem lehet.
Visszatérve az öreg hullajelöltre, képzeld, Mefisztofelesalai, azt mondta,
hogy olyan érzékenyen, a látás és értés olyan magas fokán boncoljam a testét,
mintha Krisztus testét boncolnám. Mikor ezt meghallottam, szörnyű érzésem
támadt, mint annak, aki észreveszi, hogy a gondolataiban olvasnak, sőt
borzalmasabb, mint akinek belelátnak az álmaiba.
Ki lehet ez az ember? Csak nem ő az, akire méla egyházatyák azt mondják:
testvérem Krisztusban? Vagy azt, hogy mindnyájan Krisztus kortársai vagyunk.
Folyamatosan velünk történik a Nagypéntek és a Feltámadás.
[2] Fulcanellinél is megtalálható ez a szöveg.
|