"Kurul". Ilyen furcsa nevet adott a hajójának Györök Leó. Valószínűleg a turul szóból barkácsolta, de hogy sejtésem szerint mi volt a másik szó az asszociációban, azt ebben a mai műturulkodó világban nem igazán akarom kimondani, nehogy besoroljanak valamelyik oldalra napjaink hungarusz-fingarusz háborújának bősz apostolai. Vélhetőleg nem is igaz, amit gondolok, mert a múlt századfordulón volt egy figyelemre érdemes ősmagyar-kutató iskola is. Elég, ha a nemzetközi elismertségű Zajti Ferencre, Fáy Elekre, vagy arra a Magyar Adorjánra utalok, aki kis vitorlásával szintén itt csavargott, a magyar- dalmát Adrián.

A vitorlás, a hajó... Vajon mi vonzza olyan olthatatlan vágyakozással a szívünket, a lelkünket ehhez a lélekvesztőhöz? "Egy karcsú vitorlásárboc jól feszülő kötélzettel, a szélben dagadó nagy vitorlával és korrekt szabású toppal nekem ma is többet mond, mint sok olyan dolog, amire esztendőket áldoztam az életemből." Így emlékezik Herczeg Ferenc is, és vélhetőleg nem maga a sajka mint tárgy hiányzik neki, hanem a tenger végtelen, sós női húsa, amelyen ezzel a kis szerszámmal, Priamosznak érezve magunk, szerelmes barázdákat szántunk, miközben szikrázik a déli nap, és bőrünket cserzi a borina.

Hol veszett el ez a tenger, hová húzódott vissza a tündér-valóságból az elmúlt évtizedekben, tenger nélküli, szellem nélküli évtizedeinkben? Talán mi is oda jutottunk, mint a németek, akiknek bár maradt tengerük, de Kosztolányi nagyon életszerű anekdotája szerint a part és a tenger találkozásához értelmező táblát állítanak ezzel a felirattal: Das Meer. Mitől lett a németeknél semleges nemű a tenger? Micsoda szemiotikai katasztrófa zajlott le a német nyelv kialakulásánál, és minden olyan nyelvnél, ahol ugyanígy történt? Goethe mesélhetne erről, de ha erről kezdene beszélni, valahogy így kezdené: ha olasznak születek, Dante lettem volna. A tenger ezen mosolyog, nem érzi azt a kínt, feszültséget, szellemi hajótörést, ami meg tudja bénítani azt a népet, amelyik elveszíti a tengert, főleg, ha elveszíti szellemi óceánjait, ráadásul váratlanul és tragikusan. Azon viszont már a tenger sem csodálkozna, ha ilyenkor egy nép tudati óceánján kísértethajók jelennének meg és olyan lelki Bermuda-háromszögek, amelynek örvényében úgy liftezne a szellem, hogy az komolyabb ufó-kutatókat is elkápráztatna. Mi, magyarok is képesek vagyunk kiírni a szellemi lavórjainkra manapság, hogy: Das Meer.

Három igazán bátor vitorlás csavargója és furcsa szelleme volt a száz évvel ezelőtti Adriának: Herczeg Ferenc, Györök Leó és Magyar Adorján. Talán a legizgalmasabb közülök ez az utóbbi. Nemcsak azért, mert ő igazán kalandos vitorlázásban vett részt az Adrián és a Jón-tengeren 1925-26-ban, hanem mert megírta az Ősműveltség című összefoglaló művét is.

Talán nincs a világnak szebb, csipkézettebb, tagoltabb, magas hegyekkel koszorúzottabb, de olykor mégis zordon öble, mint a cattarói. Magyar Adorján édesapja, az erdélyi Magyar Antal torokbaja miatt költözött le erre a tájra. Vett egy régi házat Zelenikában, azt felújította, és ez lett a Hotel Plaza Zelenika. Ez a vidék akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, hivatalos nyelve mégsem a német volt, hanem az olasz, annak is a velencei tájszólása, ami nem olyan nagy különbség, hogy ne értenék kiválóan egymást, mindenesetre jobban, mint mi a csángókat. Bár meglepetés is sűrűn érhette az olaszul is tudó külföldit, mert például a kocsi szó olaszul carrozza vagy vettura, velenceiül és triesztiül pedig brum. Érdekes, hogy a mások által leginkább átvett újkori magyar szavunk, a kocsi, németül Kutsche, egy birodalmon belül is összevissza mozgott, mert amíg a horvátok az olasz szót használták, így: karuce, addig a szlovének a kočija szót.

A különböző nyelveknek ilyen kedves, furcsa, egymást áthatva megtermékenyítő szövedékében lélegzett még száz évvel ezelőtt Dalmácia, és benne a tengeri éden bizarr (bizarro, baszk-olasz szó) rózsája, a Cattarói-öböl. Ha volt az Osztrák-Magyar Monarchiának valami haszna, akkor ez a nyelvi perzsaszőnyeg gazdagságú, poliglott világ az. Az első világháború, Trianon, a fasizmus és végül főleg a hosszú kommunista diktatúra a nyelvi és azon belül emberi kapcsolatok olyan kedélyes hullámzását robbantotta fel, és taszította gyalázatos soviniszta mélységekbe, ahová különben magától sohasem süllyedt volna ez az áldott, az Adriával szomszédos tájvilág. Furcsa persze, hogy mi, magyarok sírjuk vissza a monarchiát, pedig nálunk többet senkinek sem ártott. Érdemes lenne a nemrég létrejött budapesti Habsburg Intézetben azt is megvizsgálni, mennyit és mikor ártottak életveszélyesen a Habsburgok a magyar történelmi érdekeknek. Egészen odáig, hogy 1797-ben miért nem csatolták - különben cinikusan a Szent Koronára hivatkozva - Dalmáciát Magyarországhoz. Vagy hogyan uszította Bécs Jelasicsot és vele együtt a történelmileg testvér horvát népet - amely még 1797-ben azt kérte, hogy Magyarországhoz tartozhasson - éppen a magyarság ellen, máig ható eredménnyel. Ezzel szembe vethetné a felvilágosodás-vallással ellentétes tradicionista gondolkodás, hogy azt is meg kellene vizsgálni, hogyan tört ki olyan "spontánul" az a nagy európai forradalmi hullám 1848-ban, így "spontánul" Magyarországon is, miközben állítólag véletlenül Kossuth már évek óta levelezett Mazzinivel, Európa egyik legjelentősebb szabadkőműves vezetőjével. Ugyanaz a tradicionista kör rákérdezhetne, persze csak úgy történelmietlenül, hogy Trianonból nézve Kossuthnak vagy Széchenyinek, vagy még inkább az aulikus gróf Szécsen Antalnak volt igaza.

Maradj te csak boróka, mondaná Poszeidon, a legderekabb olimposzi isten, ha nem mondta volna már egyszer ezt nekem, és én róla, hogy ő a legderekabb. Így most csak azt tanácsolja, hogy "helyedben én bölcsebb lennék, nem gereblyézném vasboronával a történelemcsinálók tudattengereinek zavaros mély fenekét".

Csacska magyarázat, de igaz, hogy egyáltalán nem a mi lett volna, ha sekélyes vizein sajkázom, hanem inkább a hatalom és a nyelv, a hatalmi és a nyelvi erő néha finom és finomkodó, néha durva, olykor szikrázó összecsapásai érdekelnének, már ha lenne bennem elég szellemi erő az emberi történelem eme két legveszélyesebb, és talán a valláson kívül legizgalmasabb birodalmának vizsgálatához. Bár a vallás is ebből a kettőből szövődik hitünk hálójává: erőből és igéből. És a nagy találkozás, egyben a nagy szakítás pillanata: Bábel. Bábelt az egész zsidó-görög-keresztény kultúra - vélhetőleg tévesen - szemiotikai katasztrófaként értelmezi. Mintha ott esett volna szilánkjaira Isten nyelve, jobban mondva az Isten által adományozott földi nyelv. De mi van akkor, ha Bábel-szimbólum nem más, mint lázadás egy birodalmi nyelvi gettó létrehozására irányuló kísérlet ellen. Már magában ez a sikeres lázadás sem kis dolog, sőt, az emberi szellem addigi legnagyobb tette is lehet. Főleg ha arról szólt, hogy egy felismerhetetlen nyelvi kaleidoszkópba rejtsük el Isten földön bujdosó nyelvét egy nephilim tudati agresszió elől. Ráadásul úgy, hogy egy megfoghatatlan folklórszerű fejlődéssel ezer nyelvi világban úgy burjánozzon az idők végezetéig, hogy akkor majd egy anti-bábelként felmutattasson, mint a Titkos Értelmű Rózsa: az I.G.E. A kereszt közepén találkozik a T.É.R és az I.G.E. idő.

Száz évvel ezelőtt még Bécsből, Budapestről könnyedén le lehetett jutni Raguza alá, a Cattarói-öbölbe. Lehetővé tette ezt a Bosnisch-Herzegowinische Staatsbahnen, és Raguza alatt a Kuk Staatsbahnen. Mi minden történt az elmúlt században, hogy manapság veszélyesebbnek tartjuk bejárni ezt az utat, és kalandos léleknek kell lennie annak, aki Budapestről vonattal Szarajevón és Mostaron keresztül, Raguza mellett elhaladva akarja elérni Zelenikát. 2005 nyarán, mikor a Magyar Bor Akadémiával a dél-dalmát borászatot készültünk meglátogatni, nehezen hoztuk meg a döntést, hogy nem nagy kerülővel végig a dalmát oldalon megyünk le. De az európai ember már csak olyan, hogy úgy véli, vele nem történhet semmi; a terror, a tragédia a világ távoli szegleteiben, tőlünk elszigetelten működik. Hiába a balkáni háború, hiába a robbantgatások, mi élünk nyugodtan az "ez csak mással történhet meg" naiv hitében. Azontúl valami furcsa vágyakozásban egzotikus világok, emberek, tájak után, és itt Európának ezen a felén keresve sem találhatnánk izgalmasabb vidéket, mint Szarajevó és Mostar. Ráadásul egy olyan nagy csábító vonzott erre az útra engem, mint Asbóth János, aki 1866. évi utazásáról megírta a Bosznia és Hercegovina útirajzok és tanulmányok című könyvét, 31 egész oldalas képpel és 42 szövegrajzzal Meinzil cs. Kir. Hadnagy felvételei, Königsberger szarajevói műárus eredeti fényképei és mások után. Leírása annyira lenyűgözött, hogy elhatároztam: a szarajevói bazárt látnom kell, és ez úgy oldható meg, ha a bor-túrabusz közönsége Szarajevóban száll meg, én pedig, mint a többi úton is, reggel, amíg a többiek kászálódnak, kilógok egy kis piac- és templomnézésre. Talán semmi sem árulja el pontosabban egy nép lelkét, mint a szent helyei és a piaca. Szarajevó piacát, a Baš-čaršiját az ötszáz évvel ezelőtti formájában helyreállították.

Félig idegenforgalmi látványosság, félig a mai életet is szolgáló piac. Úgy látszik, hogy ha valaminek van a nép életében mélyen gyökerező ereje, azt nagyon nehezen győzi le a műcivilizációs műipar. Így a török kávéház marad, mert az ember csak akkor ember, ha egy másikkal nyugodtan, tét nélkül, régi dolgokról, régi ízekről, régi szép asszonyokról beszélgethet, s tudatában van annak, hogy van, ki hajón él, van, ki lova kantárját igazítja, s van, ki barátaival beszélgetve török kávét iszik, úgy várja öregségét.

A szőnyegbolt is igazi szőnyegbolt, kézzel készült áruk tömkelegével - bár a régi stílusú zenicei és petrováci már nincsen -, és nem számítógéppel vezérelt szövőszékek sterilen hibátlan végvásznaival és műselymeivel. Egyre jobban vonzanak a kézzel szőtt lenvásznak, ők számomra a kellem legfőbb földi tárgyi hordozói. Jó lenne csak nyers lenvászon ruhát hordva sétálni le a tengerhez, s közben gondolatban barátkozni a bölcsességgel, mint Püthagorasz, s belső metronómmal jó ütemben mérni a lélek evilági lengésidejét.

Ha van valami, amit mi európaiak igazán irigyelhetünk a mohamedán világtól, az a bazár, és főleg a mögötte működő céhes világ, ami valójában nem is gazdasági szerveződés, hanem vallási. A mohamedán kultúra legnagyobb ereje, és a modernizált világot mélyen kihívó "gyengesége", hogy nem engedi magát sterilen szakrálisra és profánra szétszakítani.

Mi itt, Európában azt hisszük, hogy a céh, az egy igazi európai intézmény, pedig még a neve is, a német "Zunft" szó, az arab "szinf"-ből ered. Az arab céheknek, mindnek saját védőszentjük van, ezt átvettük tőlük. Asbóth János - aki Asbóth Lajos honvédtábornok fia volt, és annak az Asbóth Sándornak az unokaöccse, aki Orsovánál elásta a Szent Koronát, majd USA-tábornok lett, és az ő tervei alapján épült fel az új Babilon, a Manhattan-félsziget metropolisza - fel is sorolja a szarajevói céheket és védőszentjeiket. A céhek megalapítását Mohamedre vezetik vissza. Ő viselte az első kézműves kötényt (nana...), aminek zöld selymét Gábriel arkangyaltól kapta, és ebből lett a próféta zászlaja. A céhrend szerint Ádám volt az első földműves, Enoch az első szabó és írnok, Noah az első ács, Ábrahám a Kaába építője, Izmail a vadász, Izsák az első pásztor, Juszuf az első órás, mert az egyiptomi sötétségben kitalálta a homokórát, Daud (Dávid) fegyverműves, Jeremiás a sebész, Sámuel a jós, János a halász, Isza (Jézus) az utazó. A cukrászok védőszentje Omar Halvaj, tőle származik a mézből és mandulából készített halva. A számunkra legizgalmasabb alak Omar ben Omran Berberi, a próféta tanítványa, aki a legelső zemid és guladzsián nevű süteményeket készítette, amelyek a mi zsemlénk és kalácsunk ősei. Ez a figura különben is gyanús, mert mint ahogy a neve mutatja, ő nem arab származású, hanem berber. És ha egy berber Juszef nevű férfit valaki Juszufnak szólít, az olyan, mintha valaki egy székelyt leoláhozna, ahogy ezt nekem Juszef Sebani nevű berber barátom egyszer kifejtette, miután elénekeltük a Csikorog a szekér, szép hat ökör húzza című széki dalt. Csak ketten tudtuk a társaságban jól a szövegét, ő azért, mert műszaki egyetemistaként Magyarországon Sebestyén Mártának udvarolt, én pedig azért, mert én meg Budai Ilonának.

A mostari hidat szétlőtték, a mostari híd bedőlt a folyóba, döbbentett meg egy évtizede az egyik reggel a rádiós hír. Csontváry képe óta valahogy úgy képzeli sok magyar, hogy ez a híd nekünk is szent helyünk. Ha a magyaroknak van megfoghatatlan szellemű szent dervise, akkor az Csontváry. Igazán nem is tud mit kezdeni ezzel a fura alakkal még a magyar művészettörténet sem. Modernizmusba ájult művészettörténészek főleg egymás közt fanyalognak, és annak idején csodálkoztak Németh Lajoson, hogy mit akar ettől a szellemileg zavaros félnaivtól. A felmagasztaló másik oldal pedig a magyar kultúra kódját vélte felfedezni benne nagy intuícióval, mint Michael Drosnin a Biblia kódját, a kabbalisták, Newton, Einstein és más modern alkimisták után szabadon. A racionális elme fölényességében könnyedén a nevetségesség világába hessegeti ezeket a gondolatokat, nem elemezve azt az egyre veszélyesebb helyzetet, hogy a tudományvallás manapság milyen ezoterikus háttérhatalmakat szolgál. A felvilágosodás szellemi vakui ma még tökéletesen működnek; hogy milyen világra nyílik a szemünk, ha már végképpen megszokta a káprázatot, az az igazi talánya korunknak. Nem igazán lepődnék meg, ha az emberi történelem minden eddigi ezoterizmusa New Age-es fókuszon keresztül egyesülne a tudományvallás génmanipulációs, fekete lyukkal kísérletező rejtett törekvéseivel egy fekete unio mysticában.

A mostari híd szétlövésének vélhetőleg semmilyen hadászati jelentősége nem volt. Az a szűk utcácska, amely a hídra vezet, amin két teherhordó szamár egymás mellett nehezen fér el, nem lehet stratégiai kérdés. Itt valami mást, valami mélyebbet kellett elpusztítani. Még két nép egymás iránti gyűlölete is kevés ehhez a tetthez. Egy egész világot lehetett itt elsüllyeszteni. Egy olyan világot, amit csak a lángoló tekintetű jeremiási festő, Csontváry ismert, és néhány kortársa, mint Zajti Ferenc és Magyar Adorján.

Vakító napsütésben kerülgetem a szépen, drágán, de sterilen újjáépített hidat. Nincs kedvem semmit sem venni a bindzsi-árusoktól. Minden, minden kacat, már a régi paraszti tárgyakat, népművészeti értékeket is széthordták, s ahogy a régi híd belerobbant, belesüllyedt örökre a folyóba, úgy süllyedt el az a világ is, amit annak idején Asbóth János olyan kedves egyszerűséggel leírt. Nincsen innen már mit magunkkal vinni. Talán csak a híd előtt a turista-anzikszon elkapott pillanatot: a mosolyod, amely örök, a ronthatatlan régi híd két ember között.

Nem volt a magyar Adriának bátrabb, valójában vakmerőbb hajósa, mint Magyar Adorján. Olyan halálmegvető bátorsággal kószált a dalmát Adria bóra-szaggatta partjain, hogy akik látták, azokban megfagyott a vér. Álom nevű vitorlása másfél méter széles, négy és fél méter hosszú (rövid) és 40 cm merülésű volt. Egy ilyen dióhéjjal kisebb tavakra is bátorság és botorság kivitorlázni. Ezt ő is sejtette, ezért "biztonságát" azzal fokozta, hogy a csónakgerinc élére egy 58 kg súlyú vasrudat erősített - ami némi biztonságot is jelentett orv-zátonyok ellen -, valamint a hajó belsejébe még rakott 30 kg vasat. Ez a két vastömeg biztosította volna, hogy ha léket kap a hajó, úgy elsüllyed, mint a balta. Ráadásul mindig egyedül hajózott, jobban mondva az 1925-ös útjára magával vitt egy Cicamica elnevezésű kismacskát, amelyik ott nőtt fel a kisvitorláson, természetében teljesen elkutyásodva, mindenhová követve a gazdáját szárazon és vízen.

Hősünk az 1925-26-os évben több ezer kilométert csavargott Korfutól Fiuméig. A kiindulási pont mindig Zelenika volt, a családi fészek, az apa által alapított szálloda. Itt volt a végállomása a Bécs-Budapest-Szarajevó-Mostar felől érkező vonatnak, amelyen olyan furcsa emberek utazgattak, mint Csontváry, vagy Fáy Elek, aki a szállodájukban szállt meg, s aki 1910-ben megjelentette A magyarok őshona című könyvét, amivel be is oltotta Magyar Adorjánt egy olyan szellemi életvállalkozásba, mely sokkal veszélyesebb volt, mint a bóra által mélyen korbácsolt tenger.

Gyermekeink, a Vízöntő gyermekei talán már el sem tudják képzelni, milyen bátorság kellett a múlt században felvetni bármilyen, a finnugortól eltérő magyar nyelvfejlődés-elméletet. Milyen tudományos ledorongolás és gúnyáradat indult az ellen, aki megkérdőjelezte az uralkodó nyelvi kánont. Már az egyetemen túlbiztosította magát a konzervatív akadémista elmélet. Emlékszem, hogy egyetemista koromban az egyik nyelvtörténeti órán hogyan gúnyolódott tanárunk a boristenes Boryszthenész-példán. Ezt azután olyan sokszor hallottam, mint lejárató etalont, hogy felkeltette a kíváncsiságomat, és utánajártam az ügynek. A lejáratás úgy szólt, hogy ezek a délibábos amatőr nyelvészek ilyen és hasonló nevetséges nyelvhasonlításokkal élnek. Nyomozásom Fáy Elek könyvéhez vezetett. Ebből kiderült, hogy a szerző egy cseppet sem délibábos és egyáltalán nem amatőr, hanem magasan képzett tudós. Ráadásul könyve még csak nem is összehasonlító nyelvészeti, hanem filológiai, forráskutató mű, amely csak neves külföldi szerzők által közzétett régészeti, filológiai adatokat vizsgál. Természetesen így ebben a műben szó sincs arról, hogy valaki önkényesen kiválogatott magyar szavakhoz véletlenül megfelelő más nyelvi szavakat keres, vagy fordítottan, például úgy, hogy a boristenes, az esetleg megfelel a görög Boryszthenésznek. Fáy Elek nem tett mást, mint Herodotosz IV. könyvének 78-79. szakaszát - amit bárki olvashat - ismertette, így:

"Heródot idézett szavaiból tehát az tűnik ki, hogy Boryszthenész (mai Dnjeper) és Tanaisz (mai Don) folyók között élt úgynevezett királyi szkíthák gúnyolni (vagy Herodot szavai szerint) "kinevetni" szokták a közelükben megtelepedett - miletuszi eredetű - görögöket, amiért Bakhusznak, azaz a boristennek áldoznak s hogy ezek gúnynévképpen nyerték a szkítháktól a boristenes (vagy boristenita) nevezetet, mely aztán róluk, a közelükben elhaladó folyóra, a Dnyeperre is átragadt, s a "boristenes" nevezet a görögök forgalmában aztán a - különben semmit sem jelentő, de görögös hangzatú - Boryszthenész alakot öltötte."

Magyar Adorján elmeséli, hogy ez a könyv a megjelenésekor, 1910-ben furcsa környezetben találta magát. Állítólag az akkori magyar közoktatási miniszter felvásároltatta azzal a céllal, hogy szétosztja az iskolai könyvtárak között, de ehelyett titokban bezúzatta. Bezúzatott egy steril filológiai művet. Ez nem lehet igaz! Vagy ha igaz, mi mozog itt a mélyben, mitől rángatózik az öreg ördög farka - mondta volna nagyanyám.

Na, itt vagyunk az összeesküvés-elméletek közepében. Képzeljük el, ha ma a közoktatási miniszter hasonló trükkel ezt tette volna Kertész Imre Sorstalanság című könyvével. Még elképzelni is tereh...

Ahogy a Biblia mondja, a tenger pedig avégre vala, hogy abban mosakodjanak a papok. A könyv pedig avégre van, hogy abban mosakodjanak szellemileg az írástudók. Miért van az, hogy steril grammatikai struktúrák biflázásával elrettentjük gyermekeinket a nyelvi óceán káprázatos birodalmától, attól a szellemi örömtől, amelyet akkor érzünk, ha kezdjük megérteni azt, hogy mit, miért és minek neveztünk meg. Ha különbséget tudunk tenni az angyalok és az emberek nyelve között. Dante ezt megkísérelte, s talán ő utalt legrejtélyesebben a nyelvváltozásra a Paradicsom XXVI. énekében. Érdemes idézni olaszul és Babits fordításában is.

Sokan úgy vélik, az emberek nyelvén szól, amit már értünk, hogy mit jelent. Az élet, az élni szó az emberek nyelvén van, de mi van az angyalok nyelvén? Talán az, hogy ÉL vagy ÉLI. ÉLI, ÉLI, LAMA SABAKTANI^[1] - ez az angyalok nyelve. Ezt senki sem érti a keresztfa tövében. Csak vélekednek róla: Ímé, Illyést hívja. Márk, az evangélista sem tudja pontosan; azzal a szófordulattal él, hogy ami megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem. A megváltás központi misztériumának egyik legfontosabb mondatát senki sem érti pontosan. Talán csak a zseniális Szent Pál talál kiutat. Bár ő sem megfejtést, hanem "csak" megoldást: Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Milyen jó is lenne ezzel a Pállal, akár szellemi lélekvesztőn is, de kivitorlázni a nyelv óceánjára, és ennek a tengernek a Patmoszán beszélgetni Jánossal, hogy a Jelenések könyvében az angyalok vagy az emberek nyelvén ragozta a szavakat: Mi benne a múlt, és mi benne a jövő?

Mindnyájan a Böcklin által megfestett Halottak szigete felé hajózunk. Legalábbis a metaforák tékozló idejében, időtlenségében. Magyar Adorján a valóságban is hajózott a Böcklin megfestette sziget felé. 1925. augusztus 11-én érkezett Korfuba, majd innen a kis Pontikoniszi-szigethez vitorlázott. Vannak szerencsés sorsú helyek. Úgy tapad hozzájuk a teremtő képzelet, mint szépasszonyok telt idomaira a selyemruha. Ez a kis sziget például megragadta a görög mondavilág fantáziáját, ami szerint ez a táj nem más, mint Odüsszeusz kővé változott hajója, amelyet Poszeidon haragjában átkozott kővé. Érdemes lenne egyszer azt a talányt is megfejteni, valójában miért nem kedvelte egymást az a kedves csavargó és az a nagyon tisztességesen emberi isten. A valódi okot persze tudjuk: az a bizonyos testi sértés megbocsáthatatlan egy istennek, még ha emberevő ellen követték is el, de mélyen az az érzése az embernek, hogy csak az eposz dramaturgiai szerkezetének építkezése provokálta egymás ellen ezt a két alakot. Lehet, hogy valahol mélyen itt született az európai dráma, és nem a görög kecskejátékban. Ez az a dramaturgiailag "felelőtlen" pillanat, amikor az isteneket a történet kedvéért végképpen trónfosztjuk és (szín)játékaink játékává tesszük. Ez az a pillanat, amikor rádöbben az ember, hogy az istenek, mint vándormadarak, úgy elhagyták a Földet, hogy már soha többé nem térnek vissza. Nem kell többé félnünk tőlük, emléküket is humanizálhatjuk, bevonhatjuk kisded földi játékainkba, hogy most már ők szolgáljanak bennünket halhatatlanságukban is - szinte már nevetségesen. Az egykor gőgös istenek szomorúan szemlélték földi trónfosztásukat, amíg az egyik cinikusan meg nem szólalt: Az emberek, mint vándormadarak, elhagyták az eget. Nem baj, maradt bennük mag belőlünk, csírázik bennük Azazel lázadó lelke. Ne búsulj, nephilim.

Pontokonisi szigete nemcsak a görög mitológiát vonzotta magához, hanem a romantika képzeletét is. Valahogy általános véleménnyé vált, hogy ez a sziget ihlette meg Böcklint, hogy megfesse a Halottak szigete című festményét. Kevés elhíresültebb kép volt a múlt század fordulóján. Szergej Rahmanyinov például azonos című szimfonikus költeményt írt. Furcsa bizonyíték, hogy nemcsak misztikus tájak, hanem misztikus tájképek is ezoterikus mélységekbe, magasságokba tudják csábítani az emberi lelket. Böcklin maga valójában észre sem vette, hogy mit jelenthet a képe, hogy festménye milyen önálló életre kel. Ez abból is látszik, hogy igazán címet sem tudott adni neki, sőt, leminősítette, mert "ábrándozásra való képként" címezte meg. A kereskedő zsenialitása emelte fel a képet egy kor kultusztárgyának a rangjára, amikor elnevezte a Holtak szigetének.

Magyar Adorján a valóságban hajózott Böcklin igazi szigete felé. Ő találta meg azt a helyet, amely természetesen a magyar Adrián van, a cattarói legbelső öbölben. Talán ez a felfedezés, valamint a bőrét, a zsigereit cserző tengeri szél erősítette ezt az embert, hogy a vélhetően Atlantisznál mélyebbre és talányosabban elsüllyedt magyar őstörténet óceánjának legvakmerőbb utazója legyen. Az biztos, hogy megvolt benne az a szent megszállottság, amely képes Mózesnek képzelni magát, s egy népnek a semmiből (már ha az isteni üzenet az) egy olyan új történelmi múltat és jövendő szerepet kreálni, hogy abba igazi és álbirodalmak pusztulnak bele, és Egyiptom lelke a frigyládában elhagyja Egyiptomot.

Amíg szerencsésebb sorsú népek és tájak soha meg nem történt eseményekből is meg tudják építeni saját kultúrájuk bábeli tornyait, addig ez valahogy a magyaroknak nem megy. Újkori népek úri gőgje állandóan figyelmezteti, nehogy már Piramist építsen a paraszt, ráadásul a nomád. Pedig a piramis építésénél a vélt szkíta ősök azon a tájon is csavarogtak. Ezt abból is lehet tudni, hogy az ős-egyiptomiak valahonnan a mindenségből beszereztek három földön kívüli állatot: a macskát, a kígyót és a sólymot. Ez a három lény, ez a három félig állat, félig ember, félig angyal kiméra együtt hordozta Egyiptom minden misztikumát. Ott esett szét a Nagy Egyiptom, ott homályosodott el Hórusz szeme, amikor a zsidók markukba vették a kígyót és megbénították, a szkíták elvitték a sólymot, amelyet azután turullá "kereszteltek", és bajlódnak véle a mai napig is. De ki nyúlta le a macskát? Vagy ez az igazi harmadik út? A macska finoman ráteszi puha talpát a hangya fejére, s ebben a pillanatban fel van függesztve az élet és halál:

Amint említém, Magyar Adorjánnak a Kurul nevű hajóján volt egy macska. Vélhetőleg ő volt az atlantiszi kisMacsek reinkarnációja. Talán a vele való együttlét piszkálta fel annyira a vadvitorlás képzeletét, hogy a háborgó tengernél is veszedelmesebb vizekre evezzen. Először csak Böcklin Holtak szigete felé. Meg is találta a cattarói legbelső öbölben, túl azon a szoroson, amelyen Zsigmond magyar király olyan vasláncot húzatott keresztül, hogy a velencei gályák nem tudtak bemenni. Micsoda mitológiát lehetne teremteni az ilyen zseniális harcászati ötlet, ötletek mögé. A vér nélküli háború, az önvédelem mítoszát. Bár vélhető, hogy a véres történetek az ókorban is jobban vonzották az emberi képzeletet, mert hát az ember mégiscsak sárkányfog-vetemény.

A Cattarói-öböl legbelső bejáratától balra van két kicsi szigetecske, az egyik Szent György (San Giorgio, Sveti Djuradj), a másik a Madonna (Madonna dello Scalpello, Gospa od Skrpjela) nevet viseli, a két sziget fölé magasodó hegyoldalban pedig egy természet alkotta óriás szem van, aminek nincsen szembogara, tehát vak. Ez a természeti kép magához vonzotta az ógörög mondavilág képzeletét, amely ide képzelte a Galatea-mondakört, mely szerint Polüphémosz óriás, Poszeidon fia szerelmes volt Galateába, azonban a hölgy Ákiszt szerette. A féltékeny óriás, amikor a tengerben úszni látta Ákiszt, egy hatalmas sziklával agyondobta. Ebből lett a mai Szent György-sziget. Galatea történetét különben Ovidius is megírta. Az ő patriotizmusa Szicíliába helyezte a monda terét, nem véletlenül. Nem csak a szenteknek, a költőknek is maguk felé hajlik a kezük.

Ha Magyar Adorjánnak igaza van, és a Polüphémosz-Odüsszeusz történet ihlető színhelye a Cattarói-öböl, akkor ez a hely az európai szellem születésének egyik kitüntetett színtere. Akkor itt dőlt el, hogy az Odüsszeia nemcsak egy "egyszerű" versbe szedett földrajz-tankönyv, hanem egy igazi nagy beavató könyv Európa alapításába. A racionális Európáéba, amely az istenektől egyre távolabb, a szabad kereskedelem és szerelem, a gazdasági ravaszság, a sok nyelvű, sok virágú kultúra új világképével végleg leváltotta az őstradíciót. Európa felemelkedésével Atlantisz végképpen elsüllyedt, több mint kétezer évre a tudatunkból is. Most valamiért megint itt dübörög, dobog valahol hátul az agyban, s jön fölfelé, mint egy sohasem látott, óriási mélytengeri lény, megállíthatatlanul és borzongatóan.

Az ősciprusok - melyekről Ézsaiás azt mondta, hogy a babiloni fogságból való meneküléskor még a cziprusok is örvendenek - eléggé kipusztultak Európából, vadon szinte már nem is láthatók. Helyettük a feketészöld koronájú olasz ciprus terjedt el. Ezek a nagyra növő, rendíthetetlen, komor méltóságú díszfák állnak a sírok között a mediterrán temetőkben, mint őrségben állva meghalt sudár katonák. Mitől változott a ciprus, az örök élet jelképe az európai temetőkben a halál jelképévé? Az örvendő ciprusok mitől váltak jajgató ciprusokká? Vagy ez a szimbólumváltás is arra a mélyen mozgó világképváltásra utal, ahogy az európai gondolkodásban az élet kultúrája egy felfokozott, látszólagos életigenlés jegyében felcserélődött a halál kultúrájára. Az európai szellem legkínosabb, valójában igazán soha fel nem tett kérdésére: Miért félünk jobban a haláltól, mint az élettől? Ez nem egyszerűen a siralomvölgy és a mennyország szembeállításának vallási kérdése. Ez talán az emberi jelenség metafizikai kulcskérdése.

Go West, young man! Go West! - mondta volna Odüsszeusz, ha tud angolul. De a Nyugat a halál kapuja, a halál birodalma. Az európai fejlődésben egy furcsa kettős, ellentétes mozgás teljesedik ki, ha - felületesen akár - egy pillanatra szembeállítjuk az egyiptomival. A fáraói Egyiptom a halottkultusz legmagasabb földi megnyilvánulása. Halottkultusz az örök életért. A fáraó isteni örök életéért, istenségéért. De mi lesz az emberekkel, ahogy ma mondanák. Lehet, hogy ez a szemérmetlen kérdés kovácsolt lázadó embereket egy néppé, zsidóvá. És elindultak, hogy istenné váljanak...

A San Giorgio-sziget sírok fölé magasodó óriásciprusai megragadták Böcklin képzeletét, legalábbis Magyar Adorján szerint, akinek édesapja mesélte, hogy ő Ucellini cattarói püspöktől hallotta: Egyszer nyáron járt ott Böcklin, mikor a Madonna-szigeten búcsú volt. A festőt az ünnepség nem nagyon érdekelte, hanem a másikat, a ciprusos szigetet nézte mindig, majd bérelt egy csónakot, és átvitette magát. Így született meg az európai művészet egyik legmisztikusabb szomorú képe. Ebben a képi temetőben Európa van eltemetve, mélyen nyugszik, meglelte a maga Nyugatját: recviescat in pace. Bár hogy majd valójában békésen nyugszik-e, arról a nagy kortársnak, Goyának teljesen más a véleménye. Szaturnusz című festményénél hátborzongatóbb látomásra talán képtelen az emberi elme. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy ezért a képért érdemes volt Európának pokolra szállnia. Európa pokla a miénk is. A Szaturnusz-kép olyan mély pokolról beszél, hogy azt Dante "barátságos" pokla nem fogadná be, és Faust Mefisztója is visítva menekülne belőle. Európa legizgalmasabb szellemi teljesítménye, hogy Giordano Bruno sok különböző világának mintájára számtalan gonoszabbnál gonoszabb poklot vetít elénk. Goya Szaturnusza a végső pokolra szállás nagy utazásának 19. századi, hívogató-elrettentő turistaplakátja. Az utazás a 20. században megtörtént. Túl vagyunk rajta, bármennyire is hihetetlen. Már a Vízöntő mosolyog csábosan felénk, szirénszemekkel.

Hangosan hirdeti: mindent feltárok, mindent tisztázok, mindent kiöntök elétek, a fürdővízzel a gyermeket is. Azt a gyermeket - a kép szerint is, magát Krisztust -, akit Goya képén a kannibál Szaturnusz megeszik. A borzalom, a rettenet megtörtént, kezdődik a New Age. Ebben a korban már az önző, gyáva, irigy, cselszövő, erőszakos Odüsszeusz nem érvényes. Minden helyett más érvényes, csak a Más érvényes. Ám hogy valójában min vagyunk túl, arról Goya Szaturnusz-képe zsigerekbe hatóan mélyen szól. Ez az, amit a zseniális művészettörténeti tanulmányok sem tudnak megközelíteni, talán csak Eliphas Lévi, mikor ezt írta:

"Beszéltünk már az illuminátusságnak egy XVIII. századi kettészakadásáról; az egyik csoport, a természet és tudomány hagyományainak a megőrzői, újra fel akarták építeni a hierarchiát, a másik ezzel szemben a nagy titok nyilvánosságra hozásával mindent egyenlővé akart tenni, ami által a királyság és a papság megszűnik. Az utóbbiak közt voltak becsvágyók és gazemberek, akik azt remélték, hogy a világ romjain fognak uralkodni, a többiek becsapottak és tökfilkók voltak.

Az igazi beavatottak látták a megijedt társaságot a szakadékba zuhanni, és előre látták az anarchia minden rettenetét. A forradalom, ami később Vergniaud kiváló zsenijét a gyermekeit felfaló Szaturnusz sötét alakjaiban jelenítette meg."

Illyés Gyula - akit a mai középszer kánonja ki akar csepülni a magyar kultúra élvonalából - így ír arról a felszabadító csábításról, amit a tenger, a lelkünket jó időben, jó pillanatban körbeölelő, a képzeletet földi tereken túlra ragadó tenger jelent.

Nem kell csavargásra eleve mindig kész Odüsszeusznak lennünk, hogy eleve elcsábítson bennünket a tenger. Elég, ha kis vitorláson magunkba szívjuk egy hűvös reggelen a vizek felett lebegő sós párát, vagy ha egy csillagfényes éjszakán hanyatt fekve a fedélzeten órákig nézzük a Tejút csillagösvényét, s ha valaki még istenáldotta-istenverte magyar is, akkor az Orion-Nimród csillagkép úgy magához vonzza a képzeletét, hogy ezután a magyar csillagtenger örökké bolygó zsidója, bolygó magyarja marad.

Vélhetőleg ez történt Magyar Adorjánnal is, amikor leszámolva minden előítélettel, elindult a magyar múlt szküllás-kharübdiszes Holt-tengerén, és előbányászta ennek az addig ezoterikusan titkos múltnak a "holt-tengeri" tekercseit. Talán emellett volt egy másik, alapvetőbb ok is, ami hatott, az a kataklizma, ami a magyar történelemre az első világháborúval és az azt követő nemzetközi bosszúval, Trianonnal úgy fölrobbantotta az addigi magyar történelmet és tudatot, hogy azt a mai napig nem sikerült kiheverni.

Tragédia közben és főleg tragédián túl, talán az életösztön túlműködése által fellobban, felrobban a szellem. Képes az édenre és a pokolra, s talán még az igazságra is úgy rátalálni, hogy azt a külső szemlélő (ki az?) skizofréniának értelmezi. Ez a pirkadó szellemi részegség azután bevihet természetesen bennünket a tudat bozótos, parlagfüves tájaira, úgy, hogy attól évszázadokig prüszkölhet a szellem, de én ugye, magyarnak számkivetve, egyre inkább hiszek egy eddig elképzelhetetlen nagy igazság feltörésében, még akkor is, ha tudom, hogy ilyenkor a legfontosabb, hogy résen legyen az elme.

A halál képei elől a világ messiás-eszmékbe menekül, csoda-e hát, hogy a magyar halál képei elől Magyar Adorján magyar-messiás eszméket csiholt. Egy vakmerő mozdulattal lesepert minden addigi délibábos ősmagyar eredetet suméroktól, zsidóktól, keltáktól, finnugoroktól, minden távoli-közeli tájról való vándorlás-elméletet, és azt mondta, hogy a magyarok őshazája a Kárpát-medence, s lehet, hogy mindenki összevissza csavarog a világban, de mi mindig is itt éltünk, legfeljebb "turistaként" innen kirajzó törzseink néha visszatértek. Na, ennél nagyobbat csak Zajti Ferenc mondott, jobban mondva: kérdezett, hogy egyáltalán zsidó volt-e a Betlehemben, azaz Galileában, a gójok földjén - ahonnan a Tóra szerint semmi jó nem jön - született Jézus Krisztus? Ilyen kérdést csak a Talmud mert feltenni. Na, de amit szabad Jupiternek... A megoldás lehet, hogy az, amit ötéves Janó fiam mondott, amikor az amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek szentenciát hallván tőlem azt válaszolta, hogy amit szabad a kis Jupiternek, nem szabad a nagy ökörnek. Ebből is látszik, hogy a gyermekek még közelebb vannak az isteni igazságokhoz, és azok a népek is, akik megőrizték gyermeki tiszta lelküket.

Bármilyen ügyesen farigcsálták is a magyar életfa mélységesen mély múltba nyúló gyökereit, észre kell vennünk, hogy ott szédelgünk a favágás és a mitikus szoborfaragás veszélyesen tilalmas barzakhján. A kérdés az, bemerészkedhet-e egy nép szemtelen jelenlétét kutatva a földi teremtés gyökereihez? Bemerészkedhet-e a fáraói Egyiptomon túl, a suméreken túl, s főleg az Európát meghatározó Ószövetségen túl? Vagy más oldalról tekintve: Miért csodálkozik, hogy ennek az Európának ősellensége, idegen, nemkívánatos eleme lesz? Délibábosok között a legdélibábosabb, a mások között az elviselhetetlen Más, fehérek között egy kannibál, vagy talán kannibálok között egy vegetáriánus. Az ősviszály szerzője, Nimród népe, Bábel építője mit keres itt? Hogy mer azzal az őstörténeti délibábbal játszani, hogy ő annak a Nimródnak a népe, aki Ménrótról magyarosított, akinek két fiát nem Finnek és Ugornak, hanem Hunornak és Magornak hívták. Ez egy olyan ordenárén nagy délibáb, hogy olyat még a tenger sem látott, vagy ha van a tengeren délibáb, akkor az a kísértethajó, amitől az isten mentse meg a szegény keresztényt.

Most kellene egy kicsit mesélni adriai virágokról, hogy nyugodjon a szellem és a lélek, bennem belül, és kívül az olvasóban. Vagy csácsogni a ravasz Odüsszeuszról, annak rendkívül veszélyes utazásairól az Adrián, csipkés habokon és bugyikon keresztül. Még mindig egyszerűbb lenne, mint arról mesélni, hogy a Turul népe és a Könyv népe hogyan került végzetesen szembe egymással, úgy, hogy közben mindkettő el van varázsolva a tabuk erdejében.

Leginkább úgy kellene mesélni, mint a múlt század egyik legbátrabb szelleme, Arthur Koestler tette, aki minden (majdnem minden) tabuhoz hozzányúlt. A kommunista tabuhoz a Sötétség délben (micsoda cím!) című regényével. Az erkölcs és a politika viszonyának a tabujához az Arrival and Departure című művével. Nem is tudom, megjelent-e magyarul. Meg kellene kérdezni kiváló magyar fordítóját, Makovecz Imre fiát, Benjámint. A mai zsidóság keletkezéstörténetének tabujához A tizenharmadik törzs című művével. Különben is, milyen veszedelmesen izgalmas csavargó volt, igazi homo nauticus. Az 1920-as évek végén Palesztinában, egy kibucban élt. Részt vett Zeppelin gróf északi-sarki léghajós expedícióján. 1932-ben a nem veszélytelen Szovjetunióban "körutazott". 1936-37-ben a spanyol polgárháborúban sertepertélt, s hogy ne feledjem, 1905-től 1919-ig Magyarországon élt, ami szintén nem volt könnyű, ahogy a szintén 1905-ben született apámtól hallottam. Ha valakivel, akkor Koestlerrel szívesen beszélnék erről a bábeli ősbajról. Vele lehetne, mert békén tudnánk egymást hagyni saját előítéleteinkkel, és olyan szellemi hullámokon szörfözhetnénk, hogy belevakulna az, aki a tenger elmocsárosodott partjain dagonyázva nézné.

Néha a gondolatot is lebénítja valami, mint az érrög a vér áramlását a szívhez. Ilyenkor két út van. Át kell vizsgálnunk, hogy elgyávultunk vagy elhülyültünk. Ha egyik sem, akkor csak rossz szellemek szállták meg az auránkat, vagy a jó közeledik, de ezt első pillanatban nehéz eldönteni. Ilyenkor kell hitegetni magunkat és az esetleges olvasót, hogy a végén elmondunk valami titkot, valami fontosat, egyáltalán valamit. Az írás végül is hitegetés-történet. Van, aki másokat, van, aki tisztességesebb, s csak magát hitegeti, mint a hatvanas évek frusztrált értelmiségije, aki mindenhol lehallgatót, besúgót szimatolva állandóan azt hajtogatta, hogy manapság csak a besúgó hiszi, hogy az embernek még van valami mondanivalója.

Az elmúlt évtizedben a Föld tudattengere olyan korallburjánzásba kezdett, amilyet csak a zseniális Tarkovszkij tudott ábrázolni a Solaris című filmjében. A képzelt űrhajó számítógépének nagy monitorán pedig már ott villódzik a kérdés: Ki nyúlta le a macskát? Hol vagy kisMacsek?

Mielőtt ezt elmesélném, elterelő szellemi hadműveletként ide idézek igei és nem igei múlt időim tengereiről két álomtörténetet: hét tenger kutyájáról és hét tenger asszonyáról.