Valamelyik televíziós csatornán nyilatkozott egy badacsonyi borász, aki azt mondta, hogy a szőlő azon kevés dolgok közé tartozik, amely képes a föltámadásra. Hiszen a fürtöket leszedik, összetapossák, megdarálják, kipréselik, már-már úgy tűnik föl, vége van. Ám ezután következik a föltámadás! A szőlő új életre kel, és ha jól bánnak vele, csodálatos bor formájában éled újjá. A televízióban nyilatkozó kétkezi szőlőműves megsejtett valamit abból a transzcendenciából, amely a szőlőt és kivált a belőle készült bort jellemzi. És amelyről Zelnik József nagy ívű műve, A nagy szertartás szól.

"Világunk teofániák szövete" - ezzel az egyszerű kijelentő mondattal kezdődik a könyv. A szerző, mielőtt egyáltalán belefogna mondandója kifejtésébe, azonnal fölrajzolja kötete tárgyának teljes - filozófiai értelemben is teljes - kontextusát. Ugyanis nem kevesebbet állít, mint azt, hogy világunkban lépten-nyomon megmutatkozik (legalább is meg kíván mutatkozni) az isteni dimenzió. A földi létezés megannyi mozzanatában, jelenségében ott az isteni ujjnyom, csak éles szem, nyílt értelem és elszánt megismerésvágy szükséges ahhoz, hogy a halandó ember észre is vegye, meglássa a köznapiban az istenit.

"Világunk teofániák szövete" - ezzel a kijelentéssel a szerző nagyon pontosan megjelöli célját, amit könyvével el akar érni. Mivel a teofániák egyike a bor, Zelnik József a világ nagy és tradicionális kultúráiban mutatja ki a bor spirituális jelenlétét, illetve e jelenlét fontos kultúrtörténeti jellemzőit, szimbólumait. Könyve bevezetőjében arról ír, hogy a bor üzenetet közvetít, a bor voltaképp üzenet egy másik, fölsőbb világról. Az üzenet egyik megnyilatkozási formája maga tagadhatatlan tény: a bor a világ nagy kultúráiban az istenek itala. A kezdetektől, az ókori görögök Dionüszoszától az eucharisztiáig a bor minden jelentős kultúrkörben jelen van, és éppen nem perifériálisan. A bor egyszerre földi dolog és misztikus. Ahogyan a modern magyar költészetet megteremtő Ady Endre írta Szüret az Athoszhegyen című versében, a bor egyszerre mámor és malaszt. Zelnik József is szót ejt művében a mámor italáról, de könyvében végül is csak azt vizsgálja: miként lehet a malaszt, az isteni kegyelem itala, megtestesítője a bor.

A földi életben a bor élvezeti cikk, örömszerző, feledtető, gondűző. A mámor azonban csak rövid ideig tartó állapot. De mi az a tényező, melyik az a pont, amitől és amikor a bor fogalma elmozdul a misztika felé? Zelnik József időrendben, a nagy kultúrkörök sorában vizsgálja meg - mint jeleztem, a filozófiai és a művelődéstörténeti teljesség kontextusában -, miként lesz a földi mámor italából a misztikum tárgya, amely csúcspontját a keresztény eucharisztiában éri el. A művészet, amely a világ megismerésének egyik éppenséggel misztikus formája, szövetségben van a borral, a földi elragadtatással. "Úgy is mondhatnánk - írja a szerző -, hogy a bor földi lelkének legkedvesebb virága a művészet, és égi mása, az Eucharisztia..." (11. p.). E megállapításával megint gondolatok sokaságát indukálja a szerző. Például azt, hogy maga a művészet is az isteni dimenziójába tartozik, hiszen a művészi alkotás a földi valóságnak az alkotó lelkén átszűrt "égi mása". Arra is rámutat, hogy a világ nagy alkotó elméi - Horatiustól Leonardo da Vinciig, Baudelaire-től Ady Endréig - abban is közösek, hogy műveikben fölmutatták a bort mint mámort és misztikumot. És nem utolsó sorban Zelnik József előre utal arra is, hogy okfejtései, magyarázatai során majd folyvást hivatkozik a bornak mint tárgyi és szellemi motívumnak a folyamatos jelenlétére az irodalomban és a képzőművészetben és általában az emberi kultúrában.

Ezután - mintegy jelezve mondandója esszenciáját - visszakanyarodik a bormisztika csúcspontját jelentő eucharisztiához. Krisztus vére a keresztény világ legfontosabb szimbóluma, hiszen a megváltás üzenetét közvetíti. Egyáltalán nem véletlen, hogy a keresztényellenesség e szimbólumot (is) megragadva és megtagadva próbálja visszarángatni Krisztus áldozatát a földre. A legenda szerint Arimateai József fogta föl Krisztus vérét egy kehelybe - ez az oly divatos Grál-legenda kiindulópontja. A keresztény ember Krisztus vérében a megváltás reményét látja, a keresztényellenes radikalizmus mindössze egy földi messiás relikviáját. Ez az ellentét, ez a vita azonban nem tartozik a könyv tárgyához, a szerző a szellemi tévelygésekkel és szélhámoskodással legföljebb csak bíráló megjegyzések erejéig foglalkozik. A sivár materializmus pedig kétszáz éve pusztán úgy tekint a borra, mint a szellemi mámor kiváltójára - a hit kegyelme nélkül. A felelősen gondolkodó, a valódi megismerésre törekvő elme azonban vár, tovább kutat, és megvárja, amíg Isten föllebbenti a fátylat arról a titokról, amit az átváltozás mutat: hogyan lesz a mámorból malaszt.

Zelnik József könyve - tárgyához méltóan - elgondolkodtató és nagyon sok irányba mutató munka. Bevezetőjében fölvázolja a bor misztikumának jelenségét, teljes kultúrtörténeti kontextusát, illetve pontosan kijelöli a maga vizsgálódásának irányait, szempontjait és metódusait. Ezzel azután kezdetét veszi a tizenöt fejezeten át tartó nagy utazás, amelynek végén az olvasó megértheti, mit is jelent valójában és a maga összetettségében az a szó: bor.

Az album formátumú könyv első fejezetében (Bor a Vízözön előtt) a szerző abból indul ki, hogy a vízözön volt az első olyan természeti katasztrófa, amely az emberiség kollektív emlékezetében megőrződött. A vízözön - az Úr büntetése - sorsdöntő dráma volt, amelynek iszonytató látványa miatt Noé - az egyetlen túlélő családfő - inni kezdett. Kereste a mámort, hogy könnyítsen lelke fájdalmán. Vagyis a vízözönnek, mint az emberiség életében bekövetkezett sorsfordulatnak, közvetlen kapcsolata van a borral, és már itt, a kezdeteknél jelen van a földi és az égi dimenziók összefüggése, bor által is fönntartott kapcsolata.

A vízözön előtti korszakból is maradtak fönn írásos emlékei a bornak, például a Királyság az égben című hettita eposz, amelyben serlegről is történik említés. Ugyancsak az ősi múlt homályából bukkannak föl olyan fogalmak és elnevezések, mint "elixír", az "élet vize". Az utóbbi a vért (a menstruációs folyadékot) is jelentette, vagyis már ekkor, az emberiség történelmének és kultúrájának e korai szakaszában föltűnik a vér-bor együttese, a vér-bor átváltozás misztikája. Ugyancsak az ókorban, Egyiptomban jelent meg a bor misztikájának másik fontos motívuma, jelképe: a szem. A "bor" szó ugyanis eredetileg Hórusz isten zöld szemét is jelentette. Ha a héber yayin (bor) szó elé illesztjük a Q betűt, megkapjuk Qayin (Káin) nevét, ami azt jelenti: "ahonnan a király származik". Ilyen és ehhez hasonló állítások, tények és föltevések, erős judícióra valló ítéletek sokaságát fogalmazza meg a szerző könyve első fejezetében, egyrészt jelezve a bormisztika ősiségét, másrészt utalva kultúrtörténeti sokágúságára, jelesül arra, hogy az egész emberi műveltséget át- és átszövi a bor, és természetesen nem csupán mint a földi mámorszerzés eszköze, de mint hieratikus maszk is. Vagyis a bor évezredek óta jelen van az ember tudatában mint az isteni, a szent, a tradícióktól is megszabott spiritualitás megjelenítője.

Az emberi tudás ősi homályba vesző szimbólumait, ránk maradt jeleit roppant nehéz megfejteni - mondja kellő önmérséklettel és a tudomány iránti alázattal a szerző. De ha csupán az alapmotívumokat is próbáljuk megfejteni, visszakövetkeztetni, már akkor fölsejlik a bor hieratikus maszkja mögül egy sajátos világ, az a kor, amelyben Föld és Ég - ma már szinte fölfoghatatlanul - összeért. Amikor az emberi és isteni dimenzió még közeli, mondhatni, természetes kapcsolatban állt egymással. Vagyis az első fejezet végén a szerző újfent jelzi szándékát: különböző korszakokban és kultúrákban vizsgálni, miként köti össze a bor - mint hieratikus maszk - a Földet és az Eget, az evilágit és a túlvilágit, az emberit és az istenit.

A vízözön előtti ősködbe vesző szakasz vázlatos bemutatása után a könyv második fejezete (A Nagy Szertartás: a bor a Földre jön) talán a legfontosabb, az egész mű kulcsa. Ez az a rész, ahonnét Zelnik József valamennyi okfejtése kiindul, minden további fejezet ebből érthető meg, számos fejtegetése erre utal vissza. Ez a rész - mondhatjuk profán hasonlattal - az a bizonyos "kályha", ismerete előfeltétel a továbblépéshez, a szellemi kalandhoz. Éppen ezért érdemes e fejezet tartalmát, gondolatmenetét kissé részletesebben ismertetni.

Az ősi nagy mitológiák központi témája a teremtés története, az embernek az Isten (istenek) által való teremtésének históriája. Az ősi mezopotámiai ábrázolások visszatérő motívumát mutatja az a képi ábrázolás (a kötet 10. ábrája a 23. oldalon), amelyen egy férfi és egy nő áll egymással szemközt, mindkettejük kezében kehely, amelyet egy asztal (oltár) fölött emelnek föl az istenség felé. Jól láthatóan áldozat bemutatásáról van szó. Az áldozat vagy áldomás nyilvánvalóan szakrális pillanat, amelyben a férfi és a nő az istenség áldását kéri földi szövetségükhöz. Házasságuk majd a nászban teljesül be, ivadékaik pedig benépesítik a Földet. Ez a jelenet - állítja a szerző - maga a Nagy Szertartás: az ember és az istenség kapcsolatfölvétele, magasztos pillanata, spirituális cselekménye. Ez az a jelenet és ez az a pillanat, amikor a bor által kapcsolat jön létre a földi és az égi világ között.

A sumér relief ábráján az áldozatot bemutató emberpár (Ninhurszag és Enki) között egy kecskelábú asztal látható, vélhetően az oltár funkciójában. A két alak szabad kezéből kinyúlóan egy omega jel látható, amely eredetileg sarló alakú vágókés volt, és az újszülöttek köldökzsinórjának elmetszésére szolgált. Ugyanilyen omega betűforma figyelhető meg az óegyiptomi Ízisz-ábrázolásokon. Ízisz hajviselete, omega jellel övezett arca az isteni tisztánlátást, a tudás teljességét jelenti. Sugárzó energiát szimbolizáló jel ez az alakzat, vélhetően ebből származik a kereszténység szentjeinek fejét övező glória formája.

A Nagy Szertartás ábrázolása, Ninhurszag és Enki áldozatának megörökítése az emberi kultúra egyik ősképe, toposza. Azt a mitikus elgondolást jeleníti meg, hogy a földi lét, a földi kultúra isteni beavatkozás részese, s hogy az Ószövetség isten és ember között köttetett. Ez az ősi tradíció azonban az emberiség története során elhalványodott. Amikor pedig az ősi tudás, a hit elhalványodik, akkor megfakulnak az éltető hagyományok, kikopnak a mindenkor támaszt jelentő tradíciók, apad az emberlétben a szakralitás, és jön a kiüresedés, a nihil. Ninhurszag és Enki áldozatának képe, az emberi és isteni dimenzió kapcsolatának megörökítése: az emberi létezés Nagy Szertartása. Csakhogy ennek a szent cselekménynek az emléke, jelentőségének tudata folyamatosan halványult az évezredek folyamán. A népi kultúra ugyan megőrizte a Nagy Szertartás emlékét - olykor népművészeti motívumként rajzolatként is föl-fölbukkan -, ősi atavizmussal idézi föl a Nagy Szertartás jelenetét: az egymással szemközt álló férfit és nőt, ahogyan boros kupát emelnek föl, megjelenítve a teremtést, a születés ígéretét és végső soron az Istennel való szeretetközösséget. Az eredeti sumér ábrázolás az eucharisztia ősképe, toposza: a bor csodájának talán első megörökítése. Így, ekként jelenik meg a bor - mint hieratikus maszk - az ókori ábrázoláson, és az ábrázolás beható elemzése, jelentésének alapos ismerete ad kulcsot a kötet további fejezeteinek pontos értelmezéséhez.

A Nagy Szertartás ábrázolásának elemzése és motívumvilágának megfejtése után a szerző folytatja "időutazását", és kötete következő fejezetében (A Vízözön bora) az emberiség történelmének nagy választóvonalát és a hozzá kapcsolódó bormisztika vonatkozásait tekinti át. Zelnik József újólag leszögezi, hogy az "ősvincellér" Noé alakja, illetve a bor fűzi össze a kataklizma előtti és utáni kort, a két világot. Noénak az a szerepe, hogy túlélje a vízözönt, az Úr haragját, büntetését, és átmentse a jövőnek a vigaszt nyújtó bort. Így válik a vízözön előtti szakrális borból földi ital, profán vigasztaló, mámort adó nedű. (Majd az eucharisztiában nyeri el újra szakralitását a maga teljességében.) Noé a vízözön után lerészegedik. Van is oka az ivásra, hiszen szeme előtt egy világ pusztult el. Noé tudta, hogy Isten büntetése voltaképpen megtisztító kegyelem, és még nagyobb kegyelem az esély, hogy az emberiség fönnmaradhat. Büntetés és kegyelem - bánat és öröm, mindkettőre ivott Noé, hiszen a bor a bánat és az öröm itala egyszerre.

A földi halandó nem képes az Isten (az isteni) nélkül létezni, földi lét nem létezik az Égnek fölajánlott áldozat nélkül. Így kerül a bor az oltárra, és a földi innivalóból hieratikus maszk lesz, a szent cselekmény eszköze. A vízözön után a bor az isteni vigasztalás itala lett örökre. Szakrális jelentőségének csak egyik - bár első - tanúságtevője Noé, utána Melkizedek, Hórusz, Dionüszosz és végső soron Krisztus következnek. "Ők a vízözön utáni mitikus isten-királyi szakrális vérvonal a bor jegyében" (36. p.) - zárja Noé boráról való fejtegetését a szerző.

A következő rész (Közeledés a bor szó jelentéséhez) "kitérőt" jelent a kultúrtörténet időrendjét, a nagy világkultúrák kronológiáját követő fejezetek sorában. Zelnik József ebben a fejezetben nyelvészeti, szótörténeti, etimológiai közelítésben vizsgálja a bor szót a különböző nyelveken. Ez a rész természetesen nem öncélú nyelvészkedés, szóhasonítás, hanem a további ismeretek biztos értelmezésének kulcsa, nélkülözhetetlen magyarázata.

Mindenekelőtt kijelenti, hogy a nyelv elsüllyedt Atlantiszáig kell lemerülni a bor szó (szimbolikus) jelentésének forrásához. Kiindulópontja - amely Wilhelm Schmitt kutatásain alapszik -, hogy az ősi népek is hittek és a mai természeti népek is hisznek valamilyen fölső lényben. Az őskorban is megvolt a legfölső, teremtő, irányító lénybe vetett hit, létezett az őskinyilatkoztatás és annak szimbolikája. Ugyanígy tudható, hogy a kezdetekkor, a szakralitás kialakulása előtt is létezett bor, hiszen a legkorábbi írott források is említik, ráadásul sokszor a fénnyel, a világosság fogalmával együtt. A "bor" szóhoz éppen ezért csak azzal a szellemmel szabad közelíteni, hogy benne az örök isteni szeretet jelenik meg: a teremtés, a világosság és a teljes létezés. A kérdés most már az, hogy maga a szó hordozza-e az isteni teremtés misztikumát?

A "bor" szó az európai kultúrában a latin vinumból jön. A vinum eredetileg vízzel kevert bort jelentett, a tiszta bort merumnak hívták, de a mediterrán térség embere csak vizezett bort ivott, a merum szót nem is használták. A bor neve a héberben yayin, a görögben oinosz. Ha e szavak végződés nélküli gyökeit egymás mellé tesszük, azonnal föltűnik a vin, oin, yin alaki hasonlóságot meghaladó rokonsága. A nyelvi kapcsolat egyértelmű, és ebből a sorból származik az európai nyelvek "bor" szava is, a wine, a wein, vino vagy a grúz gvino. De mi lehet e kifejezések őse?

A héber ábécé 16. betűje az ájin (jelentése: szem). A betű őshéber alakja egy karika, amely a szemet formázza. A kabbala szerint az ájin az isten szemét szimbolizálja. Azt is tudjuk - a Bor a vízözön előtt című fejezetből -, hogy az óegyiptomi források Hórusz zöld szemeként fejezték ki a bor fogalmát. Az egyiptomi mitológiában pedig Hórusz szeme az istenek és az emberek közötti kaput jelentette! Azt a kaput, amelyen át az égi és a földi világ között az üzenetek áramlanak. Hórusz az egyiptomi mitológia hierarchiájában a beteljesülés megszemélyesítője, a világosság és a kinyilatkoztatás alakja. Az ő szemén - az egyiptomi mitológia talán legfontosabb szimbólumán - keresztül közöltetett az emberekkel az istenek itala, a bor. A bor, amely ilyenformán egyszerre földi vigasztaló és égi üzenet hordozója. Így kapcsolódott össze már az ókorban a mámort adó ital a "felső világ" malasztjával. Vagyis - vonja le a következtetést a szerző - a vinum szó Hórusz zöld szemére utal az európai kultúrákban is.

A magyar nyelv bor szava nem a latinból ered, mint az a legtöbb európai nyelv esetében látható volt. A mi szavunk a hun Bor Tengri, az újjászületés istenének nevéből származik. Látszólag a szem alapjelentésű vinum, illetve a magyar bor szó származása között óriási a távolság. Ugyanakkor tudni kell, hogy a bor szó eredetileg pezsgést, forrást jelentett. (Erdélyben a szénsavas ásványvizet ma is borvíznek mondják, azaz buborékos, pezsgő víznek.) Ilyen logikával viszont érzékelhető, hogy a szem, amely az átváltozás, a kiforrás jelképe, valamint a magyar bor, mint a pezsgés jelentésének hordozója között nincs is olyan nagy távolság. Zelnik József így foglalja össze nyelvtörténeti fejtegetéseinek konklúzióját: "Az eddig leírtakból talán már látszik, hogy az Isten, a szem, az átváltozás, a forrás, a bor egy ugyanazon földi misztika szimbólumcsokra" (42. p.).

Isten egyenlő a mindent látó szemmel (a háromszög alakú szem-ábrázolás igen gyakori keresztény képzőművészeti motívum). Az istenek folyton emberré, az emberek örökké istenek akartak lenni, ezt fejezi ki a bor szó, mint a kiforrás, az átalakulás, átváltozás jelképezője. Hiszen a kiforrás, átalakulás, átváltozás magának a bornak a keletkezési módja is, e folyamatban "támad föl" a szőlő bor formájában. Ez a föltámadás jelenik meg az oltár kelyhében, a fölmagasztosulás pillanatában: a bor vér lesz, az örök élet itala.

A következő tizenegy fejezetben a szerző - immár tartva az időrendet, a nagy kultúrkörök kronológiáját - nyomon követi a bornak mint hieratikus maszknak az alak- és jelentésváltozatait térben és időben igen tág határok között. Végigtekint a világ ma ismert nagy kultúrkörein: hogyan jelenik meg bennük a bor szakralitása, a mámor misztikája.

Az alaposan fölmért, a ma embere számára is ismert kultúrák egyik elsője az óegyiptomi; a következő fejezet (Egyiptom bormisztikája: Zöld Hórusz-szem) ennek a kultúrának és mitológiának a borra vonatkozó fontos ismereteit veszi számba.

Az ókori Egyiptomban színvonalas szőlőtermesztés és borkultúra virágzott, és hamar kialakult a bor misztikája is (például Hathor megrészegedésének ünnepe). Mint a korabeli Egyiptom életének megannyi vonatkozása, úgy a részegséggel, a mámorral kapcsolatos ünnepek is a Nílus áradásának periódusaihoz kötődtek. A borhoz fűződő szertartásokban többféle jelentés is kialakult: a bor a megújulás és a megtisztulás itala volt, továbbá a bor volt az erő, a hatalom megújítója, egyben az istenek hatalmának megerősítője. Létezhetett egy Hóruszhoz kapcsolódó beavatási szertartás, hiszen a zöld szín (lásd: Hórusz zöld szeme) az ezoterikában a titok, a titkok titkának a színe. Nem beszélve arról az elgondolásról, hogy a Hórusz szemén át kiömlő isteni vérnek gyógyító erőt tulajdonítottak.

Az ókori Egyiptomban - összegez Zelnik József - "már teljes szakrális földi és égi jelentőségében kiteljesedik a bormisztika. Ebben a kultúrában a bor már (...) belehelyezkedett az égi és földi megváltásrend centrumába" (53. p.). Az óegyiptomi kultúra és mitológia tanulmányozása végül arra a megállapításra vezeti a szerzőt, hogy a bor misztikája és liturgiája már előképét mutatja mindannak, amit majd a eucharisztia bormisztikája jelent.

Folytatva a nagy világkultúrák bormisztikájának föltérképezését, a szerző fölveti a kérdést: mit jelent a bor a zsidóság hagyományaiban (A bor szerepe a zsidó kultúrában: Izrael Babilon és Egyiptom között). A zsidó vallásban nincs borhoz kötött szertartás - mint az istennel kötött szövetség itala -, de a bor mindenképp a zsidó ünnepek része, ott van az ünnepi asztalon a jólét és a gazdagság kifejezőjeként. Ha a zsidó kulturális hagyományban nincs is jelentősége a bornak, a vallás nem tiltja a fogyasztását, miként az iszlám. Zelnik József szerint a magasztos keresztény bormisztika és az iszlám tiltásának "szélsőségei" között a zsidóság nagyon reális, világi borkultúrát alakított ki. A borhoz köznapi természetességgel nyúlnak, Purim ünnepén kötelező is a bor fogyasztása, de a bor-vér szakralitása a zsidó vallás számára értelmezhetetlen.

Az imént említett egyik "szélsőség", vagyis az iszlám hit és kultúra borhoz való viszonyát taglaló fejezetben (Az iszlám és a bormisztika) a szerző nyilvánvalóan abból kell, hogy kiinduljon, miszerint Mohamed próféta száműzte a bort az iszlám szakralitásból. És nem csak a szakralitásból, a köznapi életből, az étkezés, az italfogyasztás kultúrájából is. Mohamed elvárta, hogy követői tudatosan tagadják meg az alkohol fogyasztását. (Itt érdemes és érdekes megjegyezni, hogy az "alkohol" szó arab eredetű, ugyanis mór tudósok dolgozták ki a desztillálás technikáját.) A bor legföljebb irodalmi alkotások szimbolikájában fordul elő a szúfi költészetben - e vonatkozásban a szerző hosszan idéz Omar Khajámtól borról szóló passzusokat. Majd kimutatja, hogy a bor kultusza a rózsa és bor kettősségének misztikájává alakult át, amely a köznapi megítélés előtt többnyire rejtve maradt, áttételes, rejtélyes, sugallmas szimbolikává vált.

A borral kapcsolatos másik "szélsőséget" Dionüszosz kultusza jelenti (Dionüszosz, a bor és vér feltámadó istene). E részben a szerző abból indul ki, hogy a régi görögöknél még nem vált el a földi öröm és a túlsó világ emelkedettsége, azaz még nem vált el egymástól a mámor és a malaszt. Az olyan "tündérien bohém kultúra, mint a görög, még együtt tudta tartani a kultuszt és a részegséget, és Dionüszoszban megteremtette a lélekvédett mámort, ezt a megfejthetetlen csodát. A kultuszt kultúrává változtatta" (69. p.).

Dionüszosz kultuszának szellemi gyökerei Egyiptomig nyúlnak vissza az időben: a görög istenség előképe Ozirisz, akinek szent növénye a szőlő volt. A szőlő az újjászületés, a föltámadás növénye, ezt tudva érthető, hogy a Dionüszosz-ünnepségek eredetileg komoly, méltóságteljes ünnepek voltak, csak később és kivált a köznép számára váltak a kicsapongás alkalmaivá, részeg tivornyákká. A dionüszoszi szertartás minden profanitása mellett magában hordozta élet és halál végső kérdéseit, feszegette a halál utáni élet, az öröklét ügyét, és ez már - ha távolról is - ugyancsak az eucharisztia üzenetére utal.

Zelnik József e pontnál elidőzve részletezőn kifejti, hogy az emberiség történelmében alapélmény a bor fölszabadító hatása, megszabadító ereje. A gátlásai alól fölszabaduló ember profán alak, ugyanakkor a bor megidézi számára a túlvilágit, az örökkévalóságot, pontosabban az örökkévalóság vágyát, megismerésének szándékát és lehetőségét. Az ember a borral nemcsak mulat, de általa fölismeri saját isteni körét, a földinél magasabb létdimenzió lehetőségét. Aki élvezi ezt az adományt - írja Zelnik -, azt az isten magához fogadja, megnyitva előtte az üdvözülés esélyét. A dionüszoszi szertartás rendszerint az istenség megjelenéséért való könyörgéssel kezdődött, majd a bor elfogyasztása után megvalósult az isteni jelenlét, megteremtődött az istenfiakká válás alkalma, az üdvözülés lehetősége. Létrejött a folyton megújuló szövetség ember és a fölső világ között. A Nagy Szertartás - hiszen végül is erről van szó - során megújul az ember istenhite, az istenségben megújul az ember. Ez a vonás pedig ismét csak az eucharisztiát idézi.

Az eucharisztia másik, immár sokkal közvetlenebb előzményét Melkizedek alakja jelenti (Melkizedek: Krisztus és az Eucharisztia előképe). Ő a kenyér és a bor királya, a Nagy Szertartás főpapja, fején egyszerre visel - mint Dirck Bouts Ábrahám és Melkizedek című festményén (47. ábra a 83. oldalon) látható - főpapi mitrát és királyi koronát. Jobb kezében boros kancsó, bal kezében kenyér; előtte Ábrahám fél térdre ereszkedve készül átvenni a bort és a kenyeret, a szövetségi liturgia tárgyait.

Melkizedek régi kánaánita elnevezés, valószínű jelentése: az igazság királya. Zelnik József szerint semmi sem utal arra, hogy élő alak, történelmi személyiség lett volna, inkább metaforaként, megszemélyesítőként érdemes rá gondolni. Olyan hagyomány szimbolikus alakja, amely az emberiség ősi, boldog korára utal vissza, amikor a földi igazságot és békét a nagyszerű pap-királyok tartották fönn. Melkizedek személye az ókori egyházatyák műveiben is körvonalazatlan, áttetsző, lebegő; van, aki angyalnak, más a Szentlélek megszemélyesítőjének véli. Történeti hivatkozások alapján személye csakugyan megfejthetetlen, a rá vonatkozó állítások inkább elfödik, semmint megmutatják személyét. Alakját a szerző a bor szimbolikája felől véli legjobban megközelíthetőnek. A keleti tradíció egyik igen fontos jelképe a "szóma", a halhatatlanság életnedve, a létezés itala volt. A hagyomány szerint a szóma, az italok itala elveszett, ezért pótolni kellett, éspedig borral. Így lett a bor hieratikus maszk. A melkizedeki szimbolikában ekként örökítődik át az örök világosság és az öröklét itala által megismert megváltáshit. Melkizedek kontúrtalan, sejtelmes, metaforikus alakja a krisztusi borcsodát megelőlegező, a megváltás hagyományát továbbvivő főpapot jelenti. Mindenképp szimbólum, hiszen kezében kenyeret és bort tart: immár közvetlenül megelőlegezve az eucharisztiát.

A bormisztika csúcspontja, kiteljesedése a keresztény eucharisztia; az ezt bemutató fejezet (Eucharisztia: a bor az égbe megy) tartalmi és szellemi centruma Zelnik József könyvének. A korábbi fejezetek mindegyike erre mutatott, ezt előlegezte meg. A szerző csaknem minden adata, állítása, elemzése, hipotézise és sejtése arra irányult, hogy kimutassa: a korai kultúrák miként készítették elő az eucharisztiát, miképp előlegezi meg mindenfajta bormisztika az utolsó vacsora szent cselekményét. Éppen ezért itt ismét érdemes alaposabban, részletesebben bemutatni a szerző gondolatmenetét.

Jézus Krisztus önjellemzései között előfordul olyan, amelyikben szőlőhöz hasonlítja magát: "Én vagyok a szőlőtő, s Atyám a szőlőműves" (János 15:1), majd: "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők" (János 15:5). Ezeken túl is több alkalommal példálózik a szőlőműveléssel és a borral. A példázatok alapján - vonja le következtetését a szerző - Isten a szőlősgazda, aki megkéri fiát: ellenőrizze a szüretet. Ezzel Krisztus lép Izrael helyébe, hiszen a szőlőskert maga Izrael volt mint Isten birtoka; az Ószövetséget fölváltja az Újszövetség. Ha Krisztus a szőlőtő, az ő vére a bor, az újonnan kötött szövetség bora.

A kánai menyegző csodatétele, ahogyan Krisztus borrá változtatta a vizet - úgyszintén az eucharisztia előzményét képezi. (Nem érdektelen megjegyezni, hogy némely föltételezések szerint Dionüszosz Kánában született; több kutató kapcsolatot vélt fölfedezni a kánai csodatétel és a dionüszoszi hagyományok között.) Zelnik József az eucharisztia valamennyi borral kapcsolatos kérdését körbejárja, ismerteti az ide vonatkozó történeti és teológiai irodalom leglényegesebb megállapításait. Kitér olyan kérdésekre is, mint hogy Mózes vérré változtatta a folyóvizet - a haragvó Jahve bosszújáról üzenve, és ezt a mozzanatot szembeállítja Jézus kánai csodatételével, amellyel a Fiú a szerető Atya jelzését közvetíti. Természetesen utal arra is, hogy a kereszténység sokszor állítja szembe a zsidók haragvó ószövetségi istenét az Újszövetség szerető Atyjával. Végül is - írja - a Nagy Szertartás jelenete, Ninhurszag és Enki áldomása ismétlődik meg Kánában, még formálisan is, hiszen esküvőről és borról van szó. Itt is minden és mindenki együtt van a Nagy Szertartáshoz: férfi és nő, Isten és bor, Föld és Ég.

Az egyetemes bormisztika csúcspontja, legmagasabb rendű értelme maga az eucharisztia: Jézus Krisztus áldozati teste és vére kényér és bor színe alatt, úgy ahogyan ő az utolsó vacsorán az emlékezetét egyházára hagyta. A bor - mint szimbólum - az eucharisztiában emelkedik legmagasabbra. És megfejthető mint szimbólum, de megfejthetetlen mint misztérium - teszi hozzá a szerző.

Az áldozat bemutatása a vallások esszenciális része, legmisztikusabb mozzanata. Az áldozat összeköti a földit és az égit, a legmélyebb értelemben megújítja a világot; megújítja és megerősíti Föld és Ég kapcsolatát. Az áldozat rítusa minden vallásban jelen volt és van, az ókori egyiptomiaknál és a hinduknál, a prekolumbián Mexikóban és az inkáknál, az ősi skandinávoknál éppen úgy, mint a perzsáknál - ezekből bőséges ízelítőt ad a szerző, hogy rámutathasson: valamennyiben az a közös, hogy vallási tudatukban jelen van a kenyér és a bor misztikája.

A kenyér-bor, a test-vér áldozat a liturgiában "dúsul föl" - a konszekráció (amikor a pap megszenteli az ostyát és a bort) a kánon legősibb része. Így lesz a sumér Nagy Szertartás bora a keresztényeknél a megváltás vére. A földi szakralitás legmagasabb szintje az eucharisztia - summáz Zelnik József. Az eucharisztiában Krisztus térben és időben jelenvaló lesz, hiszen a konszekráció föllebbenti a térről és időről való függés fátylát, és láthatóvá lesz az örökkévalóság ígérete.

A szakrális világ legnemesebb anyagi szimbóluma tehát a bor, a Nagy Szertartás hieratikus maszkja, amelynek hivatása, hogy "az átváltozásban a primordiális rendet, a devalváció nélküli létrendet a lélekben helyreállítsa" (106. p.). Azaz az őseredeti tudást, hagyományrendet a maga teljességében örökítse át és újítsa meg.

Az eucharisztia bormisztikáját tárgyaló fejezet után következő részek a bor transzcendens mivoltát kihasználó, többnyire profán megnyilvánulásokat tekintik át. A szerző okkal állítja, hogy a mai materialista dominanciájú világ fokozott érdeklődést mutat a misztika, az ezoterika iránt; ennek a szellemi kalandnak tipikus példája a Grál-legenda (A Grál bora - a Grál vére: a vérmisztika edénye). A hagyomány szerint a Grál smaragdból készült edény, amely a tökéletességet és a tisztaságot szimbolizálja. Az Isten ellen lázadó angyal (Lucifer) miatt kellett a Földre jönnie, hogy eszköze legyen a Lucifer elleni harcnak.

A kehelyhez kapcsolódó szimbólumok szinte kimeríthetetlen témát adnak a kutatónak, az ide vonatkozó legfontosabb ismereteket össze is gyűjti, számba is veszi (A kehely: a bor Grál-létezése). A világ csaknem valamennyi kultúrájában jelen van a kehely, mint a szertartás eszköze, része, jelképe. Rendszerint áldozati bort tartalmaz, amely az égi-földi szövetségkötés kifejezője. A kehely ábrázolása végigkíséri a festészet történetét is az ókori vázaképektől El Grecóig és tovább. A kehely-ábrázolások sorában - amelyek fölött alapos szemlét tart a szerző - számos alkalommal föltűnik a kígyó, mint a kehely lakója. A kígyó a baj, a bűn jelképe; a kehelyből kibúvó, onnan távozó kígyó valami ősi jelképet, atavisztikus emléket, mélyről származó tudást és tradíciót képvisel - írja Zelnik József a fejezet végén -, arra a következtetésre jutva, hogy az eucharisztia nemcsak a földi megváltás előtt nyit utat, hanem a kozmikushoz is. Ez a megállapítása, illetve az ide vezető logikai út igen jól jelzi és jellemzi a szerző vizsgálódásának módszerét. Zelnik rendszerint egy szakirodalmi megállapítástól, egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotástól, forrásszövegtől vagy tárgyi emléktől indul ki, és bevonva a vonatkozó szakirodalom fontos megállapításait, levonja a maga tárgyszerű, esetenként nagyon is absztrakt következtetéseit. Többnyire az ismeretszerzés és -átadás induktív útját járja: valamely tényből kiindulva jut el az általánosig, a következtetés, a tézis megfogalmazásáig. Képzőművészeti alkotások sokaságának bemutatásával, elemzésével, szemléletes "megfejtésével" jut el nagy horderejű következtetésekhez. Mintegy módszerével is igazolja a racionális elemzés, illetve a földi valóság égi mását mutató művészeti alkotás összetartozását, a földi és égi dimenziók kapcsolódását.

Ugyanilyen módon és a korábbi fejezetekből megismert elemző metódussal foglalkozik az alkímia bormisztikájával (Az alkímia, a mágia és a bor). Leszögezi: a titkos tudományok mindegyike, az ezotéria, az alkímia is "használta" a bort, hiszen amikor az alkimisták az összes betegséget gyógyító panaceát keresték, sokszor kísérleteztek a borral. Az alkímia - végső célját tekintve - a természetet akarta az isteni teremtés rangjára emelni, és ehhez szükségképpen alkalmazta a liturgia szimbólumait, a kelyhet és a bort is. Az alkimisták azonban nem a Nagy Szertartás értelmében, áldozatként bántak a borral, hanem kísérleti alapon és céllal. Nem érdekelte őket a bor szakrális jelentősége.

Lényegében ugyanez mondható el a titkos társaságokról is (A szabadkőművesség és a bor). A szabadkőműves hagyomány szerint őseik Dionüszosz építőmesterei voltak, felügyelői a bacchuszi misztériumoknak. Noha a szabadkőműves szertartásokon nem kapott szerepet a bor, az azokat követő lakomákon annál inkább. (Mivel csak férfiak lehettek szabadkőművesek, lakomáik nehezen képzelhetők el bor nélkül.) Esetükben tehát csak profán, földi mámort adó értelmében beszélhetünk a bor élvezetéről.

A kötet utolsó tematikus fejezete (Bor és bűn: a fekete mise) az Antikrisztus és a bor kapcsolatát vizsgálja. Ha Istennek, a szőlősgazdának van bora, kell hogy legyen a nagy utánzónak, a Gonosznak is. Ám az ő bora nyilván hamis bor. Ahogyan - sorolja találó hasonlatait Zelnik József - a szakrális irodalomból világirodalom, a gregorián zenéből világzene, a Szűzanya tiszteletéből Madonna-kultusz vált, úgy lett a Gonosz bora is sikerült hamisítvány. De honnan lehet fölismerni a hamisítványt? Hogyan lehet leleplezni az Antikrisztust? Úgy, ahogyan használja a bort. Az Antikrisztus támadása éppen a misére, a liturgiára irányul - fejtegeti a szerző -, így keletkezett a fekete mise, a mágia. Célja a katolikus szertartás lényegének, üzenetének kiforgatása, meggyalázása, a szent dolgok ördögivé csúfítása. Az újkori sátánizmus követni látszik az eredeti liturgia látványát, de azt trágár paródiává alacsonyítja le (például: lefelé fordított kereszt, mezítelen nő az oltáron, vérrel és nemi váladékkal kevert bor stb.). Az emberben levő gonosz - állítja a szerző - ebben a kifordított szertartásban mutatkozik meg leplezetlenül, hiszen a testet, a lélek hordozóját a szado-mazochista szeánsz során az ürülék szintjére alacsonyítja le.

A borhoz ugyanúgy szakrális tartalmak kapcsolódtak évezredeken át, mint a vízhez, a vérhez vagy az olajhoz - írja nagy kultúrtörténeti utazása végén, az utószóban (Utószó: A két oltár bora) Zelnik József. A földi létben a vérré váló bor vagy a borrá váló vér misztikus beavatásra utal, azaz túlmutat a földi léten. Épp ezzel összefüggésben az ember ősi törekvése - a görögök Dionüszosz-kultuszától a keresztény eucharisztiáig menően -, hogy helyreálljon, illetve megújuljon a Teremtő és a teremtett világ, az ember szövetsége. A Nagy Szertartás, a szövetség megújítása iránti igény különösen azokban a korokban erősödik föl, amikor az emberi létezésben jelen van a nihilizmus, amely magányérzetet vált ki, elkárhozottság-tudatot okoz. Ilyenkor ébred rá az ember a Nagy Szertartás jelentőségére Sokan gondolják - írja Zelnik -, hogy "az európai kultúra pusztulását, az emberi jelenség leépülését csak ez a transzcendens többlet akadályozhatja meg, de csakis akkor, ha visszatér ehhez a szakrális világhoz" (150. p.). Ennek tudatában a kötet aktualitását és fontosságát szükségtelen bizonygatni.

A bor-vér átváltozás az emberi kultúra ősi és meghatározó jelentőségű "szimbólumkatedrálisa", amelybe bele van kódolva az emberi lét értelme, e létezés magasabbrendűségének lehetősége és jelentősége. A bor szimbolikájának vizsgálata közben a kutató óhatatlanul átcsúszik a transzcendencia birodalmába. Hiszen bárhol is van jelen a bor szimbolikája a történelemben, "ott az emberi jelenség olyan tér és idő keresztbe kerül, ahol felfénylik az égi mindenség elfogadásának és elutasításának lehetősége" (151. p.). Magyarán: a bor szimbolikájával, e szimbolika jelentéstartalmaival való elmélyült foglalkozás óhatatlanul fölveti a hit alapvető kérdéseit, az emberi világnézet fundamentális problémáit. A szerző pedig nem fél kijelenteni, hogy a bor misztikájának kutatása meggyőzte őt arról, hogy a gnoszticizmus nem csupán keresztény szempontból eretnekség, de valójában egy ellenfél-világkép. És az emberiség egész históriáján végigvonul a küzdelem a két világkép, illetve képviselőik között.

Jézus a bort választotta. Először midőn Kánában tett csodát, a vizet borrá változtatta; másodszor az utolsó vacsorán művelt csodát, a bor-vér átváltoztatást. Ennek következményét vállalta a kereszthalállal. Elítélésével, kivégzésével a földi gonosz lesújtott az isteni-emberi szövetség helyreállítójára. De végül is kudarcot vallott, mert a két oltár, a földi és az égi összeért. Az, ami az ókorban a Nagy Szertartással elkezdődött és később az eucharisztiában csúcspontra jutott - az a lajtorja, ami összeköti a Földet és az Eget. Ezen keresztül kerül az anyagba a lélek, hogy majd ismét az Égbe emelkedjék.

Zelnik József leszögezi: "A szimbólum még annál is messzebb vezet, mint a megismerés egyetemessége" (152. p.). Ezzel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a szimbólumok, jelek és jelképek elmélyült, interdiszciplináris módú és kellő invencióval végzett elemzése többet, sokkal többet föltárhat a világból, mint a köznapi megismerés.

A nagy szertartás című, A bor csodája alcímet viselő, remek kivitelű, albumra emlékeztető kötet szerzője teljességigénnyel tekinti át mindazt, amit a bor misztikájáról tudni kell. Utaltam arra, hogy Zelnik József rendszerint - de nem kizárólagosan - a megismerés és az ismeretátadás induktív útját járja, azaz bemutat egy írott forrást (annak valamelyik részletét, állítását), egy képzőművészeti alkotást, egy tárgyi emléket, vagyis a múlt egy darabkáját, és ebből von le - szakirodalmi segítséggel - következtetéseket. A múlt emlékdarabkáinak elemzéséhez mozgósítja az egyetemes tudás megannyi adatát, a szakirodalom releváns megállapításait vagy éppen az egyházatyák téziseit, a legkülönbözőbb tudományágak eredményeit. Ilyen értelemben hihetetlen mennyiségű és változatosságú tudásanyagot mozgósít. Alig is vehetők számba azok a tudományok - az irodalomtörténettől a művészettörténetig, a filozófiától a teológiáig, a kultúrhistóriától a kultusztörténetig, a nyelvészettől az orvostörténetig, az orientalisztikától a gasztronómiáig és mindezek segéd- és társtudományaiig -, amelyek segítségével elkalauzolja olvasóját a bormisztikának az emberiség történetét végigkísérő útján.

Zelnik József munkastílusáról, szemléletéről érdemes elmondani, hogy folyvást érezhető rajta az egyensúlyra törekvés. Egyensúlyt tart a szakirodalom által igazolt állítások és az okkal megfogalmazott föltevések, hipotézisek között. Egyensúlyt tart a tárgyszerű és elemző magyarázatok és az elvont fejtegetések között. Ezen fölül van invenciója olyan "elágazások", a tárgyalt kérdéshez mindössze lazán kapcsolódó ismeretek kifejtéséhez is, mint például Richelieu bíboros valódi jelleme, amelyet a szabadkőműves író, Dumas szándékosan torzan festett le regényében. De egyensúlyt tart a szerző tudomány és hit között, miközben pontosan jelzi, mi az igazolt tétel és mi a transzcendens fölismerés. Egyensúlyt tart a tudomány egzaktsága és a művészet sugalmazottsága között is, hiszen a bor misztikájának elképesztő mennyiségű képzőművészeti megjelenítése ismert, amelyet célszerű alapos analízisnek alávetni. Ezen a téren is a bőség zavarával küzd az olvasó.

A magyarázatok stílusa, irálya is sajátos kettősséget, azaz egyensúlyt mutat. Zelnik számos megállapítása olyan, mint a kőbe véshető axióma. (Például mindjárt kötete első mondata ilyen: "Világunk teofániák szövete".) Csaknem minden bekezdésében olvasható egy-egy hatásosan megfogalmazott, idézetként citálható szentencia, frappáns megfogalmazás. Máskor pedig részletezőn érvel, alaposan fejteget, körültekintően magyaráz. És mindezt reneszánsz sokszínűséggel teszi. Hatalmas - az emberi szellem univerzalitását érzékeltető - ismeretanyagot görget, de mindig úgy, hogy okfejtése soha ne kanyarodjék el céljától, a következtetés lényegétől. Eközben azért van invenciója a kapcsolódó tudnivalókra rámutatni, a szükséges háttérismereteket fölrajzolni, a téma elágazásaira utalni, a távolabbi összefüggésekre rámutatni. Vagyis Zelnik József kialakította azt a nagyon határozott, célratörő, ugyanakkor a tárgyalt téma sokarcúságához rugalmasan illeszkedő beszédmódot, amelynek segítségével elkalauzolja olvasóját az emberi tudásnak egyik olyan terrénumára, amely a köznapi gondolkodás előtt rendszerint rejtve marad.

Az ily módon megjelenített hallatlan bőségű ismeretanyagból a szerző határozott következtetéseket von le, csakhogy megállapításai sok esetben már a hit világára utalnak. (Hiszen maga írta a kötet utószavában, hogy kutatása rendre átcsúszik a transzcendenciába.) Zelnik József határozottan keresztény álláspontról, keresztény fölfogással tekint a bor szakralitására. Nem próbálja elhitetni magáról, hogy a "világnézetileg semleges" kutató. Ezért azután - mint utaltam rá - néhányszor a megismerés és az ismeretátadás deduktív módszerét követi: egy axiómából, ismert tételből, hitigazságból indul ki, majd annak igazolására, tüzetes bemutatására sorol föl számos érvet, hoz föl megannyi tényadatot és mutat be illusztrációkat.

A kötet album formátumú kiadvány, amelyet igen gazdag képanyag (csaknem 90 számozott ábra) szemléltet. A régészeti leletek fotóitól a festményreprodukciók sokaságán át a rekonstrukciós rajzokig, hajdani kéziratok másolatától a mai állapotokat megörökítő fotográfiákig minden képi műfajt és lehetőséget megragad, hogy mondandóját plasztikusan, érzékletesen megjelenítse. Ha csak magukat az illusztrációkat szemléli az olvasó, előtte van a bormisztika "képeskönyve". De a tartalmában is színes képanyag nem egyszerűen illusztrálja a mondottakat, hanem számos esetben a fejtegetés kiindulópontja. Legszemléletesebb példa erre a "képelemző" módszerre éppen a Nagy Szertartás jelenetét ábrázoló sumér reliefről készült rajz (a 10. ábra), amely a szerző okfejtésének elindítója, alapja. Ugyanígy említhetjük gondolati kiindulópontként az ókori Hórusz szem-ábrázolást vagy Bouts Ábrahám és Melkizedek című képét. Általában elmondható: szöveg és kép állandó és intenzív kölcsönhatásban van egymással, a szöveg folyvást utal a vonatkozó ábrára. Azt is meg kell jegyezni, hogy a szöveg és kép aránya, narráció és szemléltetés egészséges egyensúlya azt is jelenti, hogy A nagy szertartás nem a mai könyvesbolti kínálatban oly gyakori "képeskönyvek", a látványukkal lenyűgözni akaró, szemkápráztató albumok sorát gyarapítja, hanem a klasszikus ismeretterjesztő kiadványokat idézi. A tudománynépszerűsítés nemes szándékához illően kép és szöveg nem nyomja el egymást. Ellenkezőleg: egymásért vannak. Éppen annyi színes és fekete-fehér illusztráció tanulmányozható a kötetben, amennyi a leghasznosabban és a szemléltetés szempontjából legcélirányosabban támasztja alá a mondottakat. A képanyag éppen annyit nyújt, amennyi az élvezetes befogadáshoz szükséges.

A szerző azonban nem éri be e "demonstráló", azaz láttató-szemléltető módszerrel, a fejezetek narrációjába, a szimbólumok megfejtéseibe afféle betétszövegeket illeszt: szakirodalomból vett magyarázó-kifejtő-részletező passzusokat. Ezek a színalányomással kiemelt vendégszövegek (voltaképp hosszabb idézetek forrásokból vagy szakmunkákból) bemutatják Noét, Dionüszoszt, Bacchust, Jézus Krisztust, azokat a valóságos történelmi személyiségeket, illetve szimbólum értékű alakokat, akiknek a portréja sokat mondóan fontos a narráció értelmezéséhez. A kötetet végül mintegy 130 magyarázó Jegyzet, fogalomkifejtő Kislexikon, valamint irodalomjegyzék zárja. Ez utóbbi nyugodtan nevezhető a bormisztika magyar és nemzetközi szakbibliográfiájának.

A kötet fölépítése, szerkezete híven és elgondolkodtatóan tükrözi a szerző mondanivalóját. Hiszen két súlyponti fejezete, ha tetszik, gondolati pillére van: A Nagy Szertartás: a bor a Földre jön című, valamint az Eucharisztia: a bor az égbe megy. Immár világosan áll az olvasó előtt, hogy a sumér relief ábrájából kiinduló fejtegetés a bor szakralitásának földi kezdőpontját ragadja meg, míg az eucharisztiáról szóló rész a bor szakralitásának csúcspontját méltatja. Zelnik József kalauzolásával az olvasó így jut el a földi áldomástól, az esküvői fogadalomtól a lélek üdvözülésének lehetőségét jelentő eucharisztiáig, a bor misztikájának csúcsáig. És ekként találkozik földi és égi dimenzió magában a könyvben, így ad a szerző panorámikus rálátást a bormisztika teljességére.