Volt egyszer egy közművelődés - kezdeném a mesémet, ha oly korban élnénk, melyben naiv hittel remélhetné az ember a mese csodás végét. Azt a csodás véget, amely nélkül - tudvalevő - a mese végét elképzelni sem lehet. Természetesen itt a mesére mint a folklór egyik legszebb ágára gondolok. Arra a mesére, amelyről Propp bebizonyította, hogy mindegyiknek alapjában véve egyforma a szerkezete. Arra a mesére, amely kétszeresen joggal viseli magán a varázsmese nevet. Ennek a végén a hős, a legkisebb fiú - a saját meséjében saját magának igazságot szolgáltató nép - elfoglalja királyságát, a saját értelme és ügyessége segítségével felépített teret. Ebből a befejezésből aztán még a laikus számára is kiderülhetett, hogy ez csak mese. Nem a valóság, hanem csak annak égi mása, s tudjuk, az égből mindig minden másképp látszik. Az égben a szivárvány a hírszolgálat.

Sajnos vagy nem, de nem csak ez a mese van. Hisz éppen ebben a században is generációk sora nőtt fel a Grimm testvérek horrormeséin. Majd a tudatipar bebizonyította, hogy nem mese ez, gyermek, s a horrort átírta lírába. A Disney-birodalom pornó rajzfilmeket csinált a Grimm-mesékből. Ezekben az animációs csacskaságokban már csak egy maradt mitikus, a hősök farkának mérete. Na az sem azért, mert újabb mitikus tulajdonságú hősök nemzésére használják, hanem hogy a vicc kedvéért csomót lehessen rájuk kötni.

Az eredeti Grimm-meséknek mégis van tanulságuk. Ha igaz, hogy az emberrel veleszületett az agresszivitás - amiben józanabb elmék manapság már kételkednek -, akkor az abból származó feszültségeket valahogy fel kell oldani. Hogy a Grimm-meséknek volt-e ilyen hatásuk, ma már nehéz lenne kimutatni, s nem is érdemes. Mindenesetre nem a legrosszabb tanmesék. S bár a tanmeséket nem szeretjük, azok mégis beszivárogtak tudatunk legmélyére, kísértenek bennünket, mint most engem is egy tanmese a közművelődésről és a kommunikációról.

Tehát volt egyszer egy közművelődés és egy kommunikáció. Vidáman éltek, éldegéltek egy nagy befőttesüvegben. Hogy a befőttesüveg mikor keletkezett, s hogy lett a közművelődésből kompótkultúra, a kommunikációból meg celofán, arra már csak halványan emlékeztek. Nem is törődtek ezzel, élték az emlékezetüket vesztettek egyszerű, ám boldog életét. Történt egyszer - hogy, hogynem -: erjedni kezdett a kompót. Az üveg - aki különben mindent árgus szemekkel figyelt - sem vette észre, mikor kezdődött a baj. Nem is vehette észre, hisz ahogy fokozódott az erjedés, úgy üvegesedtek a szemei. S mivel az üvegnek nem volt kellő önkontrollja, úgy gondolta, hogy az üvegesedés ontológiailag az üveg lényege. Az ontológia szót egy szalicilológustól tanulta el, aki úgy tudott beszélni a kompót-lét ontológiai lényegéről, hogy azt sem tudta, hogy a kompótot eszik-e vagy isszák, azt pláne nem, hogy a kettő nem zárja ki egymást. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, tehát kezdődött az erjedés. Pontosabban, ahogy a kompótvélemény-kutató szalicilológus kimutatta: megkezdődött a befőttesüvegben a gáztermelődés. Igen, rendkívül objektíven így fejezte ki magát: termelődés.

Ez a felismerés olyan horderejű volt, hogy nyomban összehívtak egy tanácskozást a kompóttörténelem elméleti problémái és a befőttesüveg-szindróma címmel. Láthatjuk, a cím kétértelműségében is nagyon bátor volt. Ezen a tanácskozáson sok érdekes s főleg hosszú előadás hangzott el. Valójában addig nem történt semmi figyelemre méltó, amíg az egyik szalicilológus azt nem kezdte ecsetelni, hogy az egyik alapvető s talán könnyebben megoldható problémát a kompót és a celofán viszonyában kell keresni. Megállapítása szerint - melyben alaposan segítették múlt századi szalicilológusok megfigyelései - nem bűzlik a kompót ok nélkül. Bár amint kifejtette, ő nem vállalkozik olyan tudománytalan hebrencskedésre, hogy csak úgy ukmukfukk az okot megnevezze, azért szeretné felhívni a figyelmet néhány eddig - tisztelt kollégái által - fel nem tárt tünetre. Kezébe kerültek régi, hitelt érdemlő leírások, például abból az időből, amikor a celofán még teljesen egyenesen takarta az üveget. (Hitetlenkedő moraj a tanácsteremben.) Sőt, talált egy azóta teljesen elfelejtett fogalmat, egy szállóigét, amit főleg celofánleszorító spárgakörökben használtak: akkor egyenes a celofánod, ha a kompótokat cenzúrázod. Ez a szó, ez a fogalom - folytatta a szalicilológus -, úgy tűnik, a régi kompóttársadalmakban stabilizáló tényező volt. Majd kérte, bocsássák meg neki, de most gondolatilag egy merészet ugrik. Az az érzése, hogy ez a mostani helyzet a cenzúra észrevétlen elavulásának a következménye. (Értetlenkedő moraj a tanácsteremben.) A szalicilológus a moraj nagyságából érezte, hogy sikerült kellően felébreszteni a figyelmet saját személye és kutatásának tárgya iránt. Ettől megmámorosodott, s egy addig számára is ismeretlen, méltóságteljes mozdulattal kortyolt egyet az előadói asztalra kikészített kompótléből. Felfrissülve így folytatta okfejtését: mert mi is valójában most a helyzet, tisztelt kollégák? Amint konferenciánk is megállapította, befőtt-társadalmunkban elkezdődött a gáztermelődés, a kompótok erjednek, és amint az előbb kifejtettekből kiderült, a celofán erősen kidomborodott. Észre sem vettük, hogy lett nagyobb és nagyobb, örömmel fogadtuk, hogy nagyobb felületével több hírt gyűjt be ide nekünk az üvegbe.

Örömünk azért az utóbbi időben nem határtalan. Egyre többen - főleg szalicilológusok - arról panaszkodnak, hogy a celofánon keresztül lisztszerű, émelyítően édes cukor kerül az üvegbe, s a kompótok ettől kábultabbak lesznek. Nemrég egy fiatal szalicilológus kolléga kandidátusi értekezésében a kompót és a cukor viszonyának analitikus vizsgálatára vállalkozott. Tanulmányában - amelyet túlzó általánosításai miatt természetesen nem fogadtunk el - arra hívja fel a figyelmet, hogy a mértéktelen cukoradagolás és a fokozódó kompótléfogyasztás között közvetlen összefüggés van. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ezt a túlzó általánosítást tudós társaságunk elutasította, de azt nem tehettük meg, hogy szemet hunyjunk ama jelenség fölött, hogy a kompótlé erősen fogy. Ez a jelenség felelősséggel tölt el bennünket, s nemrégen ezért rendeztünk meg a celofanológus kollégákkal közösen egy interdiszciplináris eszmecserét. Ezen az eszmecserén a két tudományágat egyformán jól művelő, más befőttesüveg-kultúrákat már a helyszínen tanulmányozó szalifanológus kollégák is részt vettek. Véleménycserénk rendkívül megnyugtató volt. Fiatal szalifanológus kollégáink sziporkázó ismeretanyaggal bizonyították, hogy a kompótnak használ a cukor, mondhatnánk, cukor nélkül nincs is kompót. Tanulmányaikkal felszólították az Egyesült Celofán Műveket, hogy harmatozzanak cukrot onnan felülről. A gyakorlatiasabbak pedig azt is kifejtették, hogy az sem baj, ha néhány deviáns kompót önkényesen távoltartja magát a cukorfogyasztástól, s kompót-baráti társaságot szervezve sakkozik vagy kiskocsmákban veri a blattot. Sőt ezeket a kompót-baráti társaságokat egészen addig támogatni is kell, amíg nem akarnak cukorfogyasztás elleni társasággá alakulni. A támogatásnak pedig az az indoka, hogy az ezekben a társaságokban keletkező gázokat biogáz formájában még kompót-társadalmilag hasznossá is lehet tenni.

Mondhatom, tisztelt tanácskozás, kedves kollégák, mi, hagyományos szalicilológusok - akiknek mégiscsak a kompóttársadalom tartósítása a legfontosabb feladatunk - nagyon megnyugodtunk. Azaz megnyugodtunk volna, ha az eszmecsere szünetében a büfében nem történik egy furcsa esemény. Egy idős, mindnyájunk által nagyra becsült celofanológus - aki láthatólag a kelleténél többet fogyasztott a befőttléből - egy köré gyűlt kis társaságnak arról kezdett beszélni, hogy ezt az egész befőttesüveget megette a fene, akarja mondani, a cukor. ő úgy látja, hogy a spárga a celofán fokozódó felfúvódása, kidomborodása miatt egyre nehezebben tartja pozícióit, egyre többet kénytelen engedni a celofánnak. Sőt részegségében odáig merészkedett az idős kolléga, hogy kijelentette: a celofán működtetni tudja a spárgát, ama egyszerű oknál fogva, hogy a celofán eddigi fölfúvódása már eléggé föllazította őt is. Szerinte ez azért jöhetett létre, mert a spárga már nagyon régóta csak a celofánon és az üvegen át tartja a kapcsolatot a kompótokkal.

Majd arról fecsegett, hogy mostanában a kompóttársadalom perifériáján kutat. Furcsa történeteket hallott egy régi társadalomról - ezt ő pre-kompóttársadalomnak nevezte -, amelyben celofán nélküli kommunikáció volt. A hírek kompótról kompótra terjedtek. Hogy hogyan, arról fogalma sincs, s biztos, hogy a kommunikáció ilyen primitív formája miatt pusztult el az a társadalom. Szóval, amint a kompótlé erős hatása alatt álló idős kollégánk mondta, a kompóttársadalom peremén olyan kompót-hamistudati formák léteznek, amelyekben nehezen mutatható ki a celofán hatása, pontosabban, jelen van, de teljesen átírva arra a pre-kompóttársadalomra jellemző tudati formára. Ez a felismerés úgy ért engem - mondta az idős kolléga -, mint kompótot a kiárusítás. Majd így folytatta: egy kompótcsalád és annak baráti köre társaságában végignézte az Egyesült Celofán Művek által Csak egy kompót van a világon címmel sugárzott szirupvetélkedőt. Kihasználva az alkalmat, rögtönzött kompótvélemény-kutatásba kezdett. A nagymamának nagyon tetszett az adás, csak azt sajnálta, hogy ezek a mai fiatalok már messze nem olyan szépen énekelnek, mint az ő korában a felejthetetlen Sziruph Anna, s különben is szívesebben nézné meg a Kompótok Rómába mentek című filmet akár százszor is. A nagyapának szintén tetszett az adás, bár sajnálatára nem hangzott el a Vaníliás út című nóta. A családfő, aki bőven töltögette a vendégeinek - s főleg magába - a kompótlevet, már kicsit spiccesen a meztelen kompotinákat hiányolta. S így tovább, a feleség a kompótgyilkosságokról szóló kitalált történeteket, a nagylány pedig Mintha-Sziruph Judit Csak a ráncaitokat veszíthetitek című slágerét. Idős kollégánk úgy emlékezik, hogy ez volt az a pillanat, amikor életében először a befőttlével teli kancsóhoz nyúlt, s egy hajtásra kiitta. A vendéglátók éljeneztek, dicsérték a cúgját. Ő rosszul volt, émelyedett. Halványan emlékszik, hogy a szomszéd szobából halk szájharmonikaszó hallatszott, talán egy ősi rézbőrű kompótdallam. Ja, igen, a kisfiú, aki az adás idején kiment a szobából. A kompótlé hatása sem oldotta a közérzetét, az előtolakodó gondolatait. Tehát egy szirupszinten túl a szirup alternatívája szirup, de mi lesz, ha a szirup, a cukor betölti az egész befőttesüveget, visszaszivárog a celofánon át, és cukros lesz a spárga...

Ezzel az erősen befőttlé-befolyásolt állapotban lévő idős kolléga befejezte büféasztali szimpozionját, mert már egy újabb adag befőttlére vágyott, amire bennünket is, hogy tudományosan fejezzem ki magam - in vivo, in vitro és invitált.

Elnézését kérem a tisztelt tanácskozásnak, hogy egy részeg kolléga meggondolatlan fecsegésével, kompótfolklórral untattam, de amíg őt hallgattam, eszembe jutott egy régi népi-kompót mondás: nem csobog a kompótlé, ha... Ez a gondolat befészkelte magát tudatom legmélyére. Azóta kérdések tömkelege kavarog bennem. Ezeket most megosztanám önökkel is, abban a reményben, hogy legalább együtt gondolkodjunk, pardon, elnézést a szóbotlásért, tehát az együttgondolkodás reményében. Kérdéseim a következők:

Celofanológus kollégáink eddigi tanulmányaikban miért nem hívták fel a figyelmet a celofán mértéktelen fölfúvódására s annak veszélyeire?

Milyen döntések eredményeként kezdődött el a cukor szórása az üvegbe, és milyen szempontok szerint határozzák meg az adagokat?

Végeztek-e felmérést arról, hogy a spárga döntéseinek és a cukornak az együttes adagolása milyen hatást vált ki a kompótok mindennapi tudatában?

Egyáltalán, a spárga át tudja-e még juttatni döntéseit a szirupon, pontosabban a közvetlen kompót-termelésirányítási információkon túl átjut-e olyan hír, amely kompótkulturális stratégiát fejez ki?

Szalicilológusunk ezzel be is fejezte mondanivalóját. Megköszönte a figyelmet, s helyére ment. Na, ha vágtak valaha kompótot méhek közé, hát most az történt. Még egy tanmeséhez képest is óperenciás nagy hangzavar keletkezett. Az elnök zavarában - mivel hirtelen fel akarta kapni a csendet kérő kalapácsát - belecsapott az alkoholmentes kompótlével teli poharába. Szerencsére rutinos tanácskozást vezető örökös elnök volt, így pillanatok alatt kibontakozott a pohárból és a zavarából. Türelmet kért, hogy meg tudja állapítani a hozzászólók sorrendjét. Pillanatok alatt fölmérte a teremben uralkodó erővonalakat, majd ezt beszorozta a befőttesüvegben uralkodó erőviszonyok legkisebb közös többszörösével, s máris felkérte a hozzászólni jelentkezők közül a Celofanológiai Társaság elnökét - aki különben a főnöke volt -, hogy fáradjon az emelvényre.

Tisztelt tanácskozás - kezdte a jól ismert celofanológus. Megdöbbenve hallgattam - s hiszem, ebben nem vagyok egyedül - szalicilológus kollégánk előadását. Megdöbbenve azért is, mert őt eddigi munkássága alapján megfontolt, az objektív tényeket, a dolgok mindkét oldalát figyelembe vevő szakembernek ismertük meg. Ezt bizonyítja az is, hogy a Celofanológiai Társaság és a Szalicilológiai Társaság elnöksége közös elhatározással a múlt évi Egyrészt-másrészt díjat neki adományozta. Megdöbbenésem továbbá annak szól, hogy egy ilyen fontos tudományos tanácskozáson, mint ez, olyan véleményeket idéz, amelyeket a befőtt-társadalom szélére szorult, befőttlében fetrengő egyének hangoztatnak. Sőt, ezekre a véleményekre alapozva, messzemenő kérdéseket fogalmaz meg. Az eddigieket az első fölháborodás tüzében egy szuszra mondta el. Hatalmas sípoló levegővétel után így folytatta: Hát kérem - mint ahogy azt a befőttiánus tudományossággal gondolkozók jól tudják -, társadalmunkban nincs semmiféle feszültség. Akik ezt állítják, olyanok, mint azok a régi szalicilológusok, akik a befőttesüveget a talpáról a fejére akarták állítani. Föl sem mérve ostobaságuk következményét, azt, hogy akkor a celofán kerülne alulra, amit elképzelni is veszélyes.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. A tanmese sem folyhat korunkban háborítatlanul, azaz magyarázat nélkül. Szóval a celofán alulra kerülésének veszélyét minden korban egyszerűen csak kinyilatkoztatták, és azt egy egyszerű kompótnak nem illett nem tudomásul venni. Bár állítólag élt olyan bölcs kompót egyszer, aki azt állította, hogy szerinte relatív, hogy mi van alul és fölül. Szerinte a befőtt-társadalom jelenlegi állapotában áll a fején, s feladatunk, hogy a fejéről a talpára állítsuk. Ugyanis - így okoskodott -, ha megfordítanánk a befőttesüveget, megspórolhatnánk például a celofánt és a spárgát. A lényeg csak az lenne, hogy sima, szilárd alapon álljunk. Na, de ne mélyedjünk bele utópiákba, adjuk vissza a szót a Celofanológiai Társaság elnökének.

Tehát még egyszer hangsúlyozom, kollégák - folytatta a nagyra becsült celofanológus -, nagy baj az, ha a celofán alulra kerül. A fejlődés, egész kompóttársadalmunk gyarapodása érdekében inkább az az alapvető cél, hogy még feljebb kerüljön, hogy még messzebb legyen. És itt kell visszatérnem arra a felületes megállapításra, mely szerint a celofán fölfúvódott. Akik ezt így látják, azok alapjaiban félreértik a történelmi-társadalmi mozgások irányát. Egy modern, működőképes társadalomnak minél nagyobb celofánra van szüksége. Információs korban élünk, kedves kollégák. Egész társadalmunk - amely tudjuk, hogy a spárga és a kompót szövetségén alapul - érdekében elengedhetetlenül szükséges a celofán, azon belül is főleg az Egyesült Celofán Trösztök fejlesztése. Ezek az intézményeink a legfontosabb tudatformáló tényezők, s itt nem felejthetjük azt a fontos momentumot sem, hogy a spárga ereje a kompótok hitén nyugszik.

Ennek a megállapításának nagyon megörült celofanológusunk. Hörpölt a befőttléből - így kis hatásszünetet is tartott -, majd folytatta. Többször elhangzott itt ma a cukorkérdés. Hát igen, az van. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy annak is több oldala van. Először is a cukrot nem a celofán kezdte adagolni. Nem akarok itt most hosszú befőtt-történelmi előadásba kezdeni, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a cukor, a szirup történelmileg fokozódik. A szirup fokozódásáért nem egyedül a celofán a felelős. Sőt, itt szeretném kihangsúlyozni, hogy a mi celofánunkat, a mi Egyesült Celofán Trösztjeinket s főleg az Egyesült Celofán Műveket csak hódolat és tisztelet illeti azért a munkáért, ahogyan - egész kompóttársadalmunk érdekében - a cukrot rostálja. Ismerünk befőtt-társadalmakat, ahol rostálatlanul hull alá a cukor, a szemetje is. Hogy a cukor kábít, az igaz, de idősebb kollégáink talán még emlékeznek azokra az időkre, amikor még vaníliabotokkal kábítottak bennünket. Nem akarom sokáig rabolni a tisztelt kollégák idejét, de szeretném felhívni a figyelmüket néhány olyan központi celofanológiai tervre, amely utat nyit egy jelenlegi fejlődési szintünknek megfelelő, demokratikusabb (ezt a szót nem mindenki értette pontosan a teremben, s általában ez a szó a befőtt-társadalomban folyamatos értelmezési válsággal küszködött) tömegcelofánozási politikának. Ennek az elképzelésnek a lényege, hogy a kompótokat minél aktívabban bevonjuk a tömegcelofánozás munkájába. Már eddig is voltak nagy sikerű kísérletek. Elég, ha utalok itt a Repülj, kompót vagy a Mit tudsz, kompót című vetélkedőkre. (Számomra, külső megfigyelő számára érthetetlen volt, hogy celofanológusunk nem hivatkozott az Üvegablak című műsorra, ami pedig igazán jó tömeg-celofanologikus közlési forma.)

Viszont most - folytatta a celofanológus -, tisztelt kollégák, forradalmi változások előtt állunk. A technika fejlődése lehetővé tette, hogy az eddiginél jobb minőségben és minden eddiginél változatosabb formában juttassuk el a híreket mindenhová. Amint önök is tudják, megszületett a nagy szériában gyártható, képrögzítő és visszajátszó berendezés. Ezzel lehetővé vált, hogy bárki fölvegye az Egyesült Celofán Művek adásait és bármikor megnézze. Fölbecsülhetetlen ennek például az oktatási jelentősége, tisztelt kollégák. De ezentúl egy új információs forradalom bontakozik ki az Egyesült Celofán Művek terveiből, s örömmel tudósítom a tanácskozás tisztelt résztvevőit, hogy az Egyesült Celofán Tröszt (röviden ECET) ezeket a terveket elfogadta és támogatja. Ennek a tervnek röviden az a lényege, hogy helyi celofántrösztök jönnek létre, és ezután kábelen keresztül is - ami a hírközlés további sokoldalú lehetőséget hordozza - eljuttatjuk az információt a kompótok helyi, kisebb közösségeihez. Az Egyesült Celofán Műveké az érdem, hogy ez a változás nem anarchikusan - ahány hely, annyiféleképpen - megy végbe, hanem rendben, az Egyesült Celofán Művek jól felépített szerkezetének mintájára. Így lép szövetségre a rend és a demokrácia társadalmunk fejlődése érdekében. Köszönöm figyelmüket - mondta a celofanológus, és fiatalos mozgással elhagyta az emelvényt.

A tanácskozást vezető elnök szemmel láthatólag föllélegzett. A hozzászólni kívánkozók neveinek hosszú sora feküdt előtte a papíron. Már látta, hogy ez a mai tanácskozás átalakítja az ő előre kitervelt, kellemes programját. Megadta magát sorsának, s felkérte az egyik vezető kompotológust, akinek oroszlánrésze (pre-kompótfolklorikus kifejezés) volt a kompótművelődési törvény kidolgozásában.

Tisztelt tanácskozás, kedves kollégák - kezdte a kompotológus. Tudományágam képviselőit régóta izgatja a tömegcelofanizmus és a kompótművelődés viszonya. Először is önkritikával kell kezdenem, mert nekem is volt némi részem annak a kompótművelődési törvénynek a kidolgozásában, amelytől az elmúlt évtizedben rendkívül sokat vártunk. Ma már látnunk kell, hogy valójában ez egy esernyős reform volt. A hallgatóság erre a kijelentésre egy emberként (na jó, legyen kompótként) mordult fel. A technikai helyiségben is történhetett valami, mert a hangszórókból egy kompótdizőz búgó hangján áradt szét a teremben a következő dalsor: az kell nekem, akinek a csókja olyan hosszú, mint az alagút. Kompotológusunk erre teljesen értetlenül reagált, elpirult. Magában égi jelnek, figyelmeztetésnek érezte a történteket. Hörpintett egy ildomos mennyiséget az előtte lévő (szeszmentes!) befőttléből, majd így folytatta: megmagyarázom, tisztelt kollégák, hogyan értem, megmagyarázom. Nem szabad úgy érteni ezt a kijelentésemet, hogy én nem tartom fontosnak, hogy a kompótművelődési törvény megszületett, csak arra utaltam, hogy az azóta eltelt időben olyan nehézségek gyűrűztek be (sokat használt, a kompótléből ellesett kifejezés)társadalmunkba, hogy a törvény nem tudta kifejteni üdvös hatását, így a kompótművelődési tevékenység, amely mostanában rá hivatkozva a befőttesüvegben folyik, hasonlatos a Szent Iván-éji tűzugráshoz: nagyon látványos, de azok sem hiszik, hogy van tisztító hatása, akik csinálják, nemhogy azok, akik kívülről nézik. Javaslom ezért, hogy minél hamarabb hívjunk össze egy kompótművelődési zsinatot. Ez lenne a legalkalmasabb fórum annak megvitatására, hogy a tömegcelofanizmusban és a kompótművelődésben milyen új szintézist kellene megvalósítani. Addig is javasolnám, hogy a cukrot és a szirupot az esztétika és az etika (szerette az ilyen befőttesüvegen túli kifejezéseket) feszült szintézisében (ezt is) kellene adagolni. Ezzel kompotológusunk megköszönte a figyelmet és helyére ment.

Ám az elnök most volt csak igazán bajban, előtte a papíron a sok rangos név, viszont kapott egy illatos kis névjegykártyát a szakma üdvöskéjétől, a rendkívül okos s még annál is szebb szalifanológusnőtől. Némi habozás és erőgyűjtés után - a remény erőt ad - megadta neki a szót. A hölgy bájoló szépsége teljes tudatában lépett fel az emelvényre. Érezte, hogy jelenléte teljesen másfelé tereli a figyelmet a teremben, mint az egy ilyen fontos tanácskozáshoz illik. Hirtelen elhatározással eldöntötte, hogy drasztikusan visszairányítja a figyelmet a témára.

Tisztelt tanácskozás - kezdte kicsit érces, majdnem férfias hangon. A jelenlegi kompótművelődés a befőtt-kultúrpolitika pettingje. Simogatás, maszatolás van, de az aktus nem jön létre, s így mindkettő kielégítetlen. (A teremben dermedt csend, a lélegzetek is elakadtak. Úgy látszik, messzire ment a hölgy az eredetieskedésben. Az elnök majdnem keresztet vetett zavarában, s közben arra gondolt, ki állhat e mögött a nő mögött, szorosan.) Előadónk azonban nem jött zavarba, folytatta a gondolatot: S hogy ez így van, abban nagy szerepet játszik a tömegcelofanizmus napjainkra kialakult szklerotikus (ügyes, kiegyensúlyozta az előbbi kellemetlen kifejezést egy újabb orvosi kifejezéssel) állapota. Ami társadalmunkban úgy jött létre, hogy a celofánozási formák világméretű átalakulása közben nálunk főleg a tömegcelofánozási formák tudták kivívni a fejlődésükhöz szükséges lehetőségeket, de túlfejlődtek. Méghozzá olyan mértékben, hogy a napjainkban kialakuló közösségi, helyi celofánozási formákat is kezdik átalakítani a maguk képére. Pontosan kiderül ez az irányzat abból az elképzelésből is, amit nagyra becsült kollégánk, a Celofanológiai Társaság elnöke kifejtett, ugyanis az általa ismertetett új technikák, az egyszerűen, mindenki által könnyen használható képrögzítő, visszajátszó és továbbító eszközök azért jöttek létre, hogy a helyi kis kompótközösségek kulturális stratégiáit szervezzék és hordozzák. Kísérlet ez arra, hogy kialakíthatók-e olyan celofánozási technikák, amelyek nemcsak az egyirányú és így félkarú információ-szolgáltatást hordozzák, hanem a válasz, az egyenrangú párbeszéd lehetőségét is. Ha most ezt a próbálkozást az Egyesült Celofán Művek saját más rendeltetésű arcához hasonlóra akarja formálni, azt nem nevezhetjük másképpen - egy nemzetközi szalifanológus tekintélytől kölcsönzöm a kifejezést -, mint belső kulturális kolonializmus. Ez a lépés kétszeresen is veszélyes és érthetetlen. Először, mert egy ilyen helyzetben a befőtt-kultúrpolitika - hogy a legnagyobb múlt századi szaliciológust idézzem - kihallgatja önmagát, és ebben az önkihallgatásban találja meg az ösztönzést az önmeghatározásra, s e megerőltető önjegyzőkönyvezésbe meg szemmel láthatólag belesoványodik. Másodszor ezzel a munkával az Egyesült Celofán Tröszt olyan mértékű feladatot vállal, amit valójában meg sem tud oldani, és ez a munka mindenképpen hátráltatná saját, a társadalom szempontjából fontos hírszolgáltató tevékenységének gyakorlását és a színvonal emelését. A másik oldalon - a kompót-kisközösségekben - ez a megoldási forma viszont felgyorsítana egy folyamatot. Ez pedig a kompóttársadalmi lepusztulási folyamat, mely abban jelentkezik, hogy a kompótok egyre inkább visszavonulnak az olyan társadalmakból, ahol a kommunikáció (most ezt a furcsa szót használta celofanizáció helyett) közvetett rendszerekben valósul meg. Ez pedig - mindnyájan tudjuk, kedves kollégák - bizalmatlansághoz, érdektelenséghez, a társadalmi termelés drasztikus csökkenéséhez vezet. Pedig mondanom sem kell, hogy a mi társadalmi céljaink ezzel az iránnyal éppen ellentétesek. Mi szeretnénk, ha kultúránk abba az irányba fejlődne, hogy elveszítse befőttszerűségét. A mi társadalmi célunk nem egy még nagyobb befőttesüveg, hanem egy virágzó gyümölcsfa. S mi szeretnénk, ha termése megannyi tükör lenne, melyekből lényeink ragyognának, egyik a másik felé, ahogy a nagy múlt századi gondolkodó mondta.

Ha én tehetném, kitiltanám a nőket a tanmesékből. Na tessék, most is majdnem megríkatott ez a díszpéldány. De most látom, nem kell kitiltani, föltéve érzi már a mondanivalójára a koronát. Köszöni a figyelmet, és távozik az emelvényről. Én is távozom ebből a tanácsteremből, akarom mondani ebből a tanmeséből. Elég volt, nem értem az egészet. Egyet kell értenem azokkal, akik azt mondják, ne tukmáljuk egymásra lázálmainkat, még tanmese formájában se. Hiszen okkal mondhatjuk, egy demokratikus társadalom nem lázálmokból épül.