Jól rendelték azt az istenek, hogy azt gondoljuk: saját társadalmához mindenki ért. Legalábbis önmagáról mindenki ezt képzeli, hiszen saját életéről van szó. A nagy ugrás onnantól számítható, hogy ezt másokról is feltételezzük, és ebből sem zárunk ki senkit eleve. Úgy tűnik azonban, hogy ez a teljesítmény egyelőre nem hitelesíthető a rekordok között.

Az érdeklődés és a kezdősebességhez nélkülözhetetlen önbizalom mindenesetre akkor vezethet a kívánt eredményre a szociális helyet-foglalásnál, ha magunkat nem emeljük mások fölé képzeletben már a startnál. Ekkor váratlanul megjelenik a felismerés közös dolgainkról, intim hangulatban szesz nélkül is örömmel fogadhatjuk azt a tényt, hogy micsoda kiválóságok teremnek a földön ama kegyelmi pillanat hatására, hogy odafigyelünk rájuk. Mintha együtt valóban értenénk a lényeghez, s a szavak sem maradnának következmények nélkül tárgyi világunkban.

Az ábránd, hogy majd úgy fogunk élni, ahogy elképzeltük, igazából amiatt kezd egyszerre cseppfolyóssá válni és megmerevedni, mert az egyedfejlődésnek a szocializációval kombinált imént említett lépése valahogy kimarad. Ezért a még csak alakulóban lévő elemi közösség fölmondatik - a nagyon nagy számok által szuggerált természetességgel. Nem vált szokásunkká a tudatos közösségformálás empatikus közelítésben, élményeink tehát csaknem születésüktől fogva ellentmondásosak, rosszabb esetben előítéletesek vagy nincsenek is. Az önzárlat fülledt álmodozásra késztet, kevés az inspiráció, kitörési kísérleteink is befelé fordulók vagy hisztérikusak, vagyis kifelé érthetetlenek és sértők. Szeretnénk, hogyha szeretnének, ha érdek nélkül tetszenénk, minden kényszer nélkül, bár alapot nem szívesen szolgáltatunk hozzá, inkább nem is kérdezünk rá a miértekre, úgy válunk felnőtté. Mégsem zavarja meg lelki nyugalmunkat, hogy ugyanezen viszonyainkban gátlás nélkül alkalmazzuk a valamit valamiért elvét, majdhogynem adásvétel módjára, ahol a szerződésben nekünk vannak egyoldalú jogaink, s szinte virtus a szerződésszegés. Ez a gyakorlat nyilvánvalóan nem egyszerűen aszimmetrikus, hanem az együttélés kultúrájának hiányára vagy torzulására vall. Mindezek erkölcsi kérdések is, de az összefüggések a legtágabb emberi határokig mutatnak.

Ilyesfajta tépelődésekre napjainkban kevés az alkalom, zavarja programozott magánéletünket. S amikor nem sikerül elhessenteni - mint egy darazsat -, rossz kedvet okoz. "De nem baj, az új generáció már jóval kevésbé gyötri ilyesmivel az agyát", képzeljük szertelenül, nem kevés közlekedési tapasztalattal. Az igaz, hogy nem sokáig gondolkodhatunk azon, hányféle és milyen legyen kultúránk, mert egyszer csak nem lesz mit választani, hanem azt kell szeretni, amit kapunk. S aminek ízetlenségéből az ifjúság valóban több ízelítőt kapott szeretve tisztelt elődeinél. Ám megdöbbentően ízlik egész, tömegeiknek, mintha lenne közük hozzá, holott minden eddigit felülmúló méretű menzák unisex baromfijait fogyasztják mindig ugyanúgy, az egyformáság és monotónia elleni harc, valamint a vízöntő jegyében. De ne tagadjuk azt se, hogy a fel-felbukkanó rendkívüli tehetségek észjárása nehezen kontrollálható, és időnként furcsán szuverén megnyilvánulásaik vannak, elementárisan bírálva a status quót. Még érdekesebb a másod- és harmadvonalba taszított, gondolkodásra hajlamos, erkölcsi kérdéselvtől nyugtalan, jóval nagyobb létszámú fiatal öntudat-közeli mozgásállapota. Ők legnagyobb hiányuknak az emberi közösségeket tartják, és minden média-intelem ellenére azt vizsgálják, milyenek voltak az egykori társadalmak, ha nem az egykönyvű történelemoktatás leírásait vesszük alapul. Vagy azt kérdik, milyenek a jövő aktualitásai ma, kik legyünk, miére, hogyan, kikkel vállalva közösséget, és hogyan éljünk együtt másokkal. Emberiség nem volt, hanem lesz.

Minden korokban újjáéledt eszmék folyamatosságát kevés veszély fenyegeti, hacsak saját utópisztikus túlzásaik, kisajátított megvalósulásaik nem... - vagy a szellemi igénytelenség ügynökei be nem szervezik a lelkeket egy nagy tagfelvételi akció keretében. A megrögzött diktatúráknak nyilván nem érdeme, hogy meggyorsították magukkal szemben a védekezést, melyhez az elvek egész rendszerét kellett a nemzedékek valódi elitjének újragondolnia. A kiinduláshoz sosem voltak figyelmen kívül hagyhatók a korábbi korok eszményei, át kellett tekinteni a megvalósult elméletek hozadékát, a megmaradt hiányokat, az új szükségleteket és a várva várt realizálás erőit. Az új időknek új dalaival mindig az emberi lehetőségek tágasságát keresték.

Az újabb és újabb ideológiák óriási hullámokban követték egymást. Általában korábban megkezdett érdekmozgásokat szentesítettek így, ennek során változott a nagy társadalmi csoportok egyensúlya, az értékek hierarchiája, de tulajdonképpen a kultúra egésze is, illetve a civilizáció. E nagy átalakulások számottevő rombolással jártak együtt, és a győztesek szellemi vezérei abban is elöl jártak, hogy elfogadtassák e leszámolások szükségességét. A következő ciklusban a történelmi végzet természetesnek vélhető elhullási folyamatban vagy újabb erőfőcsoportok fellépése nyomán utolérte ezeket az ideákat is. A még újabbak gyakran nyúltak vissza gondolati tápszerért a korábban meghaladottnak nyilvánított nagyszülői elképzelésekhez. A neonagyapák rajt-cél győzelme speciális oldalról szintén az ideológiák hullámtermészetét ábrázolja.

Mégis, az ember folytatásosnak látszó tragédiájában valamennyi szín főszereplőinek javára kell írnunk, hogy a kevés kivételtől eltekintve mindenkor őszintén és teljes odaadással törekedtek arra, hogy meghosszabbítsák koruk emberi mivoltának határait megbízóik-népük - és mint legtöbben hitték: Isten - akaratából. Gyengeségük a kor emberéé volt: hogy nem voltak elég erősek, és ezt hatalmassággal igyekeztek kompenzálni, hogy elhatalmasodott rajtuk saját vezérszerepük. Másokkal szembeni türelmetlenségük végzett velük, még mielőtt elérték volna birodalmuk határait a barbárok. Az aberrált kivételek végtére is ezért illeszkedhettek bele minduntalan a nagyok játszmáiba, ahol aztán lesöpörték a táblát. Evvel együtt pozitívum, hogy legalább a folytatólagosság megmaradt. Mára ez nem elégítheti ki persze igényes közönségünket, ahogy száz éve is keresték a maguk bizonyosságát az akkoriak. Mi itt egyenes adásban meg vagyunk győződve arról, hogy a mi korunk különleges, ha nem is személy szerint mitőlünk. Hanem attól, hogy mind negatív, mind pozitív lehetőségeink egyértelműbbek: a katasztrófa cseppet sem elvont lehetősége ugyanúgy minőségileg eltér a múlt század spekulatív próféciáitól, mint szerencsére az ígért emberré-társadalommá válás, a nem véletlen boldogulás esélye. Ez arra késztet, hogy nézzük meg, milyen közös, egységesítő elemet találunk szemérmes jövőképeinkben régi időktől mostanáig - és kivált ma, amikor hetente érkezik egy metafenomén, akire nem másért figyelünk oda, mert végre győzni szeretnénk (a sors fölött). Ne tévesszen meg a túllihegők nehéz levegővétele, a többség valóságos légszomjat érez az integráció hiányában.

Mint tudjuk, ami van, széthull darabokra. Ez az ítélet, s bár ebben nehéz megnyugodni, ebbe más is belehalt már. Addig azonban folyvást küszködni kell. Ha valaki többre mer gondolni, ám tegye. Nincs más alternatíva: pokolra kell annak menni. De hát miért akarna valaki bizonyosabbat, mint a kocka?

A lelke mélyén mindenki valamiféle szabadságra vágyik, legalább túlvilági értelemben, de azonképpen itt a földön is. Ezen belül arra, hogy ne szenvedjen szükséget, amennyire napi vágyainak horizontja terjed az áruházak üvegén. Akarná, hogy észrevegyék, hasznos lehessen, amiért megbecsülik. Szeretne ő is szeretni másokat, és hogy legyen folytatása. Talán még a társaság is jobban kell emiatt, mint csak agyonütni az időt. Igen, az időn is szeretne elgondolkodni, mert akkor már nem félne tőle annyira, lenne rá idő. Esetleg még arról is lemondana, hogy mások fölé kerekedjen, pedig álmában nem egyszer megtorolta az előző napokban rajta esete sérelmeket. Akkor volna értelme annak is, hogy neki nem parancsol senki, és inkább ő sem parancsol senkinek. Csak hát nem lehet a világot megváltani. - Az utolsó mondat már arra utal, hogy mindjárt föl kell kelni, mert tegnap is elkéstünk a munkából.

Ez a folklorisztikus kis eszmetöredék eddig minden emberben megfordult így vagy úgy, sokszor ennél is gyermekibben, töredékesebben, máskor regénytrilógiákig jutva el. Legáltalánosabban mégis kiolvasható belőle az az üzenet, hogy néhány milliárdnyian arra a fel - és beismerésre várunk: íme, itt van az ember, aki lemond a hadviselésről, önmaga képzelt fensőbbségéről, a testi és lelki restségről azért, hogy megmaradhasson és sokasodhasson. Itt lesz az ember, ha az önmaga világáról való elemi tudás birtokába jut és képes megbecsülni azt a keveset, amit a földön járás képessége lehetővé tesz, számára a béke első hat napján. Az is kódolva vagyon az emberemlékezetben, hogy ez a tétova eszmélkedési kísérlet mindenki oszthatatlan, ámde szaporítható sajátossága, mintha tehát ez tenné az embert. Olyan élet-jel, amelynek segítségével még a vélt ellenséget is azonosítani lehet.

Az üzenetnek még nincs vége. Maga az ember válik másképp azonosíthatóvá, ha a történelem gondolkodási időt nem hagyó menetéhez képest másképp gondolkodót vesszük észre mögötte. Aki képes tudatosítani változásainak nyilvánvaló szükségességét, eszközeit és korlázait. Tisztázza, a kultúra arra való, hogy meghosszabbítsa jelenlétét, megpróbálhasson méltó társa lenni annak a világnak, amit felfoghat magába, értelemszerűen tágítva köreit. Ezért ragaszkodik a megszerzett tudáshoz, és inkább bevallja tévedéseit, mert így biztosabban érzékelheti mindazt, ami körülveszi. Az üzenet az otthonkeresésről szól, mert ami sokszor tűnik karnyújtásnyinak, az valóságosan remény nélküli messzeségbe távolodik a legtöbbek számára - s legvégül mindenkinek - a meglett ember eszméletében. Tehát vala az ember ki nem sajátítható, "de" változni képes, béketűrő azonossága. És adott a homo sapiens szertári magányossága, adott esetben mint tömegjelenség.

Adott tehát a hajlam: a szabadság rendjéhez való alkalmazkodás belső igénye. Azt sem mondhatnánk, hogy viszont a társadalom megront. A le nem győzött ellentmondás ugyanúgy jellemzi az embert, mint társadalmát. Az a döntő, hogy békés eszközökkel elkezdődhessen az érdemi nyitás. Természetesen nem alkalmi aktusként, hanem folyamatosan kell biztosítani az új határokat nehogy valaki belül rekedjen, puszta gyakorlatlanságból. Tudvalévő, hogy határokat csak a gyakorlatban lehet spiritualizálni. (Ez volna egyébként az értelmes küzdés maga, ha valakit érdekel.)

Az ideológiák jobb részei közös nevezőre hozhatók, ha következetesen emberpárti alapállásúak, valamint képesek a többi eszmevilágról kinyilvánítani, hogy nem ellenségesek, saját magukat pedig nem kivételként hirdetik meg. Ez most álomnak tűnik, holott kicsiben mindenki látott már hasonlót odahaza vagy bármely társadalom konszolidált óráiban, a függetlenség évfordulójához közel. Maga az alapállás egészen természetesnek mondható, voltaképpen következnék az emberi jogok jóhiszemű és következetes értelmezéséből. Ugyanakkor számos akadály mutatkozik az alapelv rendszerré való fejlesztésének útjában. Hiszen a közvetlen érdekellentéteken és indulati reflexeken túl ez az elméleti és gyakorlati paradigma-kezdemény idővel arra tarthat igényt, hogy szintetizálva az eszmetörténet eredményeit, társadalmi integráló tényezőkén lépjen fel. Elv, program, technológia és humánum. A hozzávaló társadalom jobb híján a nyitott társadalom nevet viselheti.

A társadalmi bázis részint máris adott, részint az átalakulás önképző hatására fejlődik ki egyértelműbben, akár az elmélet. A fontos az, hogy erőszakmentesen, a komparatív társadalmi előnyök felhasználásával olyan együttélési Tonnája jöhessen létre egyének kisebb és tágabb közösségeinek, amelyben az egyéni és csoportidentitások önmeghatározása természetes, minden más identitás károsodását is megelőzni szándékozó általános szabadságjog. Ebben a társadalomban csak természetesnek mondható tiltások képzelhetők el, s ezek a jogok sérelmét volnának hivatva elkerülni. A kódex "csupán" azt a követelményt állítja mindenki elé, hogy ismerje el mások emberi mivoltát ennek konzekvenciáival együtt. A társadalom tehát az elvben lehetséges mértélcig nyitott, ami a legjobb értelemben vett stabilitás - mondhatnánk kohéziónak is - szükséges és elégséges feltétele. Kiindulása érzelmi-eszméleti tekintetben valóban a megidézett folklorisztikus-gyermeki hitvallás lehet remélt egyéni életútjainkról és köznapi berendezkedésünkről, elméleti vonatkozásban pedig az eszme- és kultúrtörténet valamennyi értékes hagyománya. Ezen kívül jelen vannak saját korunk pozitív céljai és kényszerítő feltételei.

A nyitott társadalom nem zárja le a történelmet, mert sosem lesz, tökéletes, és mert lehetőségeit a korlátaival együtt jól kell felismernie és cselekvésre átváltania minden időszakban. Fejlődésre van ítélve, nem ígérheti a Kánaánt, sem az újkommunizmust. A toleranciát értelmezni kell tudnia a nyitottság e felfogásával szemben fellépők érdekében is, azoktól csak megértést vár és velük szemben ugyancsak azt kéri saját híveitől. Evégett még az erkölcsi nyomás és a szellemi erőszak gyakorlásától is óv, kidolgozza ennek ellenszereit, illetve foganatosítja profilaxisát. Hittérítés szándéka nélkül ezek a viszonyok kiegyensúlyozódnak. Bizonyos rezervációkra az érintettek saját akaratából pedig nem csupán a béke fenntartása kedvéért van szükség, hanem a társadalom saját morális tartása végett. Hiszen a nyitott társadalom nem játszhatja a tévedhetetlent, mert az mások közösségeit agresszióként érheti, a sokféleség elve viszont természetes közeledést válthat ki az idők folyamán. A kisebbségek aktív ellenségeskedését csak ezáltal lehet elkerülni néhány nemzedék alatt. Az kifejezett cél, hogy a nagy tévedések esélye azáltal is minimális legyen, hogy a mégoly önelszigetelőnek látszó, de nem agresszív kisebbségek mint kulturális génbankok megőrizhessék az igazság egy szeletének folytonosságát is saját értékeik között. A nyitott társadalom elvisége tehát egyszerre kisebbségbarát és többségi demokrata.

Abban a földközelségben, amelyet a lőfegyverek használata vált ki az élőkből, persze mindez a fából vaskarika felettébb ingerlő meséjeként hat. A nagyvilág annál kétségbeesettebb, minél közelebb hozza a kamera a szabadság birodalmát, ám azt sohasem sikerül megérinteni. Sokféle reagálás lehetséges a továbbiakban, de csak az valóságosan konstruktív, amelyik a védekezés előremutató eszközeit választja és csakugyan megpróbál érintkezésbe lépni az ellenfelekkel. Ez óhatatlanul felidézi mégis a nyitás ideáját, éppen mint gyakorlati szükségletet. Amíg nincs szó valóságos partnerségről, addig minden marad a régiben, és ez senkinek sem megoldás. Történelmi másodperceken belül a legvadabb testi-lelki terroristáknak sem. Partnerré válni tudni kell. Nem hihető az sem, hogy elegendő a puszta erkölcsi nagyság, a tudás és az eltökéltség hozzá. A mai térképek mindenesetre elég vastag határokat rögzítenek, iszonyú területi és más különbségeket, a banktitok önmagában elég beszédes tud lenni bizonyos méreten felül a legnagyobb hirdető cégek esetében. Ezért nem zárható ki, hogy a felelősség is az így felfogható érdekek arányában oszlik meg. Sőt, nem is könnyű teljesen más alapon elkezdeni értelmezni a - leendő, de máris létező - felelősséget a nyitás kérdéseiben. Viszont ez a "kicsiknek" nem alap a felelőtlenségre, illetve a tétlen várakozásra és készületlenségre. Egyszerűen nem fog kínálkozni más kiindulási lehetőség, és arra lehet számítani, hogy a legnagyobbak nem kívánják maguknak a dinoszauruszok sorsát. Ha ez nem is volna egészen biztos, meg kell próbálni biztosítani a tárgyalásra hajlamosabbak közreműködésével. Az ugyanis egyike a legképtelenebb idealizmusoknak, hogy a globalizmus minden további nélkül majd boldoggá teszi a védőszárnyai alá beilleszkedőket, a jobban és sebesebben beilleszkedőket pedig még boldogabbá. A stréberség pillanatnyi hozamai nem alkalmasak hosszú távú idősorok számítására, mert az együttműködés valódi partnereket feltételez. Az alkalmazkodás annál kevésbé lehet totális, mert az felérne egy tömegpusztító fegyver kipróbálásával, másrészt az alkalmazkodásnak végül is kölcsönösnek kell lennie, bár nem egyenlő arányokban. Sőt, a komparatív társadalmi előnyök a már elért sajátszerű eredményekre támaszkodva realizálhatók csak, inkább tehát azokat kell tökéletesíteni - valamint az együttműködés szabályait és a hozzájuk való alkalmazkodás képességét Ha ezt valaki tündérálomnak tartja, rögvest ördöginek minősíti, ha találkozik konkrét feladataival. Holott mindkétszer téved és ez bizony jellemző. Ez a lelkiállapot avval magyarázható, hogy ugyanaz az ember egyik pillanatban a nagyok, másik pillanatban a kicsik öröknek feltételezett ellenérdekei szempontjából tekint az elemi konszenzus lehetőségére. Ha látná ennek a módját, bizonyára nem zárkózna el tőle.

A nyitott társadalom csak annyiban öncél, amennyiben elvileg a konszenzushoz legközelebb jutható társadalmi kereteket biztosítja az egyéni és kollektív szabad egzisztencia-teremtésnek. Célszerűség és kölcsönösen tisztelt értékek által vezérelt, laza, ámde hozzáférhető, kirekesztés nélküli együttműködésen alapuló koegzisztencia volna az egész eredője, s mindezekért összetartó ereje kielégítő. Aminthogy a szabadság rendszerétől ilyen értelemben vár stabilitást az ember.

Természetesen nem lehet szó arról, hogy ma semmily vagyunk, s holnap minden leszünk. Eddig is voltunk valakik, és soha nem leszünk egyek az univerzummal legultraibolyább reménysugarainkban sem, ettől jó ízlésünk is visszatérítene. Az sem igaz, hogy a mozgalom minden, a győzelem nem fontos. Az egzisztencia nem statikus, napi betevő szintű fogalom. Bizony annál is szellemibb, mert a megújulás folytonosságát ugyancsak hozzá kell számítanunk, és mert a leghétköznapibb tárgyi szükségletünk kielégítésében szintén egész énünk vesz részt, nem valami pusztán testi adottság - helyettünk. Tudatos részvételünkre egyébként is szükség van, ha másért nem, javaink megformálása és előállítása, valamint a leendő örökösök és társtulajdonosok kedvéért. Mégsem ez utóbbi az egyetlen vonása az együttélés lényegének, hanem például a kultúra, illetve maga a közösség. - Ha szabad még beszélni megvalósulásról, azt ennek szellemében tegyük.

Az "egzisztenciateremtés szabadsága" egyfelől tehát közelebb hozza a nyitott társadalmiság lényegét, másfelől mihelyt az egzisztencia kiléte iránt kezdünk érdeklődni, ismét szédelegtető távlatokat sejtünk meg, sajnos jelen látókörünkön is túl. (Nem csoda, hogy az eszme hullámvonalban terjed, mert maga is hullámokból áll, ennyit mentségünkre.) Amit beláthatunk, az arra figyelmeztet, hogy a nyitott társadalom nem megkerülhető kategória. 'Továbbá, hogy a köztudatban jól érzékelhetően sokféle értelmezési kísérlet van forgalomban róla, nem kevés előítélet, talán még pozitív-csodaváró jelleggel is. Mindebből az következik, hogy a nyitott társadalom fogalmának az egzisztencia- és közösségteremtés fogalomkörével együtt az elméleti kutatásokban meghatározó szerephez kell jutnia. Különböző iskolák vitája nyomán várható olyan eredmény, amelynek a gyakorlatban is lehet releváns, elismert és kívánatos hatása. Gondolkodásunkra már ma is hat. Lelkiismereti alapon mindenki tisztázhatja viszonyát hozzá. Jómagunk néhány további részletkérdés felvetését vállaljuk, érzékeltetvén, milyen bonyolult feltételek szükségesek a társadalmi nyitottság eléréséhez, milyen nehézségek és veszélyek adódnak közben, illetve mai helyzetünkben.

A nyitott társadalom, a nyitottság eszméjének legáltalánosabb, konszenzusra még esélyes megközelítéséből, továbbá az egzisztencia- és közösségteremtés átfogó követelményéből voltaképpen kifejthető a lényeg. Fontos is a minél érthetőbb előadás, mindenek előtt a laikus kritikusok kedvéért, mert értük volna az egész, s igazából nem létezik náluk avatottabb szakértő. Számos tézisünk szerencsére közvetlenül adódik a vázolt szemléleti alapokból és napjaink történéseiből, ezért ha szerény igényű is mondandónk, de legalább bárki ellenőrizheti.

Az ismert előzmények miatt nagyon meg kell válogatnia a jelzőket mindenkinek, aki a korszakhatárokat akarja jellemezni, ha szeretné magát jól megkülönböztetni az elmúlt érák propagandistáitól. Felettébb nehéz vállalkozás ugyanakkor a "jelzők nélküli" nyílt társadalom bizalomébresztően adekvát leírása. Van "nyílt" és "még nyíltabb" fokozat illetve "kevésbé nyílt" létező viszonylatainkban. De vajon milyen pozíciókülönbségeket vonhat ez maga után, és eljut-e a politikai minősítésig is? Paradoxonnak tűnik, hogy a nyitottság társadalma lehetne hierarchizált. Amikorra kiépül - ha mégoly gyorsan alakulnak is a dolgok -, annyi idő telik el, hogy már nem lesz politika, állam sem lesz? Valószínű, hogy a nyitott társadalom államisága másfajta alakulat lesz: másképp választva, szerveződve és ellenőrizve, a maitól eltérő technikákat működtetve - más stílusban, szerény funkciókat ellátva létezik. De valamiképpen koordinálja kontinensek, régiók, tájegységek, nagyobb és kisebb helyi közösségek ügyeinek intézését, amennyiben ilyen típusú közreműködésre is szükség lesz. Domesztikált államra. Maguk a közösségek és az egyének szavaznak mellette, nem nosztalgiából, hanem célszerűségből. És ha egyszer - még távolabbi korban - ez a forma is tovább szelídíthető, akkor sem hagyható ki néhány közbenső szakasz, amelyek egyébként a mából nézve nagyobb változásokat sejtetnek külön-külön bármely forradalomnál. A politizálás pedig ehhez mérhető lesz, mellőzve az erő egyoldalúságait. - Szituációnk - innen látszik a legjobban - nem egyszerűen paradox helyzet: összevetve a messzejövendővel. A nyitott társadalom szellemi vezetői részéről a bizalom okán már ma figyelemre kell méltatnia hierarchizáltság makacsul fennmaradt negatív hagyományainak közösségi élményeit.

Először a hatalomnak kell nyitnia. Minden irányban és minden tekintetben. Csak így oszlatható el a gyanakvás, amely minden emberi teljességnél totálisabb koncokban. Még a nyíltságra is szokás gyanakodni, hogy honnét jött és mit akar már megint. Legalább ilyen furcsa magukat nyitottá átminősítő szerveződések rámenősen gyakorlatias, sértődött gyanakvása az élcsapattól lemaradottakkal szemben. - A hatalomtól ugyan nem lesz könnyű kikényszeríteni a nyitást, de nélkülözhetetlen, ha fentről nem kezdeményezik. - A nyitott társadalom elve más értelemben sem kedvez a titkosításnak. Nehéz volna undorítóbbat kitalálni, mint a titkosított nyíltságoz, egy alvilági harmadik társadalom, egy fekete társadalom fedezésére. Vagyis ahol a szabályok csak másokra volnának kötelezőek - s ekkor kész a régi, hierarchizált történet. Boszorkányüldözések a nyitott társadalomban már nem lesznek. "Hogy az üldözöttekből üldözők ne legyenek", ez minden mai demokráciának is házi feladata immár, ahogy a tolerancia követelménye az előzetes híresztelésekkel szemben mégiscsak szellemi erővé válik.

A potenciális szellemi vezetőknek ilyen kérdésekkel is szembe kell nézniük, mint az identitás és másság dialektikája. Hogy nem követelhető meg, csak kölcsönös tisztelet. Ahogy a másság sem jut túl a divatkreációkon soha, ha nem válik mindenkiben evidenciává, hogy más identitást jelent csupán - és hogy természetes. A többes identitás nem jelenthet sem előnyt, sem hátrányt a megítélésben, ellenkező esetben tényleg deviáns csoportokat képezne. Nem bizonyulhat "reakciós"-nak, ha valakinek egyszerűen csak van tartása. (Amíg ezt másoktól is jó néven veszi.) Beszélhetünk a sokat emlegetett sémák nélküli életről is. Ugye, nem azonosa normaszegéssel, ahogy az önkéntes az önkényestől sem csupán egyetlen írásjelben tér el? - A negatív meghatározásokra ez idő szerint még szükség lehet, hisz óriási az esély a félreértésre, ennek nyomán illúzióra vagy cinizmusra. Például a nyitottság nyilván nem a kötődés általános (ráadásul abszurd) hiánya, ugyancsak nem jellemezhető a "vágyunk látens százrétűsége" sémával még akkor sem, ha valami köze érzelmileg ennek is van az igazsághoz. Vagy: igen nagy szerencsétlenséget okozna, ha szellemi vezetőink előírnák, hogy legyen mindenki mindenütt otthon és lehetőleg sehol se jobban, mint másutt. Pedig milyen szépen hangzik, ne legyen itt kivételezés! Akár a kommunizmus ígéretei, feltétel nélkül. - A nagy társadalmi folyamatok és a természeti ciklusokhoz való alkalmazkodás merevségén azonban már a kezdeteknél oldani szükséges, lehetőleg a programokban. A társadalom mobilitása például olyan feszültségekkel telített, amelyek sem a klasszikus "spontán" módon, sem az eddigi kísérleteket erőltetve nem kezelhetők. A tudás és az információ megszerzésének támogatott esélyegyenlősége azonban egyik döntő mozzanat lehet a megoldásban, ráadásul javarészt az igazi elit kvalifikálja magát általa az új évezred elejém Teljesen más, de nem lebecsülendő példa a nyitott társadalom működési mechanizmusának kínálatából, ahogy tudatosan törekszik a merev természeti ciklusok okozta problémák áthidalására. Ugyanis a társadalmi életet feleslegesen zártabbá teszi a passzív alkalmazkodás, noha érthetőek meglévő hagyományaink e téren. De ha csak azt nézzük, hogy bizonyos napszakokban mennyire megáll az élet, és hogy ez mindenféle kapacitást, leginkább az emberit, mennyire pazarolja, illetve megköti, akkor látható, milyen hézagos a munkamegosztás szervezése, féloldalas technikai felkészültségünk, egész civil berendezkedésünk a közüzemektől a háztartásokig. A hirtelen és meggondolatlan "reform" persze sokkal többet ártana, mint használna, mert minden drágább és összevisszább lenne. Ám a mai kötöttségek szintén költségnövelők és zavarók. Az átállás humán léptékű fokozatossága azonban még piaci értelemben is hasznot hozhat. A mérték keresésének sokszor ígért hatékony, valójában csak privilegizáltságától megszabadítandó módszere - a nyitott társadalom kifejlődésére utal. - Ehhez odáig a szellemi tulajdonlás újszerű kérdéseit is tisztázni kell. Mostanra éles harc alakult ki a klasszikus elsőbbségi reláció és az információs szupravezetés között, miután a nagy hálózatok ellenőrzése a szerzői jogok szempontjából elvi kétségeket is támaszt. A kimenetel egyelőre ismeretlen, ám remélhető az ésszerű megegyezés. Ez akkor ismét az elit formateremtő nagy eredményt lesz, és egyáltalán pozitív értelemben strukturálhatja át az eliten belüli szelekciós elveket, ami már valóban követésre érdemes minta volna.

Ami viszont elméletileg talán a legnagyobb kihívást jelentheti a nyitott társadalom eszméje számára, az a világra mint tekintélyre való állandó hivatkozás, a világ mint szupertekintély. Öltsön ez bármilyen formát, és hívják sajátos értelmezés szerint akár egyetemelülésnek vagy globalizációnak.

A nagy erővel fellépő világtendenciák reális hivatkozási alapot kínálnak akkor is, ha leggyakrabban ellentmondásos hatással érintik a társadalmak zömét, amelyek védekezni kénytelenek. Amúgy sem csupán megatrendek teszik ki a folyamatok lényegét. Az tehát már indulásnál ideologikus megvilágításba helyezné közös dolgainkat, ha ismét egy nagy-nagy érdekre való hivatkozással üzemen kívül helyeznénk a helyi érdekeket, érveiket pedig - mondjuk, valamelyik kereskedelminek álcázott kalózadó útján - nevetségesnek állítanánk be.

A világgazdaság még be nem fejeződött kiépülési folyamata egyébként sok vonatkozásban önmagáért beszélő eredményeket mutat fel. A globális gazdaság jelen állapotában még csak a felettébb heterogén, bár némely vonatkozásban túlzottan is homogén kezdeti világtársadalom gazdasága - és nem a megvalósult nyitott társadalomé. Haladásról (a nyitott társadalom nyitott gazdasága felé) ugyancsak óvatos differenciáltsággal beszélhetünk. Anélkül, hogy kifejthetnénk, csak felhívjuk a figyelmet arra, hogy kulcskérdésnek a felhalmozás módja és üteme, szereposztása és felhasználása látszik ebben a problémakörben. A gazdaságról sejthetjük, hogy valamilyen globális keretek közt alakul tovább, jelentős helyi és regionális, illetve nem mellőzhető kultúrnemzeti befolyással. E vonatkozásban is tágabb lesz a nyitott társadalom a nemzetinél, bár avval szükségesnek és lehetségesnek látszik szinkronba kerülnie. A gazdaság bizony - épp a felhalmozás mikéntje, a társadalmi kontroll és nyilvánosság újszerű kiépülése, a tulajdon-szellemi tulajdon jellegének megváltozása, az értékek remélhető öntisztulása és nem utolsósorban néhány folyamatban lévő világméretű konfliktus hatására - kevéssé fog hasonlítani az eddig megvalósultakhoz vagy elképzeltekhez.

Sok vonatkozásban az ember ma is világpolgár, mert kultúrájába beépítette a felhalmozott értékeket azok eredetétől függetlenül is és mert egyáltalán bizonyos civil normáink erőteljes, sokoldalú kölcsönhatásban váltak meglehetősen általánossá az adott korban. Az sem kevésbé fontos, hogy bár ez a folyamat még egyértelműbbé válik, normális menetben sohasem homogenizálja pusztán világpolgársággá az emberiséget, mert az nemcsak a racionális elveknek mondana ellent, hanem a legszélesebb körű antidemokráciát hívná életre a történelemben. (Függetlenül attól, hogy direkt erőszakkal vagy manipuláció útján, indirekt agresszióval "valósulna meg".) - Azért távlatilag jó esély látszik, hogy a legáltalánosabban megfogalmazható szükségletet kielégíthessük: minőségi elemekkel gazdagítva és antihumán tendenciáitól megszabadítva idővel megoldjuk a civilizáció humanizálását. - Másképp tehát így is megragadható a nyitott társadalom célja.

Nagy kiterjedésű, jelentős erők koncentrálását igénylő projektumok megvalósítása komoly nemzetközi összpontosítást feltételez, garanciákkal. Államok együttműködésére már ezért is szükség lesz. Hogy ezt egyfajta világállamiság váltaná fel, erre van ugyan törekvés és léteznek átmenetként is felfogható intézmények, amelyek erősítik ezt a szemléletet, a korlátok mégsem kevésbé nyilvánvalóak: a bürokrácia nehézkességétől a szubkultúrák anarchisztikus reflexén át az elvi, jói, kulturális, valamint politikai, illetve biztonságpolitikai akadályokig. Jóllehet, a nyitott társadalmiság utóbb megközelítheti az egyesült társadalmiságot, türelmetlenül ez sem következik be, és nem valószínű, hogy elvisel maga fölött egy konkurencia nélküli csúcsvezetést. Tegyük hozzá: aminek nem mond ellent, hogy egyes hálózatok (államok közt vagy privát alapon) már így is világméretűek, például senki sem vitathatja el az Interpol továbbfejlesztésének szükségességét.

Hogy kié a rend, kinek szolgálnak a hivatkozott felsőbbrendű célok, ez a nyitott társadalomban is kérdés lesz. A különbség ott van (ott lesz: onnantól számítható a nyitott társadalom), hogy kötelező lesz rá válaszolni. Napjainkban egyre kevesebb a bizalom a fehérgalléros kultúra iránt, az emberek ott is indíttatást éreznek ellenállásra, ahol senki sem erőlteti rájuk elképzeléseit. Minthogy éppen elég erőltetett egész ország- és világrészek számára a modernizáció. A vesztesek és nyertesek viszonya pedig nemzetközi szinten is egyre érdekesebben alakul. Egyes társadalmak öntudatlanul is hajlamosak saját képükre formálni másokat (nem csupán az, elitjük!), s ez nyílt konfliktusokban törhet felszínre. Ez a fajta diktátum akkor is szerencsétlen, ha befogadói hagyják magukat átmenetileg meggyőzni, de valójában nem vesznek részt a tervezésben. Mindig kérdés lesz, akármilyen gyors "haladás"-ban, hogy az mindenkinek megfelelő-e? Ma pedig átvitt értelemben is: meddig szabad kisajátítani a földjükhöz, ragaszkodók földjét?

Utóbbi természetesen még a nyitott társadalom előtti állapotok kérdése, hisz konstruktív válaszok nélkül, tehát amíg egyáltalán támadnak ilyen kérdések, addig közelében sem lehetünk a nyitott társadalomnak. Az viszont sajátosan fog felvetődni, köznapi természetességgel, hogy ki ellenőrzi az átfogóbb döntéseket és hogyan? Ha erre kielégítő mechanizmus fejleszthető ki, többé gyanakvásként sem merül fel az összeesküvés gondolata, amire ma legalábbis ürügyet szolgáltat a világot kísértetként bejáró klikkszellem, mintha napjaink története összeesküvések és kontra-összeesküvések sorozata lehetne. A nyitott társadalom eszmei közelségében mindenesetre nem kell különösebben tartani a globális monarchia intézményétől, mert a világkirályt megelőzné saját meztelenségének híre - és a globális köznevetség hatására megfogyatkoznának hívei.

A kérdés provokatívabban úgy hangozhatnék: "hol van a nyitott mintaállam?" De ne hagyjuk provokálni magunkat. Tartalmibb indítás az iránt tájékozódni, mitől válik nyitottá valamely embercsoport, minek hatására. Hogyan azonosítja és különbözteti meg magát, illetve hogyan tekint más közösségekre ezután? A eszmék jobbik részét hogyan sikerülhet kiegészíteni, szintetizálni anélkül, hogy közönséges eklektika jönne létre, mely hamar elbomlik, máskor meg sok szenvedést okozó mellékhatása támad? Van-e integráló képesség j mindahhoz, hogy elviselhető megrázkódtatásokkal, de elfogadható, vissza-egyéníthető szerves folytatásként hasson a nyíltság szelleme általánosan? A legbiztosabb válasz egyelőre nem lehet több, mint hogy sokan szeretnék, vannak erőteljes gondolatmenetek, komoly műhelyek ígéretes tehetségekkel, gyakorlati kísérletek. És tény, hogy ellentétes elvi alapok is E olykor pozitívan áthatják egymást, ami különlegesen finom érintkezési kultúrát teremtett a vallási türelem napi megnyilvánulásaiban millióknál. Ennyit azért érdemes együtt látni, ha nem is nyújt önmagában elegendő biztosítékot a jövőre.

Akkor legalább kérdezzünk tovább, hogy "ami van, hogyan terjed?" Vajon követhető-e a forradalom exportjának útja? Nagyjából a kérdésben a válasz. - Az információs új-robbanás reálisabb lesz, ha megszűnik gálaest- és reklámparádé-jellege, miután azt épp menedzserek önimádó társadalma szerzi a jelmezkölcsönzőből. Mihelyt valóságos lesz a hozzáférés, megnőnek az esélyeink, hogy maga a valóság lehessen nyitott, mert a valóság látása már nem elég zárt. - És vajon felülről induljon cl az egyszeri kezdeményezés a nyitásra? A talányos válasz erre az, hogy mindenesetre már elindult nagyszámú egyszeri kezdeményezés szokatlan irányokból. Néhány alapvető lépést csak az elit próbálhat meg, amennyiben személyes érdekbelátása erre készteti, és képességeit felhalmozza ehhez. Az is valószínű: egyes meghatározó kérdésekben döntő erejű alulról érkező nyomásra van szükség. Akármilyen azonban az indulás, elszigetelődik, ha nem terjed át más társadalmi szférákra kellő intenzitással és idejében. Különösen érvényes ez a tétel a "sok kicsi" spontán akcióira, miután azokat szervezni és folyamattá érlelni is nehezebb (volt eddig). - Azt viszont képzelni sem szabad, hogy az emberevőktől a yuppiekig tart a fejlődés, amikor is beáll a nyitott társadalom. (Látnivaló, hogy a nyitottság eszméjét a kisajátítástól is meg kell kímélni, miután itt nem egyszerűen "elhajlásra" van lehetőség, amire később még kitérünk.)

Évekkel ezelőtt nem hittük volna, amit mára bizonyosan tudhatunk például a mintaszerűen toleráns és konszolidált belga értelmiség egy igen befolyásos részéről a pedofil botrány kapcsán. Az illúziók minden vonatkozásban oszlásnak indultak, legyen szó a nyugati normás nyilvánosságról vagy a svájci bankok pedantériájáról. Van, ahol emberi jogi élharcosként is visszaállítják a hallbüntetést. Ugyanott előfordul, hogy mindjárt a bírói felmentés után kiderül, az iménti vádlott tényleg gyilkos, de most már hivatalosan ártatlan. Vagy: a halálos ítélet végrehajtandó, mert ugyan hetekkel a villamosszék előtt egyértelművé vált az elítélt ártatlansága, de határidőn túl. Világháborús agresszor hadsereg sérülést szerzett tisztjeinek özvegyei külföldön is kaphatják az állami nyugdíjkiegészítést férjük után, az áldozatok hozzátartozóinál ez nem megoldott. És ezeket ott mindenki tudja. A helyzet megváltoztatásával szemben azonban ezt az állapotot fogadják el, a kör bezárul. Vajon kié így az ártatlanság vélelme és kit szolgál a jogbiztonság?

Hol tart a "nyitás" a fejlődőnek becézett térségekben? Vagy Közép-Európában? "Hazánk"-ban, mely legalább nem képzeli olcsónak az üzletet? A nyitás mit jelenthet polgárainknak a kényszerrezonancia hatása alatt? A jelszavak nem vonulnak-e önmaguk ellen, ha hirtelen megfordul a tömeg?

Egyelőre követhetetlen minták kultuszában élünk. Az USA akkor lesz igazán naggyá - "Amerika ígéret volt" -, ha már nem kell bátorság a bírálatához. Miután ma legalábbis furcsállják, ha kívülállók saját szempontjaik alapján merészelnek róluk véleményt mondani, a nyitottság mintaképéül ajánlani őket közveszélyesen egyoldalú. Pejcsóválásaik ugyanis rendkívül sokba kerülnek a világnak, mint a nagy Szovjetunió a maga hőskorában.

A civilizátori türelmetlenség fel-felbukkan a történelemben, amit felerősíthet időnként az átpolarizálódás. A küldetéstudat magában hordja a kivételesség azonosságtudatát is, hogyne vágynék a gyors karrierre! Sajnos, ebből észrevétlenül (általa észrevétlenül) és könnyen lehet erőszak, majd ha az rendszerré válik, akkor zsarnokság. És onnantól kezdve zsarnokság van, elég hozzá egy istentelen szikra.

A többséget azonban emiatt a félelem igazgatja ezekben a társadalmakban, és ez a demokrácia hiányára vagy gyengeségére bizonyíték. Még a fejlete országokban is előfordulnak az erőszak korszerűsített formái, legfejlettebben talán sajtótermékek útján terjednek, amennyiben a megbélyegzés ilyen természetű. "A" sajtó maga is lehet alig kontrollálható hatalom, a nyitott társadalom küszöbén azonban ez lassan anakronizmussá válik, hisz a sajtószabadság az ellenőrizhető igazságé és az olvasó jogát rögzíti, a szerkesztőnek pedig szintén joga van igazat mondania. Mást nem. A nyitott társadalom csak a nyilvánosság társadalma lehet. Az információk bősége még nem minőség, de bizonyosan szükséges feltétel a kiteljesedő demokráciához. Ez valóban képes lehet megvédeni a félelemkeltő szisztémák ellen. Mai kiépültsége azonban világviszonylatban még kezdetleges, és sehol sem teljesen következetes (gondolhatunk itt akár a tabukra, a sztárolással gyártott kivételekre vagy ennél rosszabbra, és e szempontból nem mentség a "kereskedelmi célszerűség").

A civilizátor persze nem véletlenszerű termelvénye a történelem aktív és passzív erőinek, talán nem bűnös annyira, mint amennyire utálatos. Volna szerepe, de avval visszaél, belezavarodik, nem túl tehetségesen átírja, amit a statisztéria nem is vesz észre mindjárt, ettől a főszereplő azonban csak okszerűbbnek látja indulatait. Megveti a tömegeket, nem tart attól, hogy szétzilálja otthonaikat, mert nem zavarja, hogy egy-két tyúkóllal megint kevesebb van, bontásra ítéltetett az egész. A Nagy Építő (Kedves Vezető) aztán már nem másér félemlít meg, mert fél. Saját rossz álmaiban ébred rá, hogy mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma. A középosztály tele van nála sokkal tehetségesebbekkel, ezért aztán már másnap reggel szélsőkreatívnak nyilváníttatja magát.

A civilizátor ezt követően eljátssza a megamant, aki elhozza a modern kort a boldogtalanoknak. Egyszersmind nehezen viseli el a találmányokat és azt mondja, mi lenne evvel a rengeteg foglalkoztatottal, ha ezek a találmányok mind megvalósulnának. Erről is a középosztálybeliek tehetnek.

De a középosztály még ennél is félelmetesebb. Ugyanis ha sikerül átverekednie magát a süketek falán, utána özönlik az egész társadalom. Lehet, hogy szociális értelemben ez lesz a nyitás?

Mindez elég sürgető volna, amíg ki nem alakul egyfajta tulajdonosi apartheid a maga jogi szeparatizmusával és totális infrastruktúrájával, melynek legfőbb eleme a rendőrkordon lesz. Erről a nem túl távoli korszakról pedig állapítsuk meg inkább tévesen előre, hogy új típusú vészkorszak, mint utóbb valakik poszthumusz kitüntessenek.

Ugyanis a mi korunk is ragaszkodik a hagyományhoz, hogy jaj a legyőzötteknek, mialatt a győztes mindent elvisz. Most főleg a piaci kiszorulás hozza a többit magával. Minden arra vall, hogy a bűn életesélyei jobbak, mint az eddig becsületesnek vélt iparkodásé. Már-már ideológiai tantétel, hogy meg kell tanulnunk együtt élni a bűnnel, mert az természetes, s mintha természetesebb volna az ellenkezőjénél. Ugyanolyan természetes, mint egyes társadalmi nagy érdeksérelmek, melyek szinte mindig ugyanazokat sújtják. Fenyegető tény, hogy ennek megemlítése kockázatos, mert a demagógia vádja jár érte, az pedig nagyobb bűnnek számít a tocsikolásnál. Az állandóan vesztes csoportok világszerte szélesednek, megszervezésük képtelenség, ők maguk is kezdik elhinni, amit róluk fentről látnak, hogy csupán a képzettség hiánya az oka a sorsuknak. Odáig azonban nehéz eljutni, hogy valaki innét képzett emberré váljék, viszont mi sem természetesebb, mint hogy nagy létszámú és hátrányait örökké halmozó kisebbséghez tartozzon. A nyitott társadalom elve azonban sem a kisebbségeket háttérbe szorító mechanizmusokat, sem a kontraszelekció más eljárásait nem állhatja. A nyitott társadalom a következetessé váló demokráciából fejlődhet át, és már a mai felemás demokrácia sem "kerekítheti" úgy az átlagot, hogy fennkölten moralizál és lefelé tapos.

Az erőszaknak sohasem csak az első éjszaka jut. Ha identifikációja összeépül evvel, akkor egyre merevebb lesz, és sajátlétének bizonyossága mások létbiztonságának megvonásához kötődik. Egyre távolabb is kerülhetünk a nyitott társadalomtól, ha az erőszak kvalifikált formában kisajátítja a kezdeményezést, mint sokszor a történelem során, s az elvek szép általánosságokként maradnak meg az emlékkönyvekben.

Korunk eszmevilága, ahogy a tömeg közé hatol, nem túl iskolázottan, de visszamondja az eddigi leckéket, a tanulságok aláhúzásával és talán vulgarizálásával. Nem könnyű átlátni sajátidőnkben, kinek mennyi igaza van - részünkről pedig még az egyszerű állásfoglalás is szerénytelen volna. Más szempontból azonban képesek lehetünk megállapítani néhány elemi tényt és felhívni egyes jelenségekre a figyelmet. A nyitott társadalom kérdéseit több irányból kell és próbálják is megközelíteni a liberális demokráciától a planetáris tudatig, sőt, "az odavezető úton" sok más iskola eredményei, például egyes konzervatívnak mondható tézisek is felhasználhatók, illetve beépíthetők. Ebben az írásban a problémát inkább okozható részleteket igyekszünk tárgyalni; ezért anélkül, hogy piacfelügyelői szerepet erőltetnénk magunkra - kritikus fogyasztói tapasztalatainkról számolunk be illő tömörséggel. Eközben azért az ócskapiaci élmények ismertetésétől jobbára eltekintünk.

Kiindulásként megemlítjük, hogy véleményünk szerint korunkban minden eszmerendszer és ideológiai tantétel kötelező végső elvi kontrollja a fasizmussal való összevetés, rosszindulat nélkül. A következőkben vázolt tapasztalat e vonatkozásban nem tár fel különös jelentőségű negatívumokat, ez azonban nem megnyugtató, mert némely esetben csak a szélsőségessé válás lehetősége vélelmezhető, de az esetleges szélsőség távolabbi határai egyelőre általunk nem érzékelhetők.

Ilyenekké válhatnak például a rejtett nacionalizmusok, nem is csak a kevéssé meglepő esetekben, belpolitikai kényszererők és aktív reakció hatására. Szokatlanabb lehet komolyabb világpolitikai tényezők akár rasszizmust is kiváltható attitűdje bizonyos szituációkban, máskor a vélt kultúrfölény jegyében megteremtődő geopolitizálási rendszer. (Az egészen mindennapos, hogy nagynemzeti érdeket egyetemes érdeknek tüntetnek fel, amelyet nagy hatósugarú intézményeik ekként is emésztenek elő a befolyási zóna népei számára. E tekintetben a multinacionalitás is ugyanígy szór.) Sőt, a gyakorlatiasnak tetsző fellépés konfliktusképtelenek nagy csoportjaival szemben szisztematizálásnak bizonyulhat érdemi kritika és ellenállás híján, miközben humánpolitikai intézkedésnek szánták eredetileg.

Kevésbé tűnik veszélyesnek, viszont sokkal elterjedtebb az a nézet (néha csupán viselkedési mód által közvetítve), hogy a jelenkori egyenlőtlenségek növekedése és új típusainak meghonosodása voltaképpen természetes, ilyen formán világunk a létező világok legjobbika, ha talán nem is mindenben jó. A politikai kultúra egyelőre jól összefér evvel a magatartással, mert a hatalom önértékelésére nagyon jellemző ez a formula. (Egyben fogás is, hiszen az alternatívák hiányát is demonstrálja.) Sajnos azonban nem lesz tőle nyíltabb a társadalom.

Ehhez képest csaknem ártatlan a divat átfogó jelenségkomplexuma, mégsem az, ha differenciáltabban és elfogulatlanul nézünk akár saját kedvenceinkre is. A manipulatív szándékok lehetnek ugyan érthetőek és olykor jóindulatúak, mégis amennyiben gyermekként kezelik a társadalmat, kérdésessé válik a nyitottsághoz való viszonyuk. - E szempontból sem érdektelen a "korszerű és drága", ámde ízetlen zöldalma piaci meséje, a mesterséges egzotikum hallucinációival. Ebből nehéznek látszik a felépülés, pedig máskülönben egészen hétköznapi tömegjelenség, mintha szociálpszichológiai kísérlet folyna szokatlan méretekben. A hatás elemzést érdemelne, az infantilizálódás sajátosan stabilizálja az egyént és kis köreit. - Mindez összefügg egyszersmind az, eredetileg bizonyára kereskedelmi fogantatású életmód-propagandával is, mára azonban ez sokszor a burkolt politikai reklám kategóriáját súrolja, s mint ilyen túl közel jár a titkossághoz, elkerüli a nyilvánosságot. - Rokon vonásai ellenére teljesen más terület a miszticizmus reneszánsza. Igen kelendő portéka az okkultizmus. Vagy éppen a tudományos kategóriákat bevető, gyors sikereket (kultikus önismeretet, örök életet, csodálatos gyógyulást, rendkívüli képességeket stb.) ígérő rengeteg szolgáltatás alig kitapintható valóságalappal. Kelthetnek olyan benyomást, hogy a nyíltnál még nyíltabb világokra nyitnak rá, holott az áltudományosság majdnem annyira bezár, mint a kábítószer, amelynek ugyancsak szép fejlett ideológiai hálója van. Ezekről az eredményekről némiképp a hivatalos tudomány tehet, amennyiben kissé hajlamos arisztokratikus elzárkózásra az igényes ismeretterjesztéstől is. Sőt, nem ritka, hogy meghatározó jelentőségű új kérdések eldöntésében passzív, vagy álláspontja túlzottan is megoszlik a belső rivalizálás nyomán. Emiatt hit kérdése például, hogy létezne a vákuumenergia, vagy csak légbőlkapottsága igaz - a tudományos verifikáció nincs napirenden.

Semmi sem fedheti el azonban azt a súlyos makroszkopikus tényt, hogy az egész világ belátás nélküli kényszertakarékosságtól szenved. Ez akkor is említést érdemel, ha az egyensúlyi problémákra hivatkozni sem irreális. De a felületes hivatkozás ideológiai hozadéka negatív, nem különben az ebből adódó egyoldalú következtetéseké, amelyek kizárólagosságukban akár kirekesztővé is válhatnak.

Aztán itt van korunk nagy történet-, morál- és gazdaságfilozófiai kérdéscsoportjainak egyike a lehetséges válaszokkal: a tőke biztonságáért feláldozható-e a tömegek létbiztonsága? Bár itt sem a vagy-vagy kizárólagossága vezethet a megoldásra, az kétségtelen, hogy mind pozícióban, mind a lehetséges kimenetelekben, valamint az érdemek vonatkozásában roppant eltérő a két oldal esélye. A nyitott társadalomban ilyen élesen ez a kérdés eleve nem vetődhetik fel empirikus bázison. Annál kevésbé, minél kevésbé fogadható el a kettős igazság, illetve kettős mérce.

Megkapó példa a "flower power" eszmevilága. Képviselői egy ideig biztosan hittek a hatalommentes létezésben, és legalább az erőszak elvetése valóban a nyitott társadalom felé irányította őket belülről. Az illúziók azonban mint illúziók váltak időtállóvá, s mellesleg a guruknak valahogy mindig sajátos szerep jutott csoportjukban, amihez aztán kellőképpen és tartós sikerrel ragaszkodtak.

Az agresszív nacionalizmus felemlítése mellett érintenünk kell a patriotizmus előítéletes elvetését, mondhatni, kirekesztését a szalonképesség köréből. Ez nem csupán méltánytalan, de veszélyesen intoleráns gyakorlat. Ha valaki a haladás nevében teszi ezt, akkor különösen visszás, hiszen nyilván távolodik elveitől.

Az ideológia mélytengeri világának egyik gyöngyszeme az ideológiamentesség eszméje mai gyakorlatunkban. Ez nem csupán absztrakt, hanem abszurd felfogást árul el viselőjéről, aki azonban feltehetően érzi annyira a napi sajtót, hogy mégsem gondolná feleslegesnek ezt a szemléletet, mert van bizonyos tábora. Az "ideológiamentesség" egyrészt azt közli ellentmondást nem igénylő hangon, hogy a nyilatkozat tevője szakmailag birtokában van a helyes döntésnek, továbbá azt, hogy minden más felfogás pártpolitikai indíttatású. Egy ilyen függetlenségi nyilatkozathoz azért nem akármilyen pozícióra van szükség. - Lehet persze úgy is elképzelni az ideológiamentességet, hogy felmentést kaptunk elvekből - mint valamely ellenszenves tantárgyból. De az sem kizárt, hogy az ideológiamentesség nem mást jelent, mint azt, hogy a szóban forgó eset (helyzet) kapcsán "jelen pillanatban nincs az ügyhöz hozzáfűznivalónk". Nincs magyarázat, most épp nem kívánjuk magyarázni vagy pedig a puszta jelenlétünk maga a tárgyilagos magyarázat. Az utóbbi hatni szokott.

A felsorolt jelenségek bírálói gyakran szokták kiérdemelni a demagóg, szociális demagóg jelzőt, a fellebbezés lehetősége nélkül. Az ő ellenfeleiknek innentől kezdve már bizonyítaniuk sem kell igazukat. Ez is a népbutítás hagyománytörténetéhez tartozik.

Itt van mindjárt az alamizsnaelv, amit nem szoktak néven nevezni. Ez a közpénzekből a felesleges emberek különféle típusainak és évjáratainak is juttat, akik "nem termelnek", nem olyan sikeres szereplői a piacnak, mint a legyek. Állandóan keveslik, amit kapnak, pedig már így is sok a humánumból.

Nagyjából ennyi jár a kultúrának is, mert "változott az, emberek igénye". Nem érnek rá művelődni, de jól megvannak nélküle. Így nem zavarja őket egy-egy nehéz olvasmány a másnapi munkában meg az emésztésben. "Ne erőltessük, ami nem kell az embereknek!" - hangzik a megértő intelem.

Valamelyest közvetlenebb a pénzügyi ideológia érintkezése a lakossággal, amikor morálisan ragadja meg a fogyasztás kérdését. Látatlanban tudja, hogy a Lakosság túl sokat fogyaszt. Ha valakinek eszébe jutna a monetáris ideológusok közül a nyitott társadalom, azonnal megkérdezné, ekkora túlfogyasztással hogy lesz itt nyitott társadalom. És tényleg, hogyan?

Magasabbra hágva a monetáris ideológia szféráiba, az egyik legszebb csúcsot pillanthatjuk meg: a pénzügyi redisztribúciót. Ezt sem illik néven nevezni, mert ez attól piackonform, hogy nem tervszámok alapján történik. Nem is igazi elosztás, inkább elvonás. Pontosabban fűnyíróelven: elvonás; más, rokon elveken pedig elosztás (a felmenőktől lefelé, de horizontális és nem vérségi kapcsolatok is a nyitás szándékára utalnak). Külön szól a tanítás arról, hogy "a források a legdinamikusabbaknak, legrátermettebbeknek jussanak!" Akinek tehát jut, arról nem lesz később nehéz felismerni, hogy a legdinamikusabb. Ehhez közvetlenül kapcsolódik a versenyképesség fokozása. S valóban, akinek nem jut, mintha teljesen versenyképtelen volna.

A pénzidealizmus pozitívan válaszolja meg a kérdést: "Üzlet az egész világ?" De akarni is kell.

Korunk pénzfetisizmusának legégetőbb kérdése pedig az, hogy világvallás, államvallás váljék-e belőle vagy megmaradjon a szektáknak.

A nyitott társadalom, amennyiben főpapokat is ki akarna képeztetni tanait népszerűsítendő, sokat tanulhat a monetáris vallások bármelyikéből, megtérül.

A jelenkort a nyitott társadalmiságnak szélsőségesen ellenálló, egymásnak is ellentmondó két olyan világtendencia jellemzi, amelyek mégsem létezhetnek egymás nélkül. Egyrészt az uniformisok legkülönfélébb formáit magára öltő, az önállótlanság maximumához közelítő eltömegesedés jelenségei szaporodnak és úgyszólván mindent beborítanak. Másrészt a szélsőséges differenciálódás kiüríti a közösségi házakat, egész településeket, törli az elképzeléseket az egyéni memóriából és azonnal pótolja valamilyen központiakkal, és legfőképp az érzelmeket lakoltatják ki otthonukból a jól tipizálható, egyenruhás indulatok. A két jelenségfolyam tehát nagyon is összeér, és együtt az előttünk álló özönvizet valószínűsítik.

A megapoliszok és rettenetes nyomordzsungelek együtt jelennek meg a másutt terjedő népesedési sivatagokkal a Földön. Ezt az úri pusztaság lazán lekezeli, a szokásos kézrebbentéssel, hogy "világjelenség", holott ettől csak még természetellenesebb az egész. (Már maga ez a gondolati megrögzöttség képes megcsúfolni a nyitási szándékot.)

A felszínen megjelenő tünetek még mindig nem elég érzékletesek a döntéshozatal üléstermeiből szemlélve, az intenzívebb mechanizmusok felismeréséből tehát ennél is kevesebb várható a felelős elit fellépése nélkül. A falanszterképzés multinacionális intézményei mindazt racionálisnak hiszik, amit a munkaerővel tesznek, az eredményt nagy számokban mérhetik, a költségeket szintén, bár kisebb számokban. A kettő közti eltérést a jövő beruházási alapjaként állítják be. Miközben ez már évtizedek óta így megy, a következmények nyomasztó kétségeket támasztanak. A közösségek szétzilálását nem tartják számon a költségek között, sőt, bizonyos jelek szerint éppenséggel eredménynek tartják, amikor már nagyon részegek méltóztatnak lenni - saját maguktól vagy drogjaiktól. A technikai haladás igencsak ellentmondásos hivatkozási alap, annyira öncélú és voltaképpen lassú. A minősége és funkcióteljesítése csak bizonyos szektorokban kielégítő, de a felhasználói tömeg számára egyébként is még sok minden kellene az élet minőségének javításához. Az információ is inkább tömeges, amiben elvész a tartalom, sőt, ma már figyelemelterelésre is alkalmas. (A világhálózatok szakmai és társadalmi kontroll mellett sokat tehetnek az áttekinthetőségért, ha megszűnik a monopolizáltság. Ez áttörés lenne valóban a nyilvánosság felé. Még ez esetben is kritikusan lassú átmenet valószínű a népesség túlnyomó része irányába.) - Az atomizáció egyébként sem váltható meg pusztán műszakilag, és ma már annyira általános, hogy sokaknak sosem volt egyéb élményük. Ez párhuzamosan fut más ostoba világfolyamatokkal, és egyelőre ritkábbak ellenfelei, mint felfedezése idején néhány évtizede. S lassan a modern élet kritériumának kezdjük tartani és tartatni (!), és beletörődünk, mint abba a mindenütt követelően fellépő, kritikátlan megatrendbe, hogy "a fiataloknak kell helyet biztosítani!" E mögött reális szakmai érv nincs, az ellenkezőjével szemben igen. Persze, hogy kell a fiatalítás, az újítás, a munkabírás, a folytonosság garanciája, de mindezekért még nem volna szabad elüldözni munkahelyeikről a 35 éven felülieket. Ugyanis főként ott van náluk az innováció, a tudás, a tapasztalat és a folytonosság garanciája. Az egész mögött épp a gerontokrata félelem érződik: ismét csak a középosztálytól.

És eközben hová tűnt a sok virág? A fajta-gazdagság csökkenése piaci optimumokkal ideologizált, meg a tudomány fejlődésének érdekeivel, ami majd meghozza gyümölcsét. Mi pedig felejtsük el tárgyi emlékeinket is, akár a minőséggel együtt, mert valakiknek a tömegtermelés ezen formája az érdeke. Inkább talán a saját történetüket is sietve felejtő tömegek kitermelése a be nem vallott érdek, mert ez így minden szempontból rentábilis. De hát kinek az, és miért kéne ezt a rokkantságig milliárdoknak elviselnie? A tápszerekkel és kondíciótermekkel az elnyomorodásnak ez a minősége nem lesz ellensúlyozható. - Avagy kinek, milyen kiemelt, sztahanovi nagyságú egyéniségeknek szabad jellegzetességet felmutatniuk? Akár a közveszélyes különcködés nívóján. Más pedig elemi kívánságait is jobb, ha eltitkolja a menetoszlopban, vagy azt, hogy mégsem látja akkora teljesítménynek a hónap filmjét. Ahol kötelező másnak lenni (mint aki valójában lennél, ha nem öltenéd magadra az elvárt mozgalmi mezt), ott önbíráskodásnak minősítik az önazonosítás spontán megnyilvánulásait. A jelmondat, hogy "vállald önmagad!", egyeseknél az önfeljelentéssel érhet fel, ha nem azt az önmagát vállalja, amit a divatszabóságok rámértek.

Az emberiség zöméről egyszerűen nem szólnak a médiaműsorok. Mintha az övék nem volna élet. Vagy annyira semmitmondó, hogy minek. Ezt ugyan humánus ésszel nem lehet felérni, s azért sem, mert csakugyan totálisan üres álomkergetésről viszont végeláthatatlan sorozatok készülnek rendkívül precíz adagolásban. Vajon kik félnek az emberi problémákkal szembesülni: az emberek vagy küldetéses formálóik? Létezik az, hogy akikről nem szólnak a műsorok még tömegjelenetekben sem, maguk szavazzák le magukat a képernyőről? - A nép kiközösítheti saját magát?

Hajsza, időhiány, célszerű, ám egyszerre hiányos és túlméretezett szabványosítás. Eközben már csak az ösztön éltethet? Nem magunktól, hanem képviselőink útján élünk? Barbieland nem létezik, mégis reálisabb, mint a kertünk. Maga Barbie sem él, de többet tud annál: illúziót kelt, mi pedig sorban állunk érte. Vannak sugalmazások nagyszabású emberek részéről, hogy te nem értesz a saját életedhez, de ő igen. A tiédhez és mindenkiéhez. És válóban nem vagy semmi, ha nem vagy ellenállás. Hogy képes legyél belátni, az ember élete nem arra való, hogy szárazelemnek használják, míg ki nem merül, vagy míg újabb-jobb szériát le nem gyártanak helyette.

A győztes logikák "racionalizmusa" eleddig kegyeden "racionalizálásra" vezetett minduntalan, differenciálatlanul és önmagához képest is ostobán. A puszta kalóriaszámítások is összetettebbek, mint az önhittségnek ez a meg-megújuló, tanulatlan megnyilvánulása, amit racizásnak becéznek kínos találékonysággal - akiket raciznak. A legyőzöttek történelmi reménye lehet az emberi belátás képessége, amellyel felismeri, hogy a térhódítás nem helyettesítheti az igazságot. Az igazság tudása nélkül nincs valóságos ésszerűség. S valóságos béketárgyalásokra nem elsősorban országok között, hanem társadalmakon belül van szükség.

Mert egyébként nem kell beláthatatlan messzeségbe tekinteni a bajok gyökerének vizsgálatához, nézzünk csak a lábunk elé. Mialatt a közírásban közutálat és kiközösítés fogad a "bűnös város" egyébként valóban stupid gondolatára utaló bármely szerzőt (s elég ehhez egy feljelentés erejű belemagyarázó glossza is), addig a vidék szinte észrevétlen magától értetődőséggel tárgya a megvetésnek, parlagi előítéleteknek, és az elmaradottság jelképe minden médiashow-ban a tájszólás, a meghívott közönség ovációja közben. Vajon miért és hányadíziglen bűnhődik még a bűnös falu? A pokolian egyoldalú erőkoncentrációk persze féltékenyek minden másságra, ami nehezen lajstromozható, és állatian zavaró a néhai parasztháborúk emléke, de már az is, hogy még mindig annyian vannak, nem tudni, mit csinálnak szabad idejükben. És milyen civilizálatlanok. - A lemaradás ma már valóban a megmaradást is kockáztatja, de még inkább a sok kutatást megérő atavisztikus gyűlölet.

Másodrendűségből nekiindulni a világnak, ez persze nem vidéki privilégium. Ma például a családok körülményei is teremthetnek emberöltőre szóló hátrányokat, sőt, bizonyos körökben akkorát fordult (talpáról) a világ, hogy a családra mint társadalmi beilleszkedési zavarok forrására tekintenek. (Tényleg nehezen ellenőrizhető felülről. És a legkörmönfontabb konkurensek is innen támadhatnak.) Általában is veszélyesek ilyen megközelítés számára a közösségek, bár irigykedni szintén lehet rájuk. Mindez akkor lesz minden határon túl aljas, ha valaki - aktív ellenszenvező - épp a nyitott társadalmiság elvével visszaélve kérdez rá, mi ez a gyanús kohézió. Csak nem kirekesztés? Az egészen kicsi kispolgár pedig megpróbál ismét engedelmeskedni a nagy hangoknak. Néha azonban anarchikus lázadásba kezd, és a nagy mechanizmusok jobb, ha átalakulnak szelíd gépekké, mert egészen biztos, hogy különben mindig teleszóródnak önkéntes homokszemekkel. Igaz, ehhez "a" hatalom békétlen természetének megváltoztatásáról volna szükséges első lépésben hosszú és komoly eszmecserét folytatni a jóindulatú emberrel. Aki azért szeretne egyről kettőre jutni, ameddig el tud számolni, és ameddig bír. Ötért adna hatot. Csak ne kelljen mindig újra rakni délig, mert leomlik estélig, hatalmasságok közönyfasizmusától kísérve. Igen, természetességünket rehabilitálni kell, mert a hatalom visszaélő erői is ennek hiányától szenvednek öntudatlanul.

Lehet, hogy ez avval kezdődik: elfogadjuk az egyetemesség gondolatát, a folyamat univerzalitását, üdvözöljük és befogadjuk értékeit, ahogy nem elég következetesen eddig is tettük. Akkor kiderülhet, hogy az ismeretlen eredetű népeknek is vannak elődeik, ugyanolyan régi időkből, csak eltüntette emléküket a történelem vagy talán nem voltak eddig kutathatók. Az egyenértékűség magától adódik és az egyetlen kiindulás, ahonnan egyáltalán felnőtté válhatunk. Ma ugyanis pozitív származást nélkülözve azonosíthatja magát a sokaság, emiatt is talál ki magának sosem létezett hősöket. Mégis nyilvánvaló, hogy neki és ősi társadalmának volna folytatható eredete, nem diktátumként vagy ellenállhatatlan asszimilációs ajánlatként, ha komolyan vennénk magunkat. Ehelyett a népek nevetséges vetélkedése folytatódik a globalizáción belül, és ennek feloldása nem a probléma letagadásával, illetve az eredet száműzésével valószerű.

A kizökkent időt helyretolni származás nélkül született volna az ember? Hisz saját idejének belső anakronizmusa éppen a "nincsen apám" felismerésével indul. A totális tagadás állandósítja a dackorszakot, míg kifelé az ember kénytelen megadni magát, hogy összeférhető legyen a többiekkel. Nincs személyiség. A "no future" magától is eléri, a passzív múlt értéktelen. A nulla dimenziós ember a pont-pont-vesszőcske rajzfilmfigurákba reálisan éli bele magát. A kihívások legravaszabbika: "a gyorsélet egyenlő teljesélet" azáltal tereli el a figyelmet az időről, hogy azonnal igazolja is az időnélküliséget. Miközben a modern ember számára a tanulási ciklusok, az eszmélet és az élet minősége-biztonsága miatt az idő fontosabb mérce a pénznél. És bizonyos értelemben elég volna a nyitott társadalmat is az idővel való konstruktív bánásmód alapján jellemezni. A dimenzió nélküli emberből leginkább az idő iránti érzékenység, azt is mondhatnánk, hogy időtolerancia hiányzik.

A származás nélküli emberek azonosságtudata igen nehézkessé teszi a világérintkezést, az egyetemelülést, a pozitív globalizációt és kizárja a nyitott társadalomhoz elengedhetetlen öntudati elemet: azt a képességet, hogy mindenki felelős lehessen önmagáért. Tehát sajátos időtlenséggel jár együtt a nemzetköziesedés ennyiben mindenképp erőltetett menete, ahol ráadásul - már nem is kell csodálkozni rajta - egyes tényezőknek az idő megvásárlása is megadatik.

Ami megmaradt bennünk Derszu Uzala-i érzékenység, ökológiai nyíltság, időutazási vágy, érdeklődés és tehetség az archaikum felfedezése iránt, vagy felbukkan köztünk egyegy ember, aki ismeri a járást és szívesen mesél - mindezt nem volna szabad elhárítanunk. Azért a szülőket még szokta foglalkoztatni, nem elég kiművelten és következetesen, hogy mi lesz utánuk odahaza.

Lám, kiderülhet, hogy nem földrajzi indíttatású a kérdés: ha sosem volna vége, mire volna jó akkor az alagút?

A földi élet veszélyeztetettsége nem vadregény vagy túlfűtött, bestseller science fiction kérdése. Egyszerűen csak életmódunk, együttműködési-irányítási mechanizmusunk, biztonsági rendszerünk, gazdálkodásunk, értékhierarchiánk, egymáshoz való viszonyunk és gyakorlatilag semmi nem folytatható régimódi modernizmussal. Mi lesz a levegővel és az energiával, ha a nagyon meglódult Kína az Egyesült Államokat tekinti mintának, és emiatt nemsokára ötszáz millióval több gépkocsira támad fizetőképes kereslet? De mi lenne a világ legnagyobb kulturális háttértárolójával ugyanezen okból ugyanott?

Globális veszély a sok ismertnek vélt mellett a mobilizáció paralízise számos lényegi vonatkozásbor: társadalmon belül például az öröklődő sorsok miatt, társadalmak között túlmerevített (olykor fiktív) érdekellentétek, kommunikációs képtelenségek miatt stb. - Mobilis in inmobili: a bérelt helyek világvándorai sikerrel őrzik antik pozícióikat. Eközben fontos eszközük, a képmutatás portfoliója tovább bővül a humán vagyon feletti növekvő arányú rendelkezéssel, a szabad verseny szabályainak titokzatos metamorfózisával, egyes államok váratlan elhalásával és mások feltámadásával, és a többi közt szívesen befolyásolják a halálbüntetés körüli viták menetét is, a teljesség kedvéért. De tulajdonképpen az egypólusú világ az a csodafegyver, amellyel úgy lehet tenni, mintha a glóbusz pólusok nélküli volna. Az pedig, hogy minden út egy helyre vezet sajátos érdem.

A radikalizmus mindazonáltal nem segítheti ezután a jobb részek kiegészülésének perspektíváit. Még az őrült kockázatok látványos szabadságharca is csak a régi rendet képes stabilizálni. És ha egyszer a sokoldalúságukkal tüntető globális konfliktusok rejtett és nyílt dimenziói valódi végveszélyt realizálnak, hiába nem volna az sokunknak meglepetés, mert csak a nyűvek alkotnának maradandót.

Igaz, de nem vigasztal, hogy a nyüvek termékenységének is korlátot szabna a holt lelkek numerus claususa.

Visszatérve a folklórhoz megpályázhatjuk azt az ősi gondolatot, mihez kezdenénk mi, ha volna hozzá pénzünk. Nem kéne félretolni evvel a kérdéssel mégsem napi felelősségünket, hisz mindenképpen van tennivalónk és nem is lehet kiszolgáltatva a szándék vagyoni helyzetünknek. Szeretnénk mégis megtalálni emberünket, akár a mesében, akinek helyébe szívesen képzelhetnénk magunkat. És hátha jól sejtjük, hogy vannak jelentkezők az elitben, aki felismerik hivatásukat.

Én, ha gazdag volnék, feltenném azt a találós kérdést: egyeseknek fej, másoknak írás, mi az? Aztán, ha mindenki kitalálta, hogy a pénz, elgondolkodnék azon, "van-e a csúcsnak eszménye?", és hogy megtudjam, elindulnék a világba. Amit ott látnék, egyszerű embernek öltözve, az mélyen megindítana. Elhatároznám, hogy jót cselekszem, ahogy erőmből telik és a pénzemből is futja. De még előtte elgondolkodnék azon, miből is van a pénzem, mennyi ebből tényleg az enyém. Mindent elkövetnék azért, hogy befogadjanak. Amikor hazamennék, tanácsadóimnak elmondanám, hogy csak a szélsőségnek nincs helye a világban, és aki közülük ezt nem érti, az hagyjon engem magamra. A direktívákat beszüntetném, nem is közölném mással, csak beszüntetném. - Aztán motiváció- és békekutatásokat finanszíroznék: mi mozgatja - és ma mi gátolja - az embert, hogy elszánja magát ledolgozni elmaradottságát és felemelkedjen önmaga fölé. Mert ebből van a legnagyobb veszteség, de innen volna a leghatalmasabb forrás. Én nem sajnálnám, ha lenne pénze másnak is. Segíteném, hogy a vulgáris közgazdaságot felválthassa a társadalmi gazdaság tudománya.

Igaz híveket gyűjtenék magam köré, meghallgatnám őket panaszaikkal és elképzeléseikkel, tennék róla, hogy elhihessem jókívánságaikat. Igazi gazdag ember lennék. A haragról lebeszélném őket, csak műveljék kertjüket, törjék a fejüket a szövetkezéseken, s ha gondolják, akkor megpróbálok segíteni én is. De arra figyelmeztetném őket, hogy nincs az a hatalom, mely miatt a szövetkezést szabad volna elcserélni az összeesküvéssel, mert kirekesztik magukat az élővilágból, amikor azt szeretnék birtokolni. Azt birtokolni nem lehet, és bele kell törődni a halandóságba. Ettől legyen még drágább az élet, és ne gondolják, hogy szabad piacra dobni a többi cikk közé.

Magamban aztán elkönyvelném, hogy tettem valamit. Az nem baj, ha nem biztos, hogy sokan tudnak róla. Azé az érdem, aki játszhatott.