Az utcai szemetesládák uralkodásának évtizedeiben sok mindent láthattunk: megtelt tartályaikból kilógó kaleidoszkopikus romlást - ez kicsiben a hely szelleme és válaszunk az univerzum kihívásaira. Máskor a tartály lóg törvénytelen testhelyzetben a felfüggesztés bánatos maradékán; de ismeretesek elfüstölgött vagy elfolyt állapotai, amikor rajta gyakorolták a bosszú mesterfogásait ismeretlen tettesek, illetve egy odavetett csikk lángra lobbantotta a zsírpapírt. Ez a láda formailag ugyan kecses műtárgy, kár érte, hogy nehezen üríthető, sőt, nehéz beletalálni is. (A kukázók sem szeretik.) Talán más lehet a rendeltetése. Valakinek azonban jól jövedelmez, ne sajnáljuk tőle, ha ennyire ügyes.

Hazatérve a bevásárlásból kicsomagoljuk, helyére tesszük, de lehet, hogy mindjárt használni kezdjük, amit vettünk. Tartós fogyasztási cikkek vétele ma sem egészen mindennapos esemény, de hiszen ettől is volna tartós berendezési tárgya otthonunknak a hűtőszekrény, a vasaló vagy a televízió. Csaknem mind árammal működik. - Tapasztalatlanabb vevő csak otthon veszi észre, hogy rövid a csatlakozó zsinór. Vannak, akiket már nem ér meglepetés. De közülük is kevesen teszik szóvá, hogy furcsállják és valami csalárd szisztémát gondolnak mögé. Sőt, állampolgári beletörődéssel nyugtázzák, hogy a szoktatás folytatódik. Mihez is? Kinek a részéről? Mi a szerepe a tárgyaltnak mindebben? - Annyi kétségkívül igaz, hogy hosszabbítókkal nehéz megoldani a problémát, ha minden zsinór túl rövid, mert így mindegyik tárgynak egy-egy csatlakoztató központhoz kellene elég közel lennie. Vagy: vásároljunk minden cikk mellé egy hosszabbítót is? Aminek következtében alig tudnánk mozogni a kábelektől.

Otthon maradva is láthatunk elég csodát. Csapjaink gyorsan romlanak, lassan javíthatók, szünet nélkül drágulnak. Amikor jók, akkor sem igazán alkalmasak. Gondoljunk bele: zsíros kézzel kinyitjuk, majd tiszta kézzel elzárjuk a csapot, visszazsírozva kissé ujjainkat. Közben a víz addig is folyik, amíg csak nyitjuk és amíg csak elzárjuk a csapot, de épp nincs a kezünk a vízsugár közelében. Meleg víznél ez jó pár liter üresben elfolyt mennyiség egy család egy napja alatt. - Jobb kórházakban léteznek könyökkel megnyitható csapok, de elképzelhetők volnának fotocellás vagy pedálos megoldások is. Milyen elegáns volna így egy vasúti közvécében! - Az egészben a legaggasztóbb az, hogy a rendes gyakorlatban tisztálkodás címszó alatt kicsiben szocializáljuk a képmutatást. Egészen spontánul. Meg nem gondoltan, de "belülről"; s ha valaki szólna érte vagy másképp csinálná, arisztokratikus kívülállóként vehetnénk kezelésbe a háta mögött.

Az önjáró telefon nem új találmány. Mindenki egy ültő helyében önmaga is felfedezheti, ha sokat tárcsáz. Jön a kagyló után a készülék, ha nincs semmi akadály az útjában. Van ennél több képzettséget igénylő példánk is: a legdivatosabb töltőceruzáké. Ezek utántöltése finom mozgáskoordinációt vár a fogyasztótól, türelmet és koncentrálást, derűt, a kevésbé rátermettektől megfelelő képesítést és gyakorlatot. De akkor sem fog perceken belül sikerülni. - Itt vannak a legújabb gyufák. Ezek nem tűzveszélyesek. Mindkét oldalukon ugyanolyanok, ezért ha nem akarsz pórul járni, akkor rendet kell tanulnod: mindig idejében memorizálnod kell, melyik oldalon nem szóródik ki a gyufa. De ha nem sikerül, akkor meg az élethez edzheted hozzá magad és szeretteidet. Még jó, hogy nem tart sokáig, mert úgyis szétmegy a doboz - állandóan beragad, aztán dupla gyorsasággal fogy a gyufa, mert törik és vizes. Ez is rendkívül drága, mert szép és nem magyar. Akár a fogvájó. Vége a gazdasági nacionalizmusnak, ez is siker. - Szintén nagy az, előrelépés a csomagolástechnikában: egyből sokkal drágább lett tőle minden. Kibontani a sajtot vagy a csokoládét nem lett könnyebb a sztaniolpapírból, bár most már jelző ábrák és piros szalagok is útba igazítanak ebben. Volt idő, amikor a kihámozott sajt nem kente össze a kezünket, kezünk sem a csokoládét. - Újabban egy nagyon márkás fogkefe tud meglepetést kelteni - lehet, hogy ez marketingfogás? - azáltal, hogy két perc fogmosás után a nagyon elkeskenyedő vége úgy átnedvesedik, hogy bárkinek kicsúszik a kezéből, lehetetlen fogva tartani, és folytatni vele a műveletet. Vagyis: magától jelzi, hogy letelt a fogmosásra szánt idő. - Az újkori papírzsebkendő-használat kezdeteinél még úgy volt gyárilag összehajtogatva a kendő, hogy azt a tömegközlekedési eszközökön fél kézzel is szét lehetett hajtani és érdemben, mondhatni, kulturáltan használatba venni. Ez nagyjából a múlté. Az a nemzedék, amelyik ezt nemigen láthatta alkalmazásban, tulajdonképpen nem is fájlalja annyira. - A trikók divatosan rövidek és nem felirat nélkül valók. Rövidségük kiállás az idő viszontagságaival szemben, ízlés szerint elnyújtva viszont a dacos különbözni vágyás szezonját hangolják össze a fazonnal. A feliratok egyetemes érvényűek, ezért csak angolul lehetnek nonkonformisak. Hogy viselőik sem értik, érdemben nem csökkenti a közösségszervező hatást. Fontos, hogy te fizethetsz a világcégnek azért, mert az emblémaviseléssel te magad reklámozhatod. Már tudniillik aki előtt nem járatod le.

Ha csak addig nyújtózol, ameddig a takaród ér, egyre kisebb leszel, mert az mindig rövid. Akárhonnan jössz, hamar rájössz, ha elkezdesz odafigyelni a dolgaidra. Nem ismeretes, kinek gyártják e szabványméreteket. Tartósságuk kétséges, drágulásuk biztos. - A dolgok rendje kezd kibontakozni lelki szemeid előtt, ahogy az ábra több részletben előtünedezik a csillagok ködéből, ahol mindez írva vagyon.

Nem fér ki a térképen az ország. Ez a felismerés bárkinek jutalma lehet, aki hajlandó óvatos általánossággal kezelni a nyújtózás kérdését ezután. Nézzenek utána, nagyon gyakori, hogy valamelyik sarka hiányzik az országnak a térképen! Ez súlyos elvi döntést követően alakulhatott így, bár lehet, hogy sok papír és nyomdafesték takarítható meg ilyen módon. Érezhetően praktikus. Tárgy és szellem milyen közel tudnak kerülni egymáshoz!

Emberek vagyunk. Bolti szinten ez annyit tesz, hogy mivel hibázunk, ettől vagyunk emberek, itt a tárgyi bizonyíték. Embernek lenni pedig erény. Akinek más felfogása van, egy másik boltban meggyőzi őt tévedéseiről a nagyon sokadik kínálati eladó. (Ha persze nagyon sok pénzed van, az megint más.) - Érdeklődj azért nyugodtan: miért felbonthatatlan a konzerv, mitől égnek ki ilyen gyorsasággal a villanykörték, jól látod-e, hogy az első mosás után szétmennek a fehérneműk? Érdeklődjél, de ne kockáztasd, hogy demonstratívan felemelje hangját az áruházi ember. Lehet, hogy kis mértékben valóban szükséged van még továbbképzésre, mint valamely kimaradozó szeminaristának. "Egy ötéves gyerek meg tudja oldani, uram." "Semmi sem tart örökké." "Mit akar ennyi pénzért?" "Ezek gyorshasználatú áruk, nemsokára jön az újabb széria." "Így több embert tudnak foglalkoztatni." "Magának káprázik a szeme." "A minőséget meg kell fizetni." Meg kell szoknod, hogy te nem vagy egy minőség. Ne is erőlködjél. Ez a rend. Csak addig nehéz, amíg abba nem hagyod a kérdezést. Igazi rendben akkor élsz majd, ha már nem is érdekel, mi miért van. Akkor már zavarna, ha tudnád. Ezt a szabályt tehát immár magadtól betartod, és másokkal is betartatod, minden egyéb esküvés felesleges.

Bárhová mész, fogsz találkozni evvel az alteregóddal. Az is lehet, hogy másnap a te üzletedbe lép be, aki előtte téged kiszolgált. Tanácstalanul nézelődhetsz az egyre differenciáltabb űrlapok társaságában valamelyik hivatal vagy hivatalméretű nagy cég székházának ablakában; a papír mindent tudni akar, valami apró betűs szöveg elirányít téged valahová észrevétlenül, felesleges, ellentmondásos, érthetetlen kérdések, utasítások. Majd az elutasítások. Ez így kerek egész. - A tárgyak használati leírásai pedig azt a félembert veszik célba, akit érdemes minden eszközzel a kasszához tessékelni (esetleg tuszkolni), de talán már az eladók sem ismerik jól termékeiket, hogy azok mire valók. A fogyasztás kultúrája erről az oldalról is meghatározható. - De hogy a hiánynak emléke se maradjon meg benned, a kijáratnál még találkozhatsz egy vidámparki indíttatású, ámde ingyenes szolgáltatással, amint fentről lefelé nagy nyomással levegőt fújnak rád, sehogy sem tudod kikerülni, szabályosan "lesprédeznek". Nagy élmény megtalálni a kalapod, kidörzsölni a port a szemedből, lökötten igazgatni a hajad, és eltalálni, mi célt szolgál az eljárás. Jár-e neked ennyi alanyi jogon az élettől? Szóvá ne tedd, ha jót akarsz. Tanuljál másutt kötekedni. Szokd meg, hogy a modernség semmit nem hagy érintetlenül, és "ma már" ilyen korszerű a szellőztetés - és ehhez nekünk is hozzá kell járulnunk.

Bármi lehet alkalmatlan. Murphy tulajdonképpen már születésekor avult igazságokra hívta fel a figyelmet, túllépett rajta a kor. Van és volna minőség, csak ritkán találkozni vele, elkülönül. Mi, perememberek, másutt létezünk, jól elbajlódunk egymással. Afféle általános tartalékok, kispados heverészők, akiknek egyenesen jót tesz az időszakos mozgósítás. De miért is és hová akarnál kitörni innen? Nem volnál elég toleráns? Kezeltetni kéne a konfliktusaidat, ha magadtól nem bírsz velük. Hol van a híres vállalkozókészséged? Miért a tárgyakat teszed felelőssé saját időd elfecsérléséért? Úgy teszel, mintha óriás volnál, csak ezek a megszemélyesített törpék álmodban megkötöztek volna. Saját alkalmatlanságodról álmodsz, amikor bármiben az alkalmatlanságot keresed, mindenben a veszélyt szimatolod, és úgy teszel, mintha semmiképp sem számíthatnál semmire. Tehát senkire. A másik éned viszont a személytelen sokaságra támaszkodik. Azáltal vagytok ti egyek, hogy mindketten kiközösítettétek saját felelősségeteket. - Ám ott kívül a magyarázat?

A szabadságra küldött tárgyak szinte eladhatatlanul hevernek a pulton, kirakatban, nagyraktárban, ki hová való. A bóvli jobban jár, mert nincs vesztenivalója, egy éjszakára elkel - és annyi. Az egyszer használatosság fesztiválja szinte kötelezővé teszi az álarcot, amit aztán az élettartam egész hosszában lehet viselni. A tárgyak rejtőzködése fogantatásukkal indul meg. Ha mindegyikről lehetne tudni, mire való, akkor arra használnák őket. Barátként szolgálhatnának, s megszokván jó tulajdonságaikat - még gyengeségeik is személyes bocsánatot nyernének. Egykönnyen nem akarnák lecserélni egyiket sem, mert ismerősek volnának a kéznek és a szemnek, tanúként alkalmazkodnának egyén történetünkhöz. Az emberi életvezetés természetes eszközeiként hosszabb lenne életidejük. Eseményeket idézhetnének fel, mert előidézői voltak, tartósságuk a személyes stabilitást mutatja. A többi? Pocsékolás, mindenek előtt a humanizált idővel. Magunkat becsülnénk meg, ha ezt a történelem előtti tudatosságot nem hagynánk kiveszni.

A csereszabatosság piacgazdasági embereszménye a józan érvényesség határain túl vetül rá mindenre a jelenlegi fejlesztési doktrínában. A használati tárgyak szabványosítása ésszerű, ha nem kell kisebb hibák miatt az egész terméket eldobni (pl. egy "potméter" miatt egy rádiót, egy már nem kapható akármi "végett" egy karórát); ha jobban illeszthetők egymáshoz a részek és funkciók; ha a szabványok nem követhetetlenül sokfélék vagy monopolisztikusan egyfélék; s ha az árakban nem csupán a profittulajdonos speciális szándéka realizálódik, hanem a többiek számítása is igazolható. Ez azonban minőségi érdekegyeztető aktus és nem puszta tranzakció. - Az embertől elvárni általa betájolhatatlan flexibilitást, tények elé állítani az utcán, boltban, hivatalban vagy az előszobába lépő közüzemi számla útján, lehetetlent követelni leszármazottaitól a hétköznapi vizsgaistállókban - az egész életet számonkérő székké változtatja, aminek légkörét nem fogja oldani semmilyen porosz vagy antiporosz, ideológia, negédes viselkedéskultúra sem. A fejlődés gyakorlata nem harmonizálhat az immobilitás feltételeivel, elfogadhatatlan a diktátum, a társadalmi igények és szándékok kisajátító hatású korlátozása: a rétegek kulturális öntudatának elfojtása külső programozással. A szakadékok további mélyítése, a leszakadók leírása valójában a költségeket növeli és áthárítja (főként az utókorra), eközben beláthatatlan feszültségeket halmoz fel. A tudatos kezelés programja még elvi szinten sincs kidolgozva, sőt, az elvek legtöbbje mint természetes, állandó alapokat veszi figyelembe a tények kialakult rendszerét, amelyeken irracionális volna változtatni. Egyébként tautológiamentes bizonyíték nélkül. Máskülönben ezt hívják ideológiai harcnak. Burkoltan benne foglaltatik az emberi természetről szóló örökigényű, szociáldarwini ihletésű tanítás. Ha az emberi természet e vonatkozásban nem is tűnik változtathatatlannak (hisz ezt semmi sem igazolta), azért az erről szóló tantételek sok kiadásban modernizálhatták saját magukat, iskolateremtő polémiákban, ahol a vitapartnerek ezen alapkérdésekben megerősítették egymás pozícióit, miután ezekben egyetértettek. - Ha változtatni "mesterséges beavatkozás" volna is, "nem beavatkozni" sokkal inkább az maradna. Ugyanakkor sokan büszkék az abortusz legújabb, egyre egészségesebb technológiáira, mialatt az intervenció súlyossága nyilvános elemzést sem érdemel. - A tárgyak bármit hajlandók kiszolgálni, csak gazdáik életre hívják és életben tartsák őket. A tárgyaknak ilyen a természete.

Nem a tárgyak lázadnak. Könnyű azonban a megszemélyesítésnek idáig eljutnia, ha máshová és ennél tovább nem képes. A selejt bosszúja, a géprombolás, az árufétis természetesen nem közönséges rituálék. A emberi valóság alól kicsúszott elégséges alap másféle következtetésekre ad alkalmat, mint ami a társadalmi önbírálatból konzekvensen származnék. Azt sem cáfolhatjuk, hogy az indulatok viszont érthetők, néha ki sem kerülhetők, mert nélkülük nem következnének be a pályamódosítások. Ellenben magukra hagyatva sohasem elégségesek a konstruktív válaszokhoz. A tárgyhasználat gyakorlati példáinak "túlnyomó része" végül is pozitív, - és bár ez a természetes, nem becsülhetjük alá jelentőségét. Hogy mindennel lehet visszaélni, tény. De nem számon tartani értékeinket-primitívség, és ez is visszaéléssé fajulhat.

Az emberi érzékenység kiteljesítése tárgyi eszközökkel - nem azonos az élet céljával, ahogy meg sem fogalmazhatók céljaink e többlet-érzékenység nélkül. Amit minden propaganda nélkül haladásnak él át bármelyikünk őszintébb pillanataiban, az nem mennyiségi komfort-növekedés csupán, hanem a szabadságot teszi perspektívában megragadhatóvá, leküzdhetőnek ábrázolja a balszerencsét, értelmesen hosszabbítja meg az időt, átélhetőbbnek mutatja a folyamatos jelent, esélyegyenlőséget hirdet ember és ember között. A megformálás mindenki saját mestersége lehet, sajátmagára is vonatkozik, a tárgyakon ezt is próbálhatja. A nagy korszakváltások jól érzékelhetők e mikromozgásokban. Az előrelépések, a rombolás, az értelmes vagy hiábavaló áldozatok, összecsomózódó ellentmondások, mentális eladósodások vagy áttörések.

Az áramvonalas lábas esete. Ha kezünkbe veszünk egy egyszerű főzőedényt, ilyenből milliárdszám találunk a világban. Nézzük meg, hogyan fogható meg, milyen a füle. Üresen ez nem nagy probléma. Tele és forró állapotban azonban a fogantyúnak különös jelentősége van. A kiskereskedelem (már évtizedek óta!) olyan lábasokat hoz forgalomba szinte kizárólagos választékként, amelynek fülei "kifelé lejtenek", azaz fél kézzel igen körülményes őket fogva tartani, mert az edényt kifordítja a súlya az ujjaink közül. Tessék kipróbálni! És próbálják ki tele frissen elkészült étellel! Konyharuha nélkül vagy fél kézzel alig lehetséges kezelésbe venni. Talán viszont "szebb lett" az edény, mint holt közönséges fogantyúval. Áramvonalassága jobban megfelel korunknak. De ilyen áron? A konstruktőrök használták valaha, amit elterveztek? És ha a lábas füle befelé lejt, avval ugyancsak áramvonalas lesz, csak éppen hogy használhatóbb - foghatóbb-, mint az egykori sima fogantyús, és nem rosszabb annál! Az összehasonlítás nem a formatervezők javára írandó, s kivált a nagyon is uniformizált, másképp céltalan formaválaszték miatt nem. Miféle igazság érvényesül akkor az elmondottakban? A kontraszelekció tárgyiasult bizonyítékai mire intenek, és kit mire indítanak? - Egyébiránt ha valaki előveszi az "új" kritikátlan védelmében a "nosztalgia"-stigmát, gondolhatna arra is, hogy aki valamely régi portékára vágyik, annak igaza is lehet: hátha egyszerűen csak jobb volt a régi. Az erőltetett újdonsághajsza pedig nem a technikai, szellemi haladást és az új munkahelyek teremtését szolgálta, illetve nem általában vett gazdasági hatékonyságot, hanem legalább ennyire felmerül egyes divatjelenségek közösségziláló, ideologikus, nyersanyag-pocsékoló diktátuma, mely nem tűri a magánvéleményt és a felvilágosult ízlést, a profitja átszívja az értelmesebb fejlesztések energiáit önmaga túlnövesztésére, .s ezalatt a fogyasztó kapkodhat a zsebéhez, a munkaerő-felvétel a szezonális hullámokhoz idomul.

Még egyszer is megveheted ugyanazt a terméket. Nem volna ez baj, ha a tényleges, bevált szükséglet-kielégítés magától értetődő folytatásáról beszélhetnénk, de épp ez válik kérdésessé a burkolt áremelések kényszeres és álságos választékbővítő akciózása közben. A negatív dialektika érvényesül, hogy kétszer is beleléphetsz ugyanabba a mocsárba. Lassan még egyszer is megveszed ugyanazt az autót, alkatrészenként. A tehetősebbek tehetsége egyebek közt abban áll, hogy megtehetik: az autót is eldobható cuccnak definiálják, újat vesznek, az árát pedig áthárítják az alsóbb néprétegekre. De bármi mással is megcselekedhető ugyanez. Ritka az a termék, ahol nem kísérti a dupla kényszervásárlás veszélye az átlagolt halandót, aki ettől még átlagoltabb és még halandóbb lesz (és addig sem élőbb, amíg él). Aki él, megfizet. Vedd a féléltű árut és fuss! Mielőtt bárhová odaérnél, már tönkremegy, kell egy másik. Úgy lesz kiszámolva, hogy ne nagyon szenvedj belátható hiányt. Legfeljebb az újabb karosszériáddal sem leszel boldogabb. Kivéve, ha már lételemed lett "a változás", amikor már annyira unod magad, hogy gyorsítottan írsz le mindent, ami létezik, egyszer csak nem kell, hanem a legújabb kell. Már a verseny miatt is. Ez ugyan értelmetlen, de nincs nála jobb figyelemelterelés. Még azt is hiszed, hogy vagy közben valaki. Pontosan a te erkölcsi kopásod valósul meg közben, elveszted az értékteremtés fonalát, tényleges megújulásról fogalmad sincs. Aztán nem is tudnád, miről beszélünk, de nem érdekel. Jól érzed magad, amíg nem veszed tudomásul, hogy baj van. Kondicionálva vagy, hogy ne is vedd. Majd újra kezdesz mindent, neked aztán van konfliktustűrésed, akár szociálpolitikai kiállítási tárgy is lehet belőled idővel. Hozzád küldik a többieket és rád mutogatnak, hogy ti is ilyenek legyetek, "bezzeg neki sikerül". Úgy mosolyogsz közben, mint amikor egy filmsztár élvez. Amíg bírod energiaitallal, ne félj semmit. Aztán majd kitalálnak valamit megint, a fejlődés nem áll meg. Lesznek még szép napjaink. A többiek csak nyelnek, mert nem ismerik a csúcsokat, ezeket ne sajnáld, nekik ez jár. Te vállaltad a kihívásokat, elvégezted a nyelvtanfolyamot, megvan a pénzed, mindent kipróbálsz. Ez viszi előre a dolgokat. Mindenki ezt szeretné, csak nem meri.

Akit csakugyan megérintett a valóság, kissé feszengve tekint azokra, akik ilyen könnyedén adják a nevüket e nagyszabású kísérletekhez. Hiszen nem is egészen új dolgokról van szó - és az igazi kérdések nem tűnnek elő a kísérletezők munkatervéből. Mivégre például ez az egész nagysorozatnyi káros termék?, s hol marad a valóban szükséges dolgok minőségi előállítása?, egyáltalán: szabad-e megkérdezni ennyi tapasztalat birtokában, s ki dönti el ilyen méretekben, hogy mi kell? Kinek számára elviselhetetlen, hogy valamit - alaposabban körüljárva - egyszer csak megoldunk és mehetünk tovább? (Nem volna érdekeltté tehető egy nagyvonalú alku-folyamatban ő is, hogy ne gátolja a fejlődést - ami az övé, az az övé?) - Az őszinte kérdések minden oldalról bekerítik a témát. A tárgyak nem csak piaci termékek lehetnek, a kultúra nem is vásárolható hozzá semmihez, mint valami betét. Milyen inger váltja ki a szükséglet érzetét, és miért épp az adott tárgy-struktúrával próbáljuk kielégíteni a felkeltett igényt? Mennyiben belső tulajdonsága ma termékeinknek fogyaszthatóságuk mikéntje és mértéke? Vagy ki mindenkit támogat a vásárlással a fogyasztó? Ki szedi össze a kidobott pénzt? Mit tudhatunk az áruk ökológiai rentabilitásáról? Mi mozgatja a valóságos újításokat, és folyamatszerűen hogyan épül fel egy-egy új gondolat tárgyiasulása?

És a kenyér vagy gyümölcseink? Igen, a holt tárgyi világhoz juthatnak közel: a minőségvesztés és lélektelenség következtében. A megtermelésük - megalkotásuk is élvezet forrása lehetne, most fogyasztásuk sem okozza a várt kielégülést. Sokáig kell vizsgálódnunk lelkiismereti értelemben is, hogy feltárhatók legyenek mindennapjaink változásainak összes valóságos okai.

Nemcsak a mai Magyarország házi feladata tisztázni viszonyát tárgyi vagyonához. Még a design vagy a csomagolás is lényeges gazdaságpolitikai részletkérdéseket vet fel mindenütt - mint a kultúra és a státuszmobilitás része. A válaszok döntőek lehetnek a jövő századi időnyeréshez. A kutatások irányválasztása voltaképpen komoly céltételezések függvénye, a kiindulás ezért sem közömbös. A nagy kultúrák érintkezése ugyancsak felvet hasonló szerkezetű nagy kérdéseket. Kitérni előlük lehetetlen, a passzív vagy az agresszív fellépés már középtávon megbosszulja magát. Lehet, hogy megnő a szimbólumok jelentősége, és a mások érzékenységének figyelembe vétele feleslegessé teszi a harci eszközök további finomítását, ezzel szemben az együttműködés progresszív feltétele lesz.

A tárgyak karneválja mögé emberi színjátékok rejtőznek el. Ünnepek és virrasztások, karakterek és jellemhiányok, stratégiák és ellentámadások, létmódok és kimódolt alternatívátlanság, jövőképek és képtelen jövők, normális gyarapodás vagy valamilyen örökös nyomor, találékonyság és gondolatszegénység, életkedv vagy dermedt ráülepedés mások születésüktől fogva ártatlan reményeire.