A sok kicsi, alig látható "másság" nemigen tesz közzé kiáltványokat. Nem is hihető, hogy így mutathatnák meg a rejtett nagyságot, mindenki számára tudatosítandó értékeiket, és fogalmazhatnák meg jogosnál jogosabb - mert háttérbe szorult - elemi igényeiket. Nagy ellentmondás az, hogy együttesen ők lehetnek a többség, de még egyes csoportjaik is alig tudnak megszerveződni mint csoportok, aktív résztvevőként szinte láthatatlanok a világfolyamatokban. A nagy alkuk nem velük köttetnek. Egyéni egzisztenciáikból és háztartásaikból a távolság beláthatatlan a döntési szintekig - és viszont. Ez a távolság a gyorsuló eseménysorban különös jelentőségű, mert leegyszerűsödni látszik, ami leegyszerűsíthetetlen: a nagy tömegek sorsa. A távolság egy a bulvárlapokban imitt-amott már lefényképezett táguló szakadék fölött ível. A sors prognózisai ugyan kedvező számokkal is kecsegtetnek, az eloszlások egyenetlensége azonban rendkívüli, a becslések alternatívái túl sokféle és gyakran negatív kimenetelt vázolnak, a módszertan igen kevéssé megbízható. A reális tűrőképességet pedig éppúgy nem tudják ideológiamentesen közelíteni jelen fogalmaink, mint ahogy a helyi társadalmak elesettjeinek saját kulturális bázison folytatott felemelkedési kísérleteit sem méltatta folyamatos elemzésre mind ez ideig a legszélesebb tudományos közvélemény: nem számít elsőrendű kérdésnek az érintettek valóságos önállósága mint a civilizáció tartalék forrása.

Az erősebbek külön társadalmának nem szabad beletörődnie abba, hogy a vagyoni és szociális rétegek közti "átjárás" reménytelen. Evvel jóérzésű történelmét: eredetét és cselekvőképes idejének távlatait adná fel erkölcsi értelemben, mivel így a felelősséget bizonyosan nem arányosan méri és osztja el. A dinamikus fejlődéshez a régi teória és a máig ható gyakorlat szerint szükség van munkaerő-tartalékseregre de nem számkivetettekre, akiknek a fotóival csak az olvasók munkafegyelme zsarolható. Az alkotó aktivitás más természetű. A tartós munkanélküliség hiábavaló áldozat, ahonnan egyre kilátástalanabb a visszaút az értéktermelésig. A számok és arányok is fontosak. A sikeresebb fejlesztési koncepciók példája mutatja, hogy megcélozható lehet olyan progresszió is, ahol az aktív munkaerő közbenső továbbképzése alkalmassá teszi őt jelentősen nagyobb érték előállítására, a többletből hasonló szervezettségű folyamatos képzése ugyancsak biztosítható. Ez nagyon átfogó társadalompolitikát, stabil növekedést, beszámítható társadalmi szolidaritást előfeltételez, az eredmény megerősíti a tendenciát, melyben végül a minimális szélsőséges esetre korlátozódik a munkanélküliség tartóssága. Ez nem tisztán piaci feladat. Mégis az ökoszociális piacgazdaság lehet az a keret, ahol összehangolható a civil szféra útkeresése, az aktív foglalkoztatás- és szociálpolitika, valamint a mindenkori közhasznú fejlesztések középtávú kormányzati és önkormányzati feladatainak rendszere. A formák mintakínálatát állami segítséggel is szabad bővíteni. A helyi egyesületi kezdeményezések, nonprofit vállalkozások ösztönzése szakértői támogatással, információval, infrastruktúrával és máshogy - úgyszintén időről időre megújuló funkciója a kormányzatnak. A szociális, kulturális, gazdasági és más szférák összekapcsolása nem jelentheti az egyiknek a másikkal való, korábban tévesnek bizonyult felcserélését. Hanem azt kell látni, hogy természetes közegben ezek normálisan feltételezik egymást, ilyen módon a szerves kapcsolódások rehabilitációját kell csak szorgalmazni, miután ezek gátolva vannak a társadalom belső egyenetlenségei, esetenként deviáns mozgáskorlátai miatt. Egyben a családok, az ifjúság és más rétegek problémái is mérsékelhetők ezen a módon, kiegyensúlyozottabb lesz a népesedés trendje, csökken a bűnözés, kedvezően változik az egészségügyi helyzet. Mindez váratlan megtakarításokat tud okozni távolabbi részterületeken is, mint például a környezetvédelem. Nem illúzió tehát, hogy a legkülönfélébb hátrányoktól szenvedők és korábban "nem tervezett" kisebbségek társadalmi-gazdasági aktivitásának kormányzati támogatásához összegyűjthető az a speciális pénzalap, amelyből a civil szféra megpályázhatja saját jövőjét. Reálisan juthat el a piachoz, ahol együttműködése az "erősekkel" kétoldalúvá, egyenrangúvá válik: verseny alakul ki, amely mégsem fullad bele a kíméletlenségbe, mivel nem öncél. A többit majd meglátjuk.

Ha az elesettekben az emberi méltóság pozitív esélyét látjuk, legalább annyira, mint a jó orvos a betegében, akkor nagy súlyt vehetünk le saját hátunkról: nem kell tovább cipelni, felesleges teher. Nem kell aggódnunk személyes jövőnk miatt sem. Kiderülhet, a genetikai adottságokból mennyi a valóságos tény, s akkor avval szabadon gazdálkodhatunk. De az is, mennyi belőle a babonás félelem, amitől viszont ezúton leszünk képesek megszabadulni. Megszűnhet az erkölcsi szorongás, amit az esélytelenség misztikus továbbterjedése vált ki a látványával.

Ha nem tűrjük meg az esélytelenséget saját közelünkben, hanem részt vállalunk abban, hogy a kisebbségben maradók megtalálhassák saját aktivitásuk módját és közegét, evvel értelmes dolgot cselekszünk a többség javára. Különös beruházás ez az emberi tőkébe, de valóságos invesztíció, amelynek ugyanolyan biztos a megtérülése, mint amilyen biztosan halmozódik nélküle az útszéli társadalmi veszteség. (Nemcsak a pillanatnyi érdek létező érdek, fejlettebb gerincesek mozgása ennyiben is eltér az amőbáétól.) Indulatokat, előítéleteket, gyanakvást, tehetetlenséget és telhetetlenséget azonban esetről esetre le kell győzni hozzá. Előfordulhat, hogy saját magunkban, s ilyenkor ne gyötörjön a vád, hogy ismét elfogódottan moralizálunk, mint annyiszor.

Ráadásként a létbiztonság - csak a humanitás érzékszervein át felfogható - extra minősége biztatóan reménytelen feladat elé állítja a revizorokat, akiket elsősorban a szabályok betartása és a megtérülés érdekel.