[Bevezető sorok]

Ez a tanulmánykötet valójában kérdésgyűjtemény. Állampolgári jogon kérdezősködöm mindenről, ami európai jelöltként foglalkoztat, Az Európai Unió vizsgakérdései a felvételüket kérő országoknak pontosak és logikusak, jó lenne megismerni magunkat általuk. Világpolgári öntudattal vallom, hogy nem lehet, kevés ahhoz a földrésznyi tudás. Az embernek önmagát is meg kell vizsgálnia, meg kell hallania természetes közössége történeteit érzékennyé kell válnia a minőségre, mások bajaira, Miközben világot Lát, belülről, megpillanthatja benne sajátmagát is, s felismerhetővé válnak távolabbi céljai. Ezek meglepően közel vannak mások elképzeléseihez, kezdhetjük komolyan venni magunkat. Gyorsan kötelező lesz a szerénység, bár csak saját belátásunk kényszerít rá, hogy még leginkább kérdeznünk adatik a dolgokról. Ebben próbálhatunk meg következetesek lenni, tehát őszinték és körültekintők, célratörők és nyitottak, mint akit csakugyan érdekel a megoldás. Közös hiányainkról szól ez a könyv, amikor szeretne megértetni néhányat napjaink jellemző problémáiból, ahogy a lelkiismeret felfogja magába. Reménykedem a kedvező válaszokban, de én inkább csak kérdezni merek. Ez ritkán sikerülhet olyan jól, hogy benne a választ is megtaláljuk, a Lehetséges irányt talán gyakrabban. Valószínű, hogy ismét felfedezhető lesz a törvény szövedéke, amint épp fölfeslik valahol, valamint ehhez képest gyéren a tiszta beszéd. (Közös hiányunk.)

Az imént tanulmányokat említettem, holott jegyzetekről, félkész esszékről tudományelőtti vázlatpontokról, töredékes prédikációkról, kísérleti rekviemekről, röpdolgozatokról, egyperces monológokról is beszélhettem volna, mivel az ezekből kevert műfajt kellett volna néven neveznem. Az együtt érző olvasó utóbb nem kér számon rajtam ilyesmit.

Az egésznek címet is adtam, ami lehetett volna például "Személyes adósságszolgálatom" vagy akár "Az idegenkedés nem szép". Azt gondolom, nem sikerült törleszteni ezen a módon adósságaimból. Az utóbbi cím igazsága biztosan vitán felüli, de sokáig magyarázhatnám halott betűim élén. A "Sárfészek"-nek azonban története van.

Évtizedekkel ezelőtt egy alföldi városban jártam egy neves kutazó társaságában, aki megállta főtéren, és azt mondta: "Ez nemrég még egy sárfészek volt, ma meg milyen modern, szép épületek vannak itt." Épp akkoriban egy másik neves kutató egy másik tájegységben, kinézve az autó ablakán, méltatta a jellegzetes vidéki főutcát, kis történetet mesélt és így fejezte be: "Különben ebből én csináltam várost. - Azt én is mindig szerettem volna tudni, hol élünk. Nagyon meg tud döbbenteni, amikor valaki a felismerhetetlenségig leegyszerűsít folyamatokat - és ez elégedettséggel tölti el a lelkét, ami nyilván erőt ad a folytatáshoz. - Feltételezem, hogy egyikük sem akart leparasztozni engem, a sokkal fiatalabb fővárosi elitgimnazistát. Pedig azt tették, hiszen megvetéssel beszéltek elődeimről és az élet művéről. Az ország ma is sárfészek - és az egész bolygó is az. Nem szabad ebben megragadnunk, de a sárfészekből még lehet valami, a szerves folytatás viszont nem hirdetheti meg a beton jelképes és valóságos kizárólagosságát. A modernség társadalmi építkezéssel együtt üdvözölhető, mindenki saját ügyeként. Az információ és a döntés nem szűkülhet önellentmondásosan össze: tágítva ezzel a kényszer határait. A nyarat sok fecske sem képes megcsinálni. De a nyár lehetőséget ad a sárfészek valamennyi készítőjének és lakójának, hogy éljen.