|
Eff Lajos - Vass Csaba UTÓSZÓ [Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]Az ökológiai egyensúly dinamizálása az emberiség egyik sorskérdése. Jelentőségére a II. világháború után elsőként alighanem Rachel Carson biológusnő hívta fel a figyelmet az 1962-ben megjelent Néma tavasz című könyvében.[1] A modern kapitalista társadalom azonban ekkortájt aratta legnagyobb fogyasztói sikereit, a jótéti állam évadról évadra teljesítmény csúcsokat javítgatott, ezért nem különös, hogy akkor még hamar napirendre tért a tudós vészjósló előrejelzései felett. Sőt, még sokáig a megszállottság rokon vonásaként számolt a közvélemény túlnyomó része a környezetvédő programokkal, aminthogy az első jelzésekben még szinte kibogozhatatlanul összefonódtak a tényleírások és a prófétai rémlátomások. Az elszigeteltnek tűnő helyi gondok kevés alkalmat adtak az érdemi általánosítás számára; sem a technológia sem a gazdaság nem ütközött nagy méretekben a környezeti szűk keresztmetszet korlátaiba. Ily módon a tudomány lényegében nem vette fel munkahipotézisei közé az ökológiai probléma átfogó megközelítését, elvi leírását. Ebből következően a tömegigények tisztázatlanságaikban kifejezés nélkül maradtak. Közel tíz évnek kellett eltelnie, hogy a világ tudomásul vegye: együtt él egy újabb globális konfliktussal.
Az 1971-es, U Thant-hoz, az akkori ENSZ-főtitkárhoz intézett úgynevezett Mentoni-nyilatkozat, amelyet 2000 tudós írt alá, felrázta a közvéleményt. Ettől kezdve gyorsabban peregtek az események. Közülük csak néhányat megemlítve: megalakul és 1972-ben jelentéssel fordul a világhoz az ENSZ Környezetvédelmi Titkársága, a stockholmi világkonferenciára készített B. Ward és R. Dubos által szerkesztett könyvet magyarul is olvashatjuk.[2] A tudományos tények feltárásában megindult verseny után az ideológiai interpretációért is megütköznek az interpretáció kutatói és monopolistái. Ezeknek a tisztes - vagy kevésbé tisztes - hadviselőknek egyik raját alkotják az imént olvasott kötet angolszász nyelvterületen író, többségükben az úgynevezett ellen-, illetve alternatív kultúrát reprezentáló szerzői. Tanulmányaikban, ahol a problémalátás szakmai jellegű, ott is népszerűsítő vagy esszéisztikus, illetve hipotetikus módszerekkel élnek. Másutt kifejezetten a társadalom életviszonyaival való szembesítés a céljuk, nem egyszer nagyvonalúan átfogó igénnyel. Mindenütt jellemző azonban az ideológiai alapállás hangsúlyos jelenléte, sokszor szokatlanul személyes hangvétel formájában is. Az ökológiai probléma mibenlétéről viszonylag kevesen rendelkeznek szakszerű ismeretekkel, ezért írunk le néhány olyan fogalmat röviden, amelyek az irodalomban használatosak, illetve amelyekre később mi is hivatkozni szeretnénk.
Az ideológiatörténet valószínűleg bármelyik korból kimutatná az akkori eszmei reakciókat a viszonylagos egyensúlytalanságra ember és természet között, jóllehet a művészetek eleinte inkább a harmóniát igyekeztek kiemelni. A szaktudományos rendszerezés - különös módon - éppen T. R. Malthus-szal indult meg, egyidejűleg a katasztrofális lehetőségek elméleti igényű számbavételével. Az ökológia fogalmát elsőként valószínűleg az amerikai biológus Howard használta 1858-ban. Önálló diszciplínává a Darwin-tanítvány Haeckel munkássága eredményeként vált. Az ökológia definíciója, melyet 1866-ban alkotott meg, így szólt: "Az ökológia, avagy a természet ökonómiáját vizsgáló tudomány a fiziológiának az a része, amelyről eddig nem esett szó a tankönyvekben és ebben a viszonylatban csodálatos és egészen váratlan termést igér... Ökológián az élő szervezetek és környezetük viszonyait vizsgáló általános tudományt értjük, amelybe belefoglalunk minden "létfeltételt" a szó tágabb értelmében. A létfeltételek részben szerves, részben szervetlen jellegűek."[3]
Az ökológia tárta fel, hogy az élő anyag közismert két szerveződési szintjén, a sejten és a szervezeten túl a szerves természet még legalább három magasabb szerveződési szintet is alkot: közülük az első a populáció, amely "azonos fajú állatok, növények olyan társulása, amely önszervező, önirányító és önújratermelő" képességekkel rendelkezik. Így "az anyag szerveződésének önálló szintje, mint a sejt vagy a szervezet",[4] "egy adott faj egyedeinek csoportja, amelyek meghatározott biotóphoz kötöttek és ökológiai és genetikai kapcsolatban állnak egymással", ahol is a biotóp a faj jellemző élethelyét jelenti.[5]
A második magasabb szerveződési szint a biogeocönózis, amely élettársulás a különböző élő fajok között, magába foglalja a földfelület meghatározott területén élő egynemű természeti jelenségek - atmoszféra, hegyi kőzetek, növényzet, állatvilág, mikroorganizmusok, a talaj- és hidrológiai feltételek stb. - összességét. A biogeocönózis "funkcionális rendszer, amely csak úgy maradhat fenn, ha folytonos anyag és energiacserét folytat"; biogeocönózisok keletkeznek és elmúlnak. Dinamikájukat, átalakulásuk folyamatát a szukcessziók alkotják. A szukcessziók a homeosztázishoz vezető utat jelentik, eredményük lehet a stabil biogeocönózis. Azt a jelenséget, amikor a természet önvédelemre és megújulásra szolgáló mechanizmusainak valamelyike csődöt mond, ökológiai sokknak nevezi a szaktudomány. Végül a harmadik szint a lokális természeti társulásokból, biogeocönózisokból - másként ökoszisztémákból - mint elemi egységekből felépülő bioszféra. Ez Vernadszkij, a fogalmat tudományos tartalommal megtöltő szovjet tudós szerint a Földnek az a rétege, amelyben az élő szervezetek játsszák a főszerepet. A bioszféra az előző szerveződési szintekhez hasonlóan dinamikus, önszabályozó és önújratermelő képességgel bíró rendszer, amely dinamizmusával egyidejűleg viszonylagosan stabil is. A globális ökológia tudományos eredményei közül legfontosabb az a felismerés, hogy az azt alkotó három rendszer "egyensúlyát vesztette és talán súlyos konfliktusba is került",[7] de feltétlenül kerülhet, aminek következtében az emberiség történelmi fordulóponthoz érkezik. A konfliktus előidézőjének e kötet szerzői az ipari társadalmat jelölik meg; a tömegtermelés és növekedés elvén működő ipari termelést a népesedést és az urbanizációt, az ezeket lehetővé tevő és serkentő tudatformát, a tudományt és "szakértőit", valamint a keresztény vallásra épülő fogyasztási motivációrendszert. A kötet szerzői egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy az ökológiai válság közvetlen oka a nagyipari technológia, amely - mint Schumacher írja - kezd a saját törvényszerűségei szerint fejlődni és ezek a törvényszerűségek különböznek az élő természet törvényeitől. Különbségük abban áll, hogy az élő természet mindig tudja, hol kell megállni, míg a technikának nincsenek belső korlátai a növekedés szabályozására,[8] sőt, indítékai vannak a mértéktelenségre. Schumacher állítása két elemből tevődik össze: az egyik a technika, az ipar és a természet közti ellentmondásos viszony, a másik a technika fejlődésének korláttalansága. A technika - ipar és természet közti viszony sajátos karriert futott be a gondolkodás történetében. Néhány állomását felvillantva: Arisztotelész a technéről úgy gondolta, hogy az a természet utánzása, mégpedig olyan utánzása, amely a természet művét fejezi be. Ez a vélekedés - immár a mesterségről - az újkor elejéig fennmaradt. Francis Bacon volt az első, aki munkássága során végig tudatában volt annak, hogy egy új kulturális modell érdekében emel szót: a retorikus, irodalmi jellegű kultúra helyébe egy tudományos technikai kultúrát kívánt állítani,[9] ahol a szemlélődés, a természet előtti meghódolás és a belső reflexió helyébe a materiális műveket, a természet meghódítását és a tények és dolgok közvetlen kutatását állítja. Az Új Atlantisz című művében felvázol egy nagyszabású tervet és a megvalósításhoz szükséges intézményi és szakértői hátteret is az új kultúra kialakítására. Ennek során az értelmiségieknek szakítaniuk kell a "mechanikai dolgokkal" kapcsolatos megrögzött előítéletekkel és a haladást megvalósító megújulási folyamat irányítását - a később a Royal Society-ként meg is valósuló - intézeteknek, akadémiáknak, tudományos társaságoknak és az államnak kell kézbe venniük. Bacon ezzel a "mester" helyett a "feltaláló" figuráját állítja az ipari-technikai gondolkodás középpontjába, aki már a természet feletti uralom és a növekedés hordozója, és amely eszménynek első igazán nagy hatású képviselője Galileo Galilei. Galilei munkásságában "szilárd" elméleti tudásanyaggá épül az empirikus mechanika és a mozgás tudománya.[10]
Az új kultúra a feudálissal szemben jött létre, ami pl. Campanellánál úgy fogalmazódik meg, hogy a vagyon és a születés semmit sem számít. Így a Napvárosban az a nemesebb, aki több mesterséghez ért. A Napváros olyan város, amely a mesterségekre épül és amely összhangban áll a természettel. Az iparos-technicista tanok szociális dimenziójának felvetései hasonló kritikát kaptak: a kézműves munka a XV. századig alantas, nem emberhez méltó tevékenységnek minősült. Egy 1680-ból kelteződő Enciklopédia - Richelet műve - a "mecanique" címszó alatt a következőket közli: "ez a szó meghatározott mesterségekről beszélve, azt jelenti, ami a szabad és tiszteletre méltó ellentéte: alantas, pórias, a becsületes emberhez méltatlan." A későbbiekben a feltörekvő ipar és ipari technológia apoteózisát majd a Burnham nevével jelzett, managerizmussal kezdődő technokratikus irányzat teljesíti ki, emeli fel elméletileg is a politikai hatalmi szférába. J. K. Galbraith szerint eltolódás megy végbe a tőkétől a - később még tárgyalandó - szervezett szakértelem irányába. Azt állítja, hogy a szakembereknek ez a rétege - az ő kifejezésével: a technostruktúra-, mivel nélkülözhetetlen, bizonyos függetlenségre tett szert, úgyhogy itt egy új - a managerektől a döntési joggal való rendelkezésben különböző - társadalmi hatalmi pozíció alakul ki.[12] A technokratikus optimizmus,, a technikai kultúra e fázisa is talált ellenzőkre, mégpedig ugyanazon társadalmi osztály tagjai részéről: A kritikát az a felismerés indította el - ekkor már túl vagyunk a feudális típusú szociális alapozású bírálatok korán -, hogy az ember, a termelő ember a gép tartozékává, alávetettjévé válik. A kultúrfilozófiai pesszimizmusban - a technicista optimizmus e kritikai reflexében - megfordul a technológiai kultúra értékelése. M. Heidegger szerint az emberi léttörténet két korszakra oszlik. Az elsőben az emberek nem törekedtek a természet legyőzésére, gondolkodásuk és erkölcsük is jobb volt, a természetről való ismeretük is mélyebb volt, mint a miénk. A másodikban, amely a nyugati kultúra kialakulásával kezdődik, megfordul a dolog: a technével együtt az ember és az ember történeti létmódja kudarcra ítéltetett, és ez a korszak átmeneti korszaka a léttörténetnek.[13] Jaspers - megegyezően Spenglerrel, aki szerint a "gép az ördögé, úgy érezte mindig az igaz hit", technika a pokol "ördögi vallomása"[14] a technika démoni jellegét hangsúlyozza, mint amelynek a hatása előreláthatatlan, kiszámíthatatlan, amely az emberek fölött külső, tárgyi erőként uralkodik, nem belső, erkölcsi kényszerként, s amellyel szemben az ember tehetetlen. A kézműves technikát mint az "egyéni élő szellem" feltételét ünnepli, amely utilitárius keretek - ezt az összehasonlíthatóság, a mértékletesség és az emberi áttekinthetőség által jellemzi - megtartásával jár. Ezzel szemben a gépi technika "uniformizáló technika". Az erre való áttérés "borzalmas törés", mert a technika kilép az utilitárius keretek közül, behatol a társadalomba és az egyéni ember egzisztenciájába is.[15] A technikakritika új, önkényes értékrend alapján már nehezen kivédhető érvéhez jutott, mikor kiderült, hogy a modern technológiára támaszkodva nem csupán egyik osztály vívhatja ki uralmát a másikkal szemben és nem csupán kulturális elnyomorodáshoz vezet a technikai civilizáció mindenhatósága, hanem egyáltalán az élet lehetőségét veszélyezteti, további burjánzása esetén pedig biztosan felszámolja azt. Az ökológiai válságra alapozó vagy azt beszámító elméleti és gyakorlati törekvések azonban - és ez magyarázza a kissé terjedelmes technikafilozófiai bevezetőt - belül maradnak a technika világán, variálják a kultúrfilozófiai kritikát, ennek következtében az "ökológiai" konfliktus forrását pontosan megjelölni nem tudják. A konfliktusforrás eltájolása pedig valószerűtlenné teszi a megoldás meglelését. Eszközeink globális hatékonysága ma már nem teszi lehetővé sem szükségessé a próba szerencse módszer folytatását. A kötet szerzői közül néhányan lényegében csak az előzőekben felsorolt érveket ismételgetik - legalábbis Európáról szólva, mert egy más modell is jelen van a kötetben akár egy gondolkodó írásában is (pl. Illich) - kezdve attól, hogy a társadalomtörténeti periodizáció helyett a technikatörténeti periodizációban gondolkodnak, egészen addig, hogy a technika démoni természetére panaszkodnak. A technika-természet közti ellentmondásos viszony elméleti megoldásának létezik egy ettől különböző modellje is, amely Marx és Engels írásaiban körvonalazódik elsőként. Elméleti alapállásuknak megfelelően nem állanak meg az ember által előállított eszköz, illetve módszer és a természeti természet közti, több ezer éve ismert konfliktusnál, hanem azt a tevékenységet is elemzik, amely révén maga az eszköz, illetve a természet megművelése is létrejön: a munkatevékenységet. Engels, A munka része a majom emberré válásában című tanulmányában kritikai vizsgálódásnak veti alá a korábban Baconnal jelzett technikai-kulturális modellt, amely a technika iparkodás általi, a természeten való emberi uralom elvére épül fel: "... az állat csupán felhasználja, a külső természetet és egyszerű jelenlétével hoz létre benne változásokat; az ember a változtatásaival céljai szolgálatába állítja a természetet, URALKODIK rajta. És ez a végső, lényegi különbsége az embernek a többi állattól, és ismét a munka az, amely ezt a különbséget előidézi. De azért ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel. A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk. Bár mindegyiknek következményei elsősorban azok, amelyekre számítottunk, de másod- és harmadsorban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, amelyek ezeket a hatásokat nagyon is gyakran megszűntetik. Azok az emberek, aki Mezopotámiában, Görögországban, Kis-Ázsiában és egyebütt kiirtották az erdőket, hogy művelés alá vehető földekhez jussanak, nem is álmodták, hogy ezzel megvetették az országok mostani pusztasággá válásának alapját, mivel az erdőkkel együtt megfosztották őket a nedvesség gyűjtőközpontjaitól és tartályaitól. És ily módon minden lépés eszünkbe juttatja, hogy korántsem úgy uralkodunk a természeten, mint ahogy a hódító egy idegen népen uralkodik, mint olyan valaki, aki a természeten kívül áll, hanem hogy hússal és vérrel és aggyal hozzá tartozunk és kellős közepében állunk, és hogy egész rajta gyakorolt uralmunk abban áll, túltéve minden más lényen, hogy a törvényeit fel tudjuk ismerni és helyesen alkalmazni. ... Módot kapunk arra, hogy legalábbis legközönségesebb termelési cselekvéseink távolabbi természeti utóhatásait is megismerjük és ezzel uralkodjunk rajtuk. ... De már ahhoz is évezredek munkája kellett, míg valamelyest megtanultuk kiszámítani a termelésre irányuló cselekvéseink távolabbi természeti hatásait. ... Minden eddigi termelési mód csak a munka legközvetlenebb haszonhatásának elérését célozta. A további, csak a későbbi időben beálló - fokozatos ismétlődés és halmozódás révén hatékonnyá váló - következményeket teljesen elhanyagolták."[16] Engels tehát a munkában, annak korlátozott történelmi alakjában látja az ökológiai katasztrófák legmélyebben fekvő okait. Itt szükségesnek látjuk megjegyezni, hogy az antropológiai-ontológiai értelemben vett munka történelmi alakzatairól beszél Engels, nem pedig a munkaszervezet történelmi alakzatairól, amelyre még röviden szintén kitérünk. A legközvetlenebb haszonhatás elérését célként magában foglaló történelmi alakzatról van szó, arról, amelyet Marx más, de ezzel összefüggő vonatkozásban "közvetlen munkának" nevezett és amely közvetlen munka genetikus kapcsolatban áll a földtulajdon közösségi formájával. Azaz a munkában foglalt, annak lényegi összetevőjét alkotó teleológiai mozzanat korlátozottságáról, e korlátozott teleológiai struktúra és a környezet struktúrája közti konfliktusról. Hegel a munkát az ész cseleként határozta meg: "Az ész éppoly fortélyos, mint hatalmas. A fortély általában a közvetítő tevékenységben" - a munkában - "van, amely azzal, hogy engedi az objektumokat saját természetüknek megfelelően hatni egymásra és kimerülni egymásban, mégis anélkül, hogy közvetlenül beavatkoznék ebbe a folyamatba, csak a maga célját viszi véghez."[17] A célmegvalósító - közvetítő tevékenység, a munka végrehajtó fázisa révén a természeti tárgy társadalmi tárggyá válik, az objektum szubjektiválódik a természeti tárgy formaváltozása révén. E formaváltozás a munka végrehajtó mozzanata előtt már elképzelten, tervben készen van a munkát végző fejében. A formaváltozás véghezvitelét a természeti tárgy aktuálisan létező tulajdonságain túl a benne rejlő és kellő megmunkálással felszínre hozható lehetséges tulajdonságai engedik meg. Ahhoz azonban, hogy ez a lehetséges tulajdonságcsoport megvalósulhasson, az szükséges, hogy a munkavégző fejében meglévő elképzelt tulajdonság és az ennek megvalósíthatóságát szabályozó elképzelt, tételezett ok-okozati sor megfeleljen a természeti tárgy ténylegesen lehetséges tulajdonságainak és a megvalósításához vezető tényleges természeti okozati sornak. Ellenkező esetben hibás elképzelésnek (tételezésnek) bizonyul, és "a természettel szemben szükségképpen tehetetlen tudati tény"[18] marad és megvalósíthatatlanságra kárhoztatva a téveszmék tárába kerül. Ami azt jelenti, hogy a közvetlen munkafolyamatban, abban, amely az elképzelt tárgy és a közvetlen munkatárgy között közvetít, lételméleti értelemben a hibás elképzelés megvalósíthatatlan. Engels ezt úgy fejezte ki az előbbi idézetben, hogy a természeten aratott győzelmeinknek - a formaváltozás megvalósításának - a következményei elsősorban azok, amelyekre számítottunk. Ám ennek a közvetlen sikernek a korlátozottsága az okozója az ökológiai problematikának. Amikor az ember a természeti tárgyat társadalmi tárggyá alakítja át a munka révén, akkor elsődlegesen csak az összefüggéseiből, mégpedig organikus összefüggéseiből önkényesen kiragadott dolog magában való tulajdonságaival kell számolnia, illetve csak az ebben foglalt lehetőségtartomány szab határt a céltételezés korlátozottságába szoruló önkényének. A természeti tárgy tételezett és a tényleges tulajdonságai lehetnek megegyezőek, ekkor a fáradozást a megvalósulás jutalmazza és lehetnek különbözőek, amikor is csak a képzelgés öröme jutalmazza a céltételezőt. A köztük lévő ellentmondást, közvetlen ellentmondást, oldja fel a közvetlen megismerése a dolog természetének és a mozgásait, átalakíthatóságát szabályozó törvényszerűségek közvetlen feltárása. Más a helyzet az ökológiai válságot létrehozó tevékenység létszerű struktúrájával. Hogy az ökológia nyelvén fogalmazhassuk meg mondandónkat, visszakanyarodunk a bevezetőben vázoltakra. A természeti tárgyak az ökológia tanúsága szerint nem önmagukban léteznek, hanem egy organikusan összetartozó szerves egység részeként alkotják a Föld természeti világát különböző kiterjedésű biogeocönózisokká szerveződve. (Ennek a felismerésnek a kiterjesztése a J. Lovelock által vázolt Gaia hipotézis.) Ennek következtében a közvetlen munka, amely az ember-természet közti anyagcserének arra a részére redukálódik, ami az elképzelt tárgy és a közvetlen munkatárgy, az organikus létéből kiragadott természeti tárgy között lezajlik. Azonban még akkor is feloldhatatlan ellentmondáshoz vezethet, és szükségképpen kell is, hogy vezessen. Így érthető, hogy a tételezés önkényének nem csupán a szóban forgó dolog magában való tulajdonságai, az ebből kibomló lehetőségek szabnak határt, hanem elsősorban az élő természet különböző, egyre magasabb szerveződési szintjei is, ezeknek a magábanvaló tulajdonságai amelynek része a megmunkálásnak alávetett dolog. Tehát "másodlagosan" annak a szerveződési szintnek az éppen adott tulajdonságai is határt szabnak a céltételező önkénynek, amelyhez a dolog organikusan illetve ökologikusan még hozzátartozik. A tágabb értelemben hibás tételezés lételméleti "hatástalansága" így a munkatárgy korlátozottságának, közvetlenségének szintjén nem érvényes: egy a teljes környezet szempontjából hibás - antagonizmushoz vezető - tételezés "megvalósíthatóvá" válik, amennyiben azt az organikusan egy ökoszisztémához tartozó, de viszonylagosan különálló munkatárgy magában való természete lehetővé teszi. Azaz a lét struktúrája nem olyan, mint amit a közvetlen munka struktúrája belőle megmunkál. Az ökológiai konfliktus tehát alapvetően nem a termelőeszköz és a természeti tárgy, hanem a tételezett oksági folyamat és a tényleges oksági folyamat, illetve a tételezett munkatárgy és a tényleges munkatárgy között alakul ki. Az eszköz a cél és a munkatárgy egységének történelmileg optimalizálódó tárgyi alakja. Ezért az eszközök megváltoztatása indokolt az ökológiai válság feloldására, de minthogy az ökológiai konfliktus forrása nálánál mélyebben lévő struktúrák össze nem illeszthetőségéből adódik, nem elegendő az eszközök megváltoztatása - még ha azt "konviviális" irányba is tennénk, ahogy Illich ajánlja, mert az csak a tényleges konfliktus forrás feltárásával vihető végbe teljes következetességgel. A tényleges munkatárgy ugyanis nem a közvetlen megmunkálásnak alávetett ökológiai összefüggéseiből kiszakított tárgy, nem az "észlelési tárgy", hanem a hatáskörnyezetével kibővített teljes környezeti struktúrát követő logika szerint és annak létezését belátva a megmunkálásnak alávetett teljes környezet is a munkatárgy fogalma alá sorolható. A tényleges munkatárgy a teljes munkatárgy. Itt felvetődik, hogy a teljes munkatárgy - az egyetemes összefüggés elvének következtében - megállhat-e a világegyetem előtti terjedelemnél? Úgy véljük, nem szükséges ezt is elemezni az ökológiai problematika feldolgozásához. Ebben a teljesség kritériuma ugyanis az az "organizmus", amelyhez a közvetlen megmunkálásnak alávetett tárgy még tartozik. Ennek a munkatárgynak a feldolgozásához pedig láthatóan nem elegendő az idézett, a közvetlenségen alapuló racionalitás. Alapvetően más típusú racionalitásra van szükség működtetésére, mint a közvetlen munkatárgy esetében. Ennyiben véleményünk megegyezik a kötet szerzőinek (Illich, Schumacher) a racionalitás jelenlegi alakját célzó kritikájával. Ugyanakkor a tudomány, a technika és a gyakorlati környezetvédelem számos eredménye a valódi határok korszakos megszabhatóságának, biztonságos előreláthatóságának reményével kecsegtet.
A munka strukturális összetevői és az ökológiai konfliktus forrása közti összefüggésről áttérve a konfliktus, pontosabban antagonizmus mozgási mechanizmusára, ismét Engelst idézhetjük. "Minden eddigi termelési mód csak a munka legközvetlenebb haszonhatásának elérését célozta. A további, csak a későbbi időben beálló - fokozatos ismétlődés és halmozódás révén hatékonnyá váló - következményeket teljesen elhanyagolták."[19] Ez a struktúra azonban alapvetően megváltoztatja a célban objektiválódó és működésbe kerülő racionalitás jellegét is, újabb elemmel járulva hozzá a közvetlen munkán felépülő racionalitás bírálatához. Megváltozik az ellenőrző elem jellege is: nem csupán azt kell ellenőriznie, hogy a tételezett cél az elképzeléseknek megfelelően valósul-e meg a közvetlen munkatárgyon, hanem a teljes munkatárgy formaváltozását, a hatáskörnyezet alakulását is, azaz a munka strukturális összetevőinek minden mozzanatát és a munkafolyamat egészét is. Az időben elnyúló antagonizmus létszerű valósága megkérdőjelezi a "szép az, ami kicsi" elvét (Schumacher). Rámutat ugyanis arra, hogy a mértéktelen növekedés, túl kimeríthető készletek eltékozlásának vétségén, az elnyúló antagonizmus idő előtti követlen antagonizmussá - az egymást kizárás pusztulásban végződő szakaszává - válhat, de főként arra, hogy nem választható el egymástól az a két kérdés, hogy növekedjen-e valami? és hogy mi az a valami, aminek a növekedéséről szó van. Elképzelhető ugyanis az, hogy az elnyúló antagonizmuson, tehát a pusztulást szükségszerűként magába foglaló ellentmondáson belüli növekedéssel szemben olyan struktúra indul növekedésnek, amely nem tartalmaz magában antagonizmust, hanem az ökológiai rendszeren belüli harmónia jellemzi. A "szép az, ami kicsi" elve, mint mennyiségi elv pedig nem az ilyen értelmű harmóniát foglalja jelszóvá, ellenkezőleg, megengedi a közvetlen munka létszerűen hibás struktúrájának, azaz az ember képességei alatti létezésének tartósítását. Ez lehet jobb híján való, de megnyugtató megoldás semmiképpen sem. Az ökológiai probléma megoldása tehát a munka történeti alakváltozását: mind strukturális, mind működésbeli összetevőinek létszerű átalakulását követeli meg. Ez az átalakulás a természet feletti emberi uralom egy más modelljét valósítja meg, mint amelyet Bacon kapcsán említettünk. Bacon modelljében a természet feletti uralom az emberi célkitűzés, a korlátlannak feltételezett emberi önkényes cél megvalósíthatóságának "szabadsága' a természeti ellenállással szemben. Az ökológiai válság is bizonyítja, hogy ez a megvalósíthatósági - szabadság nem elegendő, mert a második, harmadik időbeli hatásában önmaga létezési feltételeit is felszámolhatja az önkényes működés. A megvalósíthatósági szabadság közvetlen uralmával szemben a természetben való élést beszámító folytathatósági szabadság szintjéig kell eljutni, vagy ahogy Marx mondja "A szabadság birodalma valójában csak ott kezdődik, ahol megszűnik (az) a munka, amelyet ... a külső közvetlen célszerűség határoz meg. ... a szabadság csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik a természettel való anyagcseréjüket" (a munkát), "ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk." Annak bizonyítási kísérlete után, hogy a természet-technika konfliktusának forrása mélyebben van annál, mint amit a kötet szerzői állítanak, áttérünk Schumacher tétele második felének tárgyalására. Nevezetesen arra a kérdésre, hogy a technika növekedése korláttalan-e vagy esetleg másnak a korláttalanságáról van szó valójában. Néhány mondattal még az eszköznél maradván, de most nem az eszköz és az ökológiai válság, hanem az eszköz és az ember kapcsolatára kitérve egyetértőleg hivatkozunk a kötet minden szerzőjére - Schumachertől Illichen át W. Berryig - akik síkra szállnak az ún. emberarcú technika szükségessége mellett. Anélkül, hogy ismét idéznénk, emlékeztetünk arra a Marxtól Jaspersen, Heideggeren át Plessnerig és tovább húzódó technikafilozófiai vonulatra, amely fellép a gépi technika, majd a méreteinél és szervezeténél is fogva a többség számára áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen ipari termelőrendszer nem emberszabású volta ellen. Amennyiben az embert magát is az ökológiai rendszer részének tekintjük - és ez a kiindulópontunk - nem üt el a kötet alaptémájától e reláció tárgyalása sem. Ahhoz, hogy a termelő ember alkalmassá váljék az ökológiai rendszer dinamikus fejlesztésére, annak rombolása helyett, fel kell szabadulnia az embertelen technika elnyomorító hatása alól is. Ennek feltétele azonban az, hogy a technika is felszabaduljon más, embertelen társadalmi viszonyok kényszerei alól. Mégsem elegendő, bármennyire szükséges is, hogy egyfajta nem romboló hatású eszközrendszer mellett érvelünk, amely "lehetővé teszi az emberek autonóm és kreatív érintkezését egyrészt egymással, másrészt a természeti környezettel."[21] Ez az önmagában jó szándékú érvelés azonnal elárulja gyengeségét, amikor az ipari technika mítoszával szemben egy újabb mítoszt teremt a bicikliben. (Illich) Egyfelől a biciklivel bírált gyorsforgalmi járművek, bizonyos humánus eseteknél - pl. baleset, tűzoltóság stb., illetve általában a vészhelyzetekben, de legalább ekkora érvénnyel a világméretű érintkezésben - nélkülözhetetlenek. Másrészt a bicikli - és más, hasonlóan mitikus alapon elképzelt használati eszköz megtermelése egyelőre feltételezi az embertelen ipari termelés és technika létét. Az itt felvetődő kérdés, amely szintén az emberarcúság, de az emberarcú társadalom igényéből fakad, az, hogy kik és hogyan taszíttatnak a kiátkozott ipari termelés karmai közé. A mitikus tárgyakat birtoklók és a mitikus tárgyakat termelők közti különbség milyen társadalmi viszonyokból vezethető le úgy, hogy azok közben megőrizzék emberarcúságuk látszatát, illetve konvivialitásukat! Folytatva: milyen előfeltételek között és milyen módon, kik fogják megteremteni a termelés embernek megfelelő erőit és viszonyait?
A termelőeszköz jellege, milyensége - Marx szerint - meghatározza a munka társadalomszervezetét. A munka társadalomszervezete az előzőekben vázolt közvetlen munka társadalomszervezete. Ez a társadalomszervezet, hasonlóan az azt megalapozó közvetlen munkához, más elven szerveződött meg, mint ami az ökológiai problematika megoldását lehetővé tenné történelmi alakváltozás nélkül. A munkaszervezet céltételezési összetevőjére visszatérve most csak a munkafolyamaton belüli ellenőrző funkció és az ökológiai konfliktus kapcsolatáról szólunk. A munka társadalomszervezetét olyan társadalmi szervezetnek és szabályozó mechanizmusnak tekintjük e vonatkozásban, amelynek feladata a munkafolyamaton belüli ember-ember kapcsolatok és ember-eszköz kapcsolatok, azaz az ember és a természet közötti anyagcsere - és elkülöníthető dimenzióinak - szabályozása. A jelenlegi szabályozó társadalmi szervezet azonban nem alkalmas arra, hogy az ilyen anyagcsere-folyamatot az idézett marxi értelemben szabályozza. Az ökológiai probléma szempontjából elsődlegesen azt a kontrollt kell vizsgálni, amely a termelés technológiai szintjén valósul meg és amelyet technológiai kontrollnak nevezünk. A technológiai kontroll az ember-ember viszonyban a tételezett cél és a munkaerő közötti közvetítés, összhang, az ember-technika vonatkozásában pedig a cél és a közvetlen munkatárgy közti munkaerő közvetítette összhang biztosítását szolgálja. A mára kialakult munkaszervezetben, a termelés technológiai szervezetében a munkaerő és hordozója a közvetlen munkába zártan létezik, kitekintési lehetősége lényegében nincsen, sem az emberek közötti viszonyok és a technológiai folyamatok közti kapcsolatra, sem a közvetlen munkatárgyon túli természetre. (Ennek társadalmi-kulturális következményeire a motivációk jelzésénél még visszatérünk.) A termelés irányítói a technológiai szempontot tekintve hasonló helyzetben vannak. Ahhoz, hogy olyan termelőeszköz rendszer és ráépülő munkaszervezet jöhessen létre, amely biztosítja a természettel való anyagcsere ökologikus szabályozását a munkaszervezetben, lehetővé kell tenni az olyan ökotechnológiai kontrollt, amely a cél és a teljes munkatárgy közti közvetítést biztosítja. Ennek az igénynek a másik vonatkozása és egyben előfeltétele, hogy a technológiai folyamat lezajlásához szükséges ember-ember kapcsolatban az ellenőrző funkció a célt ne csupán a munkaerőhöz vagy a gépi eszközök működtetéséhez szükséges szakismeretekkel felcicomázott munkaerő-állathoz és egyirányúan közvetítse, hanem kölcsönös kapcsolatot alakítson ki a cél és a társadalmi egyén között technológiai szempontból is. Ehhez pedig a termelőnek magának kell döntési pozícióba kerülnie a technológiai rendszer alakulását illetően is. Ameddig az ilyen típusú kontroll nem valósul meg, addig a technika alakulásának, hatásának nincsen, ami a munkaszervezeten belül határt szabjon akár jellegének átalakulásában, akár méreteinek növekedésében. Sőt a más szférákból feladott rendelések végrehajtójaként a technológiai szféra a megvalósítás sikerének felelősségében kimerül - szó szerint is. Pusztán a minőségi ellenőrzés, a hatósági előírások, a piac értékítéletei, esetleg a mozgalmi aktivitás együtt sem elégségesek. Mindenki csak egy kicsit szennyez: kénytelen szennyezni, akaratlanul és tudatlanul is. Az itt elmondottak természetesen az ipari termelőszervezet ökologikus átalakulását kalkulálják. A kötet szerzői azonban más, az iparitól eltérő munkaszervezeteket javasolnak megoldásként. E modellel a konviviális társadalmat állítja szembe, amelyet ebből a szempontból úgy jellemez, mint amelyben "az emberek úgy vannak felszerelve eszközökkel, hogy a maguk erejéből csinálják meg mindazt, ami a létfenntartásukhoz szükséges vagy gyönyörűséget okoz nekik". Ezt nevezi vernaculáris munkának, amelyet az embertelen, bürokratikus, hierarchikusan irányított, szabványosított és fizetett ipari robotolással szemben úgy jellemez, mint amelyben minden munkás személyes ellenőrzést gyakorol termelési eszközei felett, amely szabadon választott, saját szükséglet kielégítésére végzett munka, amelynek célja egy közösség közös értékeinek megvalósítása, amikor is a feleslegeiket a szomszédok elcserélik. Ebben a társadalomban a munka nem a növekedés szolgálatában áll, hanem a személyes szükségletek kielégítését célozza. Lényegében megegyező munkaszervezetről ír a Gandhi nézeteit népszerűsítő Satish Kumar is. Szerinte a központosított tömegtermelés helyett a saját otthonban végzett tömegtermelés lenne a megoldás: Karl Hess közösségi technika kialakítását javasolja. Kétségtelen, hogy a munkától való elidegenedést előidéző okok között előkelő helyet elfoglaló otthon és munkahely szétválásával szemben alternatív munkaszervezetre van szükség. Ezt azonban nem lehet a tradicionális értékeket visszaidéző minta szerint megoldani. Legfőképp azért nem, mert végső soron mindegyik a kisárutermelés mintájánál köt ki: a szomszédok feleslegeiket elcserélik. Ez a Rousseau óta jól ismert problematikája a kisárutermelő gazdaságoknak -, amelyek valójában tiszta alakjukban csak néhány tanulmányban léteztek. Rousseau úgy vélte, hogy a magántulajdonnal nem az a baj, hogy van, hanem az, hogy egyesek kezén koncentrálódik, míg mások nem is részesülnek belőle.[22] A kötet kisközösségeket újra felfedező szerzői lényegében ugyanezen modellben gondolkodnak. Rousseau hibáját ismétlik, aki nem vette észre, hogy a kismagántulajdon szükségképpen pöffed fel nagytőkévé és torzítja el a szükségleteket, hacsak nem fékezik meg. Megfékezése azonban egyben az egyébként célként tételezett szükségletek megfékezését és ilyen módon történő eltorzítását jelentené. Ezzel azonban a munkaszervezet és az ökológiai problematika kapcsolatáról már áttértünk a gazdaság és a környezet közötti viszonyra. Két kérdést érintünk e témakörben: az egyik a jelenlegi gazdaságok környezeti érzékenysége, a másik - ami ebből következik -, hogy a gazdaság képes-e korlátozni a technika - ökológiai szempontból túlzó - fejlődését, növekedését. A gazdaság sokáig úgy tekintett a környezeti tényezőkre - föld, víz, levegő stb. - mint amely "láthatatlan" járadékként ingyenesen szolgálja a termelést és termelőeszközök tulajdonosát, illetve hogy a környezeti potenciál, más - pillanatnyilag olcsó - erőforrásokkal együtt tulajdonképpen kimeríthetetlen. A termékek költségösszetevői közé ezt a láthatatlan járadékot nem is vették fel, manapság sem kalkulálja a tulajdonos, legfeljebb a környezetszennyezésért kirótt bírságot és néhány, az újabb előírásoknak inkább megfelelő berendezés, eljárás többletköltségeit. A környezeti termelési feltételek napjainkban azonban önregenerációval már nem állnak helyre, ennek következtében megszűnt ingyenességük:[23] beléptek a költségek közé.[24] Ebből származik az ökológia és a gazdaság konfliktusa. A gazdaság képtelen egymagában a környezeti tényezőket költségtényezőként kalkulálni az egyes termelőegységek szintjén. Az egyes termelőegységeket ugyanis különböző arányban érintenék a környezeti költségek. Továbbá a veszélyhelyzet tényleges mértékére és terjedési sebességére nézve nincs hiteles adat, valójában döntés sincs ilyen felmérésről, miközben a veszélyeztetettség paraméterei és az átfogó mutatókból levonható helyi következtetések módja stb. még elvi tisztázásra szorul. Ennek következtében a "tisztán" gazdasági racionalitáson, a minél magasabb profit elérésére folytatott versenyben lemaradnának azok a termelőegységek, amelyek ökológiailag módosított racionalitással kísérelnék meg technológiájukat, így versenyképességüket alakítani. Bár a többé-kevésbé "alternatív" úton előállított termékek ma már viszonylag keresettek és reklámjuk is olcsó, előállításuk nem elsősorban környezetintenzív és alig tőkeigényes technológiákhoz kapcsolódik. Elterjedésük a fejlett térségben jellemző és a rejtett extenzív tartalékokat is kimerítik létrejöttükkel. Egyébként is a termékeknek csak egy kis része keletkezik így, megoldás egyedül ennek révén nem várható. Kisebb tőkés kis erővel és nagy kockázattal rendelkezik tipikusabban ezen újabb vállalkozás igényeihez képest. A monopolista és a társadalom közti "közmegegyezésről" pedig nem lehetnek illúzióink - így a környezeti tényezők mesterséges regenerációjának, pontosabban: újratermelésének költségeit a közösségnek kell viselnie. A magántulajdonosok közti profitverseny által előidézett környezeti károkat így tehát a káros hatásokat elszenvedő közösség kénytelen megfizetni - halmozva ezzel hátrányát. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a környezetet nem károsító technológia alkalmazásának gazdaságilag strukturális akadályai vannak, ezért egy ökológiai problémára érzékeny gazdaság kialakítása e strukturális akadályok elhárítását igényli. Itt térünk ki egy általánosan elterjedt, de tévesen megnevezett problémára, arra, amellyel egy környezeti egység, biotóp teherbíró képességével nem számoló gazdálkodást jellemeznek. A "köztulajdon tragédiája" megnevezéssel - e kötetben Lester Brown által - illetett jelenségről van szó. Valójában nem a köztulajdon terheli meg a regenerációs képességén felül a biológiai rendszert, hanem éppenséggel az egyéni magántulajdon, amely érdekbeszámítási képesség hiányában okozója e katasztrófának. Úgy véljük, itt valójában arról van szó, hogy az "elegendő" - habár bornírtságában elegendő - nívóján kialakult köztulajdon rendes működése során kialakuló hiány közepette az újonnan színre lépő egyéni magántulajdon nem tudja rendeltetésszerűen használni a köztulajdont. Az egyéni nyereség maximalizálására linearizálja tevékenységét, használja a közterületet, azaz ezért képtelen a közérdek beszámítására, nem utolsó sorban a köztulajdonosi funkciók atrocitásmentessé vált, normális tradíciói híján. "Ha az egyes gyáros vagy kereskedő a gyártott vagy bevásárolt árut csak a szokásos profitocskával eladja, meg van elégedve és nem törődik vele, mi lesz ezután az áruból és vásárlójából. Éppígy nem törődik e cselekvések természeti hatásaival."[25] Ennek következtében nem az erőforrások köztulajdona a probléma, hanem köztulajdonú erőforrásokhoz való magántulajdonosi viszony, ezért helyesebb lenne a primitív köztulajdon magántulajdonnal bevégeztetett tragédiája megnevezés. A megnevezés csak látszólag elhanyagolható körülmény. Véleményünk szerint ugyanis a közösségi - társadalmasult tulajdon - (persze nem valamilyen archaikus vagy tradicionális formájára gondolunk) elengedhetetlen feltétele az ökológiai válság nem látszólagos, hanem valóságos feloldásának. Szükségesnek látjuk megkülönböztetni a két megoldási kísérletet és ennyiben megegyezik véleményünk Theodor Roszakkal, aki azt állítja, hogy "az ökológia ... befejezheti pályafutását úgy is, mint természeti erőforrások megőrzésének kifinomult rendszere."[26] Az ökológiai válság tényleges megoldásának nem a természeti erőforrások megőrzését, hanem az embert is magában tartalmazó földi méretű élő rendszer -, amelyet, amint már idéztük, a 30-as évek végén Vernadszkij bioszférának nevezett - dinamikus fejlesztését. Ebből következik, hogy Roszakkal ellentétben nem egy vallási alapon szerveződő ellenkultúrát, hanem egy tudományos alapon szerveződő, "de" a maitól lényegét tekintve nagyban eltérő kultúrát jelöljük meg olyanként, amely e dinamikus fejlesztés egyik alapfeltételét adja. A kötet olvastán, egyik további fő tanulságként látnunk kell, hogy a környezetvédelem a kultúra része, amennyiben más kulturális alapról másképp összegezhető maga az ökológiai feszültség, ez pedig az egymástól szintén különböző célok és értékek függvényében a megoldás eltérő módozataihoz vezet. - A hagyomány általában nem elsősorban kegyeletből létezik, hanem a társadalomnak szüksége van hosszú távú szokások kialakítására saját kulturális önképzéseként, illetve szervesülni képes értékek újratermeléséhez. Ezzel a hagyomány a lehetőségek jobb kihasználását szolgálja, szabályozza a változások átlagosan elviselhetőbb mértékét és irányát, kiváltképp olyan időszakokban, amikor a változtatás kényszererők hatására válik szükségessé. (A jelen gazdasági szituációban erre számos példa található.) Az ökológiai erőjátékban ma olyan egyensúlyi helyzetek bomlanak fel, melyek valamikor ugyancsak egyensúlytalansági problémák rendezésekor keletkeztek - fokozatosan összehangolódva az adekvát kultúrával. - Valószínű, hogy ma gyorsabban reagálhat az emberiség. De szükség is van erre, mert a dózisok sokkal nagyobbak, a nem kívánt irreverzibilis folyamatok lényegesen nagyobb eséllyel következhetnek be, történelmileg - és természettörténetileg - rendkívül rövid idő alatt kell megoldani döntő súlyú feladatokat, amihez ezek minden mai képzeletet felülmúló összetettsége és az a szokatlan tény, hogy globálisan szervezett és folyamatos, össztársadalmi aktivitást igényel - csak továbbsürgető módon járulnak hozzá. - Nyilvánvalóan messzire vagyunk attól az állapottól, amikorra "hagyományossá" válik életterünk időarányosan kiegyensúlyozott karbantartása és művelése - a társadalmi "és" egyéni kultúra egy magasabb szintjén, ponkosabban: új, valós minősége mellett. E szakasz összefoglalásaként szögezzük le: a mai értelmezés szerinti technikai fejlődésnek és a technika növekedésének a gazdaságban sincs valós, jól humanizálható korlátja. Ellenkezőleg, az emberi minőségre figyelemmel lenni megbízhatóan képtelen mennyiségi növekedés e gazdaságnak a jellemzője. Ez adja fel rendeléseit a technikának. A technikai fejlődés önfenntartó gátlástalansága, nem önszabályozó volta pedig e vonatkozásban csupán az emberi alakító képesség korláttalanságának bizonyítéka. Miközben e képesség nem terjed ki az irreverzibilis károk jóvátételére, e korlátozatlanság és beszámítási képtelenség azonban a gazdaság éppen adott szervezetéből és jellegéből fakad, abból, hogy az újratermelés természeti- és társadalmi feltételeit ellenőrző mechanizmusok helyett a profitmaximalizálás kontrolljának intézményrendszere épült ki, és tartja magát erősen. Az ökológiai válságot előidéző okok között sorolják fel a kötet szerzői közül többen is az európai típusú, úgynevezett modernizációs értékrendszert és szükségleti struktúrát. Lester Brown az ökológiai feszültségnövekedés okai között az emberiség létszámának növekedése mellett aspirációi növekedését hangsúlyozza. Satish Kumar az "önállóság technikája" legfőbb előnyét abban látja, hogy ez, szemben az ipari technikával, a valódi szükségleteket elégíti ki. Illich javasolja: a történészek vizsgálják meg az európai középkort, mivel véleménye szerint akkor indult meg az a folyamat, amelyben a szükségletek eltorzultak. A "szükségleteket" - helyesebb az objektív szükséglet helyett az értékek vonatkozásában a társadalmi és egyéni értelemben is szubjektív igény kategóriát használni -, igényeket vezérlő értékek közül a mértéktelen növekedés és a "fejlődés" az, amit leginkább bírálnak az említett szerzők. Hadd utaljunk itt vissza az utószó első részében fejtegetett gondolatokra. A közvetlen munkában már benne van ezek lehetősége. A közvetlen szituációs berendezkedés és a próba szerencse módszer képtelen a minőség következetes beszámítására, legfeljebb kisajátítására. Az ökológiai katasztrófa korábban azért nem következik be - itt nem szólunk a mechanikai természet-átalakítás és a kémiai természet-átalakítás ökológiai szempontból lényeges különbségéről -, mert ekkor még nem elég hatékony a munka, a termelés. Hatékonyabbá válásával éleződik ki a mértéktelenségéből, azaz a minőségre való érzéketlenségéből származó korlátozottsága. Ezt a minőségi dimenziót azonban akaratlanul is működésbe hozza és ezáltal beszámítási kényszer alá vonja - e kényszernek megfelelés is tétje az ökológiai problematikának. Az európai motivációs struktúra kialakítását a szerzők két különböző módon magyarázzák. Egyrészt a kárt okozó hübrisz, az esztelen szenvedély, a gátlástalan egyéni önzés az, amelyben megjelölik forrását, másrészt az európai vallásban. A hübrisszel szemben az európai kultúra a filozófiában keresett először ellenszert, Platon az ész és a tudósok államát állította szembe vele.[27] Azt az észt és azoknak a tudósoknak az uralmát, amelyet a felvilágosodás elevenített fel, majd a modern kor részben meg is valósított. Kötetünk szerzői e tekintetben is két álláspontot foglalnak el. Az egyik álláspont szerint a tudomány és hordozói, a szakértők az előidézői a társadalmi betegségeknek, köztük az ökológiai válságnak. Javaslatuk a "laikusok uralma".[28] A másik, hozzánk közelebb álló vélemény szerint mind a tudománynak, mind a technikának vannak védelmezői és támogatói is; mindkét álláspont tartalmaz megfontolandó és téves elemeket is egyaránt, azonban amit akár egyik, akár másik akar, az kivihetetlen, mindkettővel szembe kell szállni.[29] A tudomány önmagában nem tévedése az emberiségnek, nem minden rossz forrása. A tudomány felhasználási módja az, ami az ökológiai válságot előidézi. A tudomány, ahogy a szociológiai vizsgálatok igazolták, irányát és tárgyát is a politikai megrendelésektől kapja. Természetesen az is igaz, hogy az egyénileg művelhető tudomány és a "kollektív tudat" napjainkban elszakadt egymástól. Ezt a szakadást azonban nem a tudomány idézte elő, sőt a társadalom makroszférái elszakadásának következménye a tudomány és a kollektív tudat e kettőssége, illetve - a motivációs problematikánál tartva - az ész és az érzelem merev szétválása és szembekerülése. E szétválások közül most kizárólag a munkamegosztásra hivatkozva megállapíthatjuk, hogy ennek módja is hozzájárul a szakértők és laikusok kettősségére bomló emberi együttesek kialakulásához. A munkamegosztás e módja azonban nem örök végzet az emberiségen. A konkrét munkát, természeténél fogva, nagyobb emberi csoportok csak egymás között felosztva végezhetik. Ez önmagában azonban nem jelent olyan társadalmi státuszt az egyes munkák elvégzéséhez szükséges ismeretekkel rendelkezőknek, amelynek alapján monopóliumot létesíthetnek - ahogyan azt a kötet több szerzője is állítja. Csak utalunk egyik előző Marx-idézetünkre, amely szerint még a közvetlen munka alóli felszabadulás is az emberiség lehetőségei közé tartozik. Nem a különféle, a konkrét munka elvégzéséhez szükséges technikai ismeretek idézik elő még az ismeretek felől tekintve sem a monopóliumok kialakulását, hanem a társadalmi viszonyok kezeléséhez, azaz az önmagunk társadalmasításához szükséges tudás kisajátítása egy, a technikai munkamegosztáshoz csak nevében hasonló munkamegosztás révén. És ez a társadalmi tudás szükséges a természet feletti uralom megvalósításához is. "Az embereket körülvevő életfeltételek köre, amely idáig uralkodott az embereken, most az emberek uralma és ellenőrzése alá kerül, akik első ízben válnak a természetnek tudatos valóságos urává, mert és amennyiben saját társadalmasításuknak uraivá válnak. Saját társadalmi tevékenykedésük törvényeit, amelyek eddig uralkodó természeti törvényekként álltak velük szemben, az emberek akkor majd teljes szakismerettel alkalmazzák, s ezzel uralkodnak majd rajtuk. Az emberek saját társadalmasítása, amely eddig a természet és a társadalom által rájuk kényszerítettként állt velük szemben, most az ő szabad tettükké válik."[30] A szerzők másik csoportja az európai zsidó-keresztény vallást okolja az ember-természet viszony elromlásáért (Wendell Berry, Garry Snyder) Alapjuk erre egyfelől az lehet, hogy a protestáns etika, ahogy Max Weber - igaz, vitatott - tanulmányából ismerhetjük, kedvezett a tőkés társadalom kialakulásának, miközben "a keresztény vallásra jellemző az az értelem- és természetellenes elképzelés... az ember és a természet közti ellentétről, amely a klasszikus ókor lehanyatlása óta Európában feltűnt, és amely a kereszténységben érte el a legnagyobb kiképződését."[31] A hübrisz és az ember - természet közti konfliktus problematikájára egyaránt más típusú vallást, a hinduizmust használja fel viszont a két hivatkozott szerzőn kívül - Schumacher.[32]Tekintsünk el a vallási formától, mint számunkra elfogadhatatlantól és a hinduista tanításnak mint világszemléletnek csak a motivációs és az ember-természet viszonyra vonatkozó ajánlásaira szorítkozzunk. Ez utóbbi lényegét Mahatma Gandhi a "tehénhez való viszony" magyarázatában a következőképpen fogalmazta meg: "A hinduizmus valóságos lényege a tehén oltalmazásában áll. A tehén védelme az én szememben egyike a legcsodálatosabb jelenségeknek az emberiség fejlődésében; túlvezeti az embert fajtája határain. A tehén számomra az egész ember alatti világot jelenti; az embert a tehén védelme arra a felismerésre vezeti, hogy egynek és hasonlónak tudja magát mindennel, ami él."[33] Ez csaknem szó szerint megegyezik, de tendenciáját tekintve mindenképpen azonos az európai tudomány és tudományos-társadalmi lelkiismeret már több mint száz éves álláspontjával: "a természettudomány e századi hatalmas előrehaladása óta mindinkább módot kapunk arra, hogy legalábbis legközönségesebb termelési cselekvéseink távolabbi természeti utóhatásait is megismerjük... De minél inkább történik ez meg, annál inkább fogják az emberek magukat megint nemcsak egynek érezni, hanem egynek tudni is a természettel."[34] A tudomány tehát eljutott arra a felismerésre, amelyet akár az idézett hinduista világnézet vagy akár az indián gyakorlat alapján G. Snyder írt le a "Viszony a helyhez" című írásában. Úgy véljük, hogy nem szükséges sem vallási, sem mágikus képesség az "ökoszisztémában bennlakás" kialakításához, ezt egy megváltozott racionalitású, tudományos kultúra alapján is lehetséges megvalósítani. E megváltozott racionalitásnak a közvetlen munka kapcsán már jelzetteken túl olyan szerkezetűnek kell lennie, amely lehetővé teszi a moralitással és az emocionalitással való újraegyesíthetőséget. Nem a differenciálatlan, primitív tudati struktúra felelevenítésének szükségességét hirdetjük. Azt állítjuk, hogy a szerzők feltevése, amely szerint a moralizálható és emocionalizálható hit veheti fel a versenyt az általuk embertelennek nevezett tudományos racionalitással, hibás érvelés. Hibáját abban véljük, hogy végül is belül marad a bírált jelenségen: elismeri a differenciálódott, de szervesen egymásra nem vonatkozó tudati tartományok egymásra vonatkoztathatatlanságát. Így állíthatnak egy differenciált és differenciáltan fejlett, de egymással szerves összefüggésbe hozható struktúra helyett egy jószándékú, de a tényleges problémákkal szemben társadalmi méretekben tehetetlen, a hibás kört megőrző, ezért hamis alternatívát. Úgy véljük, hogy a Wendell Berry által hangsúlyozott "ökológiai fegyelem" valójában így jöhet csak létre, a fölösleges önkorlátozások - közösen a másik véglet, a Roszaktól már idézett "megőrzési" modell - helyett. És ez a feltétele a G. Snyder által a biológiai kizsákmányoláson alapuló bioszféra kultúrák helyett az ökoszisztémán alapuló kultúra kialakulásának is. Csak ebben az esetben kerülhető el az, amit Marx is jelzett: "a kultúra, ha ösztönösen halad előre, és nem uralkodnak rajta tudatosan,... sivatagokat hagy maga után."[35] Természetesen ahhoz, hogy a tudati tartományok egymásra vonatkoztathatók legyenek, olyan társadalomszerveződési módra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a társadalmi struktúra minden pozíciójában és minden társadalmi szférában és e differenciáltan fejlett tartományok szervesen vonatkozhassanak egymásra, és amely burkolt formában sem veszi fel argumentumai közé az ember rejtve vagy nyíltan tételezett belső fantomjait, köztük a hübrisz-féléket, mert ezek mással magyarázhatók, racionális feldolgozás nélkül pedig spontán fétiseket termelnek - a régi struktúrák kedvében járva, a szellem szerves láncolatait keletkezésükben elbontva. A hinduizmus szabályozza azt az emberi tulajdonságot is, amelyet az imént hübrisznek neveztünk. Tanítása szerint "bárminemű racionális cselekvés és bárminemű kapcsolat a világ bármilyen érdekeivel eltéríti az embert az üdvözüléstől." (Max Weber)[36] "A gazdasági morál területén eredetileg csak a szántó-vetőt ismerte el istennek tetsző foglalkozásként és mindennemű polgári pénzszerzést elítélt."... "a vallásos jogi könyvek... megtiltják a kamatszedést."[37]Ennek okait Shakya Boddhiszatva szavaival támasztjuk alá: "Nemsokára győzedelmeskednem kell majd rajtad, ó, sátán! Első sereged a kívánság, vagy a vágy, a második a kiábrándulás, a harmadik éhségből és szomjúságból áll, a negyedikben vannak a szenvedélyek és a kéj, az ötödikben az unalom és az álom, a hatodikban a félelem és az iszony, a hetedikben a lelkifurdalás és a kétely, a nyolcadikban a harag és az álszentség. Akik csak a gazdagság, a nyerészkedés és az igaztalan úton szerzett hírnév után szaladnak, olyanok, mint akik csak önmagukat dicsérik, másokat pedig aláznak. Ezekből állnak a fekete ördög seregei."... Mit kezdhetsz te az olyanokkal, ... akik szenvedélyeiket legyőzték, uralkodni tudnak magukon, megértőnek bizonyulnak és minden dolgukat lelkiismeretesen elvégzik; ilyenek fölött mi hatalmad lehet neked, te gonosz szellem?" (Kőrösi Csoma: Buddha élete és tanítása)[38] Valójában a szükségletbelátási képtelenség modelljéről van szó e megoldásban is, csak másként, mint az általa bírált hübrisznél. A hindu tanítás olyan körülményeket tükröz, amelyek között az igazi emberi szükségletek kielégítése még illuzórikus úton sem válhat az ember céljává, ezért a szükségletkorlátozást önkéntességen alapuló erénnyé formálja. A modernizált Európát jellemző "önzés" - az önzést most nem antropológiailag, hanem társadalomszerkezetileg-történetileg tekintve, ezért történeti-társadalomszerkezeti alakjait megkülönböztetve - viszont a mértékkel bíró szükséglet helyére a mértéknélküliséggel és álkonkrétsággal jellemezhető önkényt állítja. És ezt az önkényt a szabadság ruhájába öltöztetve teszi meg egyfelől a hatékonyságában magasra ért termelés alapjává, másrészt életszervező elvvé. Holott csak arról van szó, hogy a teljes embert a "bírvágyra" egyszerűsíti a társadalom olyan megszerveződése, amelyben nagy létszférái szervetlenül elválasztódnak és így az ember is megkettőződik:[39] "egyrészt a polgári társadalom tagjára, az önző, független egyénre, másrészt az állampolgárra, az erkölcsi személyre."[40] Nos, úgy véljük, mindkettővel szemben más megoldást kell kidolgozni a szóban forgó válság megoldására. A kötet szerzői javaslatokat tesznek arra a társadalomra is, amely elképzelésük szerint megvalósíthatja az ökológiai konfliktus folyamatos elkerülését, illetve az ökológiai feltételek emberi célok szolgálatában történő dinamizálását. Karl Hess a közösségi technikán felépülő helyi szinten megvalósuló, önkéntes egyesülésekből álló szabad társadatomban látja a megoldást, Ivan Illich az ún. konviviális társadalmat állítja az ipari társadalom helyére, amelyben a létezés a saját szükségletre történő termelés különféle formái körül szerveződik meg. Végül az ún. ökológiai társadalmak modelljét említjük, amelyeket csak érintenek a tanulmányok, így mi sem térünk ki néhány megjegyzésnél bővebben a témára. Anélkül, hogy a hittérítők vagy felvilágosítók hibáját ismételve elmarasztalnánk e társadalmakat, megjegyezzük, hogy e társadalmak a természethez való ellentmondásos viszonyuk feloldására sajátos módot választottak, olyat, amely talán azt is magyarázza, hogy miért maradtak a fejlődésnek azon a szintjén, ahol ma is találjuk őket. Ezek a társadalmak - emlékeztetünk a bevezetőben jelzettekre - az ún. ökológiai résekben telepedtek meg. Egész termelési szervezetük, a termelés mennyiségét is szabályozó normákig bezárólag úgy épült fel, hogy a szükségletek és a termelés korlátozásával e rés határain belül tartsa a társadalmakat, öntudatlanul is a természet körforgásának részeként definiálva saját magukat. Idézzük fel a Margaret Mead antropológusnő leírásából ismert Admiralitás szigeteki "kompenzációs csere" - szükségleteket és termelést is szabályozó - intézményét. E "csere" megszabja, hogy ki, miből, mennyit termelhet, sőt, azt is, hogy hol és kivel cserélheti el e termékeket. Ezzel megoldotta az ember-természet közti harmóniát. A mi kérdésünk: a globális méretű dinamikus harmóniát meg tudjuk-e oldani? A kötet legpontosabb tanulmányát László Ervin írta. László lényegében minden olyan kérdésre kitér, amelyet a kötet többi szerzője fölvet. A problémákat történetiségében kezelve figyelemre méltóan világítja meg - a különösen Nyugat-Európát jellemző fejlődés, az ún. modernizáció mára plasztikussá váló ellentmondásait. A modernizáció elavult, mert nem szolgálja már az emberiség értékeit, sőt, belépett a csökkenő hozadék korszakába. Álláspontja a realitások talaján áll: meg akarja őrizni a modernizáció civilizációs és kulturális előnyeit, úgy, hogy új keretet javasol számukra, szemben az ebben a kötetben is szereplő, valamely korábbi korszakká azt visszaváltoztatni kívánókkal.
Ez az új keret figyelembe kell vegye, hogy az ún. második természet világa csupán csak egyik komponense a bioszférának, így fejlődése szorosan összefügg a Földön lévő szerves élet fejlődésével. Ezért e keretek között lehetővé válnék, hogy a technikai rendszerek irányításának problémáját a teljes bioszféra irányítási problémája részeként oldjuk meg; ahol a tudományos-technikai fejlődés olyan irányú, hogy ne bontsa meg a bioszféra egyensúlyát. A bioszféra irányítása természetesen nem azt jelenti, hogy kívánságunknak megfelelően átszerkesztjük a bioszférát. Ellenkezőleg: a bioszféra önszabályozásának és anyagcseréjének megismert törvényeit használjuk fel az emberiség érdekében. A Föld természeti világának elemberiesítése feltételezi azt, hogy az emberi viszonyok is emberivé válnak. A természet megvalósított humanizmusa feltételezi a társadalom megvalósított humanizmusát. Ehhez szükséges feltétel, ahogyan a kötethez mottóként választott Marx-idézetből is kiderült és amit igyekeztünk főbb vonalakban követni néhány probléma kapcsán: a munkától kezdve az egész társadalomszervezet átalakítása. E kötet - és az utószó is - remélhetőleg teljesíti azt a célt, hogy a probléma mélységeit és terjedelmét is megvilágítva szemléletformáló hatású legyen. Az első lépés "az ökológiai dilemma megszüntetésének perspektívája... az ember ökológiai tudatának megváltoztatása. A természetre vonatkozó tudományos tudat keletkezésekor főként a természet "meghódításának", a természeti erők "leigázásának" szükségességéből indult ki..." Ezzel szemben "a modern embernek harmonikus viszonyt kell kialakítania a természettel... előmozdítva a természet humanizálását," amiről Marx beszélt! Ehhez szükséges az ökológiai felelősség kialakítása. Kapcsolódva az imént mondottakhoz: következetesek akkor leszünk, ha megpróbáljuk megérteni a termelés- és környezetvédelem sikereit vagy balsikereit másutt, az ott adott történelmi-, kulturális és természetföldrajzi viszonyok között ma és ebből következtetést vonunk le saját magunkra is, illetve a lehetséges együttműködésre nézve. Mindezt tehát először is a türelmen alapuló jó viszony, aztán pedig az adaptáció és kooperáció nyugodtan bevallható céljaival. - Nos, ebben a tekintetben is sok újdonságot hordoz ez a pár száz oldal: főként tapasztalatokról, de megoldási lehetőségekről, gazdálkodási ötletekről, keletkező emberi problémákról (néhol már számszerűsített formában), sőt, indítékokról is beszámol. Hazai feltételeinken meditálva, úgy tűnik, akad megszívlelni való még akkor is, ha a világ sokkal kevésbé fejlett térségeiben sem várható-elvárható például a kisüzemi - tradicionális módszerek egyszerű folytatása. Néhol ezek egyes elemeiből is hatékonyan lehet összeválogatni "saját technológiához" részleteket. Talán éppen a "laikusok" számára tanulság: lehetőség megmutatása, bátorítás és élményszerzés. - Nemcsak az. A hazai kertbarát mozgalom gazdasági tevékenysége kifejezetten (és szintén nem szégyellni valóan) jelentős. Hatékonysága ökológiailag az optimumig vihető, hagyományos módszereket modernebb felszereltséggel párosítva a kapacitások jobb kihasználását, a szabadidő egyfajta értékes (élményt "és" művelődést is jelentő!) eltöltését ígéri, testmozgást; egyedi megmunkálást igénylő fajták esetén mással nem pótolható eljárástípus, amely teret adhat egyszerűbb, de fontos újításoknak is. Számos esetben tehát gazdaságilag is a leghatékonyabb, sőt, külön alcsoportot jelent ezen belül a "nehezen téeszesíthető termékek esete". Hangsúlyozzuk, hogy ráadásul (lehet, hogy ez a fontosabb) az önállóan döntő személyiség sajátos - és arányos esetben közhasznú - újratermelésével találkozunk e folyamatban. - A kötet egyéni és csoportos vállalkozások kisebb példatárának is megfelel - nyilván inkább csak a laikusok számára. Bár a szakmai opponensek mindegyike sem rendelkezik talán elég közvetlen tapasztalattal; akit pedig jobban meggyőznek a Nyugatról származó formák, esetleg itthon valóban nem láthatott még hasonlót közkeletűen, - reméljük, nem unatkozott. Néhány szót hadd szóljunk a problémák egy sajátságos komponenséről: az "ízlés" szerepéről a döntéshozatalban, legyen az hivatali vagy akár vásárlói-piaci döntés. Az ízlés - amit a római kívánságra érdemi megítélését illetően azóta is egyfolytában agyonhallgatunk (vagy akár agyonbeszélünk) - szigorú politikai specifikumokat hordoz a maga konkrét megjelenítettségében, habár e tény minden másnál jobban lepleződik. A politikum többnyire mind a motívumok, mind pedig az ízlésünknek megfelelő ítélet, döntés eredményében jelen van - és csakis a semlegesség az, ami kizárható. (Politikamentes egyéniséget ontológiailag nem tételezünk fel.) - És itt még nem is beszéltünk a "politikai ízlés" direkt megnyilvánulásairól. - Amikor a budai és pesti korai polgárság minden városi zöldet "falusiasnak" talált, akkor nagymértékben meghatározta a mai Budapest túlurbanizált arculatú fejlődését, (amely irányzat ellen elsőként Mária Terézia lépett fel rendeleteivel csaknem két és fél évszázada.) A "hé, paraszt!" feudális kiszólása városi rangra emelkedett és az ízlés konspiratív összjátékaiban a mai napig sem maradt tétlenül, bár tevékenysége alig megszámlálható tényezővel árnyaltabb lett azóta. Számunkra, sajnos, az is elég baj, ha mindez hozzájárul ahhoz, hogy egy-két évtizedig halasztódjék egy-egy pozitív hatású megrendelés a társadalom részéről, ti. mert addig "más tetszik", illetve más a divat. Nem éppoly furcsa-e vajon, mint a nosztalgikusan zsíros ételek okkult imádata, hogy sokaknak például a vegyszer mellékízű vagy ízetlen gyümölcs, zöldség, kenyér, cukor vagy baromfi minden hagyomány és egészségügyi felvilágosítás ellenére is voltaképpen jobban ízlik, mint a markáns eredeti fajták akár tényleges nemesítésük után? Miféle ellenhagyomány és spontán önreklám mozgósít ezen a téren, mielőtt az étrend természetes folytonosságát tudatosan létünk elemei közé iktathatnánk a magunk történelmi, kulturális, pszichikai, egészségügyi, gazdaságossági - vagy ha összefoglalva jobban tetszik: politikai antropológiai szempontjai mentén? Ehelyett talán még beszélni is merő furcsaság ezekről, ne adj' isten: értelmetlenség. De akkor ott tartunk, ahol abbahagytuk: az ízlésről nem vitatkozunk. És másról sem egészen őszintén. Érdemes megemlíteni a projektív ökológiai gondolkodás és a komplex, dinamikus tervezés szemléleti párhuzamát, valamint közös objektív alapjaikat. Tulajdonképpen a humanizáló bioszféra, illetve a természetbe integrálódó társadalmi lét az, ami végső soron minden átfogó tervezés tárgya - és mint jeleztük, hasonlót kell gondolnunk az ökológia belső törekvéseiről is (nyilván más szakmai és módszertani talapzaton állítva fel saját feladatait). Értelmezésre szorul: hogyan része az emberi társadalom egésze a bioszférának?; milyen tekintetben pályázhat ezen belül "vezető szerepre" - esetleg rá is kényszerítve arra? Az ökológiai elmélettől áthatva újradefiniálhatunk egész sor régebbi kategóriát. A környezeti rendszer vázlatából a tervezéshez új modellt alkothatunk, ahogy egyébként a korábbi tervezési felfogások is a maguk korának ember-természet viszonyára vonatkozó elképzeléseiből merítettek. Valójában persze a környezetépítés a társadalmi lét progresszív újratermelésének része, és ennek tükröződnie kell a tervezésben. Az ökológiai kérdés globális problémát takar már annyiban is, hogy a helyi jelentőségű hasonló természetű ügyek jó ideje elterjedtek mindenütt. Emellett vannak közvetlenül nagyhatású, sőt, kozmikus változásokkal fenyegető természeti feszültségek is. Továbbá különlegesen kezelendők a vonatkozó információk még annyiban, hogy az ökológiaiak a globális problémákon belül is a lehető legmélyebben szerves, integráns részt képviselnek: emlékezzünk csak az éhínség, a túlszaporodás vagy pl. a fegyverkezés elemi összefüggéseire témánkkal! A "különleges kezelés"-nek viszont mindenekelőtt a tervekbe kell áttételeződniük. Az ökológiai gondolat és pl. egy makroterv (anélkül, hogy feltétlenül világmodell lenne) eleve az emberek nagy tömegeit érinti; mindkettő objektív tényekre és összefüggésekre támaszkodik; mindkét esetben fontosak a tágabb közösséggel való, többnyire nemzetközi kapcsolatok és formáik; különös jelentősége van itt is és ott is az időnek, amit összefoglalóan rendelkezésre álló vagy felkészülési időnek is mondhatunk. Nem érdektelen tény, hogy az ökológia viszonylag hosszú távú változatlanság igényeivel számolhat pl. az emberi szervezet sajátosságai, alkalmazkodóképessége tekintetében. Ez viszont követelményeket támaszt a tervezéssel szemben, illetve a tervkészítés számára már adottságként jelentkezik (feltéve, hogy ökológiai időhorizontunk valóságosan kitágul és a múltban esetenként csapásszerűen megnyilvánuló környezeti elégtelenségeket sikerül leépíteni, ahelyett, hogy globálissá rendeződnének át bolygónk eleddig lokális katasztrófaingerei.) A válogatás természetesen minden sokoldalúsága és színessége ellenére sem tartalmazhat néhány alapvető felfogásnál és problémafelvetésnél többet. A hiányzó vagy talán nem elég közérthető formában előadott, környezetvédelmet igénylő jelenségek közül hadd soroljunk fel egy párat a "tanultak" ismétlése kedvéért és hogy szemléletünk ilyen úton is közelítse a valóságot. Nem egyszer saját tapasztalatról számolunk be itt, természetesen komolyabb rendszerezés - összefüggőség és teljesség lehetősége nélkül. Túl a levegő-, víz-, talaj-, zaj- stb. szennyezési ügyeken - vagy ezekkel összefüggésben (néhol ezek további részjelenségeként) - számos olyan esemény létezik, amelyben az ember valamilyen ökológiai jellegű kárt szenved, mert mikro- vagy makrokörnyezete állapota miatt az egészségét vagy az élővilág többi egyedeit, - vagy az ember vagyontárgyait, eszközeit, vagy egyszerűen csak a "tájban" megszokott egyéb, esztétikai vagy történelmi értékeit károsodás éri. Arról is érdemes beszélni, ha csupán a közérzetet negatívan befolyásoló környezeti hatás érvényesül. Az legyen még közös beszélgetésünk - előadásunk e tárgyai között, hogy minden ilyen eseten belül megtalálhassuk azt az emberi tevékenységet, amelynek viszonylagos óvatlansága "alaposan gyanúsíthatóvá" teszi a történtekben, még akkor is, ha nem mindig közvetlen hatásról lehet szó csupán. Az embert ilyen módokon ért kár még csak elsődleges kár, mert az ezek következményeiként fellépő másodlagos károk sokkal nehezebben áttekinthetők és felbecsülhetők anyagi-erkölcsi vonzatukban, de inkább csak fokozza ezt a kárt. Sokszor a másodlagos "értékben" - érték-kiesésben! - meg is haladja az elsődlegeset, ha például munkaképesség-csökkenéssel jár. Egészen szorosan idetartozik még, hogy növeli a károkat a felelősség rendkívül bonyolult megoszlásának vagy csak megállapíthatóságának ténye - vagy az a tény, hogy a társadalom számára mindeddig alig-alig felfogható, szokatlan és nemigen kezelhető gondot jelent a környezet értékelése: kinek mennyit ér a környezet, ki és miből fizessen érte, hogyan működjék a hatóság, hogyan függenek itt össze a dolgok, egyáltalán, olyan fontos-e most ez az egész, mikor annyi más bajunk van és kevés a pénzünk még azokra is? - Sajnos, a környezeti ártalmak halmozódhatnak, irreverzibilissé is válhatnak, amikor is már aránytalan költségekkel sem érhető el komolyabb javulás. Sokszor a dolgok korábban elhanyagolt működése okozza, hogy az elszenvedett károk és a növekvő, jellemzően utolsó pillanatban engedélyezett környezetvédelmi ráfordítások emésztik fel azt a keretet, melyből idejében hatékonyabb lett volna a beavatkozás. Magyarán: a pénz egy része azért hiányzik, mert olyan eseteknél van rá szükség, melyek már nem halaszthatók, bár évekkel ezelőtt az összeg töredéke is elegendő lett volna. Emiatt most egyéb halasztások szenvedő alanyai vagyunk. Így is eljuthatunk a legkülönösebb "ökológiai" problématípushoz, az ember belső természetének egyensúlyi feltételeihez. Gyakorlatilag ezt a kérdést senki sem vizsgálja ökológiai szempontból, holott önmagában is érdekes és voltaképp csak ezzel együtt értelmezhető a többi, "tisztán" környezeti ártalom is! A vonatkozó szaktudományok nézőpontja jobbára mellőzi az összetartozásnak és együttértelmezhetőségnek a szisztematikus és következetes érvényesítését. De legyünk most egészen köznapian "konkrétak" és idézzünk egy sorozatra való tipikus szituációt! Mi az eddigieken kívül környezetvédelmi ügynek - is! - tartjuk a következőket (legyenek akár határterületiek vagy akár alig idetartozóak, de ettől még bonyolultabb környezeti feszültségforrások!):
- a fertőző virágföldek esetét; A kötet olvastán természetesen számos kérdés marad bennünk - vagy éppen keletkezik. Általában ne rójuk fel ezt a könyv hiányosságául. (Még néhány nehezen ellenőrizhető megállapításával, esetleg tárgyi tévedésével kapcsolatban emelhetnénk inkább kifogást ideológiai kritikánk mellett. Ilyenek a valószínűleg itt-ott eltúlzott adatok, néhány közgazdasági kategória hibás alkalmazása, elnézett évszámok, a marxizmus gyökeres összetévesztése több helyen hol a vulgármaterializmusal, hol a határhaszon-elmélettel stb.) Úgy véljük, érdemes a kérdésekből, problémákból megőriznünk néhányat, végül is ezek a legérdekesebbek az egészből. Ilyen lehet az a sejtés, hogy az újratermelési folyamat tágabb és megfelelőbb értelmezésére ad lehetőséget az ökológiai szemléletmód. Erős a meggyőződésünk, hogy a történelem és ökológia vár elméleti egyesítésre a logikában, amit utóbb a konkrét dialektikájának nevezhetnénk. De az egyenlőtlen fejlődés jelenségtanához az ökológia eseménytörténete sem pusztán adalékokkal szolgál, hanem "ökológia" és "egyenlőtlen fejlődés" egymás nélkül eleve kifejthetetlen fogalmak ontológiai és módszertani szempontból egyaránt. Nem lehet erőszakolt a párhuzam - vagy inkább általánosítási szándék - a termelés infrastruktúrája és a környezet különféle szintű bázisai között sem. Megfontolásra érdemes a szerkesztőnek élőszóban feltett kérdése: létezik-e "társadalmi Gaia?" Azt gondoljuk, a kérdés további értelmezésre szorul; de lehetséges egyfajta értelmet a következőképpen is tulajdonítani neki: képes-e az emberiség, önmaga sorsát haladóan irányítani? Akkor erre a választ nem pusztán tudományosan lehet remélni, hanem minden korban nem szónoki módon újrafogalmazandó és a gyakorlatban pozitívan eldöntendő a kérdés; reményeink szerint megoldható feladat. A lét ezen szféráiban tartózkodva az akarat nélküli önszabályozásban nem hiszünk. A Földre vonatkozó Gala-hipotézis pedig jelen kidolgozottsági szintjén megérdemli a további figyelmet (és alátámasztást).
Talán nem ez az alkalmas lehetőség, mégis megkíséreljük, hogy fölvessük az ehhez hasonló alapvető "részletkérdéseket", mint Engedjenek meg még egy fontosnak tűnő, ám számunkra kissé túlméretezett, túl sok gondozást igénylő kérdést, mely azért létezik; nagyon a múltból kell indítani majd a válaszadást és ugyancsak merészen kell tudni elképzelni a jövőt - sok lesz a nehézség vele. Mégis örülünk, hogy rátaláltunk. - Írásunk elején a "közvetlen munkára" és tárgyának "közvetlen" megválasztására vezettük vissza az ökológiai problémákat. Nem állíthatnánk-e ugyanilyent az emberi szükségletek közvetlen megragadásáról? Részletezhetnénk még a tanulságokat, melyekre másodszori (!) olvasás után jutottunk, de be kell érnünk most már egy rövid felsorolással, szinte találomra választva és csupán néhányat a még szóba sem kerültek közül. Látnunk kell például, hogy átértelmezésre szorulnak, illetve tudományos jellemzésre az ilyen fogalmaink, mint "az ember otthona", "teljes élet", "műveltség", "meggyőződés" stb. (Talán minden olvasónkkal egyetérthetünk abban, hogy a jelen írások valamelyest is figyelmes tanulmányozása elég hathatósan befolyásolta kultúremberi "szemléletét"; vagy a kételkedés vagy a megerősítés irányában - de kiegészítő módon! - az imént említett kérdésekben.) További kérdés: ezek után mit képzeljünk "társadalmi érettségnek" - és vajon bízhatunk-e az ilyen értelmű éretté válás spontán akcelerációjában - vagy akarni is kell? Újabb kérdés az akaratról: ha viszonyaink határozzák meg akaratunkat, de nincs erőnk-akaratunk tenni (pedig most már tudjuk, hogy kell) - mégis mi a teendő? Akarhatnak-e helyettünk viszonyaink? Vagy viszonyainkba és azok folyamatos átformálásába azért magunk is beletartozunk - "értelemszerűen"? (És akkor hogyan?)
Mindezek általánosabban vetődnek fel e könyv tárgyához képest, de az összpontosításra ugyanolyan szükségünk van, mint a kötéltáncosnak - ezért kell tisztáznunk idejében ezeket a kérdéseket. Lehetséges azonban, hogy a legnagyobb mutatványra valakiknek mégis vállalkozniuk kell. Őszintén végiggondolva az olvasottakat ugyanis nem hallgathatjuk el a legsúlyosabb tanulságot, éspedig a társadalmi rendszerek együttes feladatainak, érintkezésének, bizonyos lényeges hasonlóságának vonatkozásában - és ezt hadd fogalmazzuk meg imigyen: Több közös dolgunk van földön és egen, mintsem / jelen; "közvetlen" / bölcselmetek álmodni képes. / Ó, Horatio! / JEGYZETEK
[1] Rachel Carson: Silent Spring (Néma tavasz), 1962. Houghton Mifflin Co. Boston |