Fritz Schumacher

A modern világot a metafizikája formálta ki. Ez formálta ki közoktatását, amely azután életre hívta a tudományt és a technikát. Így - anélkül, hogy visszamennénk a metafizikáig és a közoktatásig - azt mondhatjuk, hogy a modern világot a technika formálta ki. Ez a világ válságról válságra bukdácsol, s minden oldalról katasztrófákról szóló jövendölések és az összeomlás látható jelei veszik körül.

Ha ez a valami, amit a technika formált és formál ma is, betegnek látszik, ez arra utal, hogy talán érdemes közelebbről is szemügyre venni magát a technikát. Ha úgy találjuk, hogy a technika egyre embertelenebbé válik, talán mérlegelhetnénk valami jobbnak a lehetőségét - egy emberarcú technikáét.

Bármily különös, a technika, annak ellenére, hogy az ember produktuma, kezd a saját törvényei és elvei szerint fejlődni; és ezek igen különböznek az emberi természet vagy általában az élő természet törvényeitől és elveitől. A természet, hogy úgy mondjam, mindig tudja, mikor és hol kell megállni. A természetes növekedés misztériumánál csak a növekedés természetes megszűnésének misztériuma nagyobb. Minden természetes dolognak mértéke van: nagyságban, gyorsaságban, intenzitásban. Ennek következtében a természet rendszere - melynek az ember is része - önkiegyenlítő, önszabályozó és öntisztító. Ez nem áll a technikára - vagy talán úgy is mondhatnám: nem áll a technika és a specializáció uralma alatt élő emberre. A technika nem ismer önkorlátozó elvet, sem méretben, sem gyorsaságban, sem intenzitásban. Következésképp nem rendelkezik az önkiegyenlítés, önszabályozás és öntisztítás erényeivel. A természet kifinomult rendszerében a technika és különösen a modern világ szupertechnikája idegen testként működik. A jelek arra mutatnak, hogy a természet kiveti magából ezt az idegen testet.

Könnyen meglehet, hogy a modern technika által megalkotott világ - noha nem teljesen váratlanul - egyszerre három területen is válságba jut. Először is: az emberi természet tiltakozik az embertelen technikai, szervezési és politikai megoldások ellen, melyeket fojtogatónak és lealacsonyítónak érez. Másodszor: az emberi életet fenntartó élő környezet az emberi tevékenység járma alatt nyög, és részleges összeomlás jeleit mutatja. Harmadszor: mint köztudott a tárgyban tájékozottak előtt, a Föld meg nem újítható erőforrásait - különösen a szilárd tüzelőanyagokat - oly mértékben fosztjuk ki, hogy a hiány és a teljes kimerülés belátható időn belül bekövetkezik.

E három válság vagy betegség bármelyike végzetessé válhat. Valójában nem tudom, hogy a három közül melyik fenyeget leginkább közvetlen összeomlással. Az azonban elég világos, hogy az olyan életmód, amely materialista alapokon nyugszik - azaz folyamatosan és határokat nem ismerve terjeszkedik egy véges környezetben -, nem tartható fenn sokáig, és kilátásai annál rosszabbak, minél sikeresebben éri el expanzív céljait.

Mit értünk el az elmúlt negyedszázad iparfejlődésének fergeteges eredményeivel? A válasz eléggé kiábrándító A problémák mindenütt gyorsabban szaporodnak, mint a megoldások. És úgy látszik, ez éppúgy érvényes a gazdag országokra, mint a szegényekre. Az elmúlt huszonöt évben semmit nem tudtunk felmutatni, ami bizonyítaná, hogy a modern technika, amilyennek ma ismerjük, valójában hozzájárult volna a világszegénység enyhítéséhez - hogy a munkanélküliséget ne is említsük, mely már számos, úgynevezett fejlődő országban elérte a harminc százalékos szintet, és most egy sor gazdag országot is járványként fenyeget. Mindenesetre az elmúlt huszonöt év szemmel látható - jóllehet kétes értékű - sikerei nem ismétlődhetnek meg: erről az a három válságjelenség gondoskodik, melyet az előbb említettem. Így joggal tehetjük fel a kérdést: mire szolgál ma a technika, és voltaképpen mi lehetne a feladata? Képesek vagyunk-e arra, hogy olyan - emberi arcú - technikát fejlesszünk, amely valóban hozzájárulna problémáink megoldásához?

Első pillantásra úgy látszik, hogy a technika elsődleges feladata az, hogy megkönnyítse a létfenntartásért dolgozó és a lehetőségei tágítására törekvő ember életét. Amikor egy-egy gépet magában figyelünk meg, természetesnek tetszik, hogy a technika valóban ezt a célt szolgálja - egy számítógép például másodpercek alatt elvégzi azt a műveletsort, amelyhez a tisztviselőknek vagy akár a matematikusoknak is igen hosszú időre lenne szükségük, ha egyáltalán képesek lennének megoldani a feladatot. Ha azonban egész társadalmakra tekintünk, már sokkal nehezebb meggyőznünk magunkat ennek az egyszerű állításnak az igazáról. Amikor először utaztam be a világot, és gazdag és szegény országokat egyaránt megfigyelhettem, kísértést éreztem, hogy a közgazdaságtan első törvényét az alábbi módon határozzam meg: "A társadalom tényleges szabad ideje fordított arányban áll a munkamegtakarító gépek mennyiségével." Talán jó ötlet a közgazdaságtan professzorai számára, hogy tegyék be vizsgakérdéseik közé ezt az állítást és vitassák meg diákjaikkal. Az ezzel kapcsolatos bizonyítékok elég meggyőzőek. Ha a komótos Angliából, mondjuk, Németországba vagy az Egyesült Államokba utazik valaki, azt látja, hogy az emberek sokkal inkább túlterheltek, mint nálunk. Ha viszont olyan országba utazunk, mint Burma, amely az országok fejlettségi rangsorában meglehetősen hátul helyezkedik el, azt találjuk, hogy az embereknek hihetetlen sok szabad idejük van, amely fölött valóban maguk rendelkeznek. Minthogy sokkal kevesebb munkamegtakarító gépet alkalmaznak, természetesen "kevesebbre is viszik", mint mi; de ez más kérdés. Az a tény azonban vitathatatlan, hogy a létfenntartás terhe sokkal kevésbé nyomja a vállukat, mint a miénket.

Tehát érdemes felvetni a kérdést: mit is nyújt nekünk a technika? Szemmel láthatóan csökkenti bizonyos típusú munkák arányát, miközben más típusúakét növeli. A modern technika leginkább a szakértelmet igénylő, hathatós kétkezi munkákat szorítja vissza, ahol a munkás így vagy úgy közvetlen kapcsolatban van a nyersanyagokkal. A fejlett ipari társadalmakban egyre ritkábbá válik az ilyesfajta kreatív munka, és ma már szinte lehetetlenség ilyen munkából tisztességgel megélni. A modern neurózis talán nagyrészt ennek a ténynek köszönhető. Az ember - akit Aquinói Szent Tamás aggyal és kézzel rendelkező lényként jellemzett - semmit sem szeret jobban, mint hogy kreatívan, hasznosan és produktívan használhassa agyát és kezét. Manapság gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ezt az egyszerű dolgot, ezt a hatalmas fényűzést élvezhesse: csak az engedheti meg magának, akinek helye van rá és megfelelő szerszámai; szerencse kell hozzá, hogy találjon jó tanítómestert, és elég ideje legyen tanulni meg gyakorolni. Valójában nagyon gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy állás nélkül élhessen meg, minthogy igen kevés ilyen jellegű munka maradt, amely anyagilag is elegendőt nyújtana.

Talán az alábbiakkal érzékeltethető, hogy a modern technika milyen mértékben vette át az emberi kéz munkáját. Megkérdezhetnénk, hogy a "teljes társadalmi időalapnak" - a társadalom összes rendelkezésre álló idejének személyenként napi huszonnégy órát számítva -, mekkora részét köti le ma a tényleges termelés. Országunk népességének nem egészen ötven százaléka - mint mondani szokták - hasznosan foglalkoztatott, és ennek egyharmada dolgozik jelenleg a mezőgazdaságban, a bányászatban és az iparban. Nem tekintem közvetlen termelőknek azokat az embereket, akik megmondják a másik embernek, hogy mit kell tennie, vagy számításokat végeznek a múltra nézve, vagy terveket készítenek a jövőre, avagy elosztják, amit mások megtermeltek. Más szavakkal, a teljes népességnek nem egészen egyhatoda dolgozik a közvetlen termelésben; azaz egy közvetlen termelő átlagosan öt másik embert tart el, akik közül kettő hasznosan foglalkoztatott a tényleges termelőmunkán kívüli területen, a másik három pedig nem hasznosan foglalkoztatott. Ma a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkás - az ünnepnapokat, betegségeket és más hiányzásokat leszámítva - teljes idejének egyötödét tölti munkával. Ebből következik, hogy a "teljes társadalmi időalap" közvetlen termelésre fordított része - abban a szűkebb értelemben, ahogyan én használom e fogalmat - a szóban forgó ötven százalék harmadának az ötödét: vagyis 3,5 százalékot tesz ki. A "teljes társadalmi időalap" fennmaradó 96,5 százalékát más módon használjuk fel: alvásra, étkezésre, tévénézésre, nem közvetlen termelőmunkára fordítjuk, vagy egyszerűen csak elütjük ezt az időt valamilyen többé vagy kevésbé emberhez méltó időtöltéssel.

Bár ezt a rövid számítást nem kell túlságosan szó szerint venni, elég jól szolgálja azt, hogy bemutassuk, mire tett képessé bennünket a technika: arra, hogy a szó szoros értelmében vett termelésre fordított időt a társadalmi időalap olyan kis hányadára zsugorítsuk, hogy az csaknem elhanyagolhatóvá válik, nincs valódi súlya, még kevésbé tekintélye. Ha ebből a nézőpontból nézzük az ipari társadalmakat, nem lepődhetünk meg azon, hogy azoknak van tekintélye, akik a teljes társadalmi időalap fennmaradó 96,5 százalékát segítenek kitölteni. Így tekintélye elsősorban a szórakoztatóiparban dolgozóknak, illetve Parkinson-törvény végrehajtóinak van. A következő tételt javasolhatnánk a szociológia művelőinek figyelmébe: "A modern társadalom emberének tekintélye fordított arányban áll azzal, hogy az illető egyén mennyire van közel a közvetlen termeléshez."

Ugyanennek a dolognak van egy másik oldala is. Az a folyamat, amely a teljes társadalmi időalap 3,5 százalékára csökkentette a termelés idejét, óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy a természetes emberi élvezetek és örömök a munkaidőn kívülre szorultak. A termelés valóban embertelen robottá változott, amely nem gazdagítja, hanem üressé teszi az embert. Ahogy XI. Pius mondta: "míg az élettelen anyag értékesebbé válva kerül ki a gyárból, addig az ember korrumpálódik és lealacsonyodik."

Azt mondhatjuk tehát, hogy a modern technika megfosztotta az embert attól a munkától, amit a leginkább szeret: a kreatív, hasznos, kézzel és értelemmel végzett munkától, és helyette egy sor felaprózott munkát adott, amelyeknek nagy része semmiféle örömöt nem jelent az ember számára. Megsokszorozta azoknak az embereknek a számát, akik olyan munkákkal vannak megterhelve, amelyek ha egyáltalán produktívnak mondhatók, akkor is csak valamilyen közvetett, "körülírt" értelemben azok, s melyeknek legnagyobb részére nem is lenne szükség kevésbé modern technika esetén. Úgy tűnik, Karl Marx jó előre látta mindezt, amikor azt írta: "Olyan termelést szeretnének, mely a hasznos dolgokra korlátozódik, de közben elfelejtik, hogy ha túl sok hasznos dolgot hoznak létre, ez túl sok embert tesz fölöslegessé." Ehhez hozzátehetnénk: különösen így van, ha a termelés folyamata örömtelen és unalmas. Mindez alátámasztja azt a gyanúnkat, hogy a modern technika - az a mód, ahogyan kifejlődött, ahogyan jelenleg fejlődik és ahogyan várhatóan fejlődni fog - egyre embertelenebbé válik. Számot kellene vetnünk ezzel a ténnyel, és céljainkat újrafogalmaznunk.

Számot vetve elmondhatjuk, hogy hatalmas új tudást halmoztunk fel, ragyogó technika áll rendelkezésünkre, amellyel ezt a tudást tovább gyarapíthatjuk, és óriási tapasztalatunk van e tudás felhasználásában. Mindez bizonyos értelemben igaz. De ez a tudás mint olyan nem kötelez el bennünket a gigantizmus, a szuperszonikus sebesség, az erőszak technikája mellett. Nem kell az emberi munkát minden örömtől megfosztanunk. Ez csak egy lehetőség tudásunk lehetséges felhasználási módjai közül és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez gyakran ésszerűtlen és destruktív következményekhez vezet.

Mint már utaltam rá, társadalmunk közvetlen termelésre fordított ideje az össztársadalmi időalap 3,5 százalékára redukálódott, és a modern technikai fejlődés sodrásában még tovább fog csökkenni, aszimptotikusan közelítve a nullához. Képzeljük most el, hogy egy ellentétes célt tűztűk magunk elé - hatszoros növekedést úgy, hogy a társadalmi időalap húsz százalékát fordítanánk termelésre, az emberi értelem és kéz, és természetesen kiváló szerszámok felhasználásával. Hihetetlen gondolat! Még gyerekeknek is lehetővé tennénk, hogy hasznossá tehetnék magukat, még öregeknek is. A jelenlegi termelékenység egyhatodával ugyanannyit termelnénk, mint ma. Minden munkadarab elkészítésére hatszor annyi idő állna rendelkezésre - épp elegendő ahhoz, hogy igazán jó, örömet szerző és minőségi munkát végezzünk, és még arra is jutna idő, hogy a tárgyakat széppé tegyük. Gondoljunk csak a kétkezi munka gyógyító és nevelő hatására. Akkor senki nem akarná kitolni az iskoláskor határát vagy leszállítani a nyugdíjkorhatárt csak azért, hogy ezzel távol tartsa az embereket a munkaerőpiactól. Mindenkinek a közreműködésére szükség lenne. Mindenkinek kijárna a ma oly ritka privilégium: hogy hasznos és kreatív munkát végezzen, kezével és értelmével, maga szabta időbeosztással és munkatempóval és kiváló szerszámokkal. De talán így mérhetetlenül meghosszabbodna a munkaidő? Nem, mert azok az emberek, akik így dolgoznak, nem ismernének különbséget munka- és szabad idő között. Az alvásra, étkezésre vagy semmittevésre szánt időt leszámítva minden idejüket kellemes, gyümölcsöző elfoglaltsággal töltenék. Az "időbéres" munkák nagy része így egyszerűen megszűnne - az olvasóra bízom, hogy eldöntse: a jelenlegi tevékenységek milyen körét érintené ez. Kevés igény lenne értelmetlen szórakozásokra és egyéb kábítószerekre, és kétségkívül kevesebb lenne a betegség.

Minderre persze azt lehet mondani, hogy romantikus, utópisztikus vízió. Ez igaz. A modern ipari társadalom, melyben élünk, a maga valóságában nem romantikus és egyáltalán nem utópisztikus. Viszont mély válságban van, és egyáltalán nem hordja magában a túlélés ígéretét. Aligha szabadulhatunk meg attól a három válságjelenségtől, amelyekről beszéltem, ha továbbra is úgy élünk, ahogy eddig. A helyzet egyre rosszabbodik, és végül katasztrófához vezet, ha nem alakítunk ki egy új életmódot. amely jobban összeegyeztethető az emberi természet valóságos igényeivel, természetes környezetünk megóvásával és a Föld természeti kincseinek korlátos mennyiségével.

Ez valóban nehéz parancsnak látszik. Nem azért, mintha elképzelhetetlen lenne egy, ezeknek a követelményeknek és tényeknek megfelelő új életmód, hanem azért, mert a mai fogyasztói társadalom olyan, mint a kábítószeres: akármilyen rosszul is érzi magát, kibírhatatlanul nehéz feladatnak érzi, hogy helyzetén változtasson. Ebből a szempontból - annak ellenére, hogy másfajta megfontolások is lehetségesek - ma a gazdag országok a világ nehezen kezelhető gyermekei, és nem a szegények. Szinte isteni adományt kell látnunk abban, hogy mi, gazdag országok végül is szívünkre vettük a harmadik világ problémáit, és legalább megpróbálunk tenni valamit az ottani szegénység csökkentése érdekében. Annak ellenére, hogy ez a legkülönbözőbb indítékokra vezethető vissza és a gazdag országok még mindig nem hagytak fel teljesen a kizsákmányolás gyakorlatával, úgy gondolom, hogy ez a szemléletváltás mindenképpen tiszteletre méltó dolog. Ez megmenthet minket: a szegény országokban ugyanis a szegénység mindenképpen lehetetlenné teszi, hogy sikeresen adaptálják a mi fejlett technikánkat. Természetesen több helyütt is megpróbálkoznak ezzel, s ez még vészesebb következményekhez vezet: tömeges munkanélküliséget hoz létre, a falusi tömegeket a városok felé tereli, tönkreteszi a falvakat és tűrhetetlen társadalmi feszültségeket teremt. Holott nekik is éppen arra lenne szükségük, amire nekünk: egy más típusú - emberarcú - technikára, amely ahelyett, hogy feleslegessé tenné az emberi kéz és értelem munkáját, abban segít, hogy ez a munka minden eddiginél hatékonyabbá válhasson.

Gandhi azt mondta: a világ szegényein nem segít a tömegtermelés, csak az olyan termelés, amelyet a tömegek végeznek. A tömegtermelés fejlett, erősen tőkeintenzív, energiaforrásoktól függő, emberi munkát felváltó rendszere feltételezi, hogy máris gazdagok vagyunk, hiszen akár csak egyetlen munkahely létesítése is számottevő tőkebefektetést kíván. A tömegek általi termelés ezzel szemben azokat a csaknem ingyen rendelkezésre álló forrásokat mozgósítja, amelyekkel minden ember rendelkezik: az értelmet, az ügyes kezeket, és arra törekszik, hogy elsőrangú szerszámokkal lássa el őket. A tömegtermelés technikája lényegénél fogva erőszakos, ökológiailag káros; a meg nem újítható erőforrások tekintetében önromboló technika, amely értéktelenné teszi az emberi lényeket. A tömegek általi termelés technikája viszont - amely felhasználja a modern tudás és tapasztalat legjavát - a decentralizáció irányában hat, jól összeegyeztethető az ökológia törvényszerűségeivel, óvatosan bánik a szűkös erőforrásokkal, és szolgálja az embert, ahelyett, hogy gépek kiszolgálójává tenné. Ezt a technikát köztes technikának nevezem, jelezve, hogy sokkal magasabb szintű, mint az előző korok technikája, de ugyanakkor sokkal egyszerűbb, olcsóbb és szabadabb, mint a gazdagok szupertechnikája. Nevezhetnénk "segíts magadon" technikának is, vagy demokratikus, illetve népi technikának, minthogy olyan technika, amelyhez bárki hozzáférhet: nemcsak azok számára van fenntartva, akik már gazdagok és hatalmasok.

Igaz, hogy az ehhez szükséges tudás rendelkezésünkre áll, mégis csak rendszeres, alkotó munkával tudjuk a gyakorlatban is életre kelteni, elterjeszteni és mindenki számára hozzáférhetővé tenni ezt a technikát. Tapasztalataim szerint sokkal nehezebb visszatérni a közvetlenebb és egyszerűbb dolgokhoz, mint tovább haladni az egyre fejlettebb és bonyolultabb dolgok irányába. Az eszközök bonyolultságát bármely harmadrangú mérnök képes tovább fokozni. Viszont a dolgok természetének valódi megértése szükséges ahhoz, hogy megint egyszerű formákat hozzunk létre. És ez az éleslátás nehezen megy azoknak az embereknek, akik hagyták, hogy idegenné váljon számukra a valódi, produktív munka és a természet önkiegyenlítő rendszere, mely mindig pontosan betartja a mértéket és a korlátokat. Az ördögtől való minden olyan tevékenység, amely nem ismer önkorlátozó elvét. A fejlődő országokban folytatott munkánk során rákényszerültünk, hogy legalább a szegénység korlátozó tényezőit felismerjük. Ez a munka hasznos iskola lehet mindannyiunknak, hiszen, miközben őszintén segíteni próbálunk másokon, talán megtudjuk, kitapasztaljuk, hogyan segíthetnénk saját magunkon.

Azt hiszem, már kivehető a magatartásoknak az a konfliktusa, amely eldönti majd a jövőnket. Az egyik oldalon azokat látom, akik hisznek benne, hogy a jelenlegi módszerekkel meg tudnak birkózni, mégpedig egyre inkább, az életünk három területét is érintő válsággal. Ezeket az embereket fejvesztetten rohanóknak (people of the forward stampede) nevezem. A másik oldalon az új életmódot kereső emberek állanak, akik igyekeznek visszatérni bizonyos alapigazságokhoz, melyek az emberre és a környező világra vonatkoznak. Ezeket megtérőknek (homo-comers) hívom. Ismerjük el, hogy a fejvesztetten rohanók a legszebb, vagy legalábbis a legnépszerűbb, legismertebb muzsikát játsszák - akár az ördög. Azt mondják, nem maradhatunk veszteg; megállni annyi, mint visszafelé menni; muszáj előre mennünk; a modern technikával pedig nincs semmi baj, ha csak az nem, hogy még nem tökéletes - tegyük tehát tökéletessé! Ennek a csoportnak tipikus képviselője dr. Sicco Mansholt, az Európai Gazdasági Közösség egyik magas szintű vezetője. "Többet, tovább, gyorsabban, gazdagabban - ezek a mai társadalom jelszavai" - mondja. És úgy gondolja, hogy "nincs más alternatíva". Ez a fejvesztetten rohanók eltéveszthetetlen hangja, amely igen-igen hasonlít Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának hanghordozásához: "Miért jöttél, hogy megzavarj bennünket?" (Institoris Irén fordítása) Ők is felismerték a népességrobbanást és a világméretű éhezés lehetőségét. Hát már ezért is kénytelenek vagyunk előre haladni, nem lehetünk nyúlszívűek. Ha az emberek tiltakozni vagy lázadni kezdenek, akkor több és jobban felszerelt rendőrre lesz szükségünk. Ha nehézségekbe kerülünk a környezetvédelem miatt, majd még szigorúbb törvényeket hozunk a környezetszennyezés megakadályozására, és gyorsítjuk a gazdasági növekedést, hogy meg tudjuk fizetni a szennyezésgátló berendezéseket. Ha problémák lesznek a természeti erőforrásokkal, majd műanyagokat használunk; ha nehézségeink lesznek a szilárd tüzelőanyagok körül, akkor a lassú reaktorokat majd gyorsabb maghasadást elérő erőművekkel, az atomerőműveket pedig hidrogén erőművekkel cseréljük fel. Nincsenek megoldhatatlan problémák. A fejveszetten rohanó emberek jelszavai nap mint nap bekerülnek az újságok főcímeibe; a belőlük kiolvasható üzenet pedig így szól: "ha egyszer sikerül áttörnünk, a válságot is megfékeztük". De nézzük a másik oldalt! Ezt a tábort olyan emberek alkotják, akiknek mély meggyőződése, hogy a műszaki fejlődés rossz irányban halad, és ezt az irányt meg kellene változtatnunk. A "megtérő" kifejezésnek természetesen vallásos kicsengése is van. Mert nagy elszántság kell ahhoz, hogy nemet mondjunk a kor divatjának és vonzerejének, és megkérdőjelezzük annak a civilizációnak a létjogosultságát, amely látszólag arra rendeltetett, hogy meghódítsa az egész világot - az ehhez szükséges erőt csak a mély meggyőződésből meríthetjük. Ha mindössze a jövőtől való félelemből fakadna erőnk, a döntő pillanatban valószínűleg nem lenne elegendő. Az igazi "megtérőnek" nincsenek csillogó jelszavai, de kezében van a legmagasztosabb szöveg: az Evangélium. Számára nincs tömörebb megfogalmazása saját helyzetének, a mi helyzetünknek, mint a tékozló fiúról szóló példabeszéd. Bármily különös, a hegyi beszéd nagyon pontos útmutatást ad arra, hogyan alakítsuk ki azt a magatartást, amely kezünkbe adja a Túlélés Gazdaságtanát.

• Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
• Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.
• Boldogok a szelídek: mert ők örökségül kapják a földet.
• Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.
• Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.

• Szegények vagyunk, nem pedig félistenek.
• Számtalan okunk van a szomorúságra, és nem haladunk az aranykor felé.
• Szelíd eljáráshoz erőszakmentes szellemre van szükségünk; és szép, ami kicsi.
• Szívünkön kell viselnünk az igazság ügyét, és segítenünk az igazság győzelmét.
• Mindezzel és csakis ezzel tehetünk valamit a békéért.