Lester Brown

Az eltartó képesség fogalmát a biológusok, az állattenyésztők és a vadvédelmi szakemberek jól ismerik, a gazdasági tanácsadók és a politikai döntéshozók azonban nem. Noha e fogalmat biológusok alakították ki, rendszerint ők is csak helyi értelemben használják. A nemzeti kormányok meglepően kevés figyelmet fordítanak a biológiai rendszerek eltartó képességére, az egész világra kiterjedő szinten pedig tökéletesen figyelmen kívül maradt ez a téma, Maga a fogalom is csak akkor került be az ENSZ-tisztviselők szótárába, amikor összeállították annak az 1977-es ENSZ-konferenciának a dokumentumait, amely a sivatagok terjedésével foglalkozott.

A napi hírek rendszeresen beszámolnak arról, mi történik, ha átlépjük a biológiai eltartó képesség határait. A Himalája nyugati részén az erőtejes erdőirtás oda vezet, hogy Pakisztánban az árvíz minden eddiginél nagyobb pusztítást végez. A perui Andokban ma egy földrengés sokkal súlyosabb károkat okoz, mint azt a Richter-skála szerinti erőssége indokolná, mivel a kiterjedt erdőirtás utat nyitott a földlökéseket követő földcsuszamlásnak és sziklaomlásnak. A halászat világszerte tapasztalható hanyatlása következtében a szójabab ára többszörösére emelkedett. Nyugat-Kolorádóban a porvihar két napra elzárja az iskolákat a külvilágtól, mert a farmerek a világszerte növekvő búzakereslet miatt felszántották a mezsgyéket is, ahol meg kellett volna hagyni a füvet.

A biológiai rendszerekre nehezedő nyomás következményei nem szándékosak. Senki nem akarta tönkretenni az észak-atlanti tőkehal-halászatot. Mindössze annyi történt, hogy a halászattal foglalkozó országok túlzottan igénybe vették ezeket a kapacitásokat. De ha továbbra is folytatódik a helyi biológiai rendszerek ehhez hasonló lerontása, illetve tönkretétele, akkor rohamosan csökkenni fog az a népességszám, melyet a Föld képes lesz eltartani.

  AZ ELTARTÓ KÉPESSÉG FOGALMA

Egy természetes biológiai rendszer eltartó képességét a huzamosan fenntartható legnagyobb terméshozam határozza meg, ez viszont a rendszer méretétől és megújulási képességétől függ. Ez utóbbi széles határok között mozoghat. A nedves területeken nagyobb a legelők és erdők megújulási képességei és ennek következtében nagyobb az eltartó képessége is, mint a félszáraz régiókban. Egy biológiai rendszer legnagyobb hozama - melyet az állomány százalékában fejezünk ki - a néhány százalékos növekedéstől az ötven százalékot meghaladó mértékig terjedhet; de nem növelhető korlátlanul a rendszer eltartó képességének csökkenése nélkül.

Egy természetes legelő el tud tartani bizonyos számú szarvasmarhát és valamivel több juhot; egy halászterület biztosítja bizonyos számú ember fehérjeszükségletét, egy falu környéki erdő pedig kielégíti meghatározott nagyságú népesség tűzifaszükségletét. Ha az állatállomány vagy a népesség ehhez a biológiai rendszerhez képest túlzott méreteket ölt, a rendszer egyensúlya megbomlik. Ha a halfogás meghaladja a halászterület megújulási képességét, a halállomány leapad, és teljesen el is pusztulhat. Ahol túlságosan nagy csordákat tartanak, ott az állatállomány letarolja a legelőket. A pusztulás áldozatokat követel: a legelők terméketlen pusztasággá változnak.

A biológiai rendszerek eltartó képességét az időjárás, a betegségek vagy más változó természeti feltételek is csökkenthetik. A józan megfontolás azt tanácsolja, hogy biztonsági tartalékot kell hagyni, különben az aszály vagy a növényeket megtámadó kór szerencsétlenséget okozhat. Ez történt az afrikai Szahel-övezetben, amikor a nomád törzsek szarvasmarha- és kecskecsordái teljesen kipusztultak a hosszan tartó aszály következtében.

Egy földterület teherbíró, eltartó képességére talán a rancherek (amerikai marhatartó gazdák) gyakorlata nyújtja a legszemléletesebb példát. Ők tudják, hogy ha túl sok marhát engednek a földjükre, a farm lassan leromlik és az állatok lesoványodnak. Végül a csordák egy része elpusztul, vagy kénytelenek a tenyészállat-állomány egy részét levágásra eladni. A jó rancher elég pontosan ismeri földje eltartó képességét, és még hagy némi kapacitásfelesleget is, hogy csordája át tudja vészelni a szűk esztendőket. A rancherek megértették: a túl nagy állomány költséges és kockázatos. Amellett, hogy a szűkösebb években kénytelenek eladni a tenyészállat-állományt, azt is felismerték, hogy ha az évek során túl nagyra növesztik állományukat, végül lassan tönkreteszik saját legelőiket, és csökkentik legelőterületük eltartó képességét.

A biológiai eltartó képesség fogalmának alapvető jelentősége van, hiszen maga az emberi lét függ a halászterületek, erdők, legelők és termőföldek hozamától. Ezek közül az első háromnak a természetes termékenységét az ember nem nagyon tudja befolyásolni. A világ nagy félszáraz vagy aszályos legelőinek hozamait javíthatja ugyan, de ez csak öntözést, műtrágyát és igen sok energiát igénylő módszerekkel érhető el. Bármilyen erőfeszítés, ami arra irányul, hogy a természetes rendszereket művelés alá vonjuk, elkerülhetetlenül nagy energiaráfordítással jár, ez pedig - minthogy a világ olajkészletei fokozatosan csökkennek - egyre inkább megfizethetetlenné válik. A fa- és halgazdálkodás alkalmi sikerei ellenére ma még nem rendelkezünk olyan gazdaságos módszerrel, amellyel világméretekben növelhető lenne ezeknek a rendszereknek a termőképessége.

A negyedik biológiai rendszer - a szántóföld - olyan természetes rendszer, amely az emberi szükségleteknek megfelelően, alapvető változásokon ment keresztül. Mióta mezőgazdaság létezik, az ember azóta próbálja javítani egyrészt a művelésbe vont termények - főleg a gabona - genetikai tulajdonságait, másrészt a művelési módszereket. Ezeknek az erőfeszítéseknek a sikere azon is lemérhető, hogy a népességszám a mezőgazdaság kezdetei óta állandóan növekszik. A négy biológiai rendszer közül a jövőben a világ szántóföldjeinek termőképessége fokozható a legnagyobb mértékben.

A másik három, természetes állapotában megmaradt biológiai rendszerrel szemben a túlzott kereslet gyakorol nyomást. Ez a nyomás bizonyos helyzetekben kézben tartható - példa erre az egyéni gazdálkodó, aki körültekintően gondozza a birtokában levő földet. Ha azonban az erőforrások köztulajdonban vannak - mint például a falvakat övező erdők esetében -, a kihasználás ellenőrzése lehetetlenné válik. A teherbíró képesség csökkenését súlyosbítja az a körülmény, melyet a "közlegelők tragédiájának" neveztek el.

  KÖZLEGELŐK TRAGÉDIÁJA

William Forster Lloyd, angol közgazdász számolt be elsőként a természeti erőforrások közös használatával járó tragikus következményekről. Erről szóló röpirata 1883-ban jelent meg, "Two Lectures on the Checks to Population" ("Két előadás a népesedés korlátairól") címmel. Monográfiájában a falusi közlegelők problémáját vizsgálta, talán saját megfigyeléseire támaszkodva, hiszen az Oxfordi Egyetem - ahol akkor tanított - közvetlen közelében akkoriban legelők terültek el. Lloyd megállapította: a közös legeltetés mindaddig jól működik, amíg a tehenek száma nem lépi túl a föld eltartó képességét; ekkor azonban leromlik és csökken a rajta legeltethető állatok száma. Lloyd szerint a legelőt használó gazdák valószínűleg egyetértettek volna azzal, hogy mindannyiuk érdekében csökkenteni kellene az állatok számát akkorára, amennyit a legelő véghetetlenül el tud tartani. Csakhogy egyik sem lett volna hajlandó a saját állatairól lemondani. Ha valamelyik gazda elhatározta volna, hogy csökkenti állatai számát azért, hogy enyhítse a közös legelőre nehezedő nyomást, a többiek nem követték volna okvetlenül az ő példáját. Tehát az egyének nyereséget maximalizáló szándéka egészében azt hozná magával, hogy végül sokkal több állat kerül a közlegelőre, mint amennyit el tud tartani.

Lloyd röpirata nem keltett nagy feltűnést. Gondolatai most kerültek újra elő, amikor így vagy úgy már átléptük a természetes erőforrások eltartó képességét. Lloyd megfigyeléseit Garrett Hardin alkalmazta a mai helyzetre a "The Tragedy of Commons" ("A közlegelők tragédiája") c. cikkében, amely 1968-ban jelent meg a Science című folyóiratban. Hardin itt kifejti, hogy a közlegelő napjainkban nem más, mint az egész Földgolyó. Azóta William Ophuls továbbfejlesztette ezt a fogalmat. Hangsúlyozza, hogy napjainkban ilyen "közlegelő" az atmoszféra, a víz, a világűr, a felső légkör, az óceánok és a biológiai körforgás is. E világméretű "közlegelők" pásztorai egész nemzetek, multinacionális vállalatok vagy egyének lehetnek.

Egy olyan világban, ahol egyre inkább kölcsönösen összefüggnek a dolgok, a helyi tragédiáknak az egész világon érezhető következményei lehetnek. Ahogy a fejlődő országok népességnövekedésével növekszik a tüzelésre és egyéb célokra felhasználható fa iránti kereslet, úgy fokozódik az erdőirtás is. Ha a falusiak meg akarják óvni az egyre zsugorodó erdőségeket, végül is az állati trágyát használják tüzelésre, ezzel pedig a trágyázás lehetőségeit csökkentik. Ennek következtében visszaesik a helyi élelmiszertermelés, a világ élelmiszerárai pedig emelkednek, ha a helyi szükségletet élelmiszerimporttal elégítik ki.

A "közlegelők" tragédiáját az oldhatja meg, ha elfogadható szinten korlátozzák a közös erőforrások iránti együttes igényt, továbbá igazságos és érvényesíthető módot találnak a követelések megítélésére. Szükség van a tengeri halászatot visszafogó nemzetközi szintű szabályokra. Ugyancsak szabályozni kell a tankhajókból a tengerbe kerülő olajszennyeződés problémáját. Ha az aeroszolos eszközök használatát nem korlátozzák vagy nem tiltják be világszerte, ennek az lehet a következménye, hogy a Földet védelmező ózonréteg visszafordíthatatlanul elhasználódik. A diplomaták egyre több erőfeszítést tesznek, hogy meggátolják az egész Földet átfogó "közlegelőink" tragikus pusztulását. Szabályokat, megállapodásokat, szerződéseket dolgoznak ki, hogy védjék és megőrizzék ezeket.

  TÚLHALÁSZÁS: AZ ÓCEÁNOK "KÖZLEGELŐI"

Történelmünk során általában jóval több hal volt az óceánokban, mint aminek a kifogását valaha is remélhettük. Úgy tetszett, hogy olyan bőségesen van hal a tengerekben, mint azt az Újtestamentum példabeszéde mondja. Napjainkban azonban, amikor a népességszám a 4 milliárdhoz közelít, annyira megnőtt a világ étvágya, a fogyasztásra alkalmas halak (mint a lazac és a tonhal) iránt, hogy ez elérte, néhol meg is haladta a halászterületek megújulási képességét. A túlhalászás következtében zsugorodik a halállomány, csökken a kifogott mennyiség.

1950 és 1970 között a hal szerepe egyre nőtt az emberi táplálkozásban, azzal arányosan, ahogyan a technológiai szint lehetővé tette a tengeri halászat kiterjesztését. Ez alatt a két évtized alatt a kifogott mennyiség több mint háromszorosára, 21-ről 70 millió tonnára emelkedett. A közel 70 millió tonna élősúly - ez egy főre számítva 18 kg-os évi átlagot jelent - jóval meghaladja a világ egy évre jutó marhahústermelését.

A világon kifogott teljes halmennyiségnek legalább 90 százaléka az óceánok "közlegelőiről" származik. A többit édesvizekből - főleg szárazföldi tavakból és folyókból - fogják ki. A kifogott hal kétharmada vagy még nagyobb része közvetlen emberi fogyasztásra kerül, a fennmaradó részt pedig közvetve fogyasztjuk el, halliszttel etetett baromfi és sertés formájában.

A hal szerepe az étkezésben országonként nagyon változó. A nagy országok közül a hal elsősorban Japán és a Szovjetunió élelmezésében jelent fontos tényezőt. Amikor a XIX. század végén és a XX. század elején ugrásszerűen megnövekedett a népesség, a japánok egyre inkább az óceán felé fordultak állati fehérjéért, szűkös szántóföldi területeiket pedig rizstermelésre használták. Ennek hatására halból és rizsből álló étrend alakult ki, évi 32 kg-os fejenkénti halfogyasztással, ami a nagy országok között a legmagasabb átlag.

A Szovjetunió, nagyüzemi állattenyésztésének kiterjesztésére kényszerülve, mintegy két évtizeddel ezelőtt kezdte el nagyobb mértékben igénybe venni az óceánokat az ország állatifehérje-fogyasztásának növelése érdekében. Nemcsak a halászati flottára költöttek sokat; úszó halfeldolgozó üzemeket is létrehoztak, és fejlett halászati eszközeikkel hajóik ma már bárhol képesek felfedezni és kifogni a halakat. Ennek köszönhetően a szovjet fogyasztók átlagosan tíz kilogramm halat esznek évente, ami az amerikai szint kétszerese. Az Egyesült Államokban a hal fontos részét alkotja az étrendnek, bár az egy főre jutó átlagos halfogyasztás csak 6 kg körül van (szemben a 100 kg körüli hús- és baromfifogyasztással).

A második világháború óta hihetetlenül megnőtt a világ halászati flottája. A halászati beruházások megsokszorozódtak, és az ágazat olyan fejlett módszerekkel gazdagodott, mint a hangjelzéses nyomkövetés. 1950 és 1970 között a halkifogás éves átlagban csaknem 5 százalékkal nőtt, ami messze meghaladta a népességnövekedés ütemét, és hirtelen megemelte az egy főre jutó tengeri fehérje mennyiségét. 1970-ben azonban váratlanul megtört az iram. A kifogott halmennyiség azóta 65 és 70 millió tonna körül ingadozik, alaposan rácáfolva azokra az előrejelzésekre, amelyek évről-évre növekvő fogással számoltak (lásd a 2-1. ábrát.) Eközben a népességnövekedés 11 százalékkal csökkentette az egy főre jutó halmennyiséget, és azzal a következménnyel járt, hogy gyakorlatilag minden ehető halfajta ára emelkedett. A tengerbiológusok véleménye szerint a fogyasztásra alkalmas fajták lehalászása elérte a még fenntartható maximális szintet. Ha a "közlegelők tragédiája" még több halászterületen jelentkezik, a világ halászata még tovább fog hanyatlani.

Az észak-nyugat atlanti halászati körzet, amely Rhode Island-tól Grönland déli partjáig terjed, a világ halászatának mikrokozmosza. A világ halkifogásából 5 százalékkal részesedik, 350 éves történetével a világ egyik legrégibb halászterülete. A fogás ezen a biológiailag gazdag területen 1954-ben elérte az 1,8 millió tonnát és 1968-ig töretlenül nőtt, amikor már 3,9 millió tonnát tett ki. 1970-ben 18 százalékos visszaesés következett be, 3,2 millió tonnára csökkent a halmennyiség, miközben a térségben halászó országok száma és a halászati kapacitás bővítése tovább folytatódott.

Számos fajta kifogása a hatvanas évek végén érte e1 a csúcspontját. Az azóta bekövetkezett visszaesést a halászati szakemberek a túlhalászásnak tulajdonítják. A foltos tőkehal kifogása 1965-ben elérte a 249 ezer tonnát, azóta fokozatosan csökken, és 1972-ben a korábbi szintnek már csak egyhetedét érte el. A fekete tőkehal, az óriás laposhal és a hering kifogása 1968-ban tetőzött, de azóta mindegyik lényegesen visszaesett, a csökkenés a hering esetében 40 százalékos volt, a laposhal esetében elérte a 90 százalékot.

Az észak-nyugat atlanti halászat visszaeséséhez hasonló jelenségek az Atlanti-óceán észak-keleti területein is tapasztalhatók, azokon a területeken, ahonnan évszázadok óta szállítják Európa asztalaira a halat. D. H. Cushing megállapítja, hogy a régió halászterületeit igen erőteljes túlhalászás jellemzi. Cushing szerint a túlhalászás a térség harminc halászkörzetéből huszonhétben a maximálisan fenntartható szint alá csökkentette a fogás mennyiségét. A túlhalászás a legtöbb helyen mérsékelt vagy erőteljes volt (lásd a 2-1. táblázatot).

A túlhalászás nem korlátozódik az észak-atlanti területekre vagy a régebbi halászterületekre. Az ötvenes évek végétől kezdődően a perui halászati ipar látványosan fejlődött. A hatvanas évek végére Peru - főként az ország hatalmas part menti vízterületein folytatott szardellahalászat következtében - a világ vezető halásznemzete lett. A szardellahalászat növekedése találkozott a fejlett ipari országok fehérjetartalmú tápszerek iránti növekvő igényével, amelyre a baromfi- és sertéstenyésztésben volt szükség (az összes hallisztnek kb. 90 százaléka került baromfitápszerbe, a maradék pedig sertéstápokba). A perui hallisztet előszeretettel vásárolják Európában, Japánban és az Egyesült Államokban, és ez a termék egy időre megelőzte az exportban Peru legfontosabb exportcikkét, a rezet.

1972-73 körül a szardellaállomány megritkult a hagyományos part menti halászövezetekben. Ez akkoriban nem keltett nagy feltűnést, mivel az állomány ritkulását azzal hozták összefüggésbe, hogy a Humboldt-áramlat hőmérséklete némileg megváltozott (el Nino). A bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji erőteljes - évi 10 és 12 millió tonna közötti - lehalászási ütem volt az, ami ilyen jelentős mértékben lecsökkentette az állományt (lásd a 2-2. ábrát). Bár a tengerből potenciálisan kitermelhető táplálék egy része még érintetlen, a világ halászatának 1950 és 1970 közötti drámai növekedése ma már a múlté.

A haltenyésztés évezredes gyakorlat, és az elmúlt évtizedben sok szó is esett róla, de ma még csak igen kis részt képvisel a világ halfogyasztásában. A közeljövőben csak úgy képzelhető el a világ halászatának jelentős kiterjesztése, ha olyan, eddig még ki nem használt fajok felé fordulunk, mint a krill, e garnélarákra emlékeztető rákféle, amely igen nagy mennyiségben található az Antarktisz partjainál. Hogy a krill valaha is fontos élelmiszerforrássá válik-e, attól függ, hogy a fogyasztók mennyire fogadják el, és milyen energiaráfordítással fejleszthető ki egy a fogyasztás helyétől ennyire távol eső élelmiszerforrás. Ha a népesség tovább gyarapszik, a kedvelt halfajták egy főre jutó kínálata még tovább fog csökkenni. Elkerülhetetlen, hogy növekedjenek az árak, és növekedni fog a még elérhető készletekért folyó nemzetközi verseny.

A túlhalászás, amit gyakran csak akkor fedeznek fel, amikor a kifogott halmennyiség már érezhető mértékben csökken, egyre inkább világméretű problémává válik. A legkedveltebb, harmincegynéhány, fogyasztásra alkalmas halfajta lehalászása talán már túl is lépte a maximálisan fenntartható szintet, ami azt jelenti, hogy egyes fajok megújulási képessége már a mostani lehalászási szint fenntartásához sem elegendő. ( ... )

Az óceánt hosszú időn keresztül az egyik legjelentősebb élelmiszerforrásnak tekintették. De annak reménye, hogy ember az óceánhoz fordulhat élelemért, amikor a szárazföldi élelmiszertermelésre nehezedő nyomás erősödik, szertefoszlott.

  AZ ERDŐK KIPUSZTÍTÁSA

A világ erdőségeit négymilliárd ember használja fel tűzifaként, fűrészárúként, papírként és rengeteg más, kevésbé fontos termék formájában. A tűzifát elsősorban főzésre használják, de a hegyi településeken - például Afganisztánban és Bolíviában - a hideg elleni védekezésnek is ez a legfontosabb eszköze.

A szegény országokban, ahol a tűzifát elsősorban főzésre használják a falusiak, tizedelik a helyi erdőket. Az egy főre eső tűzifaigény évi egy és két tonna között mozog a falvakban, és a szaporodó falusi népesség tűzifaigénye oly mértekben növekszik, hogy sok helyütt máris túllépte az erdők megújulási képességét (lásd a 2-2. táblázatot). A népességnyomás hatására az erdők egyre távolabb húzódnak a falvaktól, mígnem teljes körzetek és országok válnak gyakorlatilag erdőtlenné.

A tűzifa csak a fejlődő országukban számít alapvető energiaforrásnak, de a fa a világon mindenütt a legfontosabb építőanyagok közé tartozik. Hatalmas erdőségeket vágnak ki, hogy a házak, iskolák, templomok, hivatalok, üzletek, hidak, vasutak, gyárak, raktárak építéséhez szükséges épületfát biztosítsák. Bár az erdőket már eddig is alaposan megtizedelték, az emberiség legnagyobb részének rossz a lakáshelyzete: évente körülbelül 64 millió új lakásigénylőnek kell lakást biztosítani, és ehhez jön még a meglevő lakások felújítása, ami összességében oly nagy igényt támaszt a még megmaradt erdőkkel szemben, amely már tarthatatlan.

A harmadik nagy nyomás a papírszükséglet révén éri a világ erdőségeit. Ez a "tápláléka" a modern ipari társadalmaknak, melyekben már több ember dolgozik a hivatalokban, mint a gyárakban és a mezőgazdaságban. Olyan adminisztratív, ipar nélküli városokban, mint Washington, a papír a legfontosabb nyersanyag. A világon mindenütt ez az egyéni kapcsolatok és a tömegkommunikáció közös közvetítőeszköze. Minthogy nő az írni-olvasni tudó népesség részaránya, növekszik a papír iránti szükséglet is, mégpedig gyorsabb ütemben, mint a népesség. A növekvő kereslet még nyomasztóbbá válik attól, hogy a legfontosabb papírfelhasználó országokban nem megoldott az elhasznált papír újrafeldolgozása.

Az erdő az emberiség egyik legértékesebb gazdasági kincsének bizonyult, és ennek köszönhető erőteljes kiaknázása. Ahogy nő a fakitermelés üteme, úgy fogynak az erdők, és annál kevésbé képesek az ember szükségleteit kielégíteni. A Közel-Kelet és Észak-Afrika legnagyobb részéről, az ázsiai kontinensről, Közép- és Dél-Amerikának az Andokra eső területeiről gyakorlatilag már kipusztultak az erdők. A lekopasztott területeken a fa és a faáru ritka és drága. És ami még rosszabb, Ázsia keleti részét kivéve, mindezeken a területeken tovább fogynak a még megmaradt erdők.

Csaknem minden olyan országban, ahol gyors népességnövekedés zajlott le, rohamosan megcsappantak az erdők. Az erdők, melyek Marokkó, Tunézia és Algéria területének egyharmadát borították, ritkává váltak, és a huszadik század közepére eredeti területük tizedrészére szorultak vissza. Az Észak-Afrikában mindenütt megkezdett erdőtelepítési programok ellenére a nettó veszteség változatlanul fennáll. Afrika szaharai részének füves szavannáiból legalább egyharmad részt borított erdő valamikor. Az egymást követő légi vizsgálatok bizonyítják, hogy az Elefántcsontpart sűrű erdőségeinek területe 1956 és 1966 között harminc százalékkal csökkent. Nigériában az erdők visszahúzódása olyan méreteket öltött, hogy egy erdész szerint "még a századvég előtt faínségre számíthatunk".

Az erdőirtás veszélyt jelent az ökológiai rendszerekre, és tönkreteszi a talaj termőképességét és stabilitását. Az előző generáció alatt az indiai szubkontinens erdőit, egyre gyorsabban irtották; ennek eredményeként a talaj vízfelszívó és -tároló képessége csökkent, gyakoribbá és súlyosabbá váltak az árvizek. Az erdőirtásért a Himalájában és a Himalája előhegységeiben - ahol a földrész legnagyobb folyórendszerei, az Indus, a Gangesz és a Brahmaputra erednek - kellett a legnagyobb árat fizetni. Hans Rieger, Nepálban dolgozó német közgazdász, arról számol be, hogy "az erdők irtása évről-évre gyorsabb ütemben folyik, és az ország a század végére valószínűleg csaknem teljesen kopárrá válik".

Indiában a Dekkán fennsík húsz évvel ezelőtt még erdőségekkel borított részeit már művelés alá vették, a Jáváról készült műholdfelvételek alapján pedig megállapítható, hogy a sziget egykor buja növényzetéből már csak 12 százaléknyi területen van erdő. Az indonéz folyórendszerek - a Solom, a Brantas és a Citarum - vízgyűjtő területein már jóval 10 százalék alatt van az erdős részek aránya. Egy indonéz ökológus, dr. Otto Soemarwoto, aki több vízgyűjtő terület talajeróziójáról gyűjtött dokumentumokat, megállapította, hogy a Citarum hordalékterhe több mint hétszeresére nőtt az elmúlt három évben.

Műholdfelvételek bizonyítják, hogy a Fülöp-szigeteken sokkal előrehaladottabb az erdők kipusztulása, mint azt a hivatalos statisztikák mutatják. Eszerint az ország szárazföldi területének valószínűleg alig ötödrészét fedik erdők, szemben a statisztikák által feltételezett 33-55 százalékkal. Thaiföld északi részén, becslések szerint évi 5-7 százalékos ütemben tizedelik az erdőket. Ez az erdőirtási ütem és a lakosság feltételezett 3 százalékos évi növekedési üteme jelzi, hogy Thaiföld nehézségek elé néz: feltétlenül szükséges lesz intenzív, központilag irányított öntözésre, amikor a forrásvidékek eróziója és a szabálytalan vízfolyás megzavarja a hatékony gazdálkodást a folyóvölgyekben.

Latin-Amerikában a népesség növekedésével és a jövedelmek emelkedésével egy időben rekordütemet ért el az erdők pusztítása. Az Andok országaiban egyre ritkábbá válik a tűzifa. Brazíliában az erdők rovására terjeszkedik a mezőgazdaság, és az erdők visszahúzódása hozzájárul a talaj tömörebbé válásához és eróziójához. Az olajkitermelés öt év alatt 50 ezer hektárt tett tönkre Equadorban. Venezuela 1961 és 1970 között elvesztette erdőinek egyötödét. Chilében évente 60 ezer hektárnyi erdő pusztul ki, Mexikó pedig évente 350-500 ezer hektárnyi erdőt veszít.

Olyan területek, mint a Közép-Kelet, melyeket évszázadokkal ezelőtt sűrű növényzet borított, már hosszú ideje fa nélkül vannak, és számos ország követi a régi közép-keleti civilizációk példáját - talán visszafordíthatatlanul tönkreteszik tájaikat. Ahogy a francia filozófus, Chateaubriand írja: "Az erdők megelőzik a civilizációt, sivatagok követik".

A világ erdőinek állapotáról készült beszámoló nem ad okot az optimizmusra. Erik Eckholm a talaj tönkretételéről írott alapvető művében (Losing Ground) megjegyzi, hogy Nyugat-Európa ésszerű összhangot talált az ökológiailag szükséges erdőmennyiség és más földhasznosítási módok között, de az összhang fenntartása részben feltételezi, hogy nagy mennyiségben importálnak fát és fa alapanyagú termékeket, elsősorban Skandináviából, a Szovjetunióból és a trópusi Afrikából. Japán - hasonlóképpen - "most már védi a lejtős területek erdőit a kiirtástól", de ehhez az szükséges, hogy Észak-Ázsiában és máshol importálható fához jusson. Csak Észak-Amerika, Skandinávia és a Szovjetunió rendelkezik viszonylag megfelelő erdőgazdálkodási programmal és akkora erdőségekkel, hogy ki tudja elégíteni a hazai szükségleteket.

Az Economist egy cikke 1977 elején (Sweden's Coming Timber Shortage - Svédországban fahiány lesz) leírja, hogy a svéd faipari termékek iránti jövőbeli exportkereslet túl fogja lépni az erdők megújulási képességét. Két ENSZ-tanulmány előrejelzései szerint "a faipari termékek iránti egyre növekvő kereslet hamarosan meghaladja azt a mennyiséget, amit Svédországban ki lehet termelni. Minthogy jelenleg Svédország biztosítja Európa faszükségletének 30, cellulózszükségletének pedig 60 százalékát, ez a tény súlyosan fogja érinteni az európai építő- és papíripart". Még olyan, erdőben gazdag területeken is, mint Skandinávia, az egyre növekvő összkereslet a kitermelés jelenlegi ütette mellett veszélybe hozhatja az erdők önfenntartó képességét.

Bár az erdőirtás hozzájárul a talaj eróziójához, az árvizekhez és a hordalék-lerakódáshoz, és veszélyezteti a jövőbeli tűzifa-, fűrészáru és papírellátást, jelenleg igen kevés lépés történik ennek a folyamatnak a visszafordítására. Egy ENSZ-tanulmány arról számol be, hogy Brazíliában az irtásos-égetéses művelés alá vett területeknek mindössze 10 százalékára telepítettek új erdőket. Kolumbiában a kiirtott erdőnek évente csak 1 százalékát telepítik újra.

Az erdőirtás okozta fahiány és az ökológiai problémák számos kormányt erdőtelepítési programok bevezetésére késztette. Sajnos - mint Eckholm megállapítja - "az elmúlt évtizedekben tucatjával találkozhattunk olyan ambiciózus erdőtelepítési tervekkel, amelyeket a kormányok nem teljesítettek, mert vagy az akarat, vagy a képesség hiányzott ahhoz, hogy megfelelő anyagi és politikai támogatásban részesítsék őket".

  TÚLLEGELTETÉS: A FEHÉRJEBÁZIS ELPUSZTÍTÁSA

A füves területek minden kontinensen meghaladják a megművelt területek nagyságát. A világ 2,5 milliárd hektárnyi szavannás területén termő növények fontos szerepet játszanak a világgazdaság élelmiszer-, energia- és ipari szektoraiban. A szavannák változatos formában kínálnak fehérjét, energiát és az ipar számára számos nyersanyagot. A legelőkön nevelt kérődzők - húst és tejet adó szarvasmarha, ázsiai bivaly, teve, kecske és juh - látják el a világot hússal és tejjel. Ahogyan az elmúlt évtizedekben, a népességnövekedés és a jómód következtében, nőtt az emberiség fehérjeszükséglete, úgy nőtt a szavannákra nehezedő nyomás is.

Az emberi fogyasztásra alkalmas fehérje biztosításán túl a legelők fontos energiaforrását jelentik a mezőgazdaságnak is. Ahogyan az erdők tűzifát biztosítanak az emberiség egyharmadának, úgy a legelők szálastakarmányai teszik lehetővé, hogy a világ szántóföldjeinek egyharmadát igavonó állatokkal műveljék meg. Ezenkívül a legelők közvetett módon bőrárút is adnak a cipőkésztéshez és egyéb árucikkek előállításához. A legelők biztosítják a gyapjút és a természetes szálakat a textil- és a ruházati ipar számára, és a húsfeldolgozó ipar melléktermékeként a faggyút is, amit számos ipari termék és folyamat segédanyagaként használnak.

A kérődzők, összetett emésztőszervüknek köszönhetően, hatékonyan alakítják át a füvet és más takarmányokat emberi fogyasztásra alkalmas anyagokká. E fajok mindegyike - melyek közül a legtöbb inkább szálastakarmányt eszik, mint gabonát vagy más tápszert - nagy mennyiségű emberi fogyasztásra alkalmas húst és tejet biztosít. Harlow Hadgson, állattenyésztési szakértő szerint a szálastakarmány a tejelő állatoknál 63, a húsállatoknál pedig 73 százalékát teszi ki a takarmányegységeknek még olyan országban is, mint az Egyesült Államok, ahol nagy mennyiségű gabonát használnak fel az állatok etetésére. Természetesen ezek a számok máshol még magasabbak.

A Föld felszínének az az egyötöde, ahol a kérődzők és egyéb állatok számára takarmányt termelnek, az egész gazdaság sarokköve. Ezek a legelők és a rajtuk felnevelt 2,7 milliárd háziállat - 1,2 milliárd marha, 1 milliárd juh, 400 millió kecske és 130 millió bivaly - a világ élelmiszer- és energiagazdaságának szerves részeként, ugyancsak lényeges nyersanyagforrása az iparnak. Termőképességük és állapotuk közvetlenül befolyásolja egyre növekvő népességünk élelmezését és a gazdaság további bővítését.

Az egy szarvasmarha által lelegelt növényzet évi mennyisége nagyon tág határok között mozog. Esőkben gazdag helyeken, s ahol szívós állatfajok élnek, a növényzet évi növekedésének jóval több mint a fele elfogyasztható, de ahol a növekedés csak szerény mértékű, ott a fűnek vagy egyéb növényzetnek csak egy kis részét lehet anélkül lelegeltetni, hogy károkat okoznánk. Ha ennél évről-évre többet használtunk el, a fű lassan kihal, és a csupasz föld ki lesz téve az elemeknek. A gazdálkodók megfelelően alakíthatják, lényegesen növelhetik a legelők hozamát, ha nem őshonos fűfajtákat vetnek, vagy ha - ahol a páratartalom megfelelő - trágyázzák a legelőket. De azt, hogy egy földterület mekkora számú szarvasmarhát képes eltartani, többnyire olyan természeti tényezők határozzák meg, amelyeket a gazdák nem képesek befolyásolni; ilyenek a talaj humusztartalma, a hőmérséklet, a lehullott eső mennyisége és évszakonkénti eloszlása.

A népességnövekedés és a növekvő jólét túlterheli a világ legelőit, holott azok máris túlzottan igénybe vannak véve. A legjobb legelőket már szántófölddé alakították, a megmaradt legelők nagy része aszályos vagy félszáraz vagy művelésre alkalmatlan hegyi lejtőkön található. A félszáraz, illetve hegyi legelők a legérzékenyebb ökoszisztéma, amely csak körültekintő bánásmód mellett bírja el a legeltetést.

A túllegeltetés még a mezőgazdaságilag fejlett területeken is igen széles körű. Az Egyesült Államok legelőinek állapotáról készült elemzés nem ad okot az elégedettségre. Az a beszámoló, melyet a 66 millió hektár fölött rendelkező Bureau of Land Management (BLM) készített, csak a terület felét találta "megfelelő" állapotban - ami azt jelenti, hogy a legértékesebb takarmánynövények kipusztultak, és helyüket kevésbé tápláló fajták foglalták el, vagy a csupasz föld. Másik 28 százalék "rossz" állapotban volt - felső talajrétegétől és növénytakarójától nagyrészt megfosztva, takarmányellátó képességének csak töredékét képes nyújtani. Az BLM által ellenőrzött föld öt százaléka "rossz" állapotban volt: a talaj felső része nagyészt elpusztult, a terület csak szórványos, kis tápértékű növényzettel rendelkezik. Ezt a "szegényes" vagy "rossz" állapotban levő húszmillió hektáros területet - amely megegyezik Utah állam területével - elsősorban a túllegeltetés károsította.

Olyan sűrűn lakott helyeken, mint Nyugat-India, Pakisztán, Nepál, Észak-Kína, Észak-Afrika, a Közép-kelet vagy Dél-Amerikában az Andok övezete, a túllegeltetés máris súlyos talajerózióhoz vezetett. Az elmúlt 35 évben a Szahara peremvidékének lakossága és állatállománya gyorsan szaporodott, számos körzetben csaknem megkétszereződött. Maliban, Nigériában, Szudánban, Algériában és Etiópiában a lakosság olyan ütemben növekszik, hogy egy évszázad alatt tizenötszörösére-hússzorosára emelkedhet a jelenleginek. A népességnyomás által kiváltott túllegeltetés és az erdők kipusztulása következtében a sivatag a Szahara Szenegáltól Szudánig húzódó déli szegélye mentén végig terjeszkedik.

Mivel a terjeszkedő sivatag elől visszahúzódó népesség és állatállomány - az "ökológiai menekültek" - fokozottan igénybe veszik az újonnan kialakult peremvidékeket, egy szélesebb területen tovább súlyosbítják a talaj leromlását, és állandósítják a túlnépesedés és túllegeltetés önerősítő negatív körforgását. Amikor azután az aszály megjelenik - ahogy a hatvanas évek végén történt -, a hanyatlást katasztrófa váltja föl, százezrek halnak éhen, még ennél is nagyobb mértékben pusztul az állatállomány, és az egykor termékeny föld teljesen tönkremegy. Ha megbízható adatok állnának rendelkezésre, azok minden kétséget kizáróan megmutatnák, hogy a Szahel-övezet egyes részein a hetvenes évek elején éppúgy összeomlott a szarvasmarha-tenyésztés, mint Peruban a szardellahalászat.

Az éghajlati változások és a kopárságot okozó ökológiai feszültségek pusztító hatásúvá erősíthetik egymást. Ha a sivatag terjedését nem sikerül megállítani, Afrika, az a kontinens, ahol a legmagasabb a születési ráta, elveszítheti élelmiszer-termelő kapacitásának egy részét. Tagadhatatlan, hogy a Szahel-övezet határtalansága és azok a kényes társadalmi problémák, melyek abból következnek, hogy a büszke nomád őslakosság életmódját megváltoztatják, hatalmas akadályokat jelentenek. A túllegeltetés ma már általános probléma a Földközi-tenger által határolt észak-afrikai országokban. De ez a probléma semmi esetre sem korlátozódik a Szahara szélén levő területekre. Ma már az észak-afrikai fennsíkon is uralkodóvá vált. A túllegeltetés Etiópiától és Szomáliától Tanzániáig folyamatosan károsítja a térség gazdag legelőit. A Losing Ground-ban Eckholm ezt írja: "a több évszázados túllegeltetés és fakitermelés pusztaságot, sivataghoz hasonló környezetet hozott létre a Közép-Kelet hatalmas térségeiben, Izrael földközi-tengeri partjaitól Afganisztánig - olyan területeken, ahol egykor legalábbis kielégítő volt a növényzet". A folyamat sok tekintetben megfordíthatatlan. Ahogy Eckholm mondja: "az ilyen földeket csak akkor lehetne feljavítani, ha a túllegeltetés - ami tulajdonképpen minden közép-keleti országban bevett gyakorlat - megszűnne. Addig azonban az erózió, súlyosabb esetekben a homokbuckák tovább rombolják a talaj termőrétegét".

Sajnos, ebben a században fokozott túllegeltetésről beszélhetünk. Az ENSZ-nek a sivatagok terjedésével foglalkozó konferenciájára 1977 végén készítettek egy beszámolót a Közép-Keletről, melyben az áll, hogy "bár Irak északi részén a természetes termőföldek 250 ezer juh ellátására képesek, jelenleg egymillió juhot kénytelenek táplálni. Hasonló a helyet Szíria aszályos és félszáraz természetes legelőin, ahol háromszor akkora az állatállomány, mint amekkorát a föld el tud tartani". A beszámoló készítője, Ibrahim Nahal professzor még hozzáteszi: "ez a természetes legelőkre nehezedő nyomás az egyik fő oka a növénytakaró leromlásának és a sivatag gyors terjedésének".

India nyugat-radzsasztáni, kifejezetten csak legeltetésre alkalmas területei tizenháromról tizenegy millió hektárra csökkentek 1951 és 1961 között, miközben a szarvasmarha-, juh- és kecskeállomány 9,4 millióról 14,4 millióra ugrott. A több évtizedes krónikus túllegeltetés következtében ma Északnyugat-India hatalmas területei kopárak és élettelenek - az állatállomány növekedése pedig folytatódik.

Közismert, hogy a legelők mekkora szerepet játszanak az élelmiszer, és elsősorban az állati termékek biztosításában. Az viszont már kevésbé közismert, hogy a legeltetésre használt szavannák és erdőségek takarmány formájában az igavonó állatok energiáját is biztosítják. A legtöbb fejlődő országban a szántóföldeket nem fordíthatják az igavonók etetésére szánt gabona termesztésére, így ezeknek az állatoknak főként a takarmánynövényekből kell megélniük.

A szarvasmarha súlyosan károsíthatja a legelőket. De a kecskék még ennél is nagyobb kárt okozhatnak, minthogy a fákat és bokrokat is megkopasztják. Olyan országokban - mint Pakisztán -, ahol gyorsan fogy a növényzet, a kecskék megtanulták a fáramászást, hogy zöld eledelükhöz hozzájussanak. Az amerikai újságokban megjelent egy fotó, amelyen egy döglött kecske lógott egy fa ágain, annak kézzelfogható bizonyítékaként, hogy a hetvenes évtized aszályos éveiben mennyire megbomlott a Szahel-övezet ökoszisztémája. K. K. Panday, nepáli mezőgazdasági szakember őszintén beszélt erről a helyzetről: "Nem hagyhatjuk tovább figyelmen kívül, hogy az állatállomány egyszerűen túl nagy a biztosítható takarmánymennyiséghez képest. Nem volna kifogásolható és haszontalan egy, az állatok családtervezését bevezető program. A takarmányhiány az ember és állatai teljes környezetét érinti."

S az állati takarmánynövényekből napjainkban sok országban, és az egyes országokon belül is sokhelyütt egyre nagyobb hiányok mutatkoznak. Ha ezekben az országokban modernizálnák és gépesítenék a mezőgazdaságot, ez valamelyest csökkentené a legelőterületekre nehezedő nyomást. Amikor az Egyesült Államok mezőgazdaságát egy emberöltővel ezelőtt gépesítették, 12-16 millió hektárnyi, eredetileg lovak táplálását szolgáló szántóföldet állítottak át élelmiszertermelésre. De az olajkészletek csökkenésével és az olajárak emelkedésével még a kisebb gépesítés távlatai is igen homályosak, hacsak, nem sikerül kivonni az olajat olyan kevésbé fontos területekről, mint a magánautózás.

Számos területen már a közeljövőben lehetetlenné válik az igavonó állatok ellátása, és megszokott állapottá válik, hogy az állatok túl soványak ahhoz, hogy az ekét húzzák. Napjainkban, amikor nem számíthatunk arra, hogy a szegény országokban a bivalyokat és az ökröket traktorokkal helyettesítik, a túllegeltetés közvetlenül fenyegeti az állati termékek kínálatát, és közvetve az élelmiszertermelést, minthogy veszélyezteti az igavonó állatokat.

A túllegeltetés nem új jelenség, és ma már bizonyos mértékben minden kontinensen tapasztalható. Az a romlási folyamat, amely egykor évszázadokig tartott, ma, a népességnövekedés miatt, néhány év alatt lejátszódik. A népesség gyakorlatilag kinőtte az őt eltartó biológiai rendszert.

  TÚLSZÁNTÁS: A GYENGÉBB MINŐSÉGŰ FÖLDEK BEVONÁSA

Ahogy a mezőgazdasági fejlődéssel fokozatosan nőtt a népesség, a földművelés völgyről-völgyre, kontinensről-kontinensre terjedt, míg a húszadik század közepére gyakorlatilag megszűntek a művelés korlátai. Amíg a felszántható új területek egyre szűkültek, az élelmiszerkereslet növekedése minden addigi mértéket túlszárnyalt. A helyzetet súlyosbította, hogy számos országban nagyon egyenlőtlen a földek elosztása, és ez olyan földéhséget szült, mely a parasztok millióit vezette az alacsonyabb minőségű földekre - olyan területekre, ahol túl kevés és kiszámíthatatlan a csapadék, ahol krónikusan alacsony a talaj humusztartalma, és amelyek - mivel túl meredek lejtőkön fekszenek - nem nagyon művelhetők.

A századforduló után a gazdák speciális módszereket fejlesztettek ki az olyan földek művelésére, amelyek egyébként megművelhetetlenek voltak. A hegyes vidékeken a teraszos művelés megköti a talajt és védi az eróziótól. Évszázadok munkájával dolgozták ki a teraszos művelés rendszerét, amely viszonylag jól működik olyan nagy múltú országokban, mint Japán, Kína, Nepál és az Andok egykor Inkák által lakott területei. De a harmadik világban egy emberöltő alatt bekövetkezett robbanásszerű népességnövekedés meredek, lejtős területekre kényszerítette a termelőket, és itt nem volt elegendő idő a teraszok kialakítására. Ha a hegyi talajt nem teraszosan művelik, az könnyen erózió áldozata lesz, és a termőréteg a folyóvölgyekben, öntözőcsatornákban és vízgyűjtőkben halmozódik fel. Ahogy az erózió előrehalad, úgy kényszerülnek az emberek a földek elhagyására. Mind a hegyoldalak, mind a völgyek termőképessége fokozatosan csökken.

Azokon a hatalmas félszáraz területeken, ahol a csapadék és a páratartalom nem megfelelő, a folyamatos művelés fenntartása érdekében váltógazdálkodásos rendszereket (alternative-year cropping) fejlesztettek ki. Ezekben minden második évben parlagon hagyják a földet, hogy a nedvesség felhalmozódhasson; ezekben az években kiirtják a növényzetet, és a földet por takarja, hogy megakadályozzák a nedvesség elpárolgását. A következő évben termelt termények azután a két év alatt gyűjtött nedvességtartalmat használhatják el. Ez a gyakorlat súlyos szélerózióhoz vezethet, ha nem párosul sávos műveléssel (strip cropping); ha minden második sávot ültetnek be minden évben, ezek a parlagon hagyott sávok szélfogóként is működnek.

Csapadékszegény területeken katasztrofális lehet a folyamatos növénytermesztés. Ez bebizonyosodott az Egyesült Államok nagy alföldjein a harmincas évek ún. Dust Bowl (porteknő) időszakában és a Szovjetunió szűzföldjein a hatvanas években. Ha az öntözés nem oldható meg, a művelést akadályozó alapvető természeti adottságokat csapadékszegény feltételek között nem nagyon lehet befolyásolni. Ahol kevés az eső, a sávos művelés lehetővé teszi, hogy a gazdák olyan földeket is bevessenek, amelyek egyébként művelhetetlenek lennének.

A trópusi területeken azért alkalmaznak parlagoló művelést (fallowing), hogy pótolják a talaj humusztartalmát. A nedves trópusi talajok, sűrű növényzetüktől megfosztva, gyorsan elvesztik humusztartalmukat. Ezekre az adottságokra dolgozták ki a talajváltó művelést (shifting cultivation). A talajváltó művelést alkalmazó gazdák két, három, esetleg, négy évre megtisztítják a földet a bozóttól, bevetik, és amikor a humusztartalom csökken, elhagyják a földet; ilyenkor új területre térnek át, és ezt a folyamatot ismétlik. Ezzel a műveléssel 15-20 év alatt érnek újra a kiindulási pontra, és ezalatt a talaj humusztartalma jelentősen regenerálódik, és néhány évig ismét lehetővé teszi a növénytermesztést.

A talajváltó művelés, a sávos vetés és a teraszos művelés idővel képessé tette a földműveseket, hogy a mezőgazdaságot olyan területekre is kiterjesszék, ahol a hagyományos mezőgazdaság nem élne meg. Ezek nélkül a speciális technikák nélkül a világ élelmiszerellátó képessége sokkal alacsonyabb lenne. Bár ezek a módszerek kiállták az idő próbáját, ma már sok területen veszélybe kerültek a népesség fokozódó növekvésével. A hegyoldal megművelése gyakran reménytelen vállalkozás. Egy, a latin-amerikai mezőgazdaságról szóló ENSZ-tanulmány leírja, hogy néhol 30 fokos lejtőket is megművelnek. Az ilyen kétségbeesett kísérletek igen súlyos következménnyel járnak: "az Andok-hegységben számos példáját látjuk a patakok és vízmosások pusztító munkájának; a termőföldek itt gyakran a gyorsan növekvő patakok partjáig érnek". A latin-amerikai talajerózióról szóló tanulmányában Hilaria Valladares Antica a perui Andok - ez az a terület, amelynek a burgonyát köszönheti a világ - csökkenő burgonyahozamait a talajerózióval hozza összefüggésbe.

Egy német földrajztudós, Robert Schmidt a peruihoz hasonló helyzetről számol be Nepálból: "Az elmúlt évszázad folyamán az ember, újabb felszántható földet keresve, jelentősen növelte a teraszosan művelt területeket. A gazdálkodók egyre inkább önellátásra szorultak, és így a gyengébb minőségű földeket is művelés alá vették..." Az egyre gyengébb minőségű földeken való gazdálkodás erőteljes erdőirtással párosult: a fákat kidöntötték és felhasználták, a megmaradt fák lombjait pedig lenyesték, és megetették az állatokkal, mindaddig, amíg meg nem indult a talajerózió és a hanyatlás körforgása. "Az állandóan művelt mezők talaján az elhasználódás jelei mutatkoztak, és a terméshozamok lassan csökkentek."

Schmidt beszámolója egybevág másokéval, akik Iránban, Pakisztánban, Észak-Indiában és Etiópiában tapasztalták a helyi művelés hanyatlását. A nepáli kormány becslései szerint az ország folyói évente 240 millió köbméter termőtalajt szállítanak Indiába. Erről a veszteségről mondják, hogy Nepál "legértékesebb exportja". Az 1974-es etiópiai éhínség idején egy addis-abebai követ a következőképpen fogalmazta meg a probléma okát: "Etiópia - a szó szoros értelmében lefolyik a folyókon".

Az esős trópusi vidékeken és azokon a területeken, ahol talajjavító művelést alkalmaznak, a növekvő népességnyomás is hozzájárul a talaj leromlásához. A FAO vizsgálatai szerint "bőséges bizonyítékok vannak arra, hogy Venezuela bizonyos körzeteiben a növekvő népesség nyomására a parlagon hagyás időszaka egyre rövidül, és így a talaj humusztartalma nem állhat helyre az újravetésig. Ez a talaj szerves összetételének romlásához és víztároló képességének csökkenéséhez vezet: a talaj szerkezete romlik, és egyre több helyütt válik tömörré... Más szavakkal, a modern idők népességének hatására az egykor stabil talajváltásos rendszerek az összeomlás küszöbén állnak".

Az afrikai mezőgazdaságról szóló tanulmányok egyre gyakrabban beszélnek "a föld leromlási ciklusáról". A Losing Ground-ban Eckholm megjegyzi, hogy "ahol a hagyományos módszerek fennmaradnak - vagy azért, mert nincsenek kipróbált alternatívák, vagy azért, mert a gazdálkodók nem ismerik az új módszereket -, ott a föld leromlása azzal megkezdődik, mihelyt a helyi népesség száma meghaladja azt a szintet, amennyit a talajváltó gazdálkodás még képes ellátni". A földrajztudós Barry Floyd szerint a sűrűn lakott Nyugat-Nigéria talajának leromlása "a talajerózió leglátványosabb példája Nyugat-Afrikában". Mint Floyd leírja, a talajerózió itt olyan mértéket öltött, hogy mély árkok keletkeztek, amelyek keresztülszelik a földet; végül megjegyzi: "a talaj leromlását kísérő fokozódó tápanyagveszteség és a talajszerkezet tönkretétele hamarosan általános lesz, és ez nagyrészt a túlterhelés és a kezdetleges, romboló művelési módszerek következménye".

Sokáig lehetne sorolni a talaj tönkretételéről, illetve a termőföldek csökkenéséről szóló - a venezuelai és a nigériai esethez hasonló - beszámolókat. Ezek az esetek azt példázzák, hogy az erősödő népességnyomás és a kezdetleges gazdálkodási módszerek együttesen mennyire bomlasztják az alapvető, életfenntartó rendszereket. A növekvő élelmiszerigénnyel járó feszültségek azonban nemcsak a nedves trópusi és szubtrópusi övezeteket sújtják, ahol a talajváltó gazdálkodás parlagoló módszerei összeomlóban vannak. A világ másik nagy, parlagoló mezőgazdasági rendszere - amelyet a felszáraz területek búzatermelő övezeteiben, Észak-Amerikában, Ausztráliában és a Szovjetunióban alkalmaznak - talán még inkább ki van téve ezeknek a feszültségeknek. A parlagon hagyott földterület az Egyesült Államokban a hetvenes években a felére csökkent - ez a tény arra késztette Kenneth Grantet, a Soit Conservation Service (a termőtalaj védelmével foglalkozó szervezet) vezetőjét, hogy figyelmeztesse a farmereket, hogy az súlyos szélerózióhoz és rendszeres porviharokhoz (dust-bowl) vezethet. Óvatosságra intette a farmereket a minden addiginál magasabb búzaárak és a rövid távú megtérülés csábításaival szemben is, mondván, hogy ez tönkreteheti földjük hosszú távú termőképességét.

Ha valaki átutazott Afrikán, bejárta az indiai szubkontinenst vagy Latin-Amerikát, saját szemével láthatta, milyen következményekkel jár, ha a művelést olyan földekre is kiterjesztik, melyeket vagy meg kellene hagyni természetes állapotukban, vagy csak speciális módszerekkel szabadna művelni. Nem kell képzett agronómusnak vagy prófétának lenni, hogy meglássuk az ijesztő jövőt, amit a föld szegényes termőtalaj-készletével való folyamatos visszaélés okoz.

A földet borító termőtalaj vastagsága néhány centimétertől néhány száz méterig terjedhet. A Föld felszínének nagy részén mindössze néhány centiméternyi, és többnyire nem éri el a 30 cm-t. A természet nagyon lassan hoz létre új termőtalajt, sokkal lassabban, mint amilyen ütemben ma az emberiség elhasználja azt. Így, ha valahol a felső talajréteg eltűnik, ezzel a létfenntartó képesség is csökken.
A talaj - mint sok más természeti kincs - tekintetében az emberiség lassan többet kér a földtől, mint amit az nyújtani tud.

  KÖRNYEZETSZENNYEZÉS: AZ ÖKOSZISZTÉMA TÚLTERHELÉSE

A Föld biológiai rendszereire nehezedő túlzott emberi igények terhét tovább súlyosbítja egy újabb emberi túlkapás: a hulladéktermelés. Ahogy túl sok fa kivágásával túlterhelhetjük az erdők megújulási képességét, éppúgy túl sok hulladék létrehozásával a föld hulladékfelszívó képességét terheljük túl. A szemét elnyelése a föld ökoszisztémájának egyik fontos természetes funkciója. A növényi és állati élet bonyolult szövevényében az egyik organizmus hulladéka egy másiknak a lételeme. De ha a hulladék valahol túlságosan felhalmozódik, szennyeződéssé válik.

A szennyeződés nem csupán zavaró dolog. Gyengítheti, sőt tönkre is teheti a helyi biológiai rendszerek termőképességét. Erdőket, szántóföldeket, halászati övezeteket tehet tönkre, tavak, források vizét mérgezheti, teljes növény- és állatfajtákat pusztíthat ki; rombolja az ember egészségét; megbontja az ózonréteget, akadályozza az óceánok és a légréteg közötti oxigén-széndioxid cserét; rongálja a ruházatot, az épületeket, a szobrokat. A gazdasági tevékenység általános növekedésével a világon mindenütt növekszik a környezet szennyezése. Ezen nem változtat az sem, hogy számos országban erőfeszítéseket tesznek a megfékezésére.

A szennyeződések legnagyobb része a szilárd tüzelőanyagok elégetésével, az ipari hulladék lerakásával és a mezőgazdaságban használt vegyszerek alkalmazásával képződik. Külön veszélyt jelent az élő anyagok által nem teljesen lebontható új vegyületek létrehozása és a föld felszíne alól kitermelt nehézfémek bekerülése az ökoszisztémába. A szennyeződés mérete, a szintetikus vegyületek, illetve a radioaktív hulladék hosszú élettartama és a nehézfémek elpusztíthatatlansága miatt a szennyeződés ma már nemzetközi kérdés: a "falusi közlegelők" problémájából egyre inkább világméretű problémává válik. (...)

Évente több száz új szintetikus vegyületet hoznak forgalomba, amelyeket a mikroorganizmusok nem képesek teljesen lebontani, s melyeknek a hatását a környezetre - alaposabb kutatások híján - nem ismerjük. Ahogy dr. John Wood, az Édesvízi Biológiai Intézet (Fresh Water Biology Institute) igazgatója megjegyezte: "minél távolabb kerülnek a vegyészek a természetes vegyületektől, annál jelentősebbé válik a környezet felbomlasztásának veszélye". A hosszú élettartamú szintetikus vegyületek között olyan életveszélyes vegyszerek is találhatók, mint a klórozott szénhidrogének (köztük olyan rovarirtó szerek, mint a DDT), Rachel Carson már 1962-ben felhívta a figyelmet tizenkét rovarirtó szerre, amelyek veszélyesek lehetnek az állatokra és az emberre. Ezek; a DDT, a malathion, a parathion, a dieldrin, az aldrin, az endrin, a chlordane, a heptachlor, a toxaphene, a londane, a benzene hexacloride és a 2,4-D. Azóta mindegyiknek a használatát szabályozták, és néhányat közülük be is tiltottak.

Ma már tudatában vagyunk azoknak a veszélyeknek, amelyeket a vegyületeknek ez a családja jelent számos madár- és halfaj fennmaradására, valamint az emberi egészségre. Ugyanakkor van a hosszú élettartamú szintetikus vegyszereknek egy újabb csoportja, a klórozott bifenilek (PCB-k), amelyek tatán még ennél is nagyobb veszélyt jelentenek az emberre nézve. Több mint ezer embert sújtott Japánban az a bőrt elcsúfító betegség, amelyet ilyen vegyülettel fertőzött rizsolaj-szállítmány okozott. Az ilyen fertőzésnek kitett majmoknál azt tapasztalták, hogy a koraszülések száma erőteljesen növekedett, és gyenge, beteges kölykök születtek. A patkányok esetében pedig a tartós PCB-fertőzés hatására májrák fejlődött ki. Amikor ez kiderült, dr. Renata D. Kimbourg, az atlantai Center for Disease Control munkatársa felhívta a figyelmet arra, "hogy a PCB-k bizonyos mértékben rákkeltő hatóanyagok lehetnek az emberi szervezetben".

A bányászat révén nyert és különböző ipari célokra használatos nehézfémek (az ólom, a higany, az arzén és a kadmium gyakran részei a természetes rendszereknek is, de csak nagyon kis mennyiségben fordulnak elő. Ezek a fémek csak akkor jelentenek veszélyt bizonyos növény- és állatfajokra, ha mennyiségük túlzottá válik. A nehézfémek különösen mérgező hatását először egy japán tengerparti kisvárosban, Minimatában tapasztalhattuk az ötvenes évek elején. A helyi ipar által a szennyvízcsatornába juttatott mérgező higany a halakon keresztül eljutott a halászokig és családjaikig. Több száz embert mérgezett meg. Néhány évvel később svéd ornitológusok megfigyelték, hogy néhány madárfaj rövid idő alatt eltűnt. Ezt a papírgyárak higanya okozta.

Az ilyen tapasztalatok nem korlátozódnak az iparilag fejlett országokra. Iparfejlesztési törekvései részeként a malaysiai kormány 1971-ben egy ipartelepet alapított Peralban, a Sungel Juru folyónál. A Consumers Association of Penang mérései szerint az ipari szennyvízcsatornákon keresztül a folyóba ömlő szennyvíznek olyan magas volt a higany-, kadmium-, króm- és ólomtartalma, hogy a halak pusztulása általánossá vált: a halászok szerint több mint 30 fajta tűnt el a folyóból.

A szennyeződés mindenütt együtt jár az iparosítással. Ha Johann Strauss ma írná meg híres keringőjét, inkább "Barna Dunára" kellene átkeresztelnie. Egy csehszlovák környezetvédő arról számol be, hogy "tíz évvel ezelőtt még lehetett úszni a Dunában. Ma a folyó annyira veszélyes, hogy hatóságilag tilos fürdeni benne".

A Rajna "Európa kanálisává vált". A Föld legforgalmasabb vízi útja egyben a legszennyezettebb. Milliárdokat költöttek a tisztítására, de ez sem tudta kiegyenlíteni a német, svájci és francia ipari növekedés káros hatásait. Rotterdam városa úgy találta, hogy a Rajna annyira szennyezetté vált, hogy már nem lehet megfelelően megtisztítani a vizét, ezért a város ivóvízszükségletét máshonnan kell biztosítani.

Az 1977 áprilisában a Chesapeake-öböl jövőjéről tartott biológus-konferencián "biológiai rémálomról" beszéltek. Egy résztvevő arról számolt be, hogy "mind a szintetikus, mind a természetes eredetű toxikus anyagok növekvő mértékben töltik meg az öblöt". Robert J. Huggett, aki a toxikus anyagokkal foglalkozó albizottságot vezette, megállapította, hogy "talán eljön az idő, amikor az öböl kémiai összetétele fölött a természet helyett az ember gyakorol ellenőrzést". Dr. J. L. McHugh, a Virginiai Halászterületek egykori igazgatója javasolta, hogy inkább a kiváltó okokra koncentráljanak, mint a tünetekre, és kifejtette, hogy az öböl megmentésére tett erőfeszítések "csak akkor vezetnek eredményre, ha nem engedélyezik az újabb betelepedést".

Amíg a szennyeződéseknek a folyóra, tavakra és tengerekre gyakorolt hatására már rég felfigyeltek a tudósok, addig a szennyező anyagoknak a felsőbb légrétegekre gyakorolt hatása még csak most kezd nyilvánvalóvá válni. Michael B. McElroy professzor, Harvard's Center for Earth and Planetary Sciences igazgatója csatlakozott azoknak az egyre növekvő csoportjához, akik úgy gondolják, hogy "az atmoszféra ózonát számos levegőszennyező anyag veszélyezteti", és hogy ez a Nap ibolyántúli sugárzásának növekedéséhez vezet. McElroy véleménye szerint az a feladat, hogy "tisztázzák az ózon csökkenésének pontos biológiai hatásait, és dolgozzák ki azokat a módszereket, amelyekkel egy ilyen környezeti katasztrófa elkerülhető". Ha az ózontakaró folyamatosan csökken, ez befolyásolhatja a biológiai folyamatokat és a növényi és állati élet minden formáját.

A közvélemény felfigyelt a bőrrák előfordulása és az ózoncsökkenés közötti összefüggésre. Dr. Thomas Fitzpatrick harvardi bőrgyógyász szerint a bőrrák egyik legsúlyosabb formája, a rosszindulatú melanoma - amely "legalább olyan végzetes lehet, mint a mellrák" - határozottan összefügg az ibolyántúli sugárzással. Egy kongresszusi bizottság előtt kifejtette, hogy a rosszindulatú daganatok előfordulási gyakorisága "gyorsan, 3 és 9 százalék közötti ütemben nő évente, minden országban", és hogy "ennek a betegségnek a halálozási aránya az elmúlt 15 évben megkétszereződött". Bár ez a rövid távú emelkedés nagyrészt a fokozott napozás és az öltözködési szokások megváltozásának a következménye lehet, előre vetíti az ózontakaró jelentős csökkenésének a következményeit is.

Az ózon fogyása számos okra vezethető vissza: ezek között van a hangsebességnél gyorsabb repülőgépek által felszabadított nitrogénoxid, az aerosolos spray-k használatakor felszabaduló fluorkarbon (...) illetve a talajból felszabaduló nitrogénoxid, ami a nitrogéntartalmú műtrágyák erőteljes használatának a következménye.

A szuperszonikus gépeket be lehet tiltani, ha az államok hajlandók lemondani használatukról a hadászatban is, nemcsak az utasforgalomban. Be lehet tiltani az aerosolos spray-ket is. Hogy mit lehet tenni a harmadik ózonfogyasztó anyaggal, a nitrogéntartalmú műtrágyákkal - feltéve, hogy a további kutatások megerősítik ezt az összefüggést -, ez sokkal bonyolultabb kérdés.

A szennyezés sokféle lehet, és sokféle következménnyel járhat, A levegő szennyezettsége manapság sok országban annyira erőteljes, hogy a növénytermesztés termelékenységét is kikezdi. Egy új keletű amerikai kongresszusi tanulmány szerint "levegőszennyeződés hatása a terméshozamokra egyre nyilvánvalóbbá válik. Egy 1974-es kísérlet a kaliforniai Riverside-ban például azt mutatta, hogy ahol a termés ki volt téve a szennyeződésnek, ott a hozamok jelentősen alacsonyabbak voltak, mint a kontrollcsoportban". A kísérlet eléggé nyugtalanító adatokkal szolgált. "A lucerna esetében 38 százalékkal esett vissza a hozam, a fekete szemű bab esetében 32, a saláta esetében 42 százalékkal, az édes kukoricánál elképesztő mértékben, 72 százalékkal, a retek esetében pedig 38 százalékkal. Csak Kaliforniában évente 25 millió dolláros kárt okoznak a szennyező anyagok a termés értékében.

Az ipari szennyezés hatása a mezőgazdaságra az ipartelepektől távol eső földeken is érzékelhető és mérhető. New York Állam északi területein a szőlőtermést veszélyezteti az Észak-Ohio és -Indiana sűrűn lakott iparterületeiről érkező, a gyárak és az autók által szennyezett levegő. Dr. Trenholm D. Jordan, Chautauqua megye mezőgazdasági szakértője arról számolt be, hogy az Ives típusú szőlőfajták - amelyekből vörösbor készül - terméshozama az acre-enkénti 4-5 tonnáról 2 tonnára esett vissza. A szennyezett levegő hatására nemcsak a hozamok csökkentek, hanem alacsonyabb lett a bor- és csemegeszőlő cukortartalma is. Dr. Jordan eltmondta, hogy a Concord-szőlőt "keleten mindenütt súlyosan érintette a szennyeződés".

A levegőszennyeződés még a közismerten szívós fákat is megtámadja. Szennyeződés okozta károkról számoltak be olyan eltérő éghajlatú területekről, mint Dél-Kalifornia és Nyugat-Lengyelország. Egy beszámolóból tudjuk, hogy "összehasonlításokat végeztek a kaliforniai San Bernardino hegységben, melynek során a ponderosa fenyő azonos korú csoportjainak évgyűrű-gyarapodását vetették egybe az 1910 és 1940 közötti, kevésbé szennyezett 30 évben, és a jobban szennyezett 1944 és 1974 közötti években. Az összehasonlítás kimutatta: ha az éghajlat változásait leszámítjuk, 1910 és 1940 között egy-egy fa 0,47 m3 eladható faanyagot termelt, míg 1944 és 1974 között csak 0,1 m3-t.

A "savanyú eső" kifejezés egyre inkább mindennapi szóhasználattá válik. Amikor kéntartalmú szilárd tüzelőanyagok elégnek, kéndioxid keletkezik. Ennek egy része tovább oxidálódik, és kéntrioxiddá válik. Az elektromos erőművek kéményeiből a levegőbe kerülő forró füst kéntrioxidja a páratartalommal reakcióba lépve kénsavat hoz létre. Ez kerül aztán vissza a földre savanyú eső formájában, ami veszélyes, ha nem halálos növényekre és állatokra egyaránt. Ez a sav elszínteleníti a festéket, korrodálja a fémet, tönkreteszi a márványszobrokat, rongálja a vitorlavásznat és a ruházatot.

Egy, az Egyesült Államok Tudományos akadémiáján készült tanulmány svéd és új-angliai vizsgáltatokat idéz, melyek szerint az erdők mérsékeltebb növekedése és a savanyú eső között kapcsolat mutatható ki. Most, hogy ez az összefüggés napvilágra került, az amerikaiaknak el kell gondolkodniuk azon, hogy az Egyesült Államok keleti részein becslések szerint százszorosára nőtt az esők savtartalma az elmúlt néhány évtizedben. Ez a skandináv országokat is súlyosan érinti. A lehullott csapadék savtartalmának erőteljes növekedését jelezték az elmúlt évtizedekben Svédországban és Norvégiában is. Mindkét országot olyan esők áztatják, melyek át vannak itatva a németországi Ruhr-vidéken és az Angliában felszabaduló savszennyeződéssel.

Az édesvizű tavak különösen érzékenyek a savas esőre. Skandináviában, az Egyesült Államok északkeleti részében és Kanada délkeleti részén egyes halfajok teljesen eltűntek a tavak ezreiből. A Cornell University 1976-ban 217 tavat vizsgált meg a New York állambeli Adirondack hegységben, és a tavak 51 százalékát találta erősen savasnak. Míg egy emberöltővel ezelőtt e tavak mindegyikét számos halfajta népesítette be, addig a mostani vizsgálat 90 százalékukat teljesen élettelennek találta.

Mindössze egy ipari ország, az Egyesült Királyság ért el szemmel látható sikereket a környezetvédelemben. A stabil népességszámnak és az ipari növekedés alacsony ütemének köszönhetően itt visszafordították a környezet romlási folyamatát. Miközben Washingtonban folyamatosan romlik a levegő minősége, és a szmogriadó néha több napig is érvényben van, London levegője most jóval tisztább, mint az újkori történelemben bármikor. Ma 18 százalékkal több napfény éri Londont, mint 1955-ben, a levegőtisztaságról szóló törvény hatályba lépésének évében. Miközben a Rajna évről-évre koszosabb, és egyre kevésbé elviselhető a halak számára, az egykor mocskos Temze jelentős újjászületésének lehetünk tanúi. Leonard Santorelli arról számol be, hogy "ma mintegy 83 halfajta él a Temze torkolatánál, és 1975-ben, 141 év óta először egy lazacot is kifogtak". Bár az angliai sikereknek Skandináviában kevésbé örülnek (minthogy a fejlődést részben azzal is magyarázhatjuk, hogy a hatalmas gyárkémények a szennyezőanyagokat az atmoszférikus áramlatokba juttatják most), ezek az eredmények mégis ösztönző erőt jelentenek, mert azt bizonyítják, hogy a környezet romlása megállítható.

Még további vizsgálatokra van szükség a szennyeződés és a biológiai rendszerek termőképessége közötti viszony megállapítására. Tudásunk hiányos, mivel a szennyeződés oly friss keletűen vált romboló méretűvé, hogy sem idő, sem megfelelő eszközök nem álltak rendelkezésre a szennyeződés közvetlen, és még kevésbé hosszú távú kihatásainak vizsgálatához.

A föld hulladékfelszívó képessége elsődleges gazdasági érték. De ez is véges erőforrás. Ha a termelődő hulladék mennyisége túllépi azt a mennyiséget, amelyet a természetes rendszer még kezelni képes, akkor a rendszer nem működhet kielégítően. Ha a föld hulladékfelszívó képességét túlságosan igénybe vesszük, vagy működésében akadályozzuk, igen nagy, esetleg megfizethetetlen árat kell fizetnünk.

  A KÖVETKEZMÉNYEK

A Föld eltartó képességének túlzott igénybevétele mindig negatív, romboló hatású és költséges következményekkel jár. Ezek a termőföld elvesztésétől az éghajlat nem kívánt módosulásáig terjedhetnek. Mindezek az ökológiai feszültségek szemmel láthatóan erősödnek az emberiség lélekszámának és igényeinek növekedésével. Ebben a fejezetben a természeti küszöbök túllépésének néhány látványos fizikai következményével foglalkozunk.

  A TERMŐFÖLD PUSZTULÁSA

Az előző fejezetben leírt három túlterhelési forma - az erdők kipusztítása, a túllegeltetés és a túlszántás - mindegyike hozzájárul a legsúlyosabb ökológiai feszültséghez: a termőtalaj eróziójához és a szántóföld pusztulásához. A szántóföld pusztulása, bárhol történik is, az egész világ élelmezési kilátásait érinti.

A Föld harmincmilliárd hektárnyi szárazföldi területének nagyjából egytized része szántóföld. Ezen a területen az őshonos erdőket és mezőket különböző, az emberi szükségleteket jobban szolgáló növényféleségekkel váltották fel. Az emberiség jövője szorosan függ ennek a szántóföldnek a nagyságától és állapotától, mely nemcsak a mezőgazdaságnak, de egész civilizációnknak is alapja. Ezért mind a szántóföld elpusztulása vagy feladása - akár a súlyos talajerózió, akár a nem mezőgazdasági célokra való áttérés miatt következik is be -, mind pedig a talaj humuszrétegének erózió okozta károsodása fokozott figyelmet érdemel.

A világ szántóföldterületének bizonyos része minden évben kikerül a termesztésből. Utat építenek rá, külszíni fejtést nyitnak rajta, erózió pusztítja őket el, vagy kiszáradtak, mert az öntözővizet más célokra használták fel. A szántóföldekre betolakodó sivatagok és városok minden földrészen több millió hektárnyi területet vesznek el évente.

Az egyes kormányok pontos statisztikákat vezetnek az emberi lakóhelyül szolgáló új területek fejlődéséről, az öntözési és lecsapolási tervekről, és a még műveletlen területek megművelésére tett kísérletekről. Ehhez képest kevésbé megbízható információink vannak arról, hogy mekkora szántóföldek mennek tönkre vagy pusztulnak el teljesen. Az ember létfenntartási rendszerének ezt a létfontosságú tényezőjét ugyanis nem figyelik meg az egész világra kiterjedő statisztikákban. Amíg az ENSZ Környezetvédelmi Programja - mely ezt tekinti egyik legfontosabb feladatának - nem gyűjt szisztematikus adatokat a szántóföldek romlásáról és pusztulásáról, addig az elemzők és gazdasági tervezők kénytelenek lesznek saját elnagyolt adataikkal dolgozni.

H. N. Le Hounérou arról számol be, hogy az észak-afrikai országok évente százezer hektárnyi legelőt és szántóföldet veszítenek el e sivatag északi irányú terjeszkedése miatt. Egy Szudánról szóló UNESC0-tanulmány szerint a Szahara határa "az elmúlt tizenhét évben átlagosan 90-100 kilométerrel tolódott el délre". Ennek hatására Szudán mezőgazdaságilag művelhető területe egyre szűkül, és a nomád törzsek és a földművesek egyre nagyobb népessége egyre kisebb földrajzi területre szorul össze.

Bár más okokból, ehhez hasonló folyamatok zajlanak Észak-Amerikában is. Kanada - az Egyesült Államok után a második legnagyobb gabonaexportáló ország - a városok terjeszkedése és más nem-mezőgazdasági felhasználás következtében hatalmas területeket veszít legjobb szántóföldjeiből. Kanada Tudományos Tanácsa szerint "1966 és 1971 között a mezőgazdaság négyszázezer hektárt, vagyis Dél-Ontario megművelt területének egytizedét kitevő földterületet veszített el". Kanada teljes szántóföldi területe állandó marad, de ez csak annak köszönhető, hogy az elveszített, jó minőségű mezőgazdasági területek helyett a kevésbé csapadékos területek gyengébb minőségű földjeit veszik művelés alá. Ez a helyettesítés ad magyarázatot arra, hogy miért nem nőnek a kanadai búzahozamok. A Tudományos Tanács szerint "a városok terjeszkedése által elfoglalt szántóföldeknek körülbelül a fele szántóföldjeink legjobb egyhuszadára esik... Azok a földek, amelyekkel ezt a veszteséget pótolhatnánk, már gyengébb talajú, kedvezőtlenebb éghajlatú területekre esnek". Egy másik tanulmány ezt úgy foglalja össze, hogy a mezőgazdaság földigénye a kanadai népesség megkétszereződésével együtt azt eredményezi, hogy a legjobb minőségű szántóföldek területe egyharmad résszel csökken, és "az urbanizáció érdekei szembekerülnek a mezőgazdaság érdekeivel".

Az Egyesült Államok a földveszteség problémájában osztozik északi szomszédjával. Az Egyesült Államok termelőbázisa azért csökken, mert a mezőgazdasági területveszteség meghaladja az újonnan felszántott területek nagyságát. David Pimentel és munkatársai azt írják a Science-ben, hogy "évente több mint egymillió hektárnyi termőterületet használnak el útépítésre, városépítésre és egyéb speciális célokra". Azzal folytatják, hogy "ezt a veszteséget részben pótolja, hogy (elsősorban öntözéssel és lecsapolással) évente ötszázezer hektáron létesítenek új szántóföldet". Ezek a tendenciák nem azt jelentik, hogy az Egyesült Államok és Kanada maga is tapasztalni fogja, milyen is az élelmiszerhiány, de azt igen, hogy a világ egyre erősebb függése az észak-amerikai exporttöbblettől kockázatos dolog.

India is értékes termőföldeket veszít el. Az ENSZ emberi településekről tartott konferenciájára készült indiai kormánybeszámoló becslései szerint 1976-ban "a nem-mezőgazdasági célokra való földigénybevétel az 1970-es 16,2 millió hektárról a század végére 26 millió hektárra nő". Ha az indiai példát a többi ország is követi, a nem mezőgazdasági terület növekedése - legalábbis részben - a szántóföldi terület rovására megy végbe. És ahogy Kanadában, valószínűleg itt is a legtermékenyebb szántóföldeket fogják nem-mezőgazdasági célokra felhasználni.

A szántóföld csökkenése a sűrűn lakott területeket érinti a legérzékenyebben. Napjainkban Egyiptomban, egyes becslések szerint, a legjobb Nílus-menti termőföldekből évente 26 ezer hektárt foglalnak el a városok, utak, gyárak és hadi létesítmények. Japánban, ahol "a nagyvárosokat övező, korábban mezőgazdasági célokra használt területekre települő ipar a hatvanas években körülbelül 6 százalékkal csökkentette a mezőgazdaságilag művelhető területet", még súlyosabb a helyzet.

A termőterületek csökkenése mellett ott van a talajerózió is, amely a megmaradt szántóföldek termőképességét is aláássa. A talajerózió mint természeti folyamat, se nem új, se nem nyugtatanító jelenség. A talaj folyamatosan keletkezik a sziklák szétmállásával, és folyamatosan erodálódik is. A geológusok sokszor úgy beszélnek, hogy a talaj - "kő, útban a tenger felé". De amikor az erózió mértéke meghaladja az új talaj keletkezésének ütemét (egy hüvelyk, azaz két és fél centi vastag termőtalaj kialakulása körülbelül száz évet vesz igénybe, akkor a talaj humusztartalma csökken.

A tarajeróziónak ez a nagy foka az, ami korunk sajátossága. Az erózió által okozott talajveszteség hatalmas területeken haladja meg a természetes talajképződést. A talajjal foglalkozó tudósok a T-szorzót (vagyis a talajveszteség elviselhető mértékét) használják a talajpusztulást és -képződést összehasonlító elemzéseikben. Ez a mutató rendszerint acre-enként 1 és 5 tonna között változik. Wisconsin államban egy talajvizsgálat szerint a talajpusztulás 70 százalékkal haladta meg az elfogadható szintet. Ezeken a területeken, 3,6 tonnás T-mutató mellett, a valódi veszteség 8,4 tonna volt, ami több mint kétszerese a még elfogadható aránynak. Az Egyesült Államokban Pimentel becslései szerint a mezőgazdasági termőtalaj-pusztulás egy hektáron évi tizenhárom tonna, vagyis közel hárommilliárd tonna évente. Három, egymástól független tanulmány segítségével érzékeltethetők ennek a veszteségnek a távlatai: ezek szerint, az egyéb feltételek változatlansága esetén, az amerikai kukoricahozamok átlagosan "acre-enként 4 busheles csökkenése várható minden hüvelyknyi termőtalaj-veszteség után; ami a jelenlegi 12 hüvelykes, vagy még ennél is vékonyabb termőtalajt éri".

Az Egyesült Államokban egyre többen foglalkoznak a termőtalaj-veszteség kérdésével. Luther Carter azt írja a Science-ben, hogy "a szántóföldek szél- és vízeróziója az ország egyik legsúlyosabb és legáthatóbb problémája". Ez a probléma a jövőben fennmarad, mert "sok farmer számításaiban fontosabb helyet kap a rövid távú terméshozam- és profithajhászás, mint a talajvédelem hosszú távú előnyei". Az Iowában székelő Mezőgazdasági Tudományos és Műszaki Tanács arról számol be, hogy a hatvanas évek közepén "a szántóföldek egyharmadát oly nagy talajpusztulás érte, ami már nem viselhető el a termelés fokozatos, de végül is katasztrofális csökkenése nélkül".

A humusztartalom kezdeti csökkenése még ellensúlyozható fokozott trágyázással, ahogy az amerikai közép-nyugaton történt, de valóban hosszú távlatban tekintve ez sem elegendő. ENSZ-becslések szerint az erózió évente 426 millió tonna humuszt visz el Kolumbiában, ami egy 160 ezer hektárnyi terület 30 centiméteres talajtakarójának felel meg. Kolumbia termőtalaja viszonylag vékony, és az ország nem nézheti tétlenül, hogy ezt is elmossa a víz. Egy Mexikóról szóló ENSZ-beszámoló "becslései szerint 150-200 ezer hektárt tett használhatatlanná az erózió." Pakisztánban a gyorsuló erdőirtás vezetett súlyos talajerózióhoz és szántóföldpusztuláshoz. Ezek a veszteségek Kolumbiában és a többi súlyosan érintett országban előbb-utóbb meghaladhatják a termelés növelésére tett erőfeszítéseket.

Amíg a szántóföldek leromlását és pusztulását sikerül úgy ellensúlyozni, hogy több műtrágya alkalmazásával, az öntözés kiterjesztésével, új technológiák alkalmazásával és a talajjavításra fordított beruházások növelésével növelni tudjuk a világ szántóföldi bázisának termőképességét, addig a világ élelmiszertermelésének növekedése folytatódik. De néhány országban az élelmiszerkészletek növelésére tett erőfeszítéseket már csaknem kiegyenlítik, néhol pedig túl is szárnyalják a visszahúzó erők. Nigériában és Nepálban a hektáronkénti búzahozamok alig több mint, egy évtized alatt jelentősen csökkentek a rosszabb minőségű földek művelésbe vétele és a fokozódó talajerózió következményeként. Többek között a helyi élelmiszertermesztő rendszerek romlásának tulajdonítható, hogy számtalan ország egyre inkább függ az észak-amerikai élelmiszerszállításoktól.

A világ élelmiszergazdaságában a hetvenes évtizedben fellépett aggasztó hatások arra figyelmeztetnek, hogy az egyes országok kormányainak az eddiginél sokkal hatékonyabb lépéseket kellene tennie a termőföld védelmére. Ennek elmulasztása példátlan élelmiszerhiányhoz és -áremelkedéshez vezethet. Ezeket az intézkedéseket sürgetővé teszi az is, hogy növekednek a "talajjavítás" - az energia és a műtrágya - költségei, és egyre kevesebb a felhasználható vízmennyiség.

  AZ ÓCEÁN: A LEGNAGYOBB SZEMÉTGÖDÖR

A Föld felszínének egyharmadát borító óceánok mindannyiunk közös öröksége. Fontos szerepet játszanak az ember létfenntartási rendszerében - élelmet és oxigént szolgáltatnak. A hosszú élelmiszerlánc - a fenék mikroszkopikus növényeitől a felszín válogatott, fogyasztható halaiig - létfontosságú, jó minőségű fehérjével látja el az emberiséget. Így a szennyezés éppúgy veszélyezteti az emberi táplálkozást, mint a tengeri életet.

Az óceán sokáig túl nagy volt ahhoz, hogy az ember átfogja, és sokáig úgy gondoltuk, hogy. elég nagy ahhoz is, hogy az ember kárt tehessen benne. De az emberi tevékenység mostanra annyira kiterjedt, hogy már jóvátehetetlenül károsíthatja a tengereket is. Az emberiségnek nem érdeke ugyan, hogy több szennyvíz jusson az óceánba, mint amennyit az képes feldolgozni. Az egyes szennyezők - legyen az egy ország vagy egy vállalat - gazdasági haszna azonban lényegesen nagyobb a szennyezés költségeinél, ezért semmi vagy alig valami ösztönöz az önmérsékletre. A "közlegelők" tragédiája ma már az óceánokat is sújtja.

Az óceán, az emberi táplálkozás egyik legfőbb forrása a világ legvégső hulladékgyűjtő tartályává vált, és az ipari, mezőgazdasági és városi szemét elképesztő mennyiségét fogadja be. Az óceánt - az élet kezdetének színhelyét - ezerféle szennyeződés, köztük sok erősen mérgező éri. Bevett gyakorlat, hogy olajat, vegyszereket, mérgező gázokat, radioaktív hulladékot, ócskavasat, nyomelemeket, emberi és állati szerves hulladékot, az autók fáradt olaját, rovarölő szereket, mosószereket és egyéb hulladékot ürítenek a tengerbe. A szénhidrogén-szennyezés - a part menti fúrások, a tankhajókkal való rendszeres olajszállítás, a zátonyra futott olajszállító hajók egyre növekvő száma következtében - egyre hatalmasabb méreteket ölt. Az Egyesült Államok parti őrsége csak 1975-ben tízezer olajfoltot jelentett az USA hajózható vizein.

1976 júliusában New Jersey partjai mentén ezer négyzetmérföldnyi területen hatalmas mennyiségű hal pusztult el. Pat Yanaton mikrobiológus arról számolt be, hogy az óceán itt "teljesen kihalt, a tengeri csillag, az angolna, a homár és az összes rákfajta kipusztult". Ezért kétségtelenül a New Yorkból és a közeli nagyvárosokból származó bomló szennyvízlerakódás volt a ludas.

Az ilyen katasztrófák nem meglepetésszerűen következnek be. A Marine Pollution Bulletin egy 1973-as cikke arról szólt, hogy "a szemétlerakó helyek közelében 10-szer, 100-szor nagyobb" a króm, réz, ólom, nikkel és cink koncentrációja, mint az Atlanti-óceán más, New Yorkhoz közeleső vizein. Robert S. Dyerm az USA Környezetvédő Hivatalának oceonológusa leírja, hogy az Egyesült Államok atlanti és csendes-óceáni partjaitól távol is találtak plutónium-nyomokat. A plutónium abból a mintegy 114.500 hordó radioaktív hulladékból szivárgott a vízbe, amelyet az amerikai kormány öntetett az óceánba 1946 és 1970 között.

Nem sokkal 1976 karácsonya előtt történt, hogy az Argo Merhant nevű olajszállító hajó zátonyra futott Nantucket partjaitól 43, Georges Bank-tól pedig 48 kilométernyire, a világ egyik leggazdagabb halászterületének közvetlen közelében. Minden addigi esetnél nagyobb mennyiségű - többi mint 7 millió gallon - olaj került a vízbe, több, mint amennyi 1969-ben, amikor a kaliforniai partok közelében kilökte a fúrót a santa barbarai olajkút.

Az olajszennyezés vizsgálatakor a kutatók eleinte az eltisztítás eredményességére összpontosítottak, de ma már inkább a hosszabb távú biológiai következményeket vizsgálják. Ehhez megfigyelik a különböző tengeri organizmusok - madarak, halak, tengeri emlősök vagy phytoplanktonok - előfordulását és eloszlását. Ezek az adatok azonban csak korlátozott információt szolgáltatnak az olajszennyeződés teljes hatásáról. Erick Schneider, a Környezetvédő Hivatal kutatóbiológusa úgy véli, azt kellene vizsgálni, hogy az olajszennyeződés hogyan hat magára az élő szervezetre, és hogy a tengerek egészségi állapotát legjobban a "táplálkozási, növekedési, reprodukciós, anyagcsere- és viselkedési" folyamatok jellemzik.

Évente hozzávetőleg egymillió tonna olaj szivárog a teher- és tankhajókból, valamint a part menti olajkutakból a tengerekbe. További több millió tonnányi olaj kőolajszármazék, benzin tartalmú oldóanyag, fáradt gépolaj formájában szennyezi az óceánt. Mivel a felszínt befedő olajfoltok elzárják a tengert a fénytől és az oxigéntől, jelenlétük átmenetileg lakhatatlanná teszi a tengert. Az óceánt szennyező anyagok mennyisége is, sokfélesége is oly gyorsan növekszik, hogy lehetetlen pontosan felmérni egyedi és együttes hatásukat a tenger bioszférájára. Az azonban tény, hogy az óceán szennyezettsége ijesztő méreteket öltött, világméretűvé vált, és egyre inkább veszélyezteti az óceán élelmiszerforrásait.

Az ipari országok egyes erősen szennyezett folyóiból és parti területeiről teljesen eltűntek a halak. A Raritan-öböl egykor gazdag osztrigatelepei csaknem eltűntek. A Mexikói-öbölben található Galveston-öbölben a garnéliarák-fogás 1962 és 1966 között több, mint ötven százalékkel csökkent. A Chesapeake-öbölben az alózahalászat - mely a becslések szerint 1890-ben tizennégy millió fontot tett ki - az utóbbi években mindössze hárommillió fontos átlagot ért el. Az Egyesült Államok népességének több, mint fele, ipartelepeinek negyven százaléka koncentrálódik a folyótorkolatok és parti vizek közelében. A legfőbb szennyezőanyag a városi szennyvíz, melyet csak néhol derítenek, ezt követi az ipari szennyvíz és a mezőgazdasági vegyszerek.

A szennyeződés súlyosan veszélyezteti a Kaszpi-tenger értékes tokhalfeldolgozó iparát. Ehhez hasonlóan olyan, egykor halban gazdag japán területek, mint a Tokiói-öböl, az Oszakai-öböl és a Hiroshimai-öböl, már "holt tengereknek" számítanak, és hamarosan kihal a beltenger is. A nemzeti szabályozó szervek számos partmenti területen betiltották a kereskedelmi halászatot, ahol ugyan még vannak halak, de a PCB-k, a higany, az olaj és számos más vegyület hatására emberi fogyasztásra alkalmatlanná váltak. Talán még ennél is komolyabb veszélyt jelenthet az emberiség által az óceánba juttatott, egyre növekvő hulladékmennyiség az óceán élelmiszerláncának alapját képező phytoplanktonokra. Ma még eldöntetlen kérdés, hogy a phytoplanktonok kipusztulása a Föld oxigénellátását is veszélyezteti-e. De ahogy Nöel Mostert teszi fel a kérdést a Supership című írásában: "Ha majd a tengerek nem lélegeznek, vagy légzésük asztmatikussá, elégtelenné válik, mi más fog lélegezni környezetünkben?"

Az emberiségnek hamarosan el kell döntenie, hogy az óceánt élelmiszerforrásként akarja-e megőrizni, használni, vagy szemétlerakó helyként. Mert egyszerűen lehetetlen mindkettőt huzamosabb ideig fenntartani. Világosan meg kell mondani: az óceánok szennyezése egyre súlyosbodik, és romlásuk elkerülhetetlen, ha a jelenlegi tendenciákat nem vagyunk képesek megfordítani.

Az óceánok egészségének fenntartására tett erőfeszítések alapvető problémája egyrészt a közvetlen szükségletek és a rövid távú profitérdekek, másrészt az óceán biológiai egyensúlyának hosszú távú fenntartására irányuló érdekek konfliktusa. Abban a vitában, amelyet arról folytattak, hogy létesítsenek-e olajkutakat az Egyesült Államok keleti partjaihoz közel eső területeken, egy biológus, Georg Woodwell kifejtette, hogy "a halászterületek és az olajkutak telepítése közötti ellentét napjainkban az egyik klasszikus konfliktus - itt összeütközik az olajra éhes ipari rendszerek igénye a létfontosságú készletek megóvásának szükségletével". Thor Heyerdahl, aki egész életét az óceánkutatásnak szentelte, úgy véli, hogy "az emberiségnek mint fajnak a fennmaradása minden eddiginél inkább függ a tengeri planktonoktól. A népességrobbanás következtében egyre több fehérjét kell kitermelnünk a tengerből. De planktonok nélkül nem lesznek halak".

  VESZÉLYEZTETETT FAJOK

Az evolúció lényege, hogy az életnek új formái keletkeznek, a régiek pedig kihalnak. Azóta, hogy az élet megjelent a földön, tehát több, mint kétmilliárd év alatt több faj fejlődött ki, mint amennyi kipusztult. Ennek megfelelően a növényi és állati élet szövedéke hihetetlenül bonyolulttá és összefonódottá vált. Bár nem minden fajt azonosítottak és katalogizáltak, a biológusok becslései szerint napjainkban mintegy tízmillió növény- és állatfaj él együtt a Földön.

Az éghajlat és más természeti erők mindig is befolyásolták az evolúciót, de a modern korban maga az ember is hatással van rá. Sajnos, az ember hozzájárulása az evolúcióhoz negatív: többnyire az, hogy előidézi egyes fajok kihalását. Az elmúlt évtizedekben több növény- és állatfajt irtottak ki, mint ahány kifejlődött, Ma is csökken a létező fajok száma, és az élet sokfélesége rohamosan szűkül.

Ennek a problémának a látványosabb megnyilvánulásai magukra vonják az emberek figyelmét. Egy nagy és jól ismert vadfajta elvesztése szívszorongató esemény, de valójában egy másik aggodalomra ad okot. Ha túl sok faj pusztul ki, felbomolhat a bonyolult biológiai szövevény. A fauna vagy a flóra bármely fajának eltűnése szakadást okozhat az élet szövetén. A fajok nem elszigetelt életet élnek: közvetlenül vagy közvetve minden állat a növényi tápláléktól függ, a növények pedig a talaj mikroorganizmusaitól, melyek a tápanyagot szállítják számukra. Valamennyi faj, függetlenül attól, hogy csak egyetlen folyóban található-e, vagy minden kontinensen, speciális funkciót tölt be. Valamennyi szárazföldi és tengeri növényfaj fotoszintézissel alakítja át a napenergiát vegyileg kötött energiává, melyet az ember és az állatok felhasználtnak.

Az élet minden formája feltételezi az élet más formáit. A szerves anyagok bomlását mikroorganizmusok segítik. Egyes madarak olyan rovarokkal táplálkoznak, amelyek egyébként túlzottan elszaporodnának. A kérődzők a növényi anyagokat emberi fogyasztásra alkalmas alakra változtatják, de ezt a feladatukat segítség nélkül nem láthatnák el. A kérődzők összetett gyomrában mikroorganizmusok élnek. Mikroorganizmusok bontják fel a talajban található szerves anyagokat is, és juttatják vissza ezek széntartalmát széndioxid formájában a levegőbe, amire a növényeknek van szüksége. Így a mikroorganizmusok számos fajtája irányítja a szén-ciklust, amelytől az élet minden formája függ.

A fajok kipusztulásának veszélye három irányból jön. Az első, hogy érintkeznek olyan mesterségesen létrehozott vagy mesterségesen felhalmozódott vegyületekkel, amelyek befolyásolják az életfolyamatokat. A talaj azon mikroorganizmusaira nézve, amelyek nem viselik el a savas környezetet, a talaj vegyi összetételének a "savanyú eső" hatására bekövetkező megváltozása halálos lehet. Ugyanígy, a kőszén és az olaj felhasználásával a légtérbe kerülő szén is megváltoztatja a belélegzett levegő összetételét. Az óceán szennyeződése veszélyezteti a halakat - fontos fehérjeforrásunkat - és a levegő oxigéntartalmát biztosító tengeri mikroorganizmusokat is.

A fajok fennmaradását veszélyeztető második tényező a természetes lakóhelyek fizikai megsemmisítése. Olyan állatok otthonainak lerombolása, mint a bengáli tigris, a ceyloni elefánt vagy az indonéziai orangután, zoológiai ritkasággá változtathatja ezeket a fajokat. Legrosszabb esetben pedig kipusztulásukhoz vezethet. Végül veszélyt jelent a vadállatokra való vadászás; ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy a leopárdra bőre miatt, a bálnára pedig húsa miatt vadásznak.

Egy-egy különleges faj védelme ritkán merül ki abban, hogy vadászati tilalmat vagy kvótát léptetnek életbe bizonyos - a vadászok, a szabók vagy a szűcsök által kedvelt - vadállatokra. Annál is inkább, mivel itt olyan kérdésekről van szó, amelyek a modern materializmus lényegét érintik, és alapvetően befolyásolják az emberi élet reprodukcióját. Az ökológusok egyre inkább azon a véleményen vannak, hogy a veszélyeztetett fajok védelmére tett erőfeszítések csak akkor lehetnek hatásosak, ha teljes ökoszisztémák védelmére is kiterjednek. "Napjainkban a legfőbb rombolóerő" - Norman Myers ökológus véleménye szerint - "a természetes környezet gazdasági fejlesztése, ami átalakíthatja, sőt tönkre is teheti egyes állatfajok lakóhelyét." Ez az álláspont kétségbe vonja a mai népességpolitikát és az anyagi jólét hajszolását ott, ahol az életbevágó szükségletek már ki vannak elégítve.

Ha Myers feltételezése helyes, akkor el kell döntenünk, hogy ki viselje a többségükben az alacsony jövedelmű trópusi országokban élő veszélyeztetett állatfajok védelmének költségeit. Ez a politikailag és gazdaságilag egyaránt bonyolult ügy még távolról sincs kellően megoldva. Myers például megjegyzi, hogy amikor a szegényebb országok nagy területeket vadasparkokká vagy rezervátumokká nyilvánítanak, tulajdonképpen anyagi támogatással járulnak hozzá a világ biológiai integritásának a megvédéséhez.

Egyesek - mint például Thomas Lovejoy - úgy vélekednek, hogy nincs sok értelme annak, hogy valamennyi veszélyeztetett fajt védettnek nyilvánítsuk. Szerintük inkább csak a legegészségesebb fajok fennmaradását kellene elősegíteni. Minthogy lehetetlen mindet megmenteni, szerintük az anyagi veszteségeket úgy kerülhetjük el, ha azokat a fajokat, amelyeknek a jövője amúgy is reménytelennek látszik, hagyjuk kihalni. Ezzel a döntéssel az összes rendelkezésre álló energiát és erőforrást azokra az (ökológiailag és gazdaságilag) értékesebb fajokra koncentrálhatjuk, amelyeknek a fennmaradása kifizetődő. Lovejoy szerint az ökoszisztémákra nehezedő növekvő nyomás azt eredményezi, hogy "bolygónk élővilága elszegényedik, illetve embereket és más élőlényeket ellátó képessége csökken". A veszélyeztetett fajok problémája - mondja Lovejoy - "tehát nem csak feltételezés, ahogy sokan szeretnék hinni, a biológiai elszegényedés olyan megfordíthatatlan folyamat, amelynek súlyos következményei lehetnek az ember jövőjét nézve". Ez az elemzés is sürgeti a probléma nemzetközi szintű - leginkább ENSZ-szintű - kezelését.

  A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS OKOZTA BETEGSÉGEK

A környezetszennyezés okozta betegségek - azok a betegségek, amelyek közvetlenül vagy közvetve az ember környezet-átalakító tevékenységéből származnak ma igen gyakoriak az emberiséget világszerte sújtó betegség-okok között. Ide tartoznak a legfontosabb halált okozó betegségek, köztük a rák, a szívbetegség és a bilharziosis (schistosomiasis). Ezek a betegségek minden korosztályt érintenek és átlépik a földrajzi határokat. Igaz, némelyek elsősorban a gazdagokat, mások főként a szegényeket sújtják.

Néhány betegség az élelmiszerkészletek növelésére tett emberi erőfeszítések mellékterméke, mások pedig a magas kéntartalmú fosszilis tüzelőanyagoknak - az iparosodott országokra jellemző - növekvő felhasználásából fakadnak. Megint más betegségek a modern életstílus következményei, melyet a kevés mozgás és a túltápláltság jellemez. Annak ellenére, hogy ezek a betegségek egyes országokban ma már járványos méreteket öltöttek, eredetük nemhogy a közvélemény számára, de még az orvostársadalom számára sem kellőképpen tisztázott.

A rák, az iparosodott országok veszedelme talán a legfélelmetesebb az ipari betegségek között. A fájdalom, a szenvedés, a lassú halál, és az a tudat, hogy kevés remény van a felépülésre - ezek a tényezők teszik a rákot korunk egyik legsúlyosabb betegségévé. A járványszakértők szerint ma az Egyesült Államok minden negyedik emberét érinti a rák valamilyen formája, s közülük sokan ebben fognak meghalni. A rák ma több tizenöt éven aluli gyermek életét követeli az USA-ban, mint bármely más betegség. A rákos betegségek háromnegyed részét okozhatja környezeti behatás - egészségtelen táplálkozás, dohányzás, szennyezett levegő belélegzése, bizonyos ipari vegyi anyagok közelsége vagy egyes gyógyszerek, melyeket orvosok írnak fel.

A modern korban közel ötvenezer új vegyületet szintetizáltak. Ezeknek elenyésző részét vizsgálták meg a rákkeltő vagy mutagén hatás szempontjából. Így a rákkeltő vegyületek száma több ezer is lehet. A munkahelyeket, gyárakat, lakásokat és nyilvános helyeket gyakran áthatják olyan szintetikus vegyületek, amelyek idegenek a természettől, s így attól a környezettől, amelyben az emberi élet kifejlődött.

Az ipari társadalmakat ma az fémjelzi, hogy olyan új vegyszereket szintetizálnak és terjesztenek el széles körben, melyeknek egészségkárosító hatását évekig, esetleg nemzedékeken át nem lehet megállapítani. Dr. David Rall, a National Institute of Environmental Health Sciences igazgatója a következőket mondotta az Egyesült Államok Kongresszusa előtt: "Az energiatermelés új formái, az ismert energiaforrások fokozott használata, a vegyipar és különösen a petrokémiai ipar rohamos fejlődése - Az Egyesült Államokban ma évente előállított műanyagok súlya megegyezik az amerikai lakosság testsúlyával - azzal a veszéllyel jár, hogy mérgező anyagokat juttatnak a környezetbe". Példaként említi azt az új felfedezést, mely szerint a vinil-klorid, a biochlorometilether, a metil-butilheton és a kénsavgőz "nemcsak elméletileg veszélyesek, hanem ismert kórokozók és halálokok". Ezután még hozzáteszi, hogy "olyan betegségek, mint a rák vagy a genetikus rendellenességek lappangási időszaka (az első behatás és a betegség között eltelt idő) gyakran tíz évig vagy két-három nemzedéken át is eltarthat". Épp ezért - mondja - már most meg kell kezdenünk a kutatást, hogy kiderítsük, milyen vegyszerek okozhatnak ilyen betegségeket, "különben előfordulhat, hogy a népesség jelentős részét visszafordíthatatlanul ártalmas hatásoknak tesszük ki".

Egyes szintetikus vegyületek az immunrendszerre hatnak, mások a szaporodási rendszerre, megint mások pedig a központi idegrendszerre. Amikor Michigan államban a magnéziumoxidot véletlenül felcserélték egy égésgátló anyaggal, a polibrominált difenillel egy nagy adag állati takarmányban, ez nemcsak azzal járt, hogy százezer számra hullottak el, illetve kerültek tömegesen levágásra az állatok, hanem hatással volt ki tudja hány michigani polgár egészségére is. Amikor elvégezték ezer michigani farmer orvosi vizsgálatát, és az eredményeket összehasonlították egy hasonló számú wisconsini kontrollcsoport egészségi állapotával, a michigani csoportban "szokatlanul nagy számú idegi, viselkedésbeli, izületi és emésztési problémát találtak, többek között emlékezetkiesést, izomrenyheséget, koordinációs zavarokat, alvási problémákat, izületi gyulladásos tüneteket, hasmenést, alhasi fájdalmakat". Dr. Irving Selikoff, a vizsgálatokat vezető orvos arról is beszámolt, hogy a fertőzött népességcsoportnál csökkenő immunológiai funkciókat és fehérvérsejt-rendellenességeket találtak.

A nehézfémek bekerülése környezetünkbe mindenütt egészségügyi problémákat okoz. A higany, a kadmium és az ólom a leggyakoribb bűnösök. Hozzájárultak sok ember halálához és százak vagy talán ezrek megbetegedéséhez olyan egymástól távoli országokban, mint Irak és Japán.

A foglalkozási ártalmak okozói között a szintetikus anyagokon és a nehézfémeken kívül számtalan más tényezőt is találhatunk. Becslések szerint kb. egymillió amerikai munkás dolgozik ilyen vagy olyan formában azbeszttel, amelyet használnak szigetelőanyagként, gépkocsik fékbetétjeként vagy sör- és borszűrésnél. Járványügyi szakértők becslései szerint az azbeszttel dolgozók kétszer nagyobb valószínűséggel betegednek meg halálos kimenetelű rákban, mint a lakosság többi része.

Egy, a környezet egészségkárosító hatásait elemző könyvben (The Picture of Health) Erik Eckholm az ártalmaknak leginkább kitett foglalkozási csoportnak nevezte a bányászokat. Mint leírja, "az Egyesült Államok szénbányászainak 8-10 százaléka szenved tüdőbajban", a szilikózis pedig, a másik légzőszervi megbetegedés még gyakoribb világszerte. Az ENSZ Egészségügyi Szervezete (WHO) jelentése szerint "az összes foglalkozási betegségek közül a szilikózis okozza a legtöbb rokkantsági és halálesetet, és egyben a legköltségesebb is a kártérítési összegek szempontjából". Bolíviában az ónbányászoknak - mely igen nagy létszámú foglalkozási csoport - 23 százaléka szenved szilikózisban, az összes kolumbiai bányászoknak pedig 14 százaléka.

A szívbetegség már csaknem járványos méretűvé vált a modern ipari társadalmakban. Ez, az ipari társadalmakban vezető rokkantsági és halálok, elsősorban a férfiakat sújtja. Ahol általános a túltápláltság az étkezés állati zsírokban gazdag, és az ülőéletmód a jellemző, a koszorúerek elzáródása gyakran vezet szívinfarktushoz a középkorú emberek körében. A társadalmi környezetnek ez a terméke, a szívbetegség valószínűleg mindaddig vezető betegség- és halálok marad, amíg az étrend nem egyszerűsödik, és a testmozgás nem válik a mindennapi élet részévé.

A legnagyobb tömegeket érintő, a környezet által kiváltott betegség a bilharziosis. Ez az ipari társadalmakban csaknem ismeretlen betegség ma becslések szerint kétszázmillió embert érint (csaknem annyit, mint Észak-Amerika lakossága) Iránban, Irakban, a Nílus völgyében, csaknem egész Afrikában, Délkelet-Ázsiában, Kínában, a Karib-térségben és Dél-Amerika északkeleti partjainál. Egy becslés szerint a Nílus völgyében minden tíz lakos közül hét szenved ebben a betegségben. A betegség egyre gyakoribb előfordulása szorosan összekapcsolódik azzal, hogy az elmúlt évtizedekben elterjedt öntözéses művelés nem járt együtt megfelelő higiéniai intézkedésekkel: az új víztárolók lehetővé tették a folyamatos öntözést, eszményi lakóhelyeket hozva létre a vízi csigáknak, amelyek a bilharziosist terjesztik. Mégis, a növekvő élelmiszernyomásra válaszolva a szegény országok politikusai tovább folytatják az öntözőművek építését, azzal a biztos tudattal, hogy így a betegség is terjed.

Még a legtapasztaltabb járványügyi szakember sem tudná megmondani, hogy milyen lesz a jövő egészségügyi helyzete, de bizonyos tendenciák már ma nyilvánvalóak. Példa erre, hogy a rákkeltő anyagok hatása és a rák egyes fajtáinak kifejlődése, illetve észlelése közötti idő éveken vagy akár generációkon keresztül eltarthat. Valószínű, hogy a rák előfordulása és súlyossága tovább növekszik mindaddig, amíg az új és potenciálisan rákkeltő vegyületek növekvő mértékben kerülnek környezetünkbe.

Az emberiség létfenntartási képessége több, mint két millió év alatt alakult ki egy sajátos biokémiai környezetben. Az emberek most úgy változtatják ezt a környezetet, hogy közben csak igen homályos elképzeléseik vannak tetteik következményeiről. Egyre világosabb, hogy a jövőben az egészség és a jó közérzet sokkal inkább a megelőzésen, mint a kezelésen múlik majd. Egy rákos beteg esetében a sebészi beavatkozás nem garantálhatja a beteg teljes felépülését. Ugyanígy az előírt kezelés sem feltétlenül jár sikerrel egy súlyos szívroham után. Az egyetlen hatékony stratégia: javítani és egyszerűsíteni életmódunkon. Máskülönben az általunk kiváltott, környezet okozta betegségek átveszik az emberi egészségre leselkedő, hagyományos veszélyek helyét.

  NEM SZÁNDÉKOLT ÉGHAJLATI VÁLTOZÁSOK

Az éghajlat és annak változásai mindig is hatással voltak az emberre, de csak mostanában fedezte fel az emberiség az éghajlat befolyásolásának módjait. A National Academy of Sciences egy 1975-ös tanulmányában olvashatjuk a következőket: "míg a múlt században az éghajlat természetes módosulása nagyobb mértékű volt, mint amit az emberi tevékenységek váltottak ki, ma elgondolkodásra késztet az az ütem, ahogyan az emberi befolyás növekedni látszik, és ahogyan egyre inkább megzavarja a dolgok természetes menetét". Az akadémiai tanulmány a továbbiakban megjegyzi: "ezek közé a hatások közé tartozik az is, hogy az ember megváltoztatja az atmoszféra összetételét, és befolyásolja a hőegyensúlyt szabályozó, létfontosságú tényezőket".

A Föld hőkészletét a beérkező napenergia mennyiségének és a világűrbe visszavert, illetve sugárzott mennyiség különbözete adja. Ha ez az érzékeny egyensúly megváltozik, tehát a Föld kevesebb hőt kap, mint a múltban, akkor megváltozik a Föld éghajlata. Ha sokkal kevesebb hőt kap, akkor új jégkorszak kezdődik. Ha jóval több hőt kap, illetve tart meg, akkor a sarki jég elolvad, ami növeli az óceánok vízszintjét, és hatalmas szárazföldi területeket és part menti városokat áraszt el.

A Föld hőfelvevő és -visszaverő képessége sokféleképpen befolyásolható. Helyi szinten az erdő termőfölddé változtatása is módosítja ezt a képességet, és ugyanilyen hatást vált ki a termőföldek sivataggá alakulása is. Hatalmas területek erdőinek kiirtása - akár mezőgazdasági művelés céljára, akár tűzifa-kitermelés céljára történik - érzékelhetően befolyásolhatja a környék éghajlatát. Amennyiben pedig elég nagy méretűvé válik az erdőirtás, az egész Föld éghajlati viszonyait is megváltoztathatja.

Az első figyelmeztető jelzések azoktól a meteorológusoktól és geofizikusoktól érkeztek, akik a Föld hőháztartását tanulmányozva arra a következtetésre jutottak, hogy az atmoszférába kerülő széndioxid-mennyiség növekedése egyfajta "üvegházhatást" válthat ki. A széndioxid nem csökkenti a beérkező napsugárzást, viszont elnyeli a visszaverődő hő egy részét. Így a CO₂ növekedése az atmoszférában a levegő hőmérsékletének növekedését okozhatja.

Napjainkban abból a szénből, amely hosszú geológiai korszakokon keresztül szilárd tüzelőanyag formájában halmozódott fel a földben, hatalmas mennyiség kerül a levegőbe. Az ipari forradalom óta a fosszilis tüzelőanyagok elégetésével a légkör CO₂ szintje becslések szerint 13 százalékkal növekedett, és - a National Academy of Sciences tanulmánya szerint az atmoszféra CO₂ tartalma a következő két évszázadban várhatóan négy-nyolcszorosára növekedhet, ha a fosszilis tüzelőanyagok - elsősorban a szén - iránti hatalmas igény nem csökken. Az Akadémia tanulmánya szerint "az atmoszféra széndioxidtartalmának növekedése és bolygónk hőmérsékletének változása közötti összefüggés ismeretében azt mondhatjuk, hogy a világ hőmérsékletének átlagosan 6 Celsius fokos emelkedése esetén a sarkvidéki területek hőmérsékletének ennél háromszor nagyobb növekedése várható".

Az átlaghőmérsékletnek ez a 6 Celsius vagy 11 Fahrenheit fokos növekedése együtt járna a páratartalom és a csapadékmennyiség növekedésével. Ha a hőmérséklet emelkedése akár csak öt fokkal is felmelegítené az óceánok 1000 méteres felső rétegét, a térfogatváltozás körülbelül egy méterrel emelné meg a tengerszintet. Az akadémiai tanulmány előszavában a társelnökök, Philip H. Abelson és Thomas F. Malone előrebocsátják a tanulmány legfontosabb következtetését, mely szerint "könnyen lehet, hogy a következő néhány évszázadban a fosszilis tüzelőanyagokból történő energiatermelés elsődleges korlátja az az éghajlati változás lesz, amit a széndioxid-kibocsátás okoz". Tanulmányuk közügyeket érintő eredményei között elmondják, hogy a Föld nagyarányú felmelegedésének elkerüléséhez "körültekintően megtervezett nemzetközi programra és megfelelően időzített döntésekre lesz szükség". A széndioxid-tényező - a levegőszennyezéssel együtt, amely ugyancsak a fosszilis tüzelőanyagok elégetésére vezethető vissza - meggyorsíthatja az emberiség átállását a napenergia használatára. A nap-, szél- és vízi energia közvetlen felhasználása nem növeli az atmoszféra CO₂-szintjét. De a fatüzelés sem, hacsak nem jár együtt az erdők kiirtásával. Egy másik, potenciális éghajlat-módosító tényező a légköri por, amely az éghajlatot befolyásoló ember okozta szennyezések között a legáltalánosabb és a leginkább szembetűnő. Gyakorlatilag minden emberi tevékenység - az autóvezetéstől a szántásig - port hoz létre. Egy meteorológus, Helmut Landsberg becslése szerint a világ népességével együtt az atmoszféra portartalma is megduplázódott a harmincas évek óta, annak ellenére, hogy nem voltak nagyobb vulkánkitörések. Más becslések szerint az atmoszférába kerülő por és szemcsés anyag mennyisége ma körülbelül 4 százalékkal emelkedik évente. Minthogy a szemcsés anyagok az atmoszférában szétszórják a beérkező sugárzást, és visszaverik az űrbe, még mielőtt az a földet elérné, a szemcsék egyfajta szigetelő réteget képeznek: visszaverik a napsugarakat a földről, és ezáltal csökkentik bolygónk hőmérsékletét.

Az éghajlatváltozás egy másik forrása a hőszennyezés, amire a nagyvárosok meteorológiai előrejelzése naponta felhívja a figyelmet. A belvárosokban általában több fokkal magasabb a hőmérséklet, mint a környező területeken. Bár a mérhető hőhatások egyelőre lokalizálhatók, a fosszilis tüzelőanyagok folyamatosan növekvő felhasználása akár a Föld hőmérsékletének emelkedéséhez is vezethet. A Ford Alapítvány által 1977-ben készített tanulmány (Nuclear Power: lssues and Choices) leírja, hogy az elektromos energia létrehozása közvetlenül és közvetve is hozzájárul a Föld felmelegedéséhez. "A hatalmas ütemben növekvő energiatermelés legsúlyosabb környezetkárosító hatása az éghajlat megváltozása lehet. A szén- és a nukleáris erőművek által kibocsátott hő közvetlenül hozzájárul a légkör hosszú távú felmelegedéséhez. De még sürgetőbb melegedési problémát okoz a légkörben a szén elégetésekor keletkező széndioxid".

Az éghajlat nem szándékolt változtatásától eltekintve, egyre általánosabbak az éghajlatot tudatosan befolyásoló kísérletek. Ezek között első helyen kell említeni a vízben szegény területek esővel való ellátására tett erőfeszítéseket. Már sikeresen kipróbáltak néhány esőcsináló technikát. Valójában az esőcsinálás problémája húzódott meg az 1977-es év első, szárazság sújtotta hónapjaiban, a Washington és ldaho állam közötti viszály mögött. A washingtoni tisztviselők, akik felbéreltek egy esőcsináló céget, hogy a Csendes-óceánról érkező felhőket beoltsák, "felhőlopással" vádolták az idahoi vezetőket. Ez a viszonylag enyhe csetepaté előrevetíti a meteorológiai hadviselés lehetőségét, amikor majd, az élelmiszertermelés növelésének nyomása alatt, országok fognak versenyezni az elérhető felhőkért.

Ma már kétségtelen, hogy az emberiség akaratlanul vagy tudatosan képes megváltoztatni az éghajlati jellemzőket. Ugyancsak világos, hogy szükség van számos, e befolyásokat semlegesítő módszer kutatására. Hogy "jobb" lenne-e, ha a világon melegebb vagy hidegebb lenne - egyelőre eldöntetlen kérdés, de a jelenlegi mezőgazdasági rendszerek és művelési módok egy bizonyos éghajlaton alakultak ki, és összeroppanthatja őket bármilyen éghajlati változás. Bolygónk gombamód szaporodó népességének élelmiszerellátása arra ösztönzi a földművelőket, hogy egyre szárazabb övezeteket is felszántsanak - amilyen a szovjet sztyeppék búzatermő övezetét és a Szaharát övező területek -, ahol már a csapadék igen kis változása is a termés elvesztését jelenti. Általánosabban: akár csak egy fokos átlagos hőmérséklet-emelkedés az északi féltekén két héttel megrövidítheti az érési időt. A hőmérséklet egészen kis csökkenése az északi féltekén kiválthatja a monszunövezet délebbre tolódását Afrikában és Ázsiában. Mindkét esetben csökkenhet a mezőgazdasági termelés, ami károsan érinti több százmillió ember jólétét és esélyét az életben maradásra.

  TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK: AZ EMBERI KÉZ NYOMA

A természeti rendszerek a feszültségek hatására igen sérülékennyé válnak. Ilyenkor kisebb vagy megszokott események is nagyobb természeti katasztrófákat okozhatnak. Az évszakonkénti mérsékelt áradások együttesen végzetessé válhatnak, és veszélyeztethetik az ember életét, a termést és az állatállományt. Az egyébként csak nehézséget jelentő szárazság szerencsétlenséggé fajulhat. Egy kisebb földrengés romba döntheti a helyi gazdaságot.

Kenneth Hewitt esettanulmányt készített arról, hogyan járul hozzá az ember a természeti katasztrófákhoz. Ebben leírja azokat a kiterjedt károkat, amelyeket egy viszonylag kicsi, a Richter-skála szerint 5,5 erősségű földrengés okozott Pakisztán északkeleti hegyvidékén. Hewitt szerint a földrengéskárok jóval nagyobbak voltak azokon a területeken, ahol kiirtották az erdőt. A földmozgást követő sziklaomlás és földcsuszamlás ugyanolyan súlyos volt, mint maga a rengés: "Az Indus mellékfolyóinak meredek falú völgyeiben és szorosaiban főleg a földmozgást követő rettenetes sziklaeső okozott károkat. Az eredmény nagyon hasonlított a bombázás okozta károkhoz. A földcsuszamlás ugyancsak nagy szerepet játszott itt az öntözőcsatornák és a teraszok tönkretételében". Nemcsak nagyobbak a károk, hanem gyakran helyrehozhatatlanok is. Ahogy Hewitt mondja: "a teraszok tönkremenetelének különösen káros módja a földcsuszamlás. A talaj egész szilárd része elsodródik, néha egyenesen a patakmederbe vagy a folyótorkolathoz, még mielőtt visszaállíthatnák. Valószínűleg ez lett a végzete a Tarbela-gátnak, amely egy 120 kilométeres hatalmas öntöző- és erőműrendszer az Indus alsó folyásánál. Minthogy a víztárolók életében az eliszaposodás a legnagyobb probléma, a mezőgazdasági termelékenység mindkét helyen csökkent".

A "természeti" katasztrófák előidézésében egyre növekvő mértékben vesz részt maga az ember is. Még amikor nem is az emberi tevékenységek idézik elő a szerencsétlenséget, akkor is súlyosbíthatják azt. Hewitt azt írja, hogy "a természeti katasztrófák száma és a károk súlyossága általában emelkedett ebben az évszázadban", és minthogy "nincs okunk azt feltételezni, hogy a természet lett kegyetlenebb, a dolog eredetét a megváltozott emberi tevékenységekben kell keresnünk".

Sokszor annyira összefonódnak azok az események, amelyek természeti katasztrófához vezetnek, vagy ahhoz hozzájárulnak, hogy egy adott tevékenység vagy döntés végső hatását nehéz előre jelezni. Az egyik folyó vízgyűjtő területének túlnépesedése fokozhatja az erdőirtást, ami viszont árvizeket okozhat, melyek tönkreteszik a termést, ez viszont élelmiszerhiányhoz, éhínséghez és politikai nyugtalansághoz vezet. Egy másik, hasonló vízgyűjtőterület túlnépesedése viszont talajerózióhoz vezethet, a vízi erőmű víztárolójának eliszaposodásához, és nehezítheti a városok elektromos energiával való ellátását a folyó alsó folyásánál.

A természet nem mindig egymaga teremti a katasztrófákat. Az emberi tevékenység az események olyan láncolatát képes mozgásba hozni, amely csak látszólag természeti eredetű. Az ipar terjeszkedése és a túlszántás például növelheti a felsőbb légrétegek portartalmát. Ennek eredményeként megváltozik a csapadékhullás gyakorisága, és visszaesik az élelmiszertermelés. Ez még a nemzetközi fizetési egyensúlyra és az országok közötti politikai viszonyokra is kihat. Röviden, az emberi és természeti hatások ok-okozati összefüggései beláthatatlanok, és újabb terhek hárítása a Föld ökoszisztémájára bonyolult gazdasági és társadalmi bajokat teremt.

  GONDOLATOK AZ ELTARTÓ KÉPESSÉGRŐL

Hogy hány szarvast képes eltartani egy adott terület - ezt viszonylag pontosan ki tudjuk számítani. Kiszámítható az is, hogy hány oroszlán élhet együtt egy kelet-afrikai vadrezervátumban. De azt kiszámítani, hogy a Föld hány embert képes biztonságosan eltartani - ez már sokkal bonyolultabb vállalkozás. Az ugyanakkora szarvasok hasonló mennyiségű takarmányt fogyasztanak, az emberek anyagi fogyasztása azonban nagyon különbözhet. A nemzeti átlagok között hússzoros vagy még nagyobb eltérések lehetnek, az egyéni fogyasztási színvonalak között akár százszoros is. Bár a Föld sokkal több egyszerű életmódot folytató embert képes eltartani, mint jómódút, a szegények csaknem mindig a gazdagok életmódját szeretnék utolérni.

Hogy a Föld mekkora népességet tud eltartani, annak kiszámítása még bonyolultabbá válik, ha figyelembe vesszük a technikai haladást is. A mezőgazdaság kialakulása előtt a Föld körülbelül tízmillió embert táplált, nem többet, mint London vagy Afganisztán mai lakossága. A mezőgazdaság kialakulása óta a világ népessége négyszázszorosára emelkedett, és ezt a technikai és társadalmi haladás tette lehetővé. De ahogyan az emberi leleményesség egyre fokozta a természet rendszerének termőképességét, képes azt elrontani vagy tönkretenni is, akár kapzsisága, akár tudatlansága következtében. Az emberi túlzásokra a történelemben bőven találunk példákat. A Tigris és az Eufrátesz völgyének lakossága valószínűleg sokkal nagyobb volt néhány ezer évvel ezelőtt, mint ma. Észak-Afrika, a Római Birodalom éléskamrája már nem képes fenntartani önmagát sem.

Azokban az országokban, ahol az élelmiszertermelő rendszerek ökológiai terheltsége a legerőteljesebb, ott a romlás rövidesen felülmúlja a termelés növelésére tett erőfeszítéseket. Egy FAO-tanulmány szerint "az Andokból a környező alföldekre irányuló nagyarányú elvándorlás legfontosabb kiváltó oka a földművelés kiterjesztése és a parlagon hagyott területek zsugorodása következtében fellépő talajromlás, erózió és termőképesség-csökkenés". Salvador, Haiti, Nigéria, Etiópia és Nepál azok közé az országok közé tartoznak, ahol az élelmiszertermelő rendszerek ökológiai pusztulása hamarosan az élelmiszertermelés visszaeséséhez vezethet. Arthur Candell, Haiti gazdaságának ökológiai aláaknázásáról írva arról számol be, hogy "még a föld hozama évről évre kisebb, addig a népesség robbanásszerűen gyarapszik... Az erodálódott és kizsigerelt hegyi talajon már nem nőnek meg a fák".

Az eddig felsorolt emberi túlzások a népesség és az egyéni fogyasztás növekedését tükrözik. Ha a Föld népessége 2 százalékos ütemben növekszik, akkor egy évszázad alatt meghétszereződik. A háború utáni növekvő jólét tovább fokozta a keresletet, és ez, a népességnövekedéssel együtt, 1950-től a hetvenes évek elejéig évente közel 4 százalékkal növelte az összfogyasztást. Ha ez az ütem egy évszázadon keresztül fennmarad, ötvenszeresére nő a fogyasztás. A Föld biológiai rendszerei nem képesek lépést tartani ilyen nagyarányú növekedéssel. Az emberi találékonyság és a technika együttesen sem képes ellensúlyozni a természeti rendszerek összeomlását. A biológusok régóta tudatában vannak ennek a vitathatatlan ténynek. A biológiai rendszerekről szóló elemzéseikben gyakran hivatkoznak egy bizonyos S-alakú növekedési görbére, amely különböző, hosszú távú biológiai növekedési folyamatokat ír le. Ilyen - többek között - a különböző, új környezetbe helyezett állati populációk szaporodása és az új technológiával művelt kukoricamezők terméshozam-többlete (lásd a 3-1. ábrát).

Az S-görbét általában olyan koordinátarendszerben rajzolják fel, ahol a vízszintes tengely az időt, a függőleges pedig a populáció nagyságát vagy növekedését méri. A görbe eleinte általában lassú növekedést mutat, azután a növekedés jóval gyorsabb, amíg a görbe majdnem vízszintessé válik. Egy bizonyos pontnál azután az ütem lassulni kezd, a görbe jobbra kanyarodik, amint különböző kényszerek hatására kiegyenlítődik. Azt a pontot, ahol az erőteljes gyorsulás megáll és erőteljes lassulás kezdődik, "inflexiós pontnak" nevezzük.

Az S-alakú vagy logisztikus görbe egyaránt jól szemlélteti a gyümölcsmoly-populáció szaporodását egy laboratóriumi edényben, vagy az élesztőgombáét egy Petri-edényben, vagy az addig lakatlan szigetre kitett szarvascsordáét. Szépen megmutatja akár a kis tóban élő liliomunk növekedését. A laboratóriumi Petri-edényben a növekedést a mikroorganizmusok által termelt hulladék gátolhatja. A szigeten kóborló szarvasok reprodukcióját a zsúfoltság vagy a hormonális változások korlátozhatják. A tóban a rendelkezésre álló vízfelszín nagysága akadályozhatja a napfény felvételét. Dr. Jonas Salk kifejti, hogy ezzel a növekedési görbével leírható nagyon sok - ha nem is valamennyi - korlátozott nagyságú területen élő populáció gyarapodási módja. Kezdetben a görbe exponenciálisan növekszik, és a populáció rövid és rendszeres időközönként megduplázódik. Egy bizonyos idő után kényszerítő tényezők - melyeket környezeti visszajelzésként foghatunk fel - lassítani kezdik a gyarapodást.

Bár az S-görbe eléggé általános, egyes biológiai növekedési folyamatok más sémát követnek. Például a lemingek populációs görbéje periodikusan tágul és zsugorodik, és a zsugorodás fázisában hallatian mennyiségű állat pusztul el. Egy biofizikus, Donella Meadows azt állítja, hogy míg számos faj növekedése lelassul, amikor eléri a növekedés környezeti határait, addig más fajok növekedése túllépi azt, és eljut az összeomlásig. Abban kell reménykednünk, hogy az emberi bölcsesség és a társadalmi mechanizmusok megvédik az emberiséget attól, hogy "túllőjön a célon". Salk megfigyelése szerint az emberiség "növekedési ciklusa még nem fejeződött be ezen a bolygón", így még nem "tárultak fel teljesen az emberbe biológiailag beprogramozott minta sajátosságai".

Csábító feltételezés, hogy az emberi faj különbözik az összes többi fajtól, és a faj népességét más szabályok irányítják, mint az alacsonyabb rendű fajokét. De vajon így van-e? Lehet, hogy az emberi népesség hosszú távú növekedési görbéje nem nagyon különbözik a gyümölcsmoly laboratóriumi szaporításának vagy a legtöbb, véges környezetben élő biológiai organizmusnak a szaporodási görbéjétől. Talán az a legfőbb különbség, hogy az emberi találékonyság elodázta a görbe vízszintesre laposodását. Az ember esetében a társadalmi környezettől az organizmus felé irányuló visszajelzést a növekvő munkanélküliség, a sűrűn lakott országok ENSZ jósolta élelmiszerhiánya jelentheti, vagy a Római Klub kiadványainak ilyen jellegű figyelmeztetései. Abból, hogy napjainkban lelassult az emberi népesség növekedése, arra következtethetünk, hogy a világ népesedési görbéjén már évekkel ezelőtt elhagytuk az inflexiós pontot. Ha ez így van, akkor megkezdődött alkalmazkodásunk a Föld korlátozott kapacitásaihoz és erőforrásaihoz.

  NÉPESEDÉS: A VESZÉLY MEGÉRTÉSE

Az emberszabású teremtmények már vagy hatvanezer nemzedéket megértek, de csak a legutóbbi nemzedékek alatt növekedett az emberek száma évi 2-3 százalékos ütemben. Az ilyen nagyságrendű növekedés annyira friss keletű, hogy hatása még nem volt megfelelően felmérhető. A világ politikusai közül kevesen értették meg, hogy a népességnövekedésnek ez a látszólag ártalmatlan, évi 3 százalékos üteme azt jelenti, hogy a népesség egy évszázad alatt tizenkilencszeresére növekszik.

Az exponenciális népességnövekedés matematikájának meg nem értését súlyosbítja, hogy nem értik a népesedési probléma sok egyéb dimenzióját sem. Egy kisebb könyvtárat megtöltene a népességnövekedés és az élelem viszonyát tárgyaló irodalom, de olyan cikket hiába is keresnénk, amely a népességnövekedés és az infláció vagy a túllegeltetés viszonyát elemezné. Az élelmezésre összpontosító szemlélet helyes, de a népességnövekedés csaknem minden olyan problémára kihat, mellyel ma az emberiség küszködik.

Amikor a világ népessége túllépi a négymilliárdos szintet, elér egy olyan határt, ahol a további növekedés már zavarokat okoz. A népesség növekedés mindig, is együtt járt a kereslet növekedésével, de ma már egyre inkább akadályozza helyi biológiai rendszerek működését, mivel a termelés alapanyagbázisát is kikezdi. Amint ezt az új valóságot megismeri a közvélemény, még sürgetőbbnek fogja látni a népesség stabilizálását.

  MATEMATIKA ÉS DINAMIKA

A demográfusok drámai hangú felhívásokkal figyelmeztetik az emberiséget a további gyors népességnövekedés következményeire. Kiszámították, hogy mennyi időnk van még hátra addig, amíg csak állóhelyünk marad. Biológusok kiszámították, hogy a jelenlegi népességnövekedési ütem mellett hány évszázad kell még ahhoz, hogy az emberiség tömege nagyobb legyen, mint maga a Föld. Egy élénk fantáziájú fizikus továbbvitte ezt az előrejelzést, és kiszámította, hogy mikor lépi túl a népességtömeg növekedése a fénysebességet. Mi most nem is próbáljuk újabb jóslattal dramatizálni a folytatódó népességnövekedés következményeit. Mindössze arra vállalkozunk, hogy - amilyen röviden csak lehet - felvázoljuk a történelmi irányokat, és előrejelzéseket fogalmazzunk meg.

A mezőgazdaság kialakulása előtti időben a népesség növekedése elhanyagolható mértékű volt. A mezőgazdaság előtti - veszélyekkel teli - korszakot magas halálozási és magas születési arányszámok jellemezték. Ha nem lett volna a nagy szaporaság, az emberiség talán el is pusztult volna ez alatt a kétmillió év alatt. Miután a mezőgazdaság kifejlődött, az élelemtöbblet nagy népességszaporulathoz vezetett. A népesség növekedésével azonban nőtt a mezőgazdasági újítások iránti igény is. A mezőgazdasági újítások pedig újabb népességnövekedést tettek lehetővé; megindítva egy önmagát erősítő folyamatot, amely ma is tart.

A mezőgazdaság születése és az ipari forradalom közötti húszezer évet fokozatosan gyorsuló népességnövekedés jellemezte. Az ipari forradalom tovább gyorsította ezt a növekedést. Az ipari technika fejlődése nemcsak új gazdasági lehetőségeket teremtett, hanem hozzájárult a mezőgazdaság folyamatos fejlődéséhez és kiterjesztéséhez is. A második világháború kitörésének évére az évi népszaporulat elérte az 1 százalékot. A tudományos újításoknak és a gazdasági tevékenységnek a negyvenes években indult hulláma lényegesen növelte a világ élelmiszertermelő kapacitását és látványos javulást hozott az egészségügyi ellátásban. A jelentősen csökkent halálozási ráta felbillentette a halálozás és születés addigi egyensúlyát, és népességrobbanást okozott. Így azután, míg a keresztény korszak első tizenöt évszázadában száz év alatt 2-5 százalékkal nőtt a népesség, napjainkban néhány országban eléri az évi 3-4 százalékot, ami már nagyon közel van a biológiai maximumhoz.

Hihetetlenül rövid lett az az idő, ami az újabb egymilliárdos népességnövekedéshez szükséges. Kétmillió évbe telt, amíg az emberiség száma elérte az egymilliárdot. A második milliárdhoz mindössze száz év kellett. A további embermilliárdok már egyre gyorsabban születnek. A jelenlegi növekedési ütem mellett a hatodik milliárd elérése már csak egy évtizedet vesz majd igénybe. Ha a jelenlegi növekedési ütem még száz évig fennmaradna, a jövő század hasonló időszakában már csak egy év kellene további egymilliárdos növekedéshez, és mindössze négy év népességnövekedése elég lenne ahhoz, hogy a világ népességszámát a jelenlegi lélekszámmal növeljük (lásd a 4-1. táblázatot).

4-1. táblázat A világ népességének egymilliárdos növekedéséhez szükséges idő a múltban és a jövőben (előrejelzés)
Időtartam (év) Dátum (év) Első milliárd 2.000.000 1830 Második milliárd 100 1930 Harmadik milliárd 30 1960 Negyedik milliárd 15 1975 Ötödik milliárd 11 1986 Hatodik milliárd 9 1995
Forrás: ENSZ

Egyetlen ország sem gondolhatja komolyan, hogy népessége hosszabb távon évi 3 százalékos vagy még annál is magasabb ütemben növekedjen. Ekkora népszaporulat mellett egy 17 milliós országnak - amilyen Algéria volt 1975-ben - a népességszáma egy évszázadon belül elérné a 323 milliót. Ha Indonézia mai, 2,1 százalékos népszaporulata fennmarad, a népesség száma egy évszázadon belül eléri az 1,1 milliárdot, vagyis a világ jelenlegi népességének egynegyedét. Mexikó népessége a mai több, mint 3 százalékos évi növekedési ütem mellett egy évszázadon belül túllépi Kína és a Szovjetunió együttes lélekszámát, ha ez az ütem nem lassul le.

Nem azzal a céllal vetítettük előre az egyes országok népességszámának alakulását, hogy megmutassuk, mekkora lesz a népesség egy évszázad múlva. Világos, hogy egyetlen ország sem viselne el tíz-, tizenöt- vagy hússzoros népességnövekedést. Ezek a prognózisok csak a megfelelő népesedéspolitika kialakításának szükségességére hívják fel a figyelmet. Kézenfekvő, hogy a nagyon különböző ütemben szaporodó országokra gazdasági szempontból nagyon eltérő jövő vár. Ha a népesség lassan nő, vagy egyáltalán nem növekszik, az alapvető emberi szükségletek kielégítése viszonylag egyszerű feladat. Sokkal könnyebb lesz élelmezni, lakáshoz juttatni és foglalkoztatni az embereket azokban a társadalmakban, ahol a népesség lényegében stabil (Nyugat-Németország vagy az Egyesült Királyság), mint olyan országokban, ahol elképesztő ütetben növekszik (Algéria vagy Mexikó). Az egyes kormányok munkáját segítené, ha rendelkeznének hosszú távú előrejelzésekkel jelenlegi népesedéspolitikájuk ökológiai és társadalmi következményeiről.

1976-ban a világ születési arányszáma (az ezer lakosra jutó születések száma) 28 volt, a halálozási ráta (az ezer lakosra jutó halálesetek száma) pedig 12. A születések száma 16 ezrelékkel meghaladja a halálozások számát; ez évi 1,6 százalékos népszaporulatot jelent. Ebben az évben a világ népessége 64 millióval nőtt - ennyi a különbség a 112 millió születés és a 48 millió halálozás között -, a születés és a halálozás közti arány pedig körülbelül 5:2 volt.

A világ népességnövekedésének legnagyobb része a még nem iparosodott társadalmakra esik. Két ország, Kína és India ma 9, illetve 12 millióval járul hozzá az évi népszaporulathoz. (Kína 800 milliós lakossága lényegesen nagyobb, mint Indiáé, de a becsült születési arányszám jóval alacsonyabb.) Néhány, viszonylag kicsi, szegény ország nagyobb arányban járul hozzá a világ évi népszaporulatához, mint a náluk nagyobb gazdag országok. Mexikó népességszámának évi növekedése például nagyobb, mint az Egyesült Államoké. Ehhez hasonlóan, Brazília lakossága évente 2,9 millióval nő, míg a Szovjetunióé csak 2,3 millióval.

A világ népessége ma fiatalnak mondható. A gyengén fejlett világ lakosságának fele még nincs túl tizenkilencedik életévén, míg a fejlettebb országokban - ahol az egyes korcsoportok megoszlása egyenletesebb - az átlagéletkor harmincegy év. Számos szegény országban a népesség 40 százaléka tizenöt éven aluli: Nigériában és Peruban az arányuk 45 százalék, Pakisztánban 46 százalék. Az ilyen kormegoszlással rendelkező országokban magas a fiatal eltartottak - a csecsemők és a gyerekek - aránya a gazdaságilag aktív felnőttekhez képest. Ráadásul ezekben az országokban a munkaerőpiacra újonnan belépők száma hamarosan felszökken.

  A PROBLÉMA ÖSSZETETTSÉGE

Bár a népesedés igen sokrétű probléma, a figyelem mégis az élelmiszerellátás kérdésére összpontosul. Részben erre világít rá Thomas R. Malthus 1797-ben megjelent, nagy hatású, klasszikus műve (An Essay on the Principle of Population). Malthus két okból is hatással volt a demográfiai gondolkodásra: egyrészt azért, mert elmélete egyszerű, másrészt azért, mert a népesedési probléma más vonatkozásai még nem voltak megfelelően feltárva. Az a meggyőződése ugyan nem állta ki az idő próbáját, hogy a népszaporulat mértani, az élelmiszerkínálat pedig számtani haladvány szerint növekszik, az az általánosabb megállapítása viszont, hogy a népességnövekedés nyomást gyakorol az élelmiszerellátásra, ma is helytálló.

Elsősorban demográfusok foglalkoznak a népesedési problémának azokkal az oldalaival, melyek nincsenek összefüggésben az élelmezéssel, ők viszont a népesség kiegyenlítődésének csak a kvantifikálható vonatkozásait tárták fel. Ezek az elemzések mérték a népességszámot, növekedési ütemet, kor- és nem szerinti összetételt és a termékenységi szinteket; és különböző technikákat dolgoztak ki a népesedési folyamatok modellezésére és előrejelzésére, Ez az egyoldalú demográfiai szemlélet nem fordított kellő figyelmet a népességnövekedés sok más következményére - olyanokra, amelyekkel tulajdonképpen közgazdászoknak, ökológusoknak, meteorológusoknak, politikusoknak, várostervezőknek és más szakembereknek kellene foglalkozniuk. Talán éppen azért maradtak gazda nélkül ezek a szempontok, mert a népességnövekedés következményei oly sok tudományágat ölelnek fel.

A népesedés veszélyei között továbbra is első helyen áll az élelmezés problémája. De az előbb tárgyalt probléma ökológiai következményeit gyakran figyelmen kívül hagyják a megrögzötten malthusianus gondolkodású demográfusok. A népességnövekedés ráadásul gazdasági feszültségekkel is jár: az erőforrások szűkösségét idézi elő, és ezzel inflációt kelt. Fokozza a munkanélküliséget, mivel a munkát keresők száma gyorsabban nő, mint a létesített munkahelyek száma. Amikor pedig meghaladja a gazdasági növekedés ütemét, lenyomja az életszínvonalat.

A népességnövekedés társadalmi szempontból is súlyos következményekkel jár. A népszaporulat kiváltképpen aláássa az iskoláztatás kiterjesztésére, az egészségügyi ellátás biztosítására és a lakásellátás javítására tett erőfeszítéseket. Gutenberg ugyan már több, mint öt évszázaddal ezelőtt feltalálta a nyomdagépet, a világ felnőtt lakosságának egyharmada ma mégis írástudatlan. Miközben az analfabéták százalékos aránya csökkent- 1950 és 1975 között, a felnőtt analfabéták száma hétszáz millióról nyolcszáz millióra emelkedett. Ahogy az iskolás korú fiatalok száma egyre duzzad, a szegény országok kormányai szinte lemondanak az egységes, kötelező oktatásról.

A gyors népszaporulat és a családtervezési intézmények hiánya közvetlenül sújtja a családok egészségét. Ha gyors egymásutánban túl sok gyerek születik, ez károsan hat mind az anya, mind a gyermekek egészségére. Az asszonyok azon jelenség áldozataivá válnak, amit Dr. Derrick B. Jellife "az anyai kimerülés szindrómájának" nevezett. Két évtizeden át tartó szakadatlan szülés és szoptatás után az anyák megviseltek, lesoványodottak, és ötvenévesnek látszanak harmincöt évesen. Erik Eckholm és Kathleen Newland leírják, hogy az ilyen asszonyok "rosszul tápláltak, gyakran vérszegények és általánosan legyengültek a túl gyakori szülés biológiai terhei alatt", "a szülés idején egészségük sebezhetőbbé válik, és jobban ki vannak téve a fertőző betegségeknek", "kisgyerekeik pedig a csecsemőhalandósági statisztikákat duzzasztják". Ruandai adatok elég jól szemléltetik a nagy család hatását a gyermekekre: az ötödikként született gyermekek 20 százaléka hal meg első életévében, de a kilencedik vagy ez után következő gyermekeknek már 40 százaléka sem éri meg az egy évet.

Mivel az építőanyag- és telekárak a kereslet hatására a világon mindenütt emelkednek, egyre több ember erejét haladja meg a megfelelő lakás megszerzése. A túlzsúfoltsághoz a népesség növekedése is hozzájárul, ez pedig nemzetközi politikai konfliktusokat okozhat. Ami az egyént illett, a korlátlan népességnövekedés az egyéni szabadság és a bensőséges magánélet elvesztéséhez vezethet.

A népességnövekedés sok következménye bizonyítja, hogy a probléma bonyolult és sürgető. Valójában a népesedési probléma nem egyetlen probléma. Különböző arculatai gyakran hatnak együtt, felerősítve egymást. Bizonyos dimenziói közgazdaságiak, mások társadalmiak, megint mások ökológiaiak vagy politikaiak, de csaknem mindegyiküknek van egy közös vonása: arra számíthatunk, hogy még sokkal súlyosabbá válnak, mielőtt javulnának.

  KÉTÉLŰ FEGYVER

A népességnövekedés mindig együtt jár az élelmiszer- és bizonyos egyéb források kimerítésével, de bizonyos helyzetekben még kétélű fegyver is: egyszerre növeli a keresletet és csökkenti a kínálatot. Ez a hatás világosan megfigyelhető a halászterületeken, az erdős vidékeken és a mezőgazdaságban. Amíg a tűzifa és haszonfa iránti kereslet kisebb, mint a rendelkezésre álló erdőkből kitermelhető mennyiség, addig a népszaporulat nincs hatással a termelésre; de ha a kereslet meghaladja a kitermelhető mennyiséget, akkor a népességnövekedés már a termelés alapanyagbázisát is kikezdi. Közgazdasági szakkifejezéssel: nemcsak a kamatokat élik fel, hanem magát a tőkét is.

A népességnövekedés kétféle hatása a mezőgazdaságot is érinti. A népesség növekedésével nő az élelmiszerkereslet, következésképp a szántóföld iránti igény is. A népszaporulat viszont más módon is növeli a föld keresletét: szükség van lakóházakra, úthálózatra és üdülőövezetekre - hogy csak néhányat említsünk. Függetlenül attól, hogy a népességnövekedés következtében a városok a kanadai szántóföldek vagy a falvak az indiai szántóföldek rovására terjeszkednek, a végső hatás ugyanaz; kisebb az élelmiszertermelés.

Az emberi létszükségletek kielégítésében is érvényesül ez a kétélű hatás. A nagy népszaporulatot felmutató szegény országokban a rendelkezésre álló tőke egyre nagyobb hányadát kénytelenek élelmezésre, lakásra és alapvető létszükségleti cikkekre fordítani, és egyre kevesebb marad az egészségügyre, az oktatásra és a kultúrára. A népességnövekedés így nemcsak megsokszorozza azoknak az embereknek a számát, akiknek szükségük van ezekre az elemi társadalmi javakra és igénylik is őket, de csökkenti is az olyan célokra rendelkezésre álló erőforrásokat.

A népességnövekedés kétélű hatása ma már nem egyedi jelenség. Megfigyelhető Kelet-Afrika legelőin, Jáva hegyvidéki völgyeiben és a Csendes-óceán halászterületein. Mostani jelentősége révén új, aggasztó eleme lett a népesség-erőforrás számításoknak. Az eltartó képesség mértékét akkor is elég nehéz pontosan kiszámítani, ha az erőforrásalap állandó; de ha még szűkül is, a számítások ettől sokkal bonyolultabbá válnak.

  A HETVENES ÉVEK TRENDJEI

A gyors népességnövekedés számai ijesztőbbek ugyan, mint valaha, mégis van valami remény arra, hogy a népszaporulat a jövőben csökkenni fog. A népességnövekedés 1970 körül minden addiginál magasabbra szökött - becslések szerint 1,90 százalék volt -, azután pedig lassan apadni kezdett. A legfrissebb adatok csökkenést mutatnak (1975-ben 1,64 százalék - lásd a 4-2. táblázatot). A csökkenést a világon csaknem mindenütt a születésszám visszaesése és a család kisebbedése váltotta ki. Az alacsony jövedelmű, élelmiszerben szegény országok egy részében azonban közrejátszott a halálozási ráta emelkedése is.

4-2. táblázat A világ népességének növekedése 1970 és 1975 között
1970 1975 A világ népessége (milliárd)   3,59   3,92 Évi növekedési ütem (százalék)   1,90   1,64 Évi növekedés (milliárd) 69 64
Forrás: Worldwarch Institute (Worldwide Paper 8.)

A világ népességének növekedése - az, hogy a születések száma meghaladja a halálozásokét - az 1970-re becsült 69 millióról 1975-ben 64 millióra esett vissza annak ellenére, hogy a közbeeső években jelentősen megnőtt a szülőképes fiatalok száma. Ez elsősorban a családtervezési szolgáltatások - a fogamzásgátló szerek, az abortusz stb. - széles körű elterjedésének, valamint annak köszönhető, hogy növekedett az igény ezek használatára.

Bár a széles körben elterjedt fogamzásgátlók - a pirulák, a méhbe helyezett készülékek vagy a kondom - 1970 előtt is léteztek, viszonylagos jelentőségük alapvetően megváltozott. A közkórházak és a kereskedelem révén minden kontinensen növekedett a tabletták használata. A hetvenes évek elején a férfi sterilizáció is nagyobb jelentőségre tett szert. A vazektómia (az ondóvezeték elkötése) olyannyira népszerűvé vált ezekben az években az Egyesült Államokban, hogy az ilyen műtétek száma a hetvenes évek elején átmenetileg meghaladta a sokkal bonyolultabb és költségesebb női sterilizációs műtétek számát.

Miközben a fogamzásgátlási szokások változtak, az abortusztörvények is liberálisabbak lettek. 1971-ben a világ lakosságának 38 százaléka élt olyan országban, ahol az abortusz nem ütközött akadályokba. 1977-ig ez a szám 64 százalékra emelkedett, ami már a világ lakosságának közel kétharmadát jelenti. Kevés olyan szociális változásról tudunk, ami ilyen gyorsan terjedt volna el a világon.

A népességnövekedésnek a hetvenes évek elején bekövetkezett lassulása három földrajzi régióra koncentrálódott: Nyugat-Európára, Észak-Amerikára és Kelet-Ázsiára. 1970 és 1975 között a népszaporulat Nyugat-Európában csaknem a felére, Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában a kétharmadára esett vissza. A 343 millió embert jelentő Nyugat-Európa népszaporulata az 1970-es 0,56 százalékról 1975-re 0,32 százalékra esett vissza - ez pedig példa nélküli csökkenés egy ekkora földrajzi területen. Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában 1975-ben 236, illetve 1005 millió fős népesség élt. Észak-Amerika népességnövekedési üteme az 1970-es 0,90 százalékról 1976-ban 0,60 százalékra esett vissza.

Ezek közül az eredmények közül egyik sem olyan látványos, mint Kelet-Ázsia népszaporulatának drámai csökkenése. Itt a népszaporulat az 1970-es 1,85 százalékról 1975-ben 1,18 százalékra csökkent. Ez jelentős mértékben arra vezethető vissza, hogy Kínában komoly erőfeszítéseket tettek a születések számának visszafogására. Kína születési aránya (ezer főre számolva) 32-ről 19-re, azaz évi 2,6 százalékponttal süllyedt - ez a leggyorsabb visszaesés, melyet egy ötéves periódusban valaha is feljegyeztek: meghaladja a korábbi, közel 2 százalékpontos évi csökkenést, melyet Tajvanon, Tunéziában, Barbadoson, Hong-Kongban, Szingapurban, Costa Ricában és Egyiptomban tapasztaltak. Ez a látványos visszaesés Kelet-Ázsiában nem okoz meglepetést, minthogy lényegében a térség minden országában dinamikus és igen sikeres nemzeti családtervezési programokat valósítottak meg.

A két másik ázsiai területen - Dél-Ázsiában (főleg az indiai földrészen) és Délkelet-Ázsiában (Burmától a Fülöp-szigetekig, Indonéziát is beleértve) - ugyancsak csökkent valamelyest a népszaporulat. Dél-Ázsiában India születési rátája lassú csökkenést mutat, míg a kicsi Sri Lankában jelentősebb visszaesés mutatkozott. Mérsékelt csökkenés volt tapasztalható Délkelet-Ázsiának azokban az országaiban (Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken), ahol a családtervezési programok a hetvenes évek közepén sikerrel jártak. Indonéziáról szóló 1977-es jelentések arról számolnak be, hogy Balin és Jáván figyelemre méltóan széles körben terjed a családtervezés.

Egyes földrajzi régiókban a növekedési ütem alig mozdult bármelyik irányba az évtized eleje óta. Bár néhány latin-amerikai, kelet-európai és közel-keleti ország érezhetően visszafogta a születési rátákat, ezt a csökkenést vagy a halálozási ráták folyamatos csökkenése ellensúlyozta, vagy eleve túl csekély volt ahhoz, hogy a térség átlagát befolyásolja. A kisebb országok közül Costa Rica és Panama szorította vissza leghatékonyabban a születési rátát. A nagyobbak közül Kolumbia fejlődött leginkább, míg a Mexikóban nemrégiben beindított családtervezési program eredményei még alig érzékelhetők. Brazíliában közvetett módon lemondtak a születésszám növekedését ösztönző politikáról, amikor 1974-ben kijelentették, hogy "a családtervezés mindenki számára elérhető kell legyen, aki arra igényt tart, és az emberi jognak tekintendő, nem a népességnövekedési ráta csökkenését célzó politika részének".

Európában élesen eltérő trendeket figyelhetünk meg Kelet és Nyugat között. 1970-ben a születési ráták hasonlóak voltak: tizenhat, illetve tizenhét. A következő öt év során a nyugat-európai ráta tizennégy alá esett vissza, miközben Kelet-Európában látványosan emelkedett, és az időszak végére tizennyolcra nőtt. A hetvenes évek elején a kelet-európai születési ráta lassan csökkent, de amikor születésszámot növelő intézkedéseket vezettek be Lengyelországban, Csehszlovákiában és másutt, a ráta a hetvenes évek közepén élesen emelkedett, és csaknem semlegesítette az előző időszakbeli csökkenést.

A nyugati félteke termékenységi trendjei is éles különbségeket mutatnak a két régió között. Amíg az Egyesült Államok és Kanada születési rátái tizennyolcról tizenöt alá estek, addig Latin-Amerikában alig változott a helyzet: a ráta az időszak végén is harminchat volt. Annak ellenére, hogy 1950-ben a két terület népessége csaknem megegyezett, ma Latin-Amerikában évente négyszer annyi ember születik, mint Észak-Amerikában.