Endreffy Zoltán

Az újkori gondolkodás egyik - a legutóbbi időkig megingathatatlannak látszó - axiómája az a meggyőződés volt, hogy az igazi jólét és boldogság legfontosabb feltétele az anyagi javak bősége, e bőség megteremtésének útja pedig az állandó tudományos és technikai haladás valamint a gépesített tömegtermelés folytonos bővítése: az állandó gazdasági növekedés. Hogy ez a legfőbb jó és ez a célja az emberiség fejlődésének, abban úgyszólván minden magát haladónak valló ember egyetértett a 60-as évek végéig. Vita legfeljebb arról folyt, hogy a kapitalista vagy a szocialista gazdasági rend eredményesebb-e a bőség megvalósításában.

Ám a 60-as évek második felétől kezdve olyan csoportok jelentek meg a legfejlettebb ipari országokban, amelyek kétségbe vonják a haladásnak ezt az egész programját. A lázadás azzal kezdődött, hogy a legnagyobb jómódban élő nyugati fiatalok egyszer csak hátat fordítottak a "bőség társadalmának" és többé-kevésbé radikálisan kivonultak belőle: otthagyták a nagyvárosokat, a termelés és fogyasztás intézményesített világát, és vidéken telepedtek le kis közösségekben, s ott egy egészen másfajta életforma - az úgynevezett "ellenkultúra" kialakításával próbálkoznak azóta is. Később a modern technika és gazdaság elleni tiltakozás politikai formákat kezdett ölteni, de az új radikálisok a 70-es évektől kezdve egészen másfajta követelésekkel lépnek fel, mint a munkásmozgalom és a baloldal hagyományos szervezetei. A "zöldek" és az "alternatívok" nem béremelést, munkaidő-csökkenést és más anyagi juttatásokat követelnek, hanem az élet minőségéért, a természeti környezet épségéért küzdenek, s olyan konkrét célokat tűznek maguk elé, mint egy repülőtér, egy autópálya, egy duzzasztómű vagy egy atomreaktor felépítésének megakadályozása, mert úgy vélik, hogy mellékhatásaik - a zaj, a légszennyezés, a radioaktivitás és az ökoszisztémák rombolása - révén többet ártanak, mint használnak. A "zöldek" eddigi legnagyobb sikere alighanem az volt, amikor Ausztriában népszavazással sikerült megakadályozniuk egy már felépített atomerőműnek - a zwentendorfi atomerőműnek - az üzembe helyezését. Vajon múló divat-e az ellenkultúrának, a zöldeknek, az alternatívoknak, az antinukleárisoknak és az Ipari társadatom más radikális kritikusainak megjelenése, vagy inkább a társadalom mély és lényegi válságát - ahogy kötetünk egyik szerzője, László Ervin írja: "a modernség észrevétlen elavulását" jelzik a politikai és kulturális életnek ezek az új fejleményei?

Ismeretes, hogy a modern nagyipari tömegtermelés történelmileg először kapitalista viszonyok között jelent meg Angliában, Hollandiában, majd Nyugat-Európa többi országában és az Egyesült Államokban. Az új termelési mód a munka termelékenységének addig soha nem látott növekedését hozta magával, de azért nagyon nagy árat kellett fizetni. A gyárakban kegyetlenül kizsákmányolták és elnyomták a munkásokat, a bérmunka minden önállóságtól és emberi méltóságtól megfosztotta a dolgozót, az árutermelés egyetemessé válása pedig felbomlasztott minden hagyományos közösséget; miközben a gyárak egyre nagyobb bőségben ontották az anyagi javakat, az emberi élet egyre embertelenebbé vált, s az ember elidegenült a munkától, a többi embertől, a természettől és önmagától.

Az új termelési rend árnyoldalait leíró társadalomkritikusok többsége úgy vélte, két feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy orvosolni lehessen azokat a bajokat, amelyeket a kapitalista viszonyok között kialakult ipari termelés zúdított az emberiség nyakába: egyrészt meg kell valósulnia a technikai és gazdasági haladás eredményeként az anyagi javak igazi bőségének, másrészt a kizsákmányoláson és elnyomáson alapuló kapitalista termelési, mód helyébe a termelés és fogyasztás igazságos rendjét, a szocializmust kell állítani.

Napjainkban az ipari társadalom kapitalista formája 150-200 éves, szocialista formája pedig 40-60 éves múltra tekinthet vissza. Sok minden kétségtelenül megváltozott ez alatt az idő alatt. A munkásság - legalábbis az északi félteke országaiban - ma már sehol sem él oly szörnyű nyomorban, mint akkor, amikor Engels "A munkásosztály helyzete Angliában" című könyvét írta. A fejlett kapitalista országokban még a viszonylagos anyagi bőség is megvalósult a dolgozók többsége számára. Az elidegenedés azonban nem szűnt meg sem nyugaton, sem keleten. Noha az ipar és a kereskedelem az élvezetek és szórakozások óriási választékát kínálja a fogyasztóknak - már ahol kínálja, hiszen a szocialista országok jelenleg éppen súlyos gazdasági nehézségekkel küszködnek -, a fogyasztói paradicsom emberének alapvető élménye mégis az unalomnak, a magánynak, az élet értelmetlenségének érzése. Erről tanúskodik a mai művészet: Bergmann, Beckett és társaik arról beszélnek, hogy a mai ember abszurdnak érzi életét, nem találja helyét a világban, s hogy a modern civilizáció valahol utat tévesztett, Erre vall az is, hogy az élet kilátástalansága keleten és nyugaton egyaránt a destruktív viselkedés különböző fajtáinak - a kábítószer-fogyasztásnak, az alkoholizmusnak, a bűnözésnek, az öngyilkosságnak - terjedését idézi elő.

Ezeket a bajokat ma már a legnagyobb jóindulattal sem lehet az ipari társadalmak kezdeti nehézségeinek tekinteni, amelyeket majd kiküszöböl a fejlődés, hiszen e bajok épp a fejlődés következményei. Mint ahogy a technikai és gazdasági fejlődés következményei az ökológiai problémák is, amelyek napjainkban mind a szocialista, mind a kapitalista társadalmak legsúlyosabb gondjai közé tartoznak. Az ökológiai problémákkal a 60-as évek vége felé és a 70-es években kezdett először szembetalálkozni a közvélemény, s ekkor kezdett lassan ráeszmélni, hogy az állandó technikai haladás és gazdasági növekedés - ami az ipari társadalmak működésének célja és velejárója - összeegyeztethetetlen a természeti környezettel: a Föld erőforrásai - a kőolaj, a földgáz, az ásványi kincsek - kimerülnek, az ipari társadalmak által kibocsátott szennyező anyagok óriási tömege pedig összeomlással fenyegeti a Föld létfenntartó rendszereit, a termőtalajt, a levegőt és a vizeket.

Az élet minőségével kapcsolatos problémákon kívül az ökológiai problémák kellettek ahhoz, hogy a fejlett ipari társadalmak polgárai gondolkodóba essenek és feltegyék maguknak a döntő kérdéseket arra vonatkozólag, hogy van-e egyáltalán értelme a jelenlegi technikai és gazdasági fejlődésnek, s hogy nem kell-e megkérdőjelezni a modern ipari berendezkedés eddig tabunak tartott axiómáit. Az ipari társadalom alternatíváját kereső radikális kisebbség ebben a történelmi szituációban fedezte fel - vagy fedezte fel újra - azokat az ideológusokat, akik - mint például Aldous Huxley, Lewis Mumford, Jacques Ellul és Herbert Marcuse - már régóta azt hirdették, hogy a mai társadalmak leggyötrőbb problémái nem a kapitalizmus vagy a szocializmus sajátos törvényszerűségeinek, hanem magának a tömegtermelésen alapuló modern ipari társadalomnak a következményei. Ezek a gondolkodók azt tanítják, hogy a modern technika nem semleges, hogy a tömegtermelés technikája - függetlenül attól, hogy kapitalista vagy szocialista körülmények között alkalmazzák-e - önmagában véve és eleve az elnyomásnak, az uralomnak, az elidegenedésnek a technikája, ami más szóval annyit jelent, hogy nincs "szocialista futószalag"; hogy fából vaskarika munkásönkormányzatról, önigazgatásról beszélni egy több tízezer alkalmazottat foglalkoztató mamutvállalatnál; s hogy édes mindegy a városlakóknak, szocialista vagy kapitalista gyárak, üzemek és gépkocsik füstjétől fuldokolnak-e.

Magát a technikát is meg kell tehát változtatni, ha valóban orvosolni akarjuk a modern társadalom legégetőbb problémáit. Politikai forradalommal, a tulajdonviszonyok megváltoztatásával semmire sem megyünk, ha a technikai alapok érintetlenül maradnak. Az ipari társadalmak problémáinak ezt az új szemléletét és a megoldás ennek megfelelő új irányát - kötetünk egyik szerzőjének, Schumachernek a szavaival: az "emberarcú technika" legfontosabb jellemzőit - kívánjuk bemutatni a jelen kötetben szereplő tanulmányokkal.

Kötetünk szerzői szerint a modern ipari tömegtermelésnek már puszta méreteinél fogva is elembertelenítő hatása van. A nagy méretek elkerülhetetlenné teszik a hatalom, az irányítás, a szellemi funkciók központosítását, s ezzel együtt áttekinthetetlen, értelmetlen részfeladatok végzésére, szellemtelen kényszermunkára kárhoztatják az egyszerű emberek millióit. Decentralizált, kis méretekben alkalmazható technikára van tehát szükség, mert - Schumacher könyvének jelszóvá vált címe szerint - "szép az, ami kicsi" (Small is Beautiful). "Béke és állandóság" című tanulmányában Schumacher kifejti, hogy a kis méretekben alkalmazható technikáknak három nagy előnyük van. Először, lehetővé teszik az ember számára a kreatív, emberhez méltó munkát. Másodszor, a "kisüzemek működése ... áltatában kevésbé káros a természeti környezetre, egyszerűen azért, mert a természet regeneráló erőihez képest viszonylag kicsi a hatásuk." Harmadszor, szabadságot és önállóságot adnak az egyszerű embereknek: ezeknek az eszközöknek a birtokában az egyszerű emberek "hasznos és jelentőségteljes munkát végezhetnek, függetlenné válhatnak főnökeiktől, és így saját maguk rendelkezhetnek munkaerejük felett, vagy önkormányzattal rendelkező szövetkezeti munkaközösségek tagjaiként saját szükségletükre vagy a helyi piacra termelhetnek... Ennek következtében ... egyenletesebbé válik a népesség eloszlása, decentralizálódik a földtulajdon és a termelési eszközök tulajdona, valamint a politikai és gazdasági hatalom."

Hasonló következtetésre jut I. Illich is. Szerinte az ipari társadalom "eredendő bűne" az, hogy a kultúrájától fosztott meg minden népet. Az ipari társadalom története valóban az eredeti tőkefelhalmozással kezdődik, melynek lényege Marx szerint az, hogy "nagy embertömegeket hirtelen és erőszakosan elszakítanak létfenntartási eszközeiktől, és mint szabad prédául szolgáló proletárokat a munkapiacra dobják őket". De amikor embereket bérmunkás sorba kényszerítenek, akkor nemcsak az elnyomás és kizsákmányolás áldozataivá teszik őket, hanem megfosztják őket egy egész életformától, egy egész kultúrától is, vagyis azoktól az önálló, hozzáértéssel és élvezettel végzett tevékenységektől, amelyek a földműveléstől és állattartástól kezdve a ruhakészítésen és házépítésen át a gyermeknevelésig átfogják az egész életet. Ezért Illich szerint a modern ipari társadatom elviselhetetlenségének legmélyebb oka az, hogy passzivitásra, kiszolgáltságra és kiszolgáltatottságra vannak kárhoztatva a kultúrájuktól megfosztott emberek, s ezért életük fő tartalmává az áruk és szolgáltatások fogyasztása válik. "Laikusok forradalma" című írásában így jellemzi a modern fejlődést: "A fejlődés fogalma, lényegében véve, azt jelenti, hogy az általános hozzáértést és a saját szükségletek kielégítésére irányuló, szívesen végzett tevékenységeket felváltja az áruk használata és fogyasztása; a munka minden más fajtája felett egyeduralomra tesz szert a bérmunka; a szükségleteket újradefiniálják azokkal a javakkal és szolgáltatásokkal, amelyeket szakemberek irányításával állítanak elő tömegtermeléssel; végül, az egész környezetet oly módon szervezik újjá, hogy a tér, az idő, az anyagok és a tervezés mind az árutermelést és a tömegfogyasztást részesítik előnyben, miközben megfosztják rangjuktól vagy megbénítják azokat a tevékenységeket, amelyek használati értékek előállítására irányulnak és közvetlenül elégítenek ki szükségleteket."

E diagnózissal összhangban Illich a következőképpen jellemzi a kívánatos technikát és társadalmat: a jó társadalmakban - írja lllich ugyanebben a tanulmányban - "a létezés az önellátó gazdálkodás különféle formái körül szerveződik meg... Ezekben az új társadalmakban, amelyekben modern eszközök könnyítik meg a használati értékek létrehozását, csak oly mértékben értékelik az árukat és egyáltalán az ipari termelést, amilyen mértékben azok erőforrások vagy az önellátó gazdálkodás eszközei ... Ezekben a társadalmakban az emberek számára - akik függetlenségüket és saját életformájukat választják - nagyobb örömöt jelent megcsinálni és elkészíteni a dolgokat közvetlen használatra, mint birtokolni a rabszolgák vagy gépek munkájának termékeit. Ezért itt szükségképpen szerény méretű minden kulturális terv. Amennyire csak lehet, az önellátás felé haladnak az emberek, maguk állítják elő, amit csak tudnak, feleslegeiket elcserélik szomszédaikkal, és - amennyire csak lehet - kerülik a bérmunka termékeit."

Ebben az előszóban természetesen nem a kötet tartalmát akarjuk előre elmondani, hanem csak az ipari társadalom problémáinak egy sajátos megközelítésére szeretnénk a figyelmet felhívni. Ezért végezetül már csak Kumar tanulmányából idézünk néhány gondolatot. Kumar Gandhi technika- és társadalomfilozófiáját ismerteti, amely - mint látni fogjuk - meghökkentően időszerű és különös összhangban van a nyugati technikakritikusok gondolkodásával. Gandhi a tömegtermelés technikájával az önállóság technikáját állítja szembe: "Meg kell tehát szüntetnünk a központosított tömegtermelést a tömegtermelés technikájával együtt, és olyan tömegtermelést kell bevezetnünk, amely a tömegek által történő termelésen alapul. Az önállóság technikája olyan tömegtermelést tesz majd lehetővé számunkra, amely az emberek saját otthonában folyik. Ez a technika nem fogja zsúfolt, egészségtelen gyárakba terelni az embereket, hanem az egyéni termelést fogja milliószámra megsokszorozni, és a társadalom valódi szükségleteit fogja kielégíteni. A lehető legkevesebb ember által, rendkívül bonyolult gépek segítségével történő termelés merő őrület és a kizsákmányolás okos módja. Az önállóság technikája az egyszerűség technikája kell, hogy legyen: hogy el lehessen helyezni az emberek millióinak otthonában... A központosított technika a tömegek kiszolgáltatottságának valamint a kevesek monopóliumának és kiváltságainak technikája. A decentralizált technika viszont az önállóság technikája mindenki számára."

Ez a néhány idézet elég is annak szemléltetésére, hogy miben látják kötetünk szerzői a bajok gyökerét, és hol keresik a kivezető utat az ipari társadalmak válságából. A hagyományos érdekek védelmezői természetesen naiv, megvalósíthatatlan utópiának tartják szerzőink társadalmi és technikai programját, melynek lényege a kis méretű, decentralizált technikákra és a helyi közösségek önellátó gazdálkodására való áttérés. Döntse el maga az olvasó a kötet elolvasása után, hogy melyik félnek ad igazat. De ha már az utópiáknál tartunk: vajon Schumacher, Illich, Gandhi és társaik "utópiájánál" nem sokkal képtelenebb az az utópia, amely kicsiny és véges Földünkön a végtelen anyagi haladást, az anyagi termelés és fogyasztás végtelen növelését tűzi zászlajára?

Ne ítélkezzünk tehát elhamarkodottan, és ne gondoljuk rögtön irreálisnak, megvalósíthatatlannak kötetünk szerzőinek programját. Természetesen szó sincs róla, mintha az itt következő tanulmányok az ipari társadalmak valamennyi problémáját megoldanák. Sok kérdés vár még tisztázásra. Mert ha valaki elismeri is a kis méret, a decentralizáció és a "szelíd technikák" előnyeit, akkor sem gondolhat a tömegtermelés teljes megszüntetésére, A kerékpár - amint az "Energia és igazságosság" című tanulmányból látni fogjuk - a kis méretű, decentralizált, "szelíd" technikai eszközök mintapéldájának tekinthető, de a kerékpárt minden bizonnyal még Ivan Illich "konviviális" társadalmában is gyárban fogják előállítani, tömeggyártással. Ami rögtön felveti a kérdést, hogy milyen legyen a viszony a kis méretű, közösségi technikák, és a tágabb regionális vagy nemzeti gazdaság között, s egyáltalán az önellátó gazdálkodás és a piac között. De ha az alapkoncepció helyes, akkor az efféle kérdések úgy is tisztázódnak majd a gyakorlatban. Bízzuk tehát e kérdéseket a jövőre, s egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy bemutatjuk ezt az új technika- és társadalomkritikai koncepciót, amely - úgy véljük - mindenképpen méltó arra, hogy a magyar közönség is megismerje.