Glóbuszunk korszerű gondolkodói már két évtizede tudják - az első magyar nyelvű ökofilozófiai válogatás egyik dolgozatának címe is ez volt -, hogy "a modernizáció elavult".[2] Azonban a rendszerhatárokon átívelő hírzárlat, amely kirekesztette a magyar közönséget a földkerekség lényegi folyamatainak megismerési lehetőségéből, nemcsak a modernizáció elavulásáról szóló híreket "szelektálta ki", de a modernizáció örökébe lépő globalizáció tematizációját is megakadályozta. A nyilvánosság e "beszédhiányosságán", hallgatásán csak imitt-amott sikerült rést ütni; eldugott helyeken, s ott is csak egy-egy utalással lehetett a globalizáció folyamatát megemlíteni.[3] A hírzárlat még azt a "nyugati" könyv-, folyóirat- és napilapcikk-, valamint aktuális híráradatot is elhallgatja, amely a globalizáció apológiáját adja. Holott az ország sorsa azon fordul meg, hogy képes lesz-e megfogalmazni e világrendszerváltás nagytörténelmi kérdéseit és - ami ezzel egyenértékű - saját maga meghatározni önazonosságát, vagy pedig - mert csak a rákényszerített kistörténelem nyomtatókerekét hajszolhatja - ismét el kell szenvednie, hogy a győztesek mondják meg "sírodnál, ki voltál".

Mostanság, amikor a globalizáció már leplezetlenül lép fel a világtörténelem színpadára, megkezdi apologetikus önbemutatását is. Ez az önbemutatás azonban egyúttal világértelmezési diktatúra, amely olyan értelmezési keretet kényszerít planétánk országaira, amelyben csak elszenvedhetjük, de nem érthetjük meg korunk nagytörténelmi kérdéseit, a világtársadalmasodás újabb fordulóit. Az apologetikus önbemutatás ugyanakkor - s a diktátorok számára ez minden demokratikus politikai élet kockázata - alkalmat ad a kritikai megvitatásra is. A következő vázlattal ehhez a kritikai megvitatáshoz szeretnék hozzájárulni, s azt várom tőle, hogy nagytörténelmi kérdéseink és ezek között is a globalizáció s a magyarság hozzá való viszonyának témája - reményeim szerint visszavonhatatlanul - bekerül a magyar közönség problématudatába, s ez hozzájárulhat ahhoz, hogy az eddig elszenvedett, de nem pontosan értett kiszolgáltatottságunkon változtatni lehessen.[4]

A modernizáció már régen elavult, s vele együtt avult el az a világértelmezési keret, fogalomképzési stratégia és nyelvezet is, amely a modern világ leírására szolgált. A globalizáció álruhájaként használt és többek által[5] libertariánusnak nevezett dogmatika azonban többnyire még a modernizáció világértelmezésével operál, s annak nyelvezetéből vett szavakkal beszéli el cselekvéseit, azok folyamatait és következményeit. A libertariánusok részéről ez a "hermeneutikai bújócska" érthető is: a nagytörténelmi kérdések megfogalmazásának hiányában egy elmúlt kor nyelvébe zárt kifosztottaik így nem tudhatják elbeszélni szenvedéstörténetüket, nem azonosíthatják kifosztóikat, megnyomorítóikat, nem ismerhetik fel pontosan az őket ért támadási eljárásokat, így arra sincs esélyük, hogy hathatósan védekezzenek ellenük. A libertariánus dogmáknak - mint szabad verseny, szabad kereskedelem, versenypiac, pénzügyi egyensúly, a verseny következtében növekvő jólét, növekedés, és sorolhatnánk tovább -, ez mára már jól látható, nincsen valóságalapjuk, a használatuk tehát a félrevezetést szolgálja.

Az értelmezési diktatúráknak éppen az a fő célja, hogy e nagytörténelmi kérdések megfogalmazását lehetetlenné tegyék. Néha egyszerűen csak a szereplők - az értelmezés diktátorainak vagy az alternatívát kidolgozni hivatott alávetetteknek a - kisszerűsége az oka annak, hogy a sorskérdések megfogalmazására nem kerül sor: saját pozícióikat, előnyeiket és kiváltságaikat féltik e szereplők az új kérdésekre adandó új válaszoktól. Rosszabb esetekben azért akadályozzák az értelmezési diktatúrák a nagytörténelmi kérdések megfogalmazását, mert vagy a múlthoz rögzíthetik a nekik alávetetteket, vagy olyan kevéssé fontos kérdésekkel való foglalkozásba hajszolják őket, amelyekkel bajlódván alkalmatlanná válnak nemhogy a valódi alternatíva megalkotására, de még az önvédelemre is. Többnyire úgy szokott történni, hogy kisszerűség és értelmezési diktatúra egymást feltételezve és egymást kiegészítve működik s biztosítja népek szolgasorba kényszerítését, ahogyan az a globalizációs világrendszerváltás során is tapasztalható volt.

Már az átalakítás kezdetén is látni lehetett - sokan persze azok közül is, akik ma már értik ennek jelentőségét, akkoriban még nem hittek a nyilvánvalónak -, hogy a globalizációról való hallgatás több is, mint egyszerű hírzárlat. Látható volt, hogy ezzel a hírzárlattal egy előre programozott helyzetbe kényszerítenek bennünket. Az elhallgatott globalizáció helyén sulykolt modernizációról szóló értelmezési diktatúra révén sikerült egy, a globalizációs világrendszerváltásban előre kijelölt helyre csábítani-édesgetni mindannyiunkat: hatalmon lévőket és elnyomottakat, uralkodókat és felszabadulni vágyókat. "Irány Európa!" volt a jelszó még a magát szocializmusnak elkeresztelt rendszer idején, s maradt az átalakítás alatt és annak lezárulását követően is. A jelszó jelentése a jótét lelkek olvasatában a szovjet típusú hiányok birodalmából a western "jól-ét" birodalmába történő átevickélés volt; kicsit cinikusabban annak az óhajnak a teljesítése, hogy egy világháborúban végre már mi is a győztesek oldalán kössünk ki; még cinikusabban pedig az "Irány Európa!" jelszó azt a vágyat leplezte, hogy beszökhessünk abba a kicsinyke csoportba, amely kifosztja, felfalja a Föld többi részét.

A rendszerváltás kezdetétől a túlnyomó többség a Western-Európa felé vette útját: reformkommunisták, liberálisok, keresztények mind-mind ezen az úton tolongtak. Mi több, azok is, akiknek volt harmadik út víziójuk: legjelesebb népelgőink is nagy hévvel láttak hozzá, hogy ők lehessenek, akik beteljesítik Szent István művét, ők legyenek azok, akik véglegesen és visszavonhatatlanul átvezetik az országot Western-Európába. Egyikőjük sem vette észre, senki sem akarta elhinni közülük, hogy a szabadság jegyében véghezvitt cselekedeteik előre programozottak. Hogy ahová teljes és őszinte hevülettel igyekeznek - és ahová ravasz módon irányították őket -, az már nemcsak hogy nincs, hanem még a nincsnél is rosszabb helyzetben van, hogy Western-Európa akkor már régen nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán volt, hanem egyszerűen csak gyarmat. A gyarmat pedig egy ország, egy nemzet, egy nép negatív állapota, ezért kevesebb a nincsnél.

A globalizáció elhallgatásának értelme így világosodott meg: a Western-Európa felé menetelésre való csábítás a múltba való szándéktalan bezárkózást, a vesztes helyzet öntudatlan igenlését, a "kistörténelem" foglyává válást készítette elő. Mégpedig oly fondorlattal, hogy azonközben a rászedettek felszabadulásként éljék meg gyarmati helyzetbe kerülésüket.

A kistörténelembe zártság következménye volt az is, hogy a rászedettek - a történtek azt valószínűsítik, hogy a később győztesnek kijelölteket sem avatták be ekkor még a globális forgatókönyv létezésébe - azzal áltathatták magukat, hogy ők csinálják a történelmet, ők viszik véghez a felszabadító rendszerváltást. S ebből a nézőpontból a rendszerváltás lehető legnagyobb elérhető eredményének is az látszott, hogy a szovjet birodalomból a Western-Európába jusson át az ország. Úgy tűnt, hogy a magyar rendszerváltás igazi nagytörténelmi kérdése: a tervgazdaságon alapuló egypárti diktatúrából a szabadpiacon épülő többpárti parlamentáris demokráciába való átlépés. Holott a valódi nagytörténelmi kérdésekhez képest mindaz, ami Magyarországon végbement, de még a szovjet birodalom önmagába bukása is csak fodor volt a szökőár peremén.

E szökőár mibenlétének megértése azonban nem is olyan könnyű; nem egyszerű a kistörténelmi kérdések köréből kijutni. Nem, mert olyan kérdésekre kellett volna választ találni, amelyeket nem hogy rosszul válaszoltak meg, de fel sem tettek az átalakítás egész folyamatában. Mert nem egyszerűen magyar rendszerváltás, de nem is szovjet birodalmi rendszerváltás zajlott le, hanem világrendszerváltásnak vagyunk kortársai. Így ha az iménti, a világrendszerváltást "alulról közelítő" kérdés - nevezetesen hogy az orosz módon való modernizáltságból a nyugati módon való modernizáltság körülményei közé ki és hogyan juthat el - után feltettük volna azt a kérdést, hogy mihez kezdjen egy orosz módon modernizált ország a globalizációval, vagy másként: hogy a modernizáció képes-e megőrizni történelmi pozícióit a globalizációval szemben, vagy a globalizáció legyőzi a modernizációt, akkor még mindig csak a kistörténelem kérdéskörén belül vesztegeltünk volna. Ez a kérdés, bár nem tette fel senki, már majdnem két évtizeddel korábban eldőlt: a globalizáció legyőzte a modernizációt.

De még ennek a ma sem kellőképpen feldolgozott ténynek a belátása után sem jutott volna a világrendszerváltás nagytörténelmi kérdéséig el az, aki csak azzal állt volna elő, hogy rendben van, ha a modernizáció nyugati változatával szemben is a globalizáció szerezte meg a döntő hatalmi pozíciókat az ember létének alakítására, akkor még mindig marad egy eldöntetlen kérdés. Ez az eldöntetlen kérdés pedig így szól: az immár világuralmat szerzett globális világtársadalmi valóságon belül melyik szereplőé lesz a főhatalom, a modernizáció két nagy szakaszát uraló Pax Britannica és Pax Americana után ki kényszerít rá a "békefeltételeit" a legyőzöttekre? Mert ma sem egyszerűen az a kérdés, hogy vajon a győztes társadalmi valóságot, a győztes létmódot kiépítő szereplők közül kié lesz a főhatalom ezen a valóságon belül. Meg kell adni persze: annak ellenére, hogy ehhez hasonló kérdést még "alulról közelítve" sem fogalmaztak meg az átalakítás ideológusai és tematizációs hatalmai, ez a kistörténelmi kérdés azért meglehetősen embert próbáló probléma. Ezért aztán elegendő fejtörést okozott volna azoknak az elavult modern fogalmak szerint gondolkodó cselekedni vágyóknak, akik mindenképpen úgy akarták István király művét - ezt a megtévesztés professzionalistái által elferdített hivatást - megvalósítani, hogy az aktuális győztes mellé akartak végre elszerződni. Komoly fejtörésre késztető volta ellenére azonban a globális valóságon belüli főhatalom megszerzésére fogadó kérdés és az is, aki csak erre a kérdésre keresi a választ, lemarad a nagytörténelmi kérdések megválaszolásának lehetőségéről. Korunk nagytörténelmi kérdése ugyanis egészen másként hangzik.

Hogy a világrendszerváltás nagytörténelmi kérdését világosan fogalmazhassuk meg, látnunk kell, hogy már legalább fél évszázaddal ezelőtt elértünk a Földet átfogó szerveződések korába. S itt most már nemcsak arról van szó, mint az ó- és középkori, valamint a modern birodalmak esetében; már nemcsak az ismert világ, hanem az egész planéta e szerveződések hatáskörébe került. Ennek következtében a világrendszerváltás - s vele a mi országunk - nagytörténelmi kérdése az, hogy e planetáris szerveződés milyen legyen?

A világrendszerváltás a Föld egészére kiterjed, s a nagytörténelmi kérdés is a Föld egészének létével kapcsolatos kérdés. És ez nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értendő. Mert nemcsak arról van szó, hogy a globalizációval terjedelmi tekintetben lépett előre az emberiség, hanem arról is, hogy a globalizációval az emberiség átlépett egy újabb "léthatárt" is. A globalizációs világrendszerváltásban így három fejlemény csúszott egybe: a világrendszerek változása, a Föld egészére történő kiterjeszkedés és a létmódváltás. Ennek következtében korunk nagytörténelmi kérdését így fogalmazhatjuk meg: a planétánk egészére kiterjedő világrendszerváltás eredményeként a modernizáció után milyen új létmód alakul ki Földünkön?

A lét egy újabb szintjére való elérkezésünk az a szökőár, amely magával ragadhatja a megvalósíthatóság csalóka sikereibe révült, a létkérdések megválaszolására felkészületleneket, ez az a mérhetetlen erő, amely magával sodorhatja az ember minden intézményét, szervezetét, s amely mindezek felett a földi életet a végpusztulás szélére hajszolhatja. Ennek következtében a globalizációval nem is az a probléma, hogy az egész planétánkat behálózó szervezetet épített fel, s hogy hatásait az egész földgolyón érzékeltetni képes. A globalizáció mai állapotában inkább abban a hibában leledzik, hogy enged az új létszinten megvalósítható dolgok csábításának. Mert e csábítás következtében téved el a létlehetőségek tvesztőjében a globalizáció, s ennek következtében lesz - mint azt e kérdés szakértője, David C. Korten állítja - a globalizáció az emberiség fejlődésének történetében "evolúciós zsákutca",[6] amely nemcsak az emberi, hanem mindenféle földi élet elpusztításához vezethet.

A globalizáció azonban csak az egyik lehetséges válasz a Föld egyetlen egységgé szervezésével összefüggő és az ezzel időben egybeeső létmódváltás kérdésére. Bár kétségtelen tény, hogy a modernizáció minden változata felett diadalmaskodni tudott a globalizáció, az azonban még nem dőlt el, hogy azon a létszinten, ahová az emberiség eljutott, milyen társadalomszervezet épül majd fel. Lehetséges ugyanis, hogy az új létszinten a globalizációs világtársadalomnál alkalmasabb társadalomszervezeti válasz születik meg, s ahhoz, hogy a Korten által előre jelzett evolúciós zsákutcából kikerülhessünk, erre az alkalmasabb társadalomszervezetre szükség is van.

A létmódváltás mindenkor választási lehetőséget foglal magában. A lét egy új szintjére való átlépés küszöbére érve mindig felvetődik ugyanis a kérdés: engedjünk-e az új lehetőségek hamari megvalósításából következő kísértésnek, vagy türelemmel kísérletezzünk ki e létmódban is folytatható-fenntartható eljárásokat. A globalizációval mint létmódváltással kapcsolatban is ez a kérdés vetődik fel, e két lehetőség között kell választanunk. Korunk nagytörténelmi kérdése pedig éppen e két út közötti választás kérdése: Az, hogy amíg lehet, maradjunk az evolúciós zsákutcán belül, s ott halmozzunk keveseknek előnyöket, sokaknak pedig sokszoros hátrányokat, vagy tegyünk kísérletet a globalizáció által elkövetett hibák és tévedések kijavítására, s az új létszinten is építsük ki az emberhez méltó élet társadalmát.

E kötetben ezzel a kérdéssel kapcsolatban keresem a válaszokat. Először is azt vizsgálom meg, hogy a modernizáció uralomra jutásával hogyan kerülhettünk a földi életet egészében veszélyeztető helyzetbe,[7] majd a globalizációs uralkodó világtársadalom társadalomszerkezetéről és működésmódjáról mondok el néhány általam fontosnak tartott összefüggést.

E kérdés tárgyalásakor sokkal inkább az intézmények, szerkezetek és valóságok természetéről beszélek majd, mint a globalizáció egyedi eseményeiről. Nem azért, mintha lebecsülném az egyedi események jelentőségét. Ellenkezőleg, azokat mindig tiszteletben tartom. Azonban a lényegi összefüggések és folyamatok vázolására lehetőséget ad, hogy a tényekről ma már magyar nyelven is több jó kézikönyv olvasható,[8] ezért ezek ismertetésétől már el is lehet tekinteni; ugyanakkor kényszerítve is érzem magam e választásra, mert e kis kötet terjedelme még a létkérdések közül is csak néhánynak a felvetését teszi lehetővé. Végül az a meggyőződésem is e választást indokolja, hogy a nagytörténelmi kérdések mindig a léttörténet, és nem a puszta eseménytörténet körébe tartoznak. Ezért az itt következők egy majdani léttörténeti fejtegetéshez szolgálhatnak bevezetőül.[9] Másként megfogalmazva: a globalizációval kapcsolatos nagytörténelmi, azaz léttörténeti kérdés néhány vonásának feltérképezésére teszek kísérletet.

Tízegynéhány évvel ezelőtt bátorság híján a globalizációról szólni szinte lehetetlen volt. Később, mikor a magyarországi rendszerváltás értelmezése kapcsán "külső hatások" is szóba kerültek, azok olyan lejáratott összefüggésben vetődtek fel, hogy azután a megbélyegzés veszélye miatt már a bátorság sem volt elegendő az ilyen természetű írások közléséhez.[10] Mára azonban már valamirevaló folyóirat nem engedi meg magának, hogy legalább négyszer-ötször ne szője bele cikkeibe ezt a fogalmat. Ahogyan másfél évtizeddel ezelőtt a "reform" kifejezés, most a globalizáció válik egy háborúban viselt terepszínű egyenruhává: apologetikus védelmezői és bírálói is csak erről az új fejleményről beszélnek.

Anélkül folyik azonban ez a vita a két fél között, hogy a globalizáció valamennyi összetevőjéről említés történne. A globalizáció nagytörténelmi kérdéseinek felvázolásához azonban indhárom összetevőt tematizálni kell. Egyrészt a favorizált terjedelmi oldalt, amely a planetáris kiterjedésről szól. Erről a kérdésről ugyan már túl sokat is beszéltek a különböző szerzők, maradt mégis olyan vonatkozása, amelyet célszerű külön is kiemelni: a létmódváltással való összefüggését. Csupán erről a kérdésről beszélni azonban, túlbeszéltsége miatt, talán már nem is lenne érdemes. Amiért a globalizációval kapcsolatban ma is érdemesnek látszik tollat ragadni, az az, hogy a másik két összefüggéséről szóljunk: a világrendszerváltásról, amelyről csak elvétve esik szó, s végül a létmódváltásról, amelyről még elvétve sem.

E három összetevő együttes kezelése lehetővé teszi azt, hogy a globalizációt egyfelől mint új létmódot, másfelől pedig mint ezt az új létmódot intézményesítő új társadalomszervezetet értelmezzük. Ebből a szempontból nézve az általam ismert globalizációs irodalomnak az említetteken felül is van egy nagy gyengesége. Nevezetesen az, hogy még a kritikai írások is a modernizáció nyelvén kísérlik meg elbeszélni ezt az új jelenséget, s ennek következtében többek között annak társadalomszervezete marad rejtve.

A modernizációnak a felvilágosodás korában kidolgozott és azóta csak javítgatott nyelvén ugyanis a globalizáció új jelenségei és az azokat együtt kezelő társadalomszervezete meg sem nevezhető. Mi több, már nem csak arra van szükség, mint a modernizáción belüli alakulásoknál ez elegendő volt, hogy a felvilágosodás nyelvét kiegészítsük a modernizáció változásait megnevező főnevekkel, vagy az új cselekvéseket leíró igékkel. A globalizáció társadalomszervezetének elbeszéléséhez új nyelvre is szükség van.

Egy új nyelv kidolgozása - s ezzel jelen kötet szerzője teljes mértékben tisztában van - természetesen nem lehet egyetlen embernek, de talán még egyetlen nemzedéknek sem a feladata: csak több nemzedék áldozatos munkájának eredményeként csiszolódhat ki az új világot elbeszélő új nyelv. Amíg ez az új nyelv nem áll rendelkezésre, addig kénytelenek vagyunk a régi nyelven közelíteni az új fejleményekhez. Ennek a "nyelvhiánynak" is lehet a következménye például, hogy ma már kanonizált hitvallássá vált a globalizációról mint gazdasági jelenségről beszélni. Holott a globalizáció már kívül van azon, amit "gazdaságkornak" szoktak emlegetni; a "globalizáció" tulajdonnév már egy más korszaknak az azonosítására szolgál, amely kort azonban a felvilágosodás nyelvén már nem lehet megnevezni.

E ponton szeretném jelezni, hogy világosan látom azt a nehézséget, amely elé a tisztelt Olvasót állítom azzal, hogy erről az új jelenségről, a globalizációról egy szokatlan nyelven kezdek el beszélni. A globalizáció természetének a modern nyelven történő leírásait is elegendő feladat feldolgozni, hiszen a hétköznapokban megszokott állítás nyelve helyett a felvilágosodást követve csak a tagadás nyelvén lehet róla beszélni. Ezen a nyelven csak azt tudjuk elmondani, hogy a globalizációban nem érvényesek a modern gazdaságot irányító törvények. Hogy a nemzet és a szuverenitás, az önvédelem és az állam már olyan intézményekké lettek, amelyek képtelenek felvenni a versenyt a globalizáció új hatalmaival szemben, hogy a kulturális és művészeti teljesítmények a globalizáció jelen szakaszában értelmezhetetlenek, hogy az ember a globalizáció birodalmában még annyit sem számít, mint a modern "homo oeconomicus" számított a maga korában.

Még nehezebb feladatot jelent azonban a tagadás nyelvét követve akár csak egyetlen új leíró fogalom bevezetése és annak feldolgozása is. E nehézségeket tetézi az, hogy a globalizáció a moderntől különböző létmód. Az új létmód ugyanis azzal a következménnyel jár, hogy a globalizáció jelenségkörének akár csak vázlatos felrajzolása is ezen új nyelv új leíró fogalmaiból nem egyetlennek, hanem több tucatnak a bevezetését igényli.

A globalizáció, éppen mert új létviszonyok kialakulásával jár, érvényteleníti a modern társadalomtudományok egész körét. A felsorolt példák azt mutatják, hogy sem a modern gazdaságtan, sem a modern politikatudomány, sem a modern szociológia, sem a modern kultúratudomány, sem a modern lélektan nem alkalmas arra, hogy a globalizációról érvényes leíró kijelentéseket tegyen. Ennek következtében mi, akiket nemzedékek óta úgy neveltek, hogy e tudományok örök és változhatatlan igazságokat beszélnek el az emberről és társadalmi világáról, abba a helyzetbe kerülünk, hogy a globalizáció megértésekor csak módjával használhatjuk ezen "örök igazságokat".

A globalizáció leírásakor és megértésekor korlátozottan használható társadalomtudományok s az általuk kifejlesztett nyelvek alkalmatlansága, valamint egy adekvát nyelv több tucat új leíró fogalmának feldolgozása háromszoros nehézséget jelent egy erről szóló írás olvasásakor. Úgy gondolom azonban, hogy abban az esetben, ha nemcsak a globalizáció során előforduló egyedi események leírására vállalkozunk, hanem a globalizációt mint egy új társadalom-szerveződést akarjuk megérteni, azaz annak természetére vagyunk kíváncsiak, akkor elkerülhetetlen az új leíró fogalmak felvétele az elbeszélésbe. Minthogy ezeknek az új fogalmaknak a természetével - azzal, hogy még nem épült fel köréjük egy új asszociációs mező, amely megtartaná őket - tisztában vagyok, azzal próbálom az olvasást megkönnyíteni, hogy ahol lehet, a szövegen belül e fogalmak meghatározását is megadom, illetve utalok a köztük lévő összefüggésekre. Aminek persze megvan az a hátránya, hogy sokan, akik számára egy-egy ilyen leíró fogalom tartalma ismerős, terjengősnek tarthatják a leírást. E nyelvi gyermekbetegségek tudatában bocsátom közre munkámat, s kérem az Olvasót, fogadja türelemmel ezek következményeit.

[1] Az idézetet Bogár László egyik kéziratából kölcsönöztem.

[2] László Ervin: A modernség észrevétlen elavulása. In: Ökológiai Kapcsolatok, Népművelési Intézet, 1983.

[3] Vass Csaba: Utunk a társadalompolitikához. Társadalompolitikai Műhelyfüzetek, 1. 1989.

[4] E kötet megírásához felhasználtam a Valóság 1997. 9. számában megjelent, Globalizációs világrendszerváltás és létmódváltás című tanulmányomat.

[5] Például: David C. Korten: Tőkés gazdaságok világuralma, Kapu kiadó, 1997.

[6] David C. Korten id. művéből.

[7] Vannak, akik úgy vélik, hogy a 16. és a 19. század között végbement egy nagy átalakulás az európai társadalomszerkezetben, s ennek a következménye e végső pusztulás fenyegetése - a magyar Polányi Károlynak ez az álláspontja. Mások, mint például Alan Macfarlaine, azt állítják, hogy nem volt semmiféle nagy átalakulás, az angol társadalom mindig is olyan volt alapvonásait tekintve, mint most, s megszerzett világhatalmuknak éppen ez a magyarázata. Jelen kötet szerzője úgy gondolja, hogy mindkét véleménynek van igaza is, ugyanakkor mindkét álláspont csak a történtek egyik oldalát ragadja meg. Mint a későbbiekben igazolni is megkísérli, e két erő mindig is jelen volt az emberiség történetében, így nem egyszerűen átalakulásról van szó. Ugyanakkor az átalakulás abban a tekintetben mégis végbement, hogy a két erő dominanciája megváltozott a jelzett időszakban: míg korábban a folytatható fejlődés volt domináns, azóta a megvalósíthatóság került uralkodó helyzetbe.

[8] Pl. Almási Miklós: Napóra a Times Squaren, T-TWINS, 1995; Almási Miklós: Üveggolyók, Helikon Kiadó, 1998; David Korten már idézett könyve; a Martin-Schumann szerzőpáros kötete: A globalizáció csapdája, Perfekt Kiadó, 1998; Globalizáció és nemzeti érdek, MTA, 1997.

[9] E léttörténeti vázlat sajtó alá rendezés alatt áll, s remélhetőleg a közeljövőben meg is jelenik.

[10] Ez lehetett az oka annak is, hogy 1990-ben Önkormányzó világközösséget a globalizációs uralkodó világtársadalom helyett című írásomat az egyébként bátorságáról híres Juss sem közölte.