Mottó:
Egyszer egy ember, miközben át akart vágni a vadonon, szembetalálkozott egy tigrissel. Futásnak eredt, de hamarosan egy szakadék pereméhez érkezett. Hogy mentse az életét, elkezdett lefelé mászni egy indán. Ahogy mászott lefelé, két éhes egér, egy fehér és egy fekete, rágni kezdte az indát. Amint lenézett a mélységbe, megpillantott egy másik tigrist, amint éppen prédára les. A sziklafal repedésében észrevett azonban egy epret. Az indán lógva leszakította a gyümölcsöt, megette, s így szólt: "Ó, milyen finom zamatos ez az eper!"

Nem vagyunk egy generáció, nem is egyfelé járunk a mindennapokban, alapvetően az írásaidon keresztül ismerlek, Lajos. Ami - lássuk be -, nem egyszerű út (hozzád).

Biztos ismered azokat a logikai feladványokat, amelyekben a megoldáshoz csak egyetlen út vezet: az, amelyik az embertől megköveteli, hogy elvesse előzetes ösztönös elképzelését a feladvány lehetséges megoldási halmazáról. Azaz amely kivezet a logikai feladvány logikájából, majd - ha sikerül a dolog - visszatérve egy magasabb szintre emelve magát a feladványt, megoldást hoz. (Igazi Gödel-i helyzet, nem?)

Nos, valahogy így vagyok az írásaiddal is.

Elolvasom egyszer - nyelvi bravúrok tömkelege: szemantikai és szintaxis sziporkák. Na jó, de akkor hogyan is van? Akkor ez vagy az a szó most hová is mutat (ki) a mondatból? Az egyik mondat itt elindul erre, a másik meg... épp onnan kezdi, ahonnan az egyikkel már elvezettél. Aztán jön egy leheletfinom utalás (ilyenkor mindig bajban vagyok - a legjobb esetben is komoly teher az azonosítás), ami ráadásul az egészet inverzbe fordítja: Platónból Arisztotelész, oda s vissza.

A szövegfolyam meg áramlik tovább, bennem marad a feszültség. Aztán tíz sorral lejjebb két szó kikacsint egy teljesen másfelé kígyózó gondolatból, és revelatív erővel feloldja a feszült várakozást.

Először az jutott eszembe, hogy a koanokkal kellene valahogy párhuzamba állítani a szövegeidet, mert olyan "koanszerűen keletiek". A koan-versikék, történetek mindig többet jelentenek, mint amennyit jelentenek. Hozzáértők azt tanácsolják, hogy egyszerre csak keveset olvassunk belőlük, és ne keressük bennük azonnal az értelmet - az majd csak később ugrik be (esetleg jóval később). De, bár azt hiszem nem lehetetlen a két szövegtípus összevetése, az én kapacitásomat most meghaladja (maradt belőle a mottó - aminek rímelése a szövegeid mögött meghúzódó alapálláshoz maga is jelzi a lehetőséget).

A koan rokona a rejtvénynek (megint csak olyan Gödel- i, megvilágító-transzcendáló értelemben). Nem a "valóságot" mutatja, hanem annak valamiképp a léthez változtatott képét - akárcsak a szintén keleti eredetű parabola, de ez utóbbi Európában jóval gyakrabban használatos, jobbára tanító történetek képében. Igen, azt hiszem, ennek az ízét érzem az effszövegeken.

Izgalmas szó ez a bolos-volos. Valami olyan jelentéssel használták, hogy szétterít, kivet, kidob, mondjuk halászás közben hálót. (Az egykori görögöknél mai szemmel nézve még meglepően erősen kötődtek a mindennapi gyakorlathoz a Teljes közelítésére alkalmazott kategóriák, a szétválás majd csak a már "kicsit kevésbé ősnyelv" latin esetében indul el.)

Kis túlzással az is megkockáztatható, hogy ezzel a görög szóval végigkövethető a teljes európai szellemi élet, szellemi elit útja. Szün-bolosz, para-bolosz, dia-bolosz (a sorrend időről-időre tetszés szerint változtatható).

Kapásból persze azt írtam volna, hogy a szünboloszig kell eljutni, az a tetőzet. De megint megtorpantam - talán mégsem. Ha a "nyugati történetre" építünk (bármit is jelentsen ez most, és persze mi másra is építhetnénk), akkor talán nem állunk messze az igazságtól, ha inkább a para-boloszra tesszük a voksunk (ahogy Te is).

És ez annál inkább igaz, minél mélyebbre merülünk a modernizáció fedőnevű társadalmi játszmába. Ebben a gépiesedő, hivatalosodó, lélekelvonó algoritmizáló folyamatban a para-bolosz képezheti tán az egyetlen életigenlő ontológia alapját, a szükséges legelső lépést: a kérdezés, a kritika, a mentesülés (jó esetben: mentesítés), a kilépés lehetőségét.

A parabola furcsa, kétélű, vonzó-taszító távolsága a rendszertől szarkazmus, irónia képében-érzetében jelentkezik. Az egyik oldalon a valóság (?), realitás (?), míg a másik oldalon a léthez kötődő morális gondolati építmény.

Bár tételesen végiggondolt útról van szó (épp ez feszíti ki a parabola ívét), mégsem ettől lesz a dolog parabolisztikus. A parabola távolságát a léttől elszakadt valóságtól - a parabola és a "dolog" közötti távolság feszültségét - egyetlen tényező adja, és adhatja: a morális tartás, a szavak erkölcsi fedezete (tehát a Szerző).

Valami ilyesféle jellemzi a te írásaidat is, ha jól látom. A hitelét a mögötte lévő ember adja. Nem, nem is hitelről van itt szó, hanem tán egyfajta kötőanyagról, ami egyben tartja ezt az ív-utat. Így lehet a szöveg egyszerre gúnyos, távolságtartó, és meleg-megértően emberközeli.

Nem is lehet megoldást találni, csak rajtad keresztül (azért ez megint csak nehéz ügy... amikor aztán mögé képzelem a szerzőt, és a mondatokat a jellegzetes effeshangsúllyal hallom, egyszerűbbé válik a dolog).

Ez a személytől-el-nem-választható hermeneutikai kör - akárcsak egyébként a parabola maga is - kétezer évvel ezelőttre vezeti vissza az embert (és persze sokkal régebbre, mert az a kor, még ha eltünedezve is, de közvetlenül kötve volt még sokkal régebbi korokhoz).

Aztán a középkor után (persze meg már ott is szép lassan, de hogy mikor, amikor az arisztoteliánus logikai rendszer átvette a logoszra épülő diskurzustól a hegemóniát?) szép lassan, de megállíthatatlanul eltűnt az ember a beszéd, az írás mögül. (Vicces, hogy épp akkortájt, amikor a szövegek végén elkezdett megjelenni a szerző neve - vagy ez utóbbi épp ennek a folyamatnak az eredménye lett volna?) Aztán a múlt században a tényadatok piedesztálra állításának időszakában egy bécsi gépészmérnök megírta logikai-filozófiai traktátusát, és azt állította, hogy a nyelv immár önmagában forog, beszélni csak arról érdemes, amiről (a logikai rendszeren belül) lehetséges. S így ez a máig tartó nagy nyelvi pörgés-forgás teljesen elfeledtette velünk a nyelv és az Ige kapcsolatát - amelyek, ugye, épp a nyelvet használó Lélek-Emberen át kapcsolódhatnának egymáshoz, de hát ő meg nincs ott, csak a neve (Egója). (Az igazsághoz tartozik persze, hogy Wittgenstein késői korszakában már teljesen máshogy gondolkodott a nyelvről, de oda már nem követte őt a század első felének pozitív filozófiai vonulata.)

Előbb az inverz kettősségeket, most pedig a logika-logosz középkori vitáját idézve szinte megemlítettem Ágoston- Tamás évszázadokon átlibbenő kettősjátékát is, de hát ezt - kicsit ismerve "szövegtéged" - mégsem tehetem, mert egyből kinevetnél. Ez a szakrális - hát még az ezoterikus (még ha keresztény is) gnosztikus, mágikus etc. - alapállás valahogy nem a te vidéked. Vagy ebben is tévednék?

Mert furcsa geometriája van a szellem vidékeinek. Ebben a görbült térben az egymástól fényévnyi távolságra lévő alapállások mikronnyira közelíthetik egymást komoly (nem, inkább szarkasztikus) kisüléseket előidézve. (Kapóra jön a borító. Épp Püthagorasz beszélt ilyen terekről - illetve őt beszéltetik ilyenekről az utódok, hisz a mágus csak kerten belül mondta el ezoterikus ismereteit.)

Nem ugrik most éppen be, hogy melyik huszadik századi nagy mondta, hogy a következetesen- értsd szigorú logika alapján - végigvitt ateizmus lebegése a transzcendens nyílását eredményezi, és jobban közelíti Istent, mint a humbugvallás és a mindennapi hit. (Már megint a fizikusok ülnek nyeregben. Furcsa ez. Az ember felületes módon azt jósolná, hogy így a Vízöntőben meggyengül a modernitás-anyag-ész világot szülő fizika, és tessék: az új Ég új Föld megteremtésében is sok szempontból vezetni látszanak, elég csak az oxfordi matematikai filozófia közleményeit meggusztálni.)

Koanszerű, parabolaszerű, lélekközeli, morális ateistatranszcendáló - hát ezzel nem igazán sikerült közelebb jutnom a szövegszülő emberhez (bár kicsit talán mégis). Kellene valami egyértelműbb kristályosodási pontot találnom mindezek súlypontjául.

Csak a kérdés a valódi filozófia. A jó kérdés a Teljességhez kötődik. A válasz, a felelet nem a teljességhez, hanem a részhez, és - néhány lépcsőn keresztül - a hübriszhez kötődik (ez persze így nem igaz, de azért kicsit igen).

Rendszerekre, mint gondolati építményekre (hát még a megvalósultakra) meg főleg igaz lehet mindez, hiszen a rend-szer nem elégszik meg a válaszokkal, de továbbmegy, és zárttá kapcsolja azokat: válaszvilágokat ("egyetlenutakat") szerkeszt.

Érdemes lenne egyszer ebből a szempontból is végignézni a rendszergondolat történetét. Szerintem nagykorúvá válása közben sokkal inkább kötődött a hatalomhoz, mint a megismeréshez (és nemigen látok lényegi különbséget az azt részben megújító szervezet-, és a ma divatos hálózatelmélet esetében sem.)

Az élet túlcsordul minden serleg peremén, mondta Paszternák, aztán, miközben egyik kezével beintett a szovjethatalomnak, párhuzamosan a másikkal a Nobeldíj bizottságnak mutatta ugyanazt. Rendszert ellenrendszerrel orvosolni? Öntelt vakság, vak önteltség (és, persze, gyakorlati szükségszerűség. De antropológiai megalapozottsággal? Vagy csak a 'modernitás' fedőnév alatt isten tudja honnan ideáramló, feltáruló tudás-alkotás sajátja?).

A sokszínű, sokfelé burjánzó élet-mondat követhetetlen- titokzatos erejével, illetve nem is saját erejével, hanem valamilyen szellemi erő beengedésével, meghívásával: ez lehet a kiút. A logika megtörése (de mely logikáé?), ám egyúttal valamiféle minta követése.

Igen, az élettelen szikárság megtörése, ez az életszerű túlcsordulás lehet az, ami az effszövegek szépségét adja (számomra bizonyosan). A mondatok minduntalan kimutatnak a rendszerből - öntörvényű rendszer-telenség, de talán találóbb úgy, hogy rend-szertelenség: minta-játék.

Ha az ember nem lel szabályszerűséget, lehet, hogy épp az a szabály, hogy nincs szabály, csak a Morális Tartással Követett Titok van. És a magasrendű élet rendszermegvető szellemi bátorsága.

Ha úgy élsz, ahogy írsz, szép, bonyolult, kiismerhetetlen, meleg (na, már meg ezt a szót sem lehet leírni normális jelentésében) életről van szó. Egyszóval: szerető szellemi életről. Ritka a kettő együtt. Vigyázz rá!

Kívánom Neked, hogy csordulj még ilyen életmondatokkal minden rendszeren és határon túl, mondjuk még hatvan évig (na tessék, már megint egy határ)!

Tisztelettel