A túlcsordulás szépsége Mottó:
Biztos ismered azokat a logikai feladványokat, amelyekben a megoldáshoz csak egyetlen út vezet: az, amelyik az embertől megköveteli, hogy elvesse előzetes ösztönös elképzelését a feladvány lehetséges megoldási halmazáról. Azaz amely kivezet a logikai feladvány logikájából, majd - ha sikerül a dolog - visszatérve egy magasabb szintre emelve magát a feladványt, megoldást hoz. (Igazi Gödel-i helyzet, nem?) Nos, valahogy így vagyok az írásaiddal is. Elolvasom egyszer - nyelvi bravúrok tömkelege: szemantikai és szintaxis sziporkák. Na jó, de akkor hogyan is van? Akkor ez vagy az a szó most hová is mutat (ki) a mondatból? Az egyik mondat itt elindul erre, a másik meg... épp onnan kezdi, ahonnan az egyikkel már elvezettél. Aztán jön egy leheletfinom utalás (ilyenkor mindig bajban vagyok - a legjobb esetben is komoly teher az azonosítás), ami ráadásul az egészet inverzbe fordítja: Platónból Arisztotelész, oda s vissza. A szövegfolyam meg áramlik tovább, bennem marad a feszültség. Aztán tíz sorral lejjebb két szó kikacsint egy teljesen másfelé kígyózó gondolatból, és revelatív erővel feloldja a feszült várakozást. Először az jutott eszembe, hogy a koanokkal kellene valahogy párhuzamba állítani a szövegeidet, mert olyan "koanszerűen keletiek". A koan-versikék, történetek mindig többet jelentenek, mint amennyit jelentenek. Hozzáértők azt tanácsolják, hogy egyszerre csak keveset olvassunk belőlük, és ne keressük bennük azonnal az értelmet - az majd csak később ugrik be (esetleg jóval később). De, bár azt hiszem nem lehetetlen a két szövegtípus összevetése, az én kapacitásomat most meghaladja (maradt belőle a mottó - aminek rímelése a szövegeid mögött meghúzódó alapálláshoz maga is jelzi a lehetőséget). A koan rokona a rejtvénynek (megint csak olyan Gödel- i, megvilágító-transzcendáló értelemben). Nem a "valóságot" mutatja, hanem annak valamiképp a léthez változtatott képét - akárcsak a szintén keleti eredetű parabola, de ez utóbbi Európában jóval gyakrabban használatos, jobbára tanító történetek képében. Igen, azt hiszem, ennek az ízét érzem az effszövegeken. Izgalmas szó ez a bolos-volos. Valami olyan jelentéssel használták, hogy szétterít, kivet, kidob, mondjuk halászás közben hálót. (Az egykori görögöknél mai szemmel nézve még meglepően erősen kötődtek a mindennapi gyakorlathoz a Teljes közelítésére alkalmazott kategóriák, a szétválás majd csak a már "kicsit kevésbé ősnyelv" latin esetében indul el.) Kis túlzással az is megkockáztatható, hogy ezzel a görög szóval végigkövethető a teljes európai szellemi élet, szellemi elit útja. Szün-bolosz, para-bolosz, dia-bolosz (a sorrend időről-időre tetszés szerint változtatható). Kapásból persze azt írtam volna, hogy a szünboloszig kell eljutni, az a tetőzet. De megint megtorpantam - talán mégsem. Ha a "nyugati történetre" építünk (bármit is jelentsen ez most, és persze mi másra is építhetnénk), akkor talán nem állunk messze az igazságtól, ha inkább a para-boloszra tesszük a voksunk (ahogy Te is). És ez annál inkább igaz, minél mélyebbre merülünk a modernizáció fedőnevű társadalmi játszmába. Ebben a gépiesedő, hivatalosodó, lélekelvonó algoritmizáló folyamatban a para-bolosz képezheti tán az egyetlen életigenlő ontológia alapját, a szükséges legelső lépést: a kérdezés, a kritika, a mentesülés (jó esetben: mentesítés), a kilépés lehetőségét. A parabola furcsa, kétélű, vonzó-taszító távolsága a rendszertől szarkazmus, irónia képében-érzetében jelentkezik. Az egyik oldalon a valóság (?), realitás (?), míg a másik oldalon a léthez kötődő morális gondolati építmény. Bár tételesen végiggondolt útról van szó (épp ez feszíti ki a parabola ívét), mégsem ettől lesz a dolog parabolisztikus. A parabola távolságát a léttől elszakadt valóságtól - a parabola és a "dolog" közötti távolság feszültségét - egyetlen tényező adja, és adhatja: a morális tartás, a szavak erkölcsi fedezete (tehát a Szerző). Valami ilyesféle jellemzi a te írásaidat is, ha jól látom. A hitelét a mögötte lévő ember adja. Nem, nem is hitelről van itt szó, hanem tán egyfajta kötőanyagról, ami egyben tartja ezt az ív-utat. Így lehet a szöveg egyszerre gúnyos, távolságtartó, és meleg-megértően emberközeli. Nem is lehet megoldást találni, csak rajtad keresztül (azért ez megint csak nehéz ügy... amikor aztán mögé képzelem a szerzőt, és a mondatokat a jellegzetes effeshangsúllyal hallom, egyszerűbbé válik a dolog). Ez a személytől-el-nem-választható hermeneutikai kör - akárcsak egyébként a parabola maga is - kétezer évvel ezelőttre vezeti vissza az embert (és persze sokkal régebbre, mert az a kor, még ha eltünedezve is, de közvetlenül kötve volt még sokkal régebbi korokhoz). Aztán a középkor után (persze meg már ott is szép lassan, de hogy mikor, amikor az arisztoteliánus logikai rendszer átvette a logoszra épülő diskurzustól a hegemóniát?) szép lassan, de megállíthatatlanul eltűnt az ember a beszéd, az írás mögül. (Vicces, hogy épp akkortájt, amikor a szövegek végén elkezdett megjelenni a szerző neve - vagy ez utóbbi épp ennek a folyamatnak az eredménye lett volna?) Aztán a múlt században a tényadatok piedesztálra állításának időszakában egy bécsi gépészmérnök megírta logikai-filozófiai traktátusát, és azt állította, hogy a nyelv immár önmagában forog, beszélni csak arról érdemes, amiről (a logikai rendszeren belül) lehetséges. S így ez a máig tartó nagy nyelvi pörgés-forgás teljesen elfeledtette velünk a nyelv és az Ige kapcsolatát - amelyek, ugye, épp a nyelvet használó Lélek-Emberen át kapcsolódhatnának egymáshoz, de hát ő meg nincs ott, csak a neve (Egója). (Az igazsághoz tartozik persze, hogy Wittgenstein késői korszakában már teljesen máshogy gondolkodott a nyelvről, de oda már nem követte őt a század első felének pozitív filozófiai vonulata.) Előbb az inverz kettősségeket, most pedig a logika-logosz középkori vitáját idézve szinte megemlítettem Ágoston- Tamás évszázadokon átlibbenő kettősjátékát is, de hát ezt - kicsit ismerve "szövegtéged" - mégsem tehetem, mert egyből kinevetnél. Ez a szakrális - hát még az ezoterikus (még ha keresztény is) gnosztikus, mágikus etc. - alapállás valahogy nem a te vidéked. Vagy ebben is tévednék? Mert furcsa geometriája van a szellem vidékeinek. Ebben a görbült térben az egymástól fényévnyi távolságra lévő alapállások mikronnyira közelíthetik egymást komoly (nem, inkább szarkasztikus) kisüléseket előidézve. (Kapóra jön a borító. Épp Püthagorasz beszélt ilyen terekről - illetve őt beszéltetik ilyenekről az utódok, hisz a mágus csak kerten belül mondta el ezoterikus ismereteit.) Nem ugrik most éppen be, hogy melyik huszadik századi nagy mondta, hogy a következetesen- értsd szigorú logika alapján - végigvitt ateizmus lebegése a transzcendens nyílását eredményezi, és jobban közelíti Istent, mint a humbugvallás és a mindennapi hit. (Már megint a fizikusok ülnek nyeregben. Furcsa ez. Az ember felületes módon azt jósolná, hogy így a Vízöntőben meggyengül a modernitás-anyag-ész világot szülő fizika, és tessék: az új Ég új Föld megteremtésében is sok szempontból vezetni látszanak, elég csak az oxfordi matematikai filozófia közleményeit meggusztálni.) Koanszerű, parabolaszerű, lélekközeli, morális ateistatranszcendáló - hát ezzel nem igazán sikerült közelebb jutnom a szövegszülő emberhez (bár kicsit talán mégis). Kellene valami egyértelműbb kristályosodási pontot találnom mindezek súlypontjául. Csak a kérdés a valódi filozófia. A jó kérdés a Teljességhez kötődik. A válasz, a felelet nem a teljességhez, hanem a részhez, és - néhány lépcsőn keresztül - a hübriszhez kötődik (ez persze így nem igaz, de azért kicsit igen). Rendszerekre, mint gondolati építményekre (hát még a megvalósultakra) meg főleg igaz lehet mindez, hiszen a rend-szer nem elégszik meg a válaszokkal, de továbbmegy, és zárttá kapcsolja azokat: válaszvilágokat ("egyetlenutakat") szerkeszt. Érdemes lenne egyszer ebből a szempontból is végignézni a rendszergondolat történetét. Szerintem nagykorúvá válása közben sokkal inkább kötődött a hatalomhoz, mint a megismeréshez (és nemigen látok lényegi különbséget az azt részben megújító szervezet-, és a ma divatos hálózatelmélet esetében sem.) Az élet túlcsordul minden serleg peremén, mondta Paszternák, aztán, miközben egyik kezével beintett a szovjethatalomnak, párhuzamosan a másikkal a Nobeldíj bizottságnak mutatta ugyanazt. Rendszert ellenrendszerrel orvosolni? Öntelt vakság, vak önteltség (és, persze, gyakorlati szükségszerűség. De antropológiai megalapozottsággal? Vagy csak a 'modernitás' fedőnév alatt isten tudja honnan ideáramló, feltáruló tudás-alkotás sajátja?). A sokszínű, sokfelé burjánzó élet-mondat követhetetlen- titokzatos erejével, illetve nem is saját erejével, hanem valamilyen szellemi erő beengedésével, meghívásával: ez lehet a kiút. A logika megtörése (de mely logikáé?), ám egyúttal valamiféle minta követése. Igen, az élettelen szikárság megtörése, ez az életszerű túlcsordulás lehet az, ami az effszövegek szépségét adja (számomra bizonyosan). A mondatok minduntalan kimutatnak a rendszerből - öntörvényű rendszer-telenség, de talán találóbb úgy, hogy rend-szertelenség: minta-játék. Ha az ember nem lel szabályszerűséget, lehet, hogy épp az a szabály, hogy nincs szabály, csak a Morális Tartással Követett Titok van. És a magasrendű élet rendszermegvető szellemi bátorsága. Ha úgy élsz, ahogy írsz, szép, bonyolult, kiismerhetetlen, meleg (na, már meg ezt a szót sem lehet leírni normális jelentésében) életről van szó. Egyszóval: szerető szellemi életről. Ritka a kettő együtt. Vigyázz rá! Kívánom Neked, hogy csordulj még ilyen életmondatokkal minden rendszeren és határon túl, mondjuk még hatvan évig (na tessék, már megint egy határ)! Tisztelettel Régheny Tamás |