Ezt a vicces bemutatkozást, amely családunkban majdnem olyan legendás szállóige, mint filmrajongók körében a "Bond. James Bond.", 1963 szeptemberében hallottam először a Fazekas gimnáziumban.

Az osztály - a se nem matek, se nem nyelvi tagozatos, csak olyan általános 1/a - elismerően kuncogott, az osztályfőnök megértően mosolygott, a különleges név jelentéktelen külsejű viselője pedig védekező öniróniája sikerével elégedetten, mégis fülig pirulva visszaült a padjába. A nagyon világos bőrűeknél gyakori hirtelen pirulás és az ezzel járó zavart félszegség meghatóan gyermekivé és törékennyé tette ezt az egyenes tartású, meglehetősen magas és szikár, kese szőke fiút, akiben a legfeltűnőbb az arcát valósággal beragyogó, élénk kék szempár volt. Bár szemmel láthatóan nem akart se feltűnni, se kitűnni, egyből bekerült az éltanuló fiúk triumvirátusába. És mivel ezt a nemcsak éles eszével, hanem szorgalmával is kiérdemelt státuszt szinte bocsánatkérő szerénységgel viselte, és őszinte élvezettel vett részt az iskolai mókákban, egyaránt elfogadták őt az osztály legkülönbözőbb klikkjei.

Tisztelték, az biztos, és valószínűleg szerették is, mégis valahogy különcnek tűnt, aki egyik csoporthoz sem tartozik maradéktalanul. Mintha kezdettől fogva valami nehezen meghatározható elhivatottság lengte volna körül, ami nem a korán megmutatkozó matematikusi tehetségéből fakadt csupán, hanem inkább az elvont gondolkodás önfeledt élvezetéből. Talán ettől tudott egyszerre koravénen komoly és gyermekien játékos lenni. Szeretetre méltó és különleges egyéniség, állapítottuk meg róla barátnőimmel, de nem tudtam vele igazán mit kezdeni. Fejtegetései lenyűgöztek, de máig nem vagyok benne biztos, tényleg értettem-e.

Négy évig voltunk osztálytársak, mégis csak jóval az érettségi után kerültem közelebb hozzá - amikor nagy magánéleti megrázkódtatás érte. Amit persze a tőle megszokott szemérmességgel sikeresen titkolt, így merő véletlen, hogy éppen én és egy közös osztálytársnőnk-barátnőm lettünk a pótmamái egy időre. Bánatát nem öntötte ránk a megszokott módon, hanem máris szublimálta: értő-együttérző hallgatóságként bevont a maga - mindent feledtető? - pezsgő szellemi életébe, ami számos irodalmi és főleg zenei felfedezést hozott nekem. Valami lemez miatt mentem fel hozzá, és ismertem meg egy bemutatkozás erejéig a szüleit. Attól kezdve él bennem a meggyőződés, hogy innen ered a mesebeli legkisebb fiúra emlékeztetően rendíthetetlen tisztessége és embersége. Egyébként az ösztönös népműveléssel szerencsére később sem hagyott fel: a válság elmúltával is szívesen osztotta meg élményeit, gondolatait, csak fájdalmasan feszült gesztikulálása lazult lassan játékossá.

Aztán persze egyre ritkábban találkoztunk, főleg egy közös barátunk és osztálytársunk közvetítette - nekem olykor túl szigorúnak tűnő - ítéleteit a világról. (Sajnos, ő már nincs közöttünk, hogy egy-egy elszálló kreatív eszmefuttatásnál feltegye a helyrebillentő pragmatikus kérdést: "Ez jó, de minek?") De nem a rendszeres találkozás a barátság fő kritériuma. Amikor jó két évtizede komoly munkahelyi problémáim támadtak, azonnal konkrét álláslehetőséggel jelentkezett, és nem vette zokon, hogy végül nem éltem vele. Máig hálás vagyok, hogy így ráébresztett, mennyire ragaszkodom eredeti munkámhoz.

Mostanában, ha véletlenül összefutunk valami járművön, vagy legutóbb egy osztálytalálkozón, csak pár szót szoktunk váltani. Tulajdonképpen kár, de ahhoz ez is elég, hogy megbizonyosodjam: alapvetően semmit sem változott. Ugyanaz az utánozhatatlan és szuverén egyéniség ugyanazzal az őszinte nyíltsággal, természetes szerénységgel és barátságos közvetlenséggel. Megejtő félszegsége sem tűnt el, tisztes kora ellenére. Hihetetlen, hogy már hatvanéves...

A hetvenes évek elején két barátnőmmel, egyben volt osztálytársaimmal, szüreten voltunk Diósdon, gyerekkorom színhelyén. Meglátogattuk nagymamám egyik ottani legjobb barátnőjét is egy kedélyesen rendetlen, enyhén lerobbant, kúriaszerű házban, amelyet nyüzsgő élettel töltött be a mindig tevékeny, beszédes háziasszony, a sok befogadott cica, az örökmozgó unoka és nem kevésbé eleven fajkutyája. A felfordulás közepette valahogy elvarázsoltan, szerényen megbújva székében, szótlanul, és élénk kék szemében barátságos mosollyal üldögélt a ház hófehér hajú ura, az egykori katonatiszt, aki még az első világháborúban ismerte meg a frontkórházban ápolónőként dolgozó majdani feleségét. "Eff bácsi" - nevezték el azonnali közfelkiáltással barátnőim. És valóban vitathatatlan volt a hasonlóság. Ahogy most felidézem az ötvenes évekből Janika alakját - így szólította felesége és az egész falu -, amint már akkor is őszen, de szálfaegyenesen, szokásos derűs nyugalmával és elmaradhatatlan fonott szatyrával baktat a népbolt felé, akár a gondolataiba belefeledkező Lajos is lehetne. Melengetően jó érzés, hogy nyugodt szívvel kívánhatok Eff Lajosnak hosszú életet: jól fog állni neki.